2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Engem aztán nem hoz szégyenbe, hogy a barátom sírdogál, mégis jól sejti, enyhén meglepődöm. Ced mindig olyan határozott, jó fej srác volt, empatikus, valami komoly dolognak kellett történnie, hogy most ennyire összeszakadt. Na nem mondom, biztosan anyáznék, ha nagyon félremennének a dolgok Georginával, bár még semmi sem történt köztünk az egy szem motorozáson túl, még reménykedhetek. Különben is, ha nekem nem sikerül meghódítani a szivét, hát akkor ki a jó életnek? Nem is tudom hirtelen, hogy mit csináljak, a lányok annyira empatikusan tudják meghallgatni a másikat, kisírni magukat a másik vállán, na de nálunk az nem lenne érzelgős? Szegény annyira szenved, hogy most nem érdekel, lesz ami lesz, ha ő nem szégyenli a könnyeit, hát én sem fogom megtagadni a mellette állást. Vagyis ülést, mert gyorsan lehuppanok mellé a padra. Nem érzem azt, hogy mártír lenne, bármit is tett. Először nem is merek megszólalni, pusztán a vállára teszem a kezem, majd a hátára csúsztatom, hogy sután megveregessem, amolyan bátorító jelleggel. Tudom, hogy el fogja mondani, de rákérdezek, hogy ne érezze úgy, rámerőlteti magát. - Mi történt haver? – Szólalok meg olyan remegő hangon, amitől még én is megriadok, mert végülis neki rossz, csak rám is átragad. Most inkább elnémulok, amíg nem hallom a választ, ami akár az is lehet, hogy nem, nem hajlandó elmondani. Pedig igazán ráférne, hogy egy kicsit kibeszélje magából, ha már ekkora a baj. Azért leveszem a hátáról a kezem, és a kabátomba keresgélek tiszta zsebkendő után. Sikerül. Szótlanul nyújtom át, hogy legalább az orrát kifújja. A szemét kár megtörölnie, hiszen úgyis jönni fog még. - Szó sincsen róla. Sajnálom. – Magam elé bámulok, ahogyan az ölembe ejtem a kezeimet, hogy rendbe tudja magát tenni. Én magam is felsóhajtok, és látatlanban elátkozom Cho-t, mert hát vagyok annyira elfogultan önző a barátommal, hogy mellette állok ki, és csakis a lány lehetett a hibás. De van értelme ezt így elmondanom? Ha Ced még mindig szereti, csak rosszabbul érezné magát, ha még én is elkezdeném szidni. Hiszen nem tiszta, hogy mi volt a szakítás oka. Úgy tűnt, hogy jól megvannak. - Elmeséled, vagy igyunk? A póker le van szarva. A ma este tétje az, hogyan szerezzük vissza neked. – Még nem húzom fel álló helyzetbe, ücsöröghetünk egy darabig, ám félek tőle, hogy ma csúnyán felöntünk a garatra.
Fogalmam sincs, mióta ülhetek itt, hogy kerültem ide, talán ezrek bámultak már meg, a könnyeim mégsem apadnak el. Képtelen vagyok kiverni a fejemből a gondolatot, hogy vége. Hogy talán utoljára láttam a mosolyát, utoljára érintettem a haját, utoljára éreztem az ajkait... hogy sosem lesz többé az enyém. Annyi mindent akartam elmondani, annyira vártam ezt a napot és mégis... kegyetlenül fáj. Megőrjít az egész, gyűlölöm, hogy az én hibám, hogy tönkretettem, és hogy talán még nagyobb fájdalmat okoztam neki az utóbbi időben, mégis itt ülök és sajnáltatom magam. Ujjaim ökölbe szorulnak a dühtől és undortól, amit magam iránt érzek, a könnyeim sós ízét érzem a számban, soha nem éreztem még ennyire rosszul magamat. Semmi jogom hozzá, hogy sajnáltassam magam. Szeretem őt. Mindennél jobban szeretem, és most hogy elveszítettem... hogy hagytam elmenni... mindent tönkretettem. Soha nem gondoltam, hogy a kvidiccset választanám helyette, tudat alatt azonban mégis megtettem, ő pedig ezzel élt együtt ilyen hosszú ideje. Tudom, hogy szeretett, hogy talán még mindig szeret, és én is őt. Mindennél jobban. Mégis, egy ostoba döntés, a távolság elszakított bennünket egymástól, és már soha nem csinálhatom vissza. Elvégre hogyan is bocsáthatná meg nekem? És még ha meg is tenné... hogyan bocsáthatnám meg magamnak? Az utolsó pillanatig annyira jó volt hozzám, bármennyit is készülhetett, képtelen volt kimondani a végső szavakat, annyi ideig magában tartotta... olyan sokáig tűrte a fájdalmat, amit még csak észre sem vettem. A szemeim kisírtan vöröslenek, a könnyeim már a térdemet áztatják, a körmeim sebesre szorították tenyeremet, azt hiszem elharaptam az ajkamat, mert fémes ízt érzek a számban, de már nem érdekel. Sosem néztem még ki ennyire gyatrán... az egyetlen dolog, aminek még örülhetek, hogy sikerült elhagynom a kávézót, mielőtt Cho láthatott volna így. Szánalmas vagyok. Eltart egy darabig, mire realizálom, kinek a hangját is hallottam a hátam mögül, még lassú lépteivel is mellém ér, ahogy felemelem a fejemet, és evvel talán életem legnagyobb hibáját követem el. Elvégre még Chance sem látott soha ilyen állapotban, és most, hogy a szemébe néztem, talán már tudja is, hogy min megyek keresztül, még sincs fogalma se róla, mennyire fáj. Annyira nevetséges a helyzet, hogy kényszeredett fintorra húzódnak az ajkaim, továbbra is hüppögésszerű nyögések törnek fel a torkomból, hiába törlöm meg a szemeimet, a könnyeim tovább folynak...akár egy kisgyerek, képtelen vagyok leplezni az érzéseimet. - Szánalmas...ugye? Szakítottunk. Ketté tépi a szívemet ez a szó, mintha ástam volna egy gödröt, hogy legyen hová süllyednem, üresen meredek magam elé, egyszerűen képtelen vagyok még egyszer a barátomra nézni, még ha tudom is, mennyire számíthatok rá. - Ma kihagyom a pókert... Megpróbálok rámosolyogni könnyeim redőin át, elvégre olyan régóta nem találkoztunk már... önkéntesen is öklözésre emelem a összeszorított ujjaimat, bár meglehetősen erőtlenül emelkedik a karom a levegőbe. Azelőtt soha nem gondoltam volna, hogy létezik olyan lány, aki képes ilyesmit kihozni belőlem. Most mégis összeomlott a világom, és többé soha semmi sem lesz már ugyanolyan. Képtelen vagyok abbahagyni az önsajnálást.
Bár Cedric-kel már nem járunk egy suliba, muszáj összefutnunk, mert a mai napig tartom, hogy a legjobb barátom, sőt, talán az egyetlen, másokkal inkább haverkodtam, nem voltam velük teljesen összenőve, hogy megbeszéljük a dolgainkat. Be lehet ülni a Seprűbe vajsörözni, vagy lenyomni egy varázslótekét, de azért Cedric mégis más. Ugyanolyan fejjel a falnak mint én, mintha egy külön kis Griffendélt alkottunk volna a Hugrabugosok között, ám ő elment, én maradtam, hírmondónak. A kviddicsre is csak mint tanácsadó mászkálok ki, a kispadról figyelem a feltörekvőket, és csak azt sajnálom, hogy nekünk nem jött össze a kupa, de a piciknek minden esélyük megvan erre. A nagy cidrire való tekintettel sem öltözök fel komolyabban, ballonkabátban vagyok, az sincsen összekötve, bele-belekap a korai télies szél, nem fogok tökig begombolkozni, végülis még csak nem is havazik. Úgy beszéltük meg, hogy van némi dolga, aztán majd a főtéren találkozunk, beülünk valahova dumálni, még talán szerválunk két régi havert is, hogy már mehesen is a pókerparti. Persze csak kicsiben, a játék kedvéért, semmi értelme egymást megkopasztani, a cél úgyis a szórakozás, a közös lazulás. Nekem is lesz majd mesélnivalóm bőven, túl régóta szakadtunk már el egymástól, míg régen napi több órát is együtt voltunk, jobban a testvérem volt, mint Samuel, akiről majd szintén kell pár keresetlen szót ejtenem. Megpillantom őt az egyik padon ücsörögve, egyenlőre még háttal, úgyhogy jó messziről, hogy ne ijesszem meg, szólok oda. - Ced! Mi a helyzet öreg harcos? – Lépdelek felé, még bőven van ideje megfordulni anélkül, hogy villámgyorsan előtte teremnék.
