2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Tudni nem elég, érteni is kell."
Főkarakter: Luna Lovegood Teljes név: Sandrin Delight Születési hely és dátum: 1960. augusztus 26. Shaftesbury, Anglia Csoport: Varázshasználó Patrónus: Gyöngybagoly Foglalkozás: Pszichológus Képesség: - Kiemelkedő tudás: Bűbájtan - Kiemelkedő, Gyógynövénytan - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Tudjátok, hogy mennyit változtat egy emberen, ha szülő lesz? Igazából... nem olyan sokat, egyszerűen csak bizonyos dolgok átértékelődnek benne és még az addiginál is inkább átmegy önfeláldozóba. Nem véletlenül mondják, hogy a szülő számára a gyerek a mindent jelenti, mert ahogy a kicsi megszületik már nem az a dolga, hogy a saját boldogulásával foglalkozzon, hanem, hogy az ő életét varázsolja csodálatossá. Igazából világ életemben önfeláldozó és segítőkész típus voltam, ezért is jártam anno a Griffendélbe. Nem azt mondom, hogy én vagyok a legbátrabb a világon, de ahhoz is bátorság kell, hogy másokat helyezz magad elé igaz? Ezért vagyok képes napról napra úgy élni valaki mellett, hogy már rég nem érzem azt a szikrát és kötődést, ami valaha régen meg volt, mert ott van nekem Sam és Bobby, miattuk nem tehetek másképp. Nem panaszkodom, az életem nem vészes, jó munkám van és imádom a gyerekeimet. Sam édes kislány, az legédesebb a világon, de gondolom minden anya így vélekedik a saját gyerekéről, Bobby pedig a legokosabb kisfiú akit ismerek, az mondják az eszét tőlem örökölte csak a szeme és a jelleme többi része hasonlít nagyon az apjára. Akaratos és figyelmetlen, néha nagyon kiállhatatlan tud lenni Sammel, pedig ő sosem tesz semmi rosszat, mégis sokszor kapnak össze, de ez testvérek között nem ritka, az már nagyobb gond hogy mi is gyakran kapunk össze Michaellel. Egyre nehezebb... sokat dolgozik és már nincs meg az, ami olyan régen. Bobby hamar jött, azután, hogy megismertük egymást, így valahogy minden jött magától... nem volt választás, nem volt idő átgondolni és most, ha visszatekerhetném az időt... azt hiszem változtatnék, de már nem lehet. Szeretem a varázslósakkot és igazából mindent, ami egy kicsit kikapcsol, de mégis csak a festészetben lelem igazán örömömet. Nem mondom, hogy jó vagyok benne, de nem is mindent azért csinál az ember, mert jó benne, van ami egyszerűen csak érdekli és nem számít mások véleménye. Persze elég sok dalt és mondókát is ismerek, úgyhogy ne lepődj meg, ha valami hasonlót dúdolgatva botlasz belém az utcán. Ezek a rövidke kis dallamok olyanok, hogy valami módon beeszik magukat az ember fejébe és aztán hetekig ott is maradnak, amíg nem veszi át a helyüket egy másik, nem lehet vele mit tenni. De ennyit rólam, olyannyira igazából nem is vagyok érdekes, hogy még többet meséljek, átlagosnak mondanám magam a legtöbb szempontból.
Megjelenés
A hajam barna többnyire egyenes szálú, bár alapjáraton göndör lenne, de általában kiegyenesíttetem. Ez így komolyabb, hivatalosabbá tesz, nem csoda, ha gyakran hordom lófarokba fogva. Egyébként mondhatni eléggé átlagos vagyok sok szempontból, átlagos a magasságom egy női magassághoz képest. Átlagos a fejformám is, bár a szám talán kissé kisebb, mint az átlag, de még senki se mondta, hogy ez zavaró lenne. A szemem barna, nem túlságosan látványos, és nem is túlságosan fakó, olyan pont... átlagos, kicsit talán a csokira hajaz. Az orrom, na az talán feltűnőbb, kissé hegyes, talán jobban kitűnik az egyébként kemény csontozatú arcomból. Mit is mondhatnék még... Átlagosan öltözködöm, nem túl kihívóan és nem is túlságosan fiúsan. Nőiesen, de azért nem látványosan, az mégsem illene egy pszichológushoz igaz? A kosztum a leggyakoribb viseletem. Nem rajongok túlzottan a kiegészítőkért, egyedül csak egyetlen karkötő van, amit mindig hordok. Egyszerű, vékony ezüst lánc, a csatjánál egy apró kis bagoly fityegővel. Az első férjemtől kaptam... nem említettem még ugye, hogy ha nem lennék házas akkor özvegy lennék? Sam apja nem sokkal a születése után meghalt, auror volt... megölték, de ha valakit szerettél nem felejted el csak úgy, akkor sem, ha már soha nem láthatod újra igaz?
Életed fontosabb állomásai
Az életem igazából nem indult túlságosan egyszerűen, már csak azért sem, mert a nagyimmal élek egész kiskorom óta. Nem emlékszem a szüleimre, csak fotókat láttam róluk, de az azért elég sok van. Semmi különleges, nem voltak neves emberek, akiket megöltek, vagy ilyesmi. Egyszerű prózai oka van ennek. Muglik voltak, mugli családban nőttem fel, ők pedig egy fagyos téli napon szenvedtek balesetet, és nem jöttek többé haza, engem pedig négy évesen a nagyihoz költöztettek. Bármilyen szomorú is ezt mondani, de még elég kicsi voltam ahhoz, hogy ez az egész ne rázzon meg annyira. Persze rossz dolog szülők nélkül felnőni, nem azt mondom, de ha idősebb vagy jobban felfogod a gyászt és sok boldog emléked van, amik aztán fájdalmat okoznak, ha visszagondolsz rájuk, nekem viszont ez kimaradt az életemből. A nagyival egészen... igen már tudod, hogy mi a szó, ami most következik, szóval átlagos életem volt. Nem voltak benne nagy fordulópontok, csak amikor megkaptam a levelet a Roxfortból. Már előtte is tapasztaltam fura dolgokat, de többségüket megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. Mint amikor reggel a papucs csak úgy a kezembe röppent, mert nem volt kedvem elmenni érte. Megkezdődtek hát a Roxfortos évek. A nagyi feltűnően jól kezelte a dolgot, mármint nem azt, hogy nem vagyok otthon, hanem ezt az egész varázslós dolgot. Azt hiszem ez azért is van, mert ő mindig is kicsit elvarázsolt nő volt, hitt mindenféle természetfeletti dolgokban. Na nem a mágiában, csak úgy az ezotériában, meg ilyesmi. Szerettem a sulit, végre az én életembe is költözött egy kis... nem átlagos, egy kis egyedi. Na persze ettől még ott mindenkinek ez totál normális volt, tehát megint csak nem emelkedtem ki, bár nem is akartam soha. Nem vágytam rá, hogy valaki legyek, vagy jelentős személy, egyszerűen csak jó életet akartam és kész, nagy álmok nélkül. Ez nagyjából be is jött, jó tanuló voltam mindig is és nem emelkedtem ki igazán semmiben, de nagyon gyenge sem voltam. Valamelyest persze pár tantárgy jobban ment, de ez mindenkinél így van. Szerettem tanulni és imádtam ezt az új világot, de hát ki ne imádta volna? Ötödikben jött be az életembe az a kis fordulópont, vagy minek is nevezzem. Akkor még nem volt ez valami nagy dolog igazából, mert az utolsó hetekben történt. Nem is tudom eleve évfolyamtársak voltunk Andrew-val, de valami mintha változott volna, vagy előtte csak én nem vettem észre? Nem voltunk közeli barátok, csak beszéltünk néha, és az utolsó hetekben már valahogy egyre többször keveredtünk egy helyre az asztalnál az ebédlőben, egyre többet beszéltünk, aztán megkérdezte, hogy lenne-e kedvem levelezni vele a nyáron. Volt kedvem. Az egész nem volt túl gyors, barátok lettünk, aztán minden valahogy magától jött, az első csók a karácsonyi bálon hatodikban, és minden sorban, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva, vagy hogy mondhatnám. Szép volt, egy kicsit akkor először éreztem magamat többnek, nem átlagosnak, legalább egy valaki szemében kiemelkedtem a tömegből. Igazából... jó érzés volt. Azt viszont mindig is tudtam, hogy ő nem olyan, mint én. Mindig a nagy álmokról mesélt, hogy ő tenni akar valamit, hogy ő véghez akar vinni nagy dolgokat, és a suli után majd meg is teszi. Tudjátok valahogy éreztem, hogy ez nem fér majd össze az én életemmel, hiszen én nem akartam kiemelkedőt alkotni, de sosem rontottam el a lelkesedését, nem akartam. Hetedik év végén pedig már biztos volt, hogy aurornak megy, amit én nem akartam... féltem... féltettem és ez talán érthető. Még sem valami jó kilátás, ha az akit szeretsz veszélyes életet választ magának. Még sem hátráltam meg végül, mert ahhoz túlságosan szerettem és túlságosan széppé varázsolta az életemet, hogy ezt félredobjam.
Az életünk szépen alakult, olyan igazán mesébe illően, és ilyenkor valahogy meg van benned az a rossz érzés, hogy minden túl jó és ez nem tarthat sokáig, vagy csak én vagyok túlságosan szkeptikus lélek? Magam sem tudom, de persze nem tartott örökké. A kezdeti évekkel nem volt baj, ő beállt a minisztériumba, én pedig a Szent Mungóban segétkeztem, hogy megtaláljam mi is passzol hozzám a leginkább, mert az nem volt kérdés, hogy a gyógyítás valamelyik válfaját választom, csak az, hogy melyiket. Szép lassan változott minden, őt újra és újra előléptették, auror lett, összeházasodtunk, én pedig a pszichológiát választottam, mint utat magamnak. Tetszett, az emberek elemzése, segíteni annak, akinek a sérülésére nem elég egy kenőcs, vagy bájital. Nem kellett sok, hogy aztán huszonöt évesen Sam is már tervben legyen, sőt nem csak tervben, akkorra már úton. Imádtam őt az első perctől fogva, és még most is, hiába idézi az arca, a kiállása az apját, aki... a lányunk születése után fél évvel meghalt. Megölték értelmetlenül, önvédelemből, de nem ez számít. Elment, én pedig fiatalon lettem özvegy, egy kislánnyal, elveszetten... Sok választásom nem volt, a nagyihoz költöztem. Még bírta szusszal akkoriban, segített, hogy a munka és a pici is beleférjen, na persze amikor már képes voltam összeszedni magamat annyira, hogy bármi is érdekeljen. Eseménytelen évek következtek, a gyász lassú emésztése és múlása és igazán még akkor sem tettem túl magamat ezen az egészen, amikor megismertem Michaelt. A kórházban találkoztam vele, besegítettem a sérülteknél, mert aznap kiemelkedően sokan voltak, én pedig tudok gyógyítani, ha nem is az az elsődleges szakterületem. Már közel voltam a harminchoz és őszintén nem is gondoltam arra, hogy képes lennék bárkivel is újra kezdeni. Michael bestiamester, nem akartam újra olyan valakivel kezdeni, akinek az élete veszélyes lehet és akiért újra csak aggódnom kell. Mindez még az előtt történt, hogy én úgy döntöttem saját praxist indítok, saját irodával, London külvárosában. Szó szerint nem hagyott élni, majdhogynem mondhatom üldözött a rajongásával. Virág, bonbon, minden volt, ami csak kellett, míg végül mondatni beadtam a derekamat, persze a nagyi hosszas győzködése is benne volt ebben. Majd öt év után elmentem az első randimra, ami valami rettenetesen sikerült. Voltak hosszú hallgatások és rémes pincérek, majd a végére eső, mintha minden azt súgta volna... ne csináld! Én mégis csináltam, mert azt hiszem jól esett valaki mellettem, jól esett az, hogy még ennek ellenére is próbálkozott és a sok figyelem és kedvesség végül elérte a célt. Levett a lábamról, mert vágytam rá, hogy annyi idő után ne csak Sam ölelő apró karjai között alhassak el, vágytam valami másra, amire minden nőnek szüksége van. Oltalmazó védelemre, valakire, aki melletted áll bármi baj is van. Ennyire persze nem volt egyszerű, túl gyorsan történt minden. Teherbe estem. Már magam sem tudom, hogy nem figyeltünk, vagy csak véletlen hiba volt, de megtörtént, pár hónappal az első rémes randi után, ő pedig megkérte a kezemet. Igent mondtam, újra a nagyi unszolására, mert szerinte nem bírok el két gyerekkel egyedül, és akkor már inkább addig legyen esküvő, amíg rám megy egy szép ruha. Tudtam, minden zsigeremben éreztem, hogy nem szabad és mára már biztos is vagyok benne. A rajongás addig tartott, amíg nem kapott meg. Mára úgy érzem magamat, mint valami trófea, aki kiválóan alkalmas anyának, aki időnként kap egy-egy apró ajándékot, de aki alig látja a folyton dolgozó férjét, és aki szinte már a munkába menekül, mert jobb mások problémáit hallgatni, mint a sajátommal foglalkozni és a pocsék házasságommal, amiben cseppet sem vagyok boldog, de nem hiszem, hogy van más út. A nagyi egy éve halt meg, már menni sem tudnék hova. Hiányzik, vele tényleg tudtam beszélgetni... talán nekem is kéne egy pszichológus, hogy kiöntsem a lelkemet, biztosan könnyebb lenne, de nem lenne az furcsa?