2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Soha ne siess sehová! "
Főkarakter: Főkarakter neve: Draco Malfoy Teljes név: Jake Farrady Születési hely és dátum: Manchester, 1980. május 9. Csoport: Hollóhát Patrónus: Macska Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 8. évfolyam (gyógyító szak) Képesség: - Kiemelkedő tudás: Bűbájtan - Kiemelkedő, Átváltoztatástan - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Nem mondanám magam sem romantikusnak, sem álmodozónak, mégis jellemző rám mindkettő valamilyen módon. Legtöbbször magammal törődöm, elkalandozik a tekintetem, sosem a jelenben élek, valahogy úgy vélem, valami nagyobbra lehetnék hivatott, és nem értem, hogy miért nem jön össze. Kalandokra vágyom, s borzasztó nehezemre esik elfogadni, hogy csak egy vagyok a sok közül. Fontos számomra a barátság, a közösség, és persze a plátói szerelem amit Trish iránt érzek. Úgy vélem, hogy semmi értelme nem lenne, ha tudná, hiszen régen csak játszott velem, most meg túl törékeny. Olykor nehezen kapcsolok, máskor pedig átlátom azt, ami másnak közel lehetetlen lenne. Erre mondják azt, hogy nem okos vagyok, hanem bölcs? Időnként az is megesik velem, hogy elvakult, türelmetlen vagyok, de ez mind abból adódik, hogy nem a szüleim, hanem a nagybátyámék neveltek fel, a szüleimről pedig nem beszéltek. Mindig leintettek, hogy mindez már nem fontos, tanuljak, végezzem a dolgomat, mert mindenki ezt várja el.
Megjelenés
Sötét, többnyire rövid haj (néha azért alaposan meg tudom növeszteni), ábrándosan barma tekintet. Nem vagyok egy sportos srác, alig mozgok, mégis szerencsés alkatnak mondhatom meg, mert el sem híztam, viszont a növésnek köszönhetően csinos testű felnőtt lettem. Már ha felnőttnek lehet hívni egy tizennyolc éves srácot. Vonásaim kisfiúsan sármosak, mintha mindig rácsodálkoznék a nagyvilágra, ez viszont nem jelenti azt, hogy naív lennék, a külső gesztusaimról sokan azt mondanák, hogy Luna egypetéjű ikre vagyok, hiszen még korra is megegyezünk. Magasság tekintetében amolyan kellemes száznyolcvanas, Trishára mindig le kellett néznem, azért az elmúlt nyár óta jóval nyúlánkabb akár már illene is hozzám, legalábbis ha nem volnék olyan szerencsétlen. A beszédem gyakorta elkalandozik, mintha nem találnám az összefüggéseket, s mire a mondat végére érek, gyakorta azt sem tudom, hogy mit akartam mondani, így a kommunikáció velem igen nehézkes. Gyakran küldenek sakkversenyre, így viszonylag idegen tőlem az egyenruha, mert nem hollós címert és pulcsit, csak egy roxfortos kitűzőt kell viselnem. Ritkán keveredek összetűzésbe másokkal, ha mégis fizikai erővel is meg tudom magam védeni.
Életed fontosabb állomásai
Nem is untatnék senkit a gyermekorommal, amiről most fogsz hallani bizonyos egy tragédiával fűszerezett, be nem teljesült szerelmi történet. Miért ezt tartottam legfontosabbnak elmesélni? Talán azért, mert ez árnyékolja be életemet már évek óta, de vágjunk is bele a közepébe. Azt, hogy hollóhátas vagyok, nem feltétlenül érdemes nagyon kiemelnem, a házakba való beosztás néha a véletlen műve is lehet. Na jó, minimális jelentősége lehet, mert mindig az észmunkát részesítettem előnyben a nyers erőhöz képest. Kiskorom óta imádtam a varázslósakkot, ez ahogy nőttem, nem változott, inkább elmélyült. Egyre kevésbé találtam legyőzőre, s amint lehetett, elkezdtem sportszerűen űzni, nyerni a versenyeket, s amikor elkezdtem kamaszodni, akkor ismertem meg őt. A vonzalom cseppet sem volt kölcsönös Trisha egy végtelenül gyönyörű lány volt, hozzá rózsatövisként szúró jellemmel, és mégis, ezzel együtt szerettem. Mindig reménykedtem benne, hogy pusztán azért teszi, mert erős akar maradni, és azért tart talonban, mert ha kiadná magát, ha elfogadná azt hogy egy pár lehetünk, akkor a világ szemében is kevesebb lenne. Egy állandó szélmalomharc volt, egy mókuskerék, amelyben boldogan szaladgáltam, meg is szoktam azt, hogy mindig morzsákat dobál, amiket hűséges kisegér módjára tudtam feleszegetni a lába nyomában, és miután csak utalgatott rá, hogy nem biztos magában, és nem is volt neki senki más, hittem, hogy lehet esélyem. Aztán lassan kezdtem felnőni, belátni, hogy mindez álom, és akit szeretek, az sokszor ugyanolyan gyűlöletes is tud lenni, és talán tovább kéne lépnem, valaki másban gondolkozni, akinek én is számítok. Létezik ilyen lány? Nem tudom, túl naív, és sebezhető vagyok. Nem is tudom, hogy pontosan mi történt, elbeszélésekből tudtam nagyjából összerakni. Támadás érte őt és a családját. Túlélte ugyan, de az átoknak köszönhetően nem emékezett rám. Áldásként kéne ezt felfognom? Nem tudom... Sokkal inkább úgy érzem, hogy akit szerettem, meghalt, mert én önző módon el akartam hagyni. Talán túl romantikus vagyok, de hiányzik az, ahogyan lekicsinylően bánt velem, ahogyan ugráltatott. Talán szeretek szenvedni. Vagy talán mindezek ellenére voltam az övé, testestül lelkestül. És most oda. A lány, aki maradt, nem tud semmiről, és talán még fele annyira sem fogom érdekelni, mint előtte. Akkor talán jobb, ha ezt az alkalmat ragadom meg, és továbblépek...
