2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Maverick Robinson Születési hely és dátum: London, 1984. január 14 Csoport:Hollóhát Patrónus: Dolmányos varjú Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Nyolcadik (Elemista) Képesség:Vélaszármazék Mágikus adottság: Trükkmester 1. szint Familiáris:Hóbagoly Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő, Mágiatörténet - Tehetségtelen Kihez tartozol: Saját karakter
Jellem: Nem tudom, ki hogy van vele, de azt hiszem elég fura szerzet vagyok. Nem is tudom... néha kicsit úgy érzem, mintha legalább két ember lakna bennem. Az egyik igyekszik a jó úton tartani és terelgetni engem, méghozzá az intelligenciámat és tudásvágyamat kihasználva. Mert ha valamit, akkor új információk birtokába jutni na, azt igazán szeretek. Hívhatjuk pletykázásnak is, a lényeg akkor sem változik: ahol új, érdekes dolgokat hall vagy hallhat az ember ott szinte biztos megtalál engem is. Énem másik fele viszont egy róka ravaszságával és egy kígyó simulékonyságàval áll hozzá a dolgokhoz és magához az élethez. Csoda, hogy úgy gondolom mindent is megkaphatok magamnak amit kitalálok? Ezek után egyáltalán nem hiszem, hogy bárkinek is csodálkozni kellene rajta. Büszke vagyok, talán a kelleténél kicsit büszkébb is, de egyáltalán nem bánom. Nem könnyen engedek közel magamhoz valakit, és megvan az a rossz szokásom, hogy gyakran első látás alapján ítélek meg valakit. Ha valakit nem tartok szimpatikusak rögtön, akkor az illető elég sokáig pedálozhat mire megváltoztatom az álláspontomat. Már ha megváltoztatom... nálam ez sem biztos. Az viszont igen, hogy sokminden vagyok, de könnyű eset egyáltalán nem. Ennek ellenére mégis vannak barátaim, mert a tüskés természetem ellenére én is képes vagyok szeretni. Kiállok a hozzám közel állókért, aztán kioktatom a velük szórakozókat, hogy biztos megtanulják, hogy ezt nem szabad. Mondjuk lehet, hogy aztán az illetékes áldozat is kap egy baráti fejmosást, miszerint miért keresi a bajt. Ez megeshet akkor is, ha egyébként erről szó sem volt.
Kinézet, megjelenés: Rakoncátlanul összevissza álló, gesztenyebarna, hullámos fürtök és önbizalomtól telten csillogó barna szempár. Nem rejtem véka alá, hogy tisztában vagyok vele, hogy néznek rám mások a hátam mögött. Sőt mi több, ha tehetem ki is használom. De nem hiszem, hogy más nem tenné meg a helyemben. Nem, az kizárt... vagy legalábbis nem sokan döntenének úgy, hogy köszi, de nem kérek a figyelemből. Ruhák tekintetében az egyszerűt de divatosat kedvelem. Minek eresszem bő lére a figurát, ha egyszer egy sima, hétköznap hordott farmer - póló összeállításban is jól nézek ki? Most mondhatnám, hogy én nem mindenhogy nézek ki jól, de... de. Ez van... de azért mentségemre legyen mondva, hogy igyekszem jó célokra használni a külsőmet és a népszerűségemet.
Előtörténet: Amikor már a felnőtt kora küszöbén tudja meg az ember fia, hogy az egész addigi élete hazugság és gyakorlatilag minden amit eddig tudott vagy igaznak gondolt úgy ahogy volt mehet a kukába, akkor valószínűleg nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel. Legalábbis azonnal nem. Tapasztalatból beszélek, velem is megtörtént. Pontosabban velünk. Velem és az öcsémmel. Világéletemben úgy éreztem, hogy más vagyok mint a többiek, akiket ismerek. Éreztem, de sosem tudtam megmagyarázni, ezért aztán sosem adtam igazán hangot ennek az érzésnek, és próbáltam nem mutatni anyáék előtt, hogy nem érzem magam a legjobban. Még az öcsém sem tudta, pedig vele általában mindent meg tudok beszélni. Hosszú éveken keresztül magamban tartottam ezt az érzést, az utolsó néhány évben már sikerült megbarátkozni a gondolattal is, hogy ez van, én már csak ilyen fura vagyok. Fura, de mégis miért? Ezt még mindig nem tudtam megmagyarázni, hiszen bárkihez is fordultam ezzel a kérdéssel és a problémámmal vagy azt mondták, hogy nem is vagyok furcsa, vagy azt, hogy mindenki furcsa a maga módján... amikor meg anyáékat kérdeztem, akkor csak annyit kaptam válaszul egy halvány, kissé szomorkás félmosoly és egy buksisimogatás kíséretében, hogy majd megtudom és megértem ha nagyobb leszek. Én pedig egy durcás vállrándítással dühösen kiviharzottam a szobából, bevágva magam mögött az ajtót. Akkor még tényleg nem értettem. Az áttörést, az én szememben hatalmas jelentőségű fordulópontot egy nyári délután hozta meg számunkra. A hetedik roxforti évünk előtti nyáron anyáék leültettek minket az öcsémmel, hogy beszélni szeretnének velünk. Azt hiszem egyikünk sem tudta miről van szó, de ilyenre még csak gondolni sem gontunk. Én biztos nem. Anya leült apával velünk szemben, és biztosított róla, hogy bármi is történjen ezután ők ugyanúgy szeretnek minket, mint ahogy eddig tették. Ezután átnyújtott egy borítékot, amiből egy papír látszott ki. Kíváncsian, egyúttal idegesen húzom elő a borítékból az írást, és lassan, ahogy eljut a tudatomig az értelme érzem, hogy előbb elvörösödöm majd pedig lesápadok. Örökbefogadási nyilatkozat. Ezt nem hiszem el! Úgy éreztem az egész életem összeomlik és már senkiben sem bízhatok. Még a saját családomban sem. Mivel nem tudhattam ki van tényleg velem és ki nem bizonytalanná és bizalmatlanná váltam, viszonylag kevés embert engedtem magamhoz közel ténylegesen. Ezen az sem segített, hogy időközben megnyúltam és a verhetetlen bénaságom és a pattanásos bőröm mintha soha nem is lettek volna. Még barátaim is lettek, pedig nem könnyítem meg a dolgukat. Amióta megtudtuk öcsémmel hogy örökbefogadtak minket az időm nagy részét azzal töltöm, ha épp nem qz iskolai elfoglaltságommal bajlódok, hogy a tényleges családomat keresem. Apát nem tudjuk, hogy kicsoda, a nevelőanyánk sem tud róla semmit... anyának viszont van egy másik gyermeke is. Egy fia. Jah, van egy bátyám, Wassim. Nem olyan rég megkerestük egymást és beszélgettünk, de mit ne mondjak... nekem ezt még szokni kell. Hogy merre alakul az életem arról jelenleg fogalmam sincs, bár azért jó lenne végre megtudni, hogy ki a fene az apám, és miért hagyott el minket. Addig úgysem adom fel amíg nem találtam válaszokat... akkor sem, ha rengeteg időt is vesz igénybe. Tudok várni, van időm.
A hozzászólást Maverick Robinson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2021-08-01, 16:58-kor.
Peter Greenwood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Maverick Robinson 2021-08-01, 16:52
Elfogadva
Üdvözlünk az oldalon!
Nos, kissé vért izzadtunk ugyan, de végre megoldódott az a fránya gif-probléma is, ennek igazán örülök Elsősorban köszönöm, hogy behoztad ezt a srácot Mondjuk, arra már kevésbé számítottam, hogy örökbefogadott lesz ő is, de üsse kavics, érdekes szituk jöhetnek még ki ebből A vélaszármazék alapján már sejthető, hogy milyen irányban kell keresgélnie, bár, ha ez a képessége valami úton-módon blokkolva van, akkor még ő sem tud róla (ami esélyes, hiszen még nem dobtad meg ) Elég vegyes felállás ez a mardekár-hollóhát vonal a srác személyiségét illetően, de legalább nem egyhangú, ez pedig a szerepjáték tekintetében mindenképp előny Tudod ide-oda cibálni a kölyköt, ahol helyzet van Na jó, nem beszélek (írok) lyukat a hasadba, menj, intézd a kötelező köröket, utána irány a játéktér