2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Austin Bryson Születési hely és dátum: 1986.07.01., London Csoport: Mardekár Patrónus: Akita inu Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Hatodik évfolyam Képesség:- Mágikus adottság: Vérmágus Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Jóslástan - tehetségtelen Kihez tartozol: Saját karakter/Kylie Aria Bryson
Jellem: Alapvetően nyugodt természettel rendelkezem, viszonylag nehéz kihozni a sodromból. Ha pókereznék, nyilván profi lennék benne, hiszen az arcomról ritkán lehet leolvasni az érzelmeimet. A hangom leginkább higgadt, szinte sose emelem fel másokkal szemben és akkor is általában jó okom van rá. Ha más az erő, akkor én vagyok az ész. Na, nem mintha olyan baromi intelligens lennék, egyszerűen csupán igyekszem kétszer is átgondolni a történteket, mielőtt cselekvésre adnám a fejem. Nem verekszem, az nem az én műfajom, a pálcámat és a lexikális tudásomat gyakrabban használom, ha oda kerül a sor. Profi hazudozó vagyok, szinte állandóan azt mondom, amit mások hallani szeretnének és - láss csodát - eddig teljes mértékben bejött! Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy lépten-nyomon bekamuzok valamit, leginkább olyankor szoktam ezt megtenni, ha valamit nagyon el szeretnék érni vagy meg szeretnék szerezni magamnak.
Kinézet, megjelenés: Zöld szem, barna haj, világosabb tónusú bőr. Ez lennék én, Austin Bryson. Van egyfajta bájom, habár soha életemben nem tartoztam a jóképű srácok táborába. Nem én vagyok az, akihez elsőként odamennek a lányok, ha ismerkedésről van szó, de még így sincs okom a panaszra. Nem sírom el magam, ha a tükörbe pillantok és kifejezetten elégedett vagyok a látvánnyal. Úgy őszintén? Szerintem így vagyok tökéletes. Makulátlan külső, élére vasalt és hajtogatott ruhák mindenütt. Egy porszem nincs rajtam, hiszen kerülök minden olyan tevékenységet, melynek révén összepiszkolhatom magam. Ennek révén sikerült rengeteg hiányzást összeszereznem már Gyógynövénytanból, hiszen én és a földben való turkálás két külön dolog, ugyebár. A hálókörletemben makulátlan rend uralkodik, szinte állandóan takarítok. A magasságom nem valami kirívó, a magam 170 centijével teljesen átlagosnak mondhatom magam. A testalkatom leginkább vézna, habár akad erőm, de kétségkívül hamar lenyom az, aki igazán odateszi magát. Sohase fektettem az ilyesmire valami nagy hangsúlyt.
Előtörténet: 1986 nyarán születtem Londonban, egy varázslópár gyermekeként. Egy nővérem és egy bátyám volt akkoriban, habár utóbbinak az arcára nem emlékszem, mivel négy éves koromban meghalt egy sajnálatos balesetben, amelyet drága nővérem - állítólag - előre megjósolt. Igen, azt hiszem, a mi kis átlagos családunkban ez az egyik sarkalatos pont: a jóstehetség. Nagymamánk eme adottsággal született és mindig is úgy tűnt, hogy Kylie is rendelkezik némi tehetséggel benne. Eleinte csupán a drága nagyi figyelte az apró jeleket, végül a szüleinknek is feltűnt, hogy Kylie nem az új Picasso a családban, hanem valami egészen más miatt ragad folyamatosan magához papírt és tollat. Véleményem szerint ezzel akart üzenni, habár - korom révén - nem foglalt le semmi más akkoriban, csakis az edények lerángatása az asztalról vagy a falak zsírkrétával való összefirkálása. Végül én is felcseperedtem és ahogy egyre idősebbé váltam, úgy kezdtem el akaratlanul is jelek után kutatni a rajzaimon. Azt hiszem, hét éves koromban kezdtem el elsőként tudatosan odafigyelni arra, hogy mit alkotok. Irigyeltem Kylie tehetségét és azt is, hogy mekkora figyelmet kap annak révén. A szokásos köröket nekem is sikerült lefutnom a Roxfort előtt... A vadmágia szépen-lassan kibontakozott bennem, amit mindenki csupán egy laza csuklómozdulattal reagált le, hiszen Kylie után már nem volt ennek hírértéke. Semmi újdonság, semmi extra. Egy átlagos kiskamasz maradtam hát továbbra is, aki nemsokára megkezdte tanulmányait a Roxfortban. Igazság szerint, mindig is azt hittem, hogy a nővérem népszerű az iskolában a képességei révén, amikor viszont kiderült, hogy sokan bolondnak tartják, némi káröröm öntött el legbelül. Csúnya és kegyetlen dolog lehetett ez részemről, de örültem annak, hogy Kylie helyett ezúttal én lettem a népszerű. A süveg a mardekárba osztott, én pedig elkezdtem játszani a gazdag ficsúr szerepét, akinek a pénz nem akadály és akinek semmi köze sincs ahhoz a bogaras hollóhátas csajszihoz. Igen, letagadtam a saját nővéremet, hogy legalább nekem legyen alkalmam érvényesülni, ha már ő nem volt erre képes. Harmadikban jött el az alkalom, hogy ismét bizonyíthassak. A jóslástan... Az az idióta Trewalney professzor, aki nem győzte a fülem hallatára ajnározni Kyliet és - velem együtt - ő is abban reménykedett, hogy örököltem valamennyit a nővérem tehetségéből. Együtt jöttünk hát rá arra, hogy nincs bennem egy leheletnyi jósképesség sem, amíg azonban én ezt csendes beletörődéssel nyugtáztam, ő valamilyen rejtélyes okból kifolyólag megorrolt rám és szinte minden munkámat minősíthetetlenre értékelte. Vért izzadtam, mire levizsgázhattam a tárgyból és szinte rögtön is adtam le, amint alkalmam nyílt rá. Ez volt hát az a pont, amikor magamban beláttam, hogy másban kell leköröznöm a nővéremet és Noah mellett meg is találtam a számításaimat. Akkoriban lépett le az a Flint nevű srác a csapatból, én pedig valahogy melléjük szegődtem. Talán csak kellett egy másik gazdag(nak mondott) ficsúr a srác helyére, az én kis meséim pedig meghozták a maguk hatását. Mindig is azzal villogtam, mekkora vagyonunk van a Gringottsban, hogy milyen mérhetetlenül nagy örökség vár majd rám, ha a fater elpatkol, noha ennek még csak a fele sem volt igaz. Átlagos család vagyunk, átlagos vagyonnal, de a nővérem szavának aligha hitt volna bárki is, szóval nem érdekelt, hogy ő esetleg minden állításomat megcáfolhatja. Jenkins mellett tehát villoghattam eleget, én is egyike lettem hát azoknak, akiktől rettegtek a suliban az alsóbb évesek. Soha nem vettem részt valami aktívan a zaklatásokban, általában igyekeztem Noaht is leállítani, ha úgy éreztem, kezdi elvetni a súlykot, de engem se kellett félteni. Ha úgy alakult, hogy egy elsős felém menekült Noah elől, simán megfogtam a grabancát és visszalódítottam a srác elé, hogy kedvére kiélhesse magát. Az a gyerek egy vadállat, de néha igazán szórakoztató végignézni, ahogy az elé vetett koncon rágódik. És nem, nem mindig értek egyet a módszereivel, de nem az én tisztem, hogy bárkit is megvédjek tőle. Ha odáig fajul a dolog, simán közbelépek, egyébként pedig hagyom, hadd szórakozzon kedvére. Jelenleg tehát egy hatalmas vagyon örököseként tengetem az életem, miközben élvezem ama tudatot, hogy Kylie már az iskolában sincs jelen, szóval olyan mesét adok be másoknak, amilyet csak szeretnék. Egyelőre tehát van egy smucig apám, akinek akkora a vagyona, mint maga a házunk, de két knútot sajnál a saját kölykétől és csakis emiatt nem tudok olyan méregdrága holmikat vásárolni, mint azt eredetileg szándékomban állna. A tanulmányaim átlagosak, noha a nővérem iránti féltékenységem továbbra is jelen van, miközben titokban reménykedem abban, hogy nekem is vannak hozzá hasonló képességeim, egyszerűen csak nem volt még alkalmam azt megtalálni...
