2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Moira Helena Kingsdale Születési hely és dátum: Párizs, 1984. 01. 01. Csoport: Hollóhát Patrónus: Minnesotai törpemalac Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Hatodik évfolyam Képesség: - Mágikus adottság: - Familiáris: - Kiemelkedő tudás:Sötét Varázslatok Kivédése - Született tehetség, Bűbájtan - Kiemelkedő, Mugliismeret - Tehetségtelen Kihez tartozol: Saját karakter
Jellem: Számomra minden új és idegen itt, egyedül érzem magam és azóta az eset óta megváltoztam. Régen mosolygós, életvidám és barátkozós voltam, szerettem megismerni mindenkit, szerettem beszélgetni, de... már nem igazán beszélek senkivel, elzárkóztam. Úgy érzem, hogy egyre messzebb sodródom attól az embertől, aki egykoron voltam, csupán halványan él bennem a régi önmagam. Úgy érzem magam, mint egy üres doboz, mintha elfelejtettem volna, hogy ki voltam egykor. Nem tudok mosolyogni, egyszerűen nem bírom elviselni a férfiak érintését, már majdnem fizikai fájdalmat érzek, ha a tulajdon apám hozzámér. És néha rám tör egy pánikszerű roham, amikor nem találom azt a rúzst, melyet használni szeretnék. Persze ezt nem érti senki más, mindenki megbélyegez ezért, de a rúzs... Szükségem van rá, olyan mintha a pajzsom lenne, erőt ad és visszaadja az erőt és a büszkeséget, melyet elakartak tőlem lopni.
Kinézet, megjelenés: Mindössze csak százhatvanhét centiméter magas vagyok, szőke hajam van, amit általában kiegyenesítve és kiengedve hordok, ritka alkalom, amikor felkötöm a hajamat. Tengerkék szemeim vannak. Igazából a legjellegzetesebb rajtam a rúzsom, mindig használok rúzst a piros különböző árnyalatait, van egyfajta magyarázat a színekre, hiszen... számomra a rúzs egy metafora. Ruhákból szeretem az egyszerű darabokat, sosem szoktam nagyon színeseket vagy kirívókat hordani, szeretem a kötött felsőket és van egy bokaláncom, mely a vélaszármazásomat nyomja el.
Előtörténet: Erősen fogom a kézmosókagyló két oldalát és figyelem a lányt, aki visszapillant rám a tükörből. Ismerős és mégis idegen, mintha egy elérhetetlen álomkép lenne, egy elveszett kincs, mely sosem lehet az enyém. Emlékszem még arra, hogy milyen voltam, emlékszem hogyan kell mosolyogni, de lassan két hónapja nem tudtam azt a görbe vonalt az arcomra erőltetni. Anya aggódik, apa retteg és hallom, hogy az ajtó másik oldalán izgulva figyelnek, hogy milyen hangokat hallanak most. Talán arra várnak, hogy fájdalommal teli hangon kisírjam magam? Esetleg megbolondult röhögésre és összeroppanásra várnak? Az igazat megvallva sose tudtam megfejteni ezeket a kérdéseket... Két hónap telt el. Hatvanegy nap. Ezernégyszázhatvannégy óra. Nyolcvanhétezer-nyolcszáznegyven perc. Ekkor sírtam utoljára és minden egyes perccel csak távolabb kerültem az embertől, aki lenni szerettem volna, az embertől, aki... voltam. Emlékszem még, ahogyan összekuporodva pólóban ülök a zuhany alatt, zokogva, magamat ringatva... Talán próbáltam megtisztulni... Talán megpróbáltam kimosni az emlékeimből, hogy mit tett velem a szerelmem és a barátai. Hallom még a párom kérkedő hangját, érzem, ahogyan megragadja a torkomat... Talán sosem fogom elfelejteni ahogyan a barátai hozzámértek, ahogyan... bemocskoltak? Nem tudom hogyan mondhatnám másként. Nem tudok megbocsátani Andrénak... Talán nem volt tudatában a tetteinek, de ezt sem ő, sem én nem használhatom kifogásként. Másodpercek leforgása alatt rombolta le azt, amit egy éven át építettünk és a legszörnyűbb az egészben, hogy mindenkinek igaza lett. André tényleg egy hiba volt az életemben, tényleg megbántott és tényleg... tönkretett. De nem csak megbántott, megpróbált tönkretenni, megpróbált elpusztítani azzal, hogy elveszi a büszkeségemet és az erőmet. De ezeket nem tudja elvenni, talán ezért is vált metaforává számomra a tűzpiros rúzs. Az én erőm metaforája, egy pajzs, mely engedi, hogy erőt meríthessek... Talán ezzel is fejezem ki magányosságom, minél sötétebb a rúzsom, annál rosszabb állapotban vagyok, de ezt csak én tudom. Egy kis sétára vágyom, szeretnék egyedül lenni, ahol nem figyelnek a szüleim, így vetek még egy utolsó pillantást a tükörbe és felkenek egy igencsak sötét rúzst, majd elindulok. Persze mikor kinyitom az ajtót, majdnem beesnek rajta a szüleim, csak figyelem őket némán és akaratlanul is észreveszem, ahogyan anyám a hasamat méregeti. - Minden rendben kislányom? Nem émelyegsz? Olyan sokat jársz a mosdóba... - kezdi anyám és tudom mire célozgat, azt hiszi, hogy mivel egy ciklus kimaradt ezért, talán... Apám közelebb lép és próbálna hozzámérni, de én teszek egy lépést hátra. Nem bírom a férfiak érintését, azóta a nap óta, egyszerűen... nem bírom elviselni, ha hozzám ér valaki, ha a tulajdon apám az, akkor sem. - Szeretnék elmenni sétálni egyet. - mondom halkan, miközben mindkettőjükre pillantok. Aggódva néznek rám, valahol tudom, hogy óvni szeretnének, talán ezért is költöztünk el, azt hiszik, hogy az új hely, majd segít nekem, de itt senkit sem ismerek és a vizsgák, hogy átjöhessek a Roxfortba sem voltak könnyűek, de mindegyiket sikerült sikeresen megcsinálnom. - Veled megyek! - jelenti ki az apám és úgy tesz, mintha a széltől is óvnia kéne. - Egyedül szeretnék lenni. - felelem neki azonnal, pár másodpercig farkasszemet nézünk, majd ellépnek az utamból és elindulok a kabátom felé. - Csak a parkba megyek ide, nem leszek ott sokáig. - szólok még hozzájuk, miközben felveszem a kabátomat. Tudom, hogy mit akar mondani anyám, ezért felveszem a sálat, teljesen más az időjárás, mint Franciaországban. Végül elindulok. Nincs messze a pad, ahol kuksolni szoktam, körülbelül tíz perc séta és már ott is voltam, megint magányos volt, csak egy kis lámpa világította meg, de nekem tetszett. Az elmúlt egy hónapban szinte minden este kijöttem ide. Egy hónapja költöztünk ide és nekem máris hiányzik az előző otthonunk, nagyon sok barátom volt és imádtam a Beauxbatonst. Vettem egy mély lélegzetet és oldalra pillantottam, az a kis aranyos kutyus megint jött oda. - Hát szia. Remélem nem hitted, hogy elfelejtettelek. - a hangom érdekes egyvelegét adta a szomorúságnak és cseppnyi kedvességnek, mellyel fűszereztem a hangom. Szerettem volna mosolyogni a kis állatra, de nem ment, kicsit úgy éreztem magam, mint egy üres doboz. Én szeretnék újra a régi önmagam lenni, szeretnék újra az a lány lenni, aki két hónapja, de sokkal nehezebb, mint hittem. De tudom, hogy jobban leszek, csak időt kell adnom magamnak, hiszen az idő mindent megold, nem? - Holnapi nap egy új kezdetet tartogat talán. Képzeld, holnap kezdem az új iskolát. - persze tudom, hogy nem fog nekem válaszolni, hiszen mégis csak egy állat, de jó vele beszélgetni. - Egy darabig nem fogok tudni kijönni ide, de nem foglak elfelejteni. - mondom neki, mire egyetlen egy könnycsepp jelenik meg az arcomon. Hagyom, hogy végiggördüljön, hiába olyan érzés, mintha egy csepp sósav gördülne le az arcomon, majd mikor mielőtt leesne mégis letörlöm. - Sokat segítettél ám nekem, hálás vagyok neked. - mondom neki, miközben félve kinyújtom a kezemet, hogy megsimogassam, menni fog. Végül a fejére helyezem a kezemet és hirtelen kiengedem azt a levegőt, amit a tüdőmben bent tartottam. Minden egyes nap könnyebb lesz, eljön majd, amikor nem visszafelé haladok, hanem előre, de ez még nem az a nap...
***
Furcsa érzés itt sétálni, annyival más, mint a Beauxbatons, mindenki annyira idegen és annyira fura. Tudom, hogy szinte minden figyelem rám fog összpontosulni, mert új vagyok itt. Beszélnem kell az igazgatóval is, bár nagyon nem tudom, hogy merre is kéne mennem, valakit le kéne szólítanom. - Hűha, nagyon elveszettnek tűnsz. - ijeszt meg egy lány, aki mögöttem szólal meg. Megfordulok lassan és rám mosolyog, én pedig csak a szemeibe tudok pillantani, esküszöm próbálok visszamosolyogni, de nem megy... - Szia. Igen, új vagyok itt, az igazgatóval kéne beszélnem. - mondom halkan, mire ő csak biccent egyet, majd felajánlja, hogy segít nekem eljutni oda. Én nem igazán szólalok meg, de ő nagyon is sokat beszél, megteszi helyettem is. Aranyosnak és kedvesnek tűnik. Be kell valljam, hogy cseppet zavar a sok érdeklődő pillantás, de eddig minden rendben van.
Megan Smith
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Moira Kingsdale 2019-01-08, 09:52
Elfogadva!
Üdvözlünk az oldalon!
Meg is jöttem megszakérteni az olvasottakat. A kutyás elem nekem azonnal leesett és már szaladtam is Cody-hoz, hogy na, ez itt Cody? A végén még a nagyon beszédes lányra nem jöttem rá, de biztosan rá is van egy karakter-ötleted, csak nem nevezted meg. Elsőre az a jelenet nagyon lógott a levegőben, de Cody után biztos az is valaki. Remélem a karakterednek sikerül a Roxfort falai között meggyógyulnia lelkileg és testileg is, vannak itt hasonló hátterű karakterek, vagy éppen lelkes gyógyítók, akik segíthetnek rajta. Hiányoltam a történetből, hogy egyáltalán nem találtam meg, mi történt a srácokkal, mik voltak a következmények, tárgyalások, javító, pálcatörés, akármi, de ebből arra következtetek, hogy leginkább semmi, és az igazságszolgáltatás is hátra van.
Jó játékot kívánok az oldalhoz, sok-sok izgalmas történetet, és ne felejtsd el a foglalókba berakni a dolgaidat!
