2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Csendben hallgatom őket. Azt én is tudtam, hogy Dániába ment Rosy, hiszen nyár elején írt nekem még levelet. Nem igazán tudtam, hogy pontosan mi is történt ott, hiszen még nem volt időnk erről beszélni. Joanne nyara se volt a legjobb ahogy hallom. Úgy látszik nem csak én vagyok balszerencsés a szerelem terén. Sajnálom őt, eléggé látszik rajta, hogy megviselte, és hogy tényleg szerethette azt a srácot. Remélem azért, majd rendeződnek a dolgok nála és túl tudja tenni magát ezen. Mert egyébként csinos, még így másik lány szemszögéből is. Én szeretek másokat dicsérni vagy jókat mondani róluk. -Na hát, Auror a bátyád? Az tök menő lehet! És azért elég nehéz is. - mondom picit izgatottan, de nem akartam túlzásba vinni. Nem tudom, hogy ő mennyire van hozzá szokva ehhez, plusz a jelenlegi állapota miatt sem akarok ráugrani a kérdéseimmel. Azt hiszem mind a hármunknak sikerült kicsit kellemetlenné és nyomottá tenni a hangulatot. Viszont amikor végre Rosy is kezd bepörögni a javaslataimra, tudtam, hogy onnantól fogva nincs megállás. Joanne-t pedig magunkkal fogjuk rángatni, akár akarja, akár nem. -Ugyan, ahogy látod még semmi extrát nem terveztünk a mai napra. - nyugtatom meg őt, majd Rosy-ra nézek. -Tényleg hétköznap van. A fenébe, elfelejtettem. - mondom picit szomorúan, amikor figyelmeztet, hogy most nem igazán tudnánk eljutni a Roxmotrsba. De szerencsére résen volt és ajánl más helyet is, a kilátót. Nekem tetszik az ötlet és a Fekete tó is igazából. -Nekem mindegy, mindkét helyet szeretem. Talán a Fekete tavat jobban is, mert oda szoktam kijárni néha tanulni. De ahogy gondoljátok, nekem tényleg mindegy. - mosolygok rájuk, hogy ne csak rajtam múljon a választási lehetőség. Most nem csak én nem vagyok a középpontban, úgy hogy nem dönthetek egyedül. -Ki hova szeretne inkább menni? - kérdezek rá végül.
Itt most nem csak Westleyről van szó. Főként persze ő a hibás azért, ami történt velem, de ezt már nem tudom visszafordítani. A bátyám is hiába keresi a megoldásokat, egyszerűen semmi sem jön, ami a hasznunkra lehet. Most ő is elfoglalt lehet az auror ügyleteivel, nem is szeretnék sokat a nyakára járni emiatt... Ami pedig a közeli barátaimat illeti, mint például Rosy is, nem tudom miként kellene elmondanom, hogy az exem megharapott és most én is vérfarkassá váltam. Inkább titkolnom kell, ha nem akarom, hogy nagy ügyet csináljanak belőle. Már így is épp elég önuralmat kell magamra erőltetnem. A dühöm egyre inkább csak nő, s nem tudom miként tudnám lenyugtatni magam... - A bátyámnak, Joshua Troopsnak. Auror a Minisztériumban.-ha már rákérdezett nem is leszek rest büszkélkedni azzal, hogy a bátyám milyen pozícióban is van. Felnézek rá, s annakidején Jakere is, amikor bátorságát kimutatva csatlakozott Shannáékhoz. Ám amint emlékképe elém vetődik, mintha egy ideg pattanna el a homlokomban. Pillanatok alatt megváltozik ábrázatom, már-már dühös villannak meg szemeim, ahogy magam elé meredek. - Majd máskor, Rosy. Ne rontsuk el a mai napot. Terveztetek valamit mára? Nem szeretnék keresztbe húzni semmit sem.-dünnyögöm valamennyivel összeszedettebben már. Elég furcsa érzés amikor csak úgy átveszi az uralmat rajtam a tömör harag. Természetesen nem a lányokat szeretném megbántani, ezért ha rá is kérdeznek vagy vágnak egy arcot az előbbire, én csak bocsánatkérően lesütöm szemeimet. Rosy fel is sorolja a lehetőségeket, viszont én egyáltalán nem szeretnék emberek közé menni. Megbántani meg főképp nem kellene a két lányt, ha már ilyen odaadó kedvességgel vonnak bele a dolgaikba. - A kilátó jól hangzik vagy mondjuk a Fekete tó? Még nincs túl hideg.-mosolyodok el lágyan, bár persze inkább rájuk hagyatkozok. Ha nagyon ragaszkodnak Roxmortshoz, ám legyen, megpróbálom kontrollálni a dühömet. Aztán lehet a kilátónál is elő tudunk állni valamivel.
Zene: I'm the alpha || A new life || [You must be registered and logged in to see this link.]
A rossz érzés be is jött, hiszen nem lehet könnyű most Jo-nak. Nyáron is teljesen ki volt bukva Westley miatt mikor beszéltünk személyesen Londonban. Én pedig ezek szerint eléggé csődöt mondtam, hiszen nem voltam mellette a nagy szükség idején mert Dániába mentem Alioth-t felkutatni. Ami sikerrel is járt, de valahol lelkiismeret furdalásom van amiért nem voltam Joanne meleltt is. Kicsit tanácstalanul pillantok megint Zoey-ra, de visszafordulok igen csak nyúzott barátnőmhöz. - Sajnálom, hogy nem voltam itt. Küldtél volna utánam baglyot hazajövök Dániából a bál végeztével. Alioth megértette volna. Akarsz majd róla beszélni? – kérdezem meg óvatosan. Gondolom Zoey előtt nem szívesen teregetné ki ezt. Mégis az én arcomon látszik az aggodalom. Nem értem miért ennyire tökkelütöttek a férfiak. Mintha nem látnának az orruknál tovább és valahogy elfelejtenének néha gondolkodni. Gondterhelt sóhajt nyomok el magamban aztán csak az arcomra varázsolom a mindig kedves mosolyt. Hallgatom, ahogy bemutatkoznak egymásnak. Nem mintha én annyira siettem volna bemutatni őket. Amint megláttam Jo gondterheltségét elfelejtettem eme formalitást. - Igazából hirtelen még nekem is kiment a fejemből, hogy bemutassalak titeket, ne haragudjatok. – mosolyodom el kínosan. Én magam is feladtam a levelet a szüleimnek, hogy végre útra kelhessen úgy hallgattam Zoey csacsogását. Gondolom szeretné oldani a hangulatot és ideje nekem is újra megtalálni a beszélőkémet. - Miért is ne?! Hiszen mindig jól jön egy kis csajos nap. Attól függ ki mit szeretne csinálni? Mondjuuuk nézzünk le valahova itt a suliba? Sajnos hétköznap miatt nem nagyon mehetünk le a Roxmorts-ba. Akár amolyan pikniket is tarthatnánk vaaagy elmehetünk a kviddics kilátóhoz. Nem hiszem, hogy most lenne ott valaki. – találom rögtön meg a hangomat és mosolyogtam mint a vadalma. Persze aggódtam Jo miatt, de nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni. Később is kitudom őt kérdezni, hogy mégis mi történt pontosan közötte és Westley között. - Ki kell használnunk, hogy nem aggatnak a nyakunkba egy rakat tanulnivalót. – mosolyogtam továbbra is majd kacsintottam a lányok felé. Sok dolog történt főleg velünk a nyáron amit nem tudtunk csak úgy kibeszélni egymással. Igaz arra nem is akartam gondolni ami például velem történik mostanában. Még a hideg is kiráz a dologtól és erről még senkinek nem beszéltem, próbálok egymagam utána járni ennek az egésznek.
Ahogy sejtettem, Rosy is észrevette, hogy nincs teljesen jól szegény Joanne. Próbálom figyelmesen végig hallgatni és nem rögtön neki esni a mondandómnak, ahogyan szoktam. Azért nem ismerjük úgy egymást és most lehet nem a szószátyárság kell neki. Amit mesélt a barátjáról, eléggé szomorú, sajnálom őt, viszont még mindig úgy érzem, mintha valamit nem mondott volna el. Nem tudom, hogy azért, mert én itt vagyok, és így nem meri elmondani, hogy mi is van, vagy ha egyedül lennének Rosy-val, akkor se tenné meg. Minden esetre, már majdnem mondtam volna, hogy ha kettesben akar maradni Rosy-val, akkor elmehetek és magukra hagyhatom őket, de amikor bemutatkozik, és felém nyújtja a kezét, lemondok erről. Ezek szerint tényleg nem akar erről beszélni…vagyis én csak ezt gondolom. Rámosolygok szintén barátságosan a szőke lányra és elfogadom a kezét. -Ugyan rá se ránts, én se mutatkoztam be azonnal. Zoey O’Donnellan vagyok. - mosolygok továbbra is, majd előveszem a levelemet, elvégre azért jöttem fel ide Rosy-val, hogy feladjam ezt a levelet. -Megkérdezhetem, hogy te kinek küldted el a leveledet? - próbálom terelni a témát, ha már nem akar beszélni, hogy mi is a baja, azon kívül, amit elmondott, akkor minek erőltetni? Azért…nem vagyok tapló, tiszteletben tartom mások érzéseit és döntéseit. Jobb lesz ez így mindenkinek. Meg hát, ha így egy kicsit fel tud oldódni jobban ő is. -Én a szüleimnek fogom. Ez egy ilyen berögződés még elsőből. - próbálom rövidre fogni a magyarázatot, hogy ne legyek annyira idegesítő számára. Miután leadtam a levelemet, feléjük fordulok. -Ha már így összefutottunk, nem lenne kedvetek valamit csinálni? - vetem fel az ötletet, hát ha bele egyeznek.
Sosem voltam jó az érzelmeim takarásában, főleg olyanok előtt, akik fontosak nekem. Zoeyt még ugyan nem ismerem, de ha Rosyval jár össze, akkor rossz ember nem lehet. Mégse szeretném ezt most az orrukra kötni, hisz' mint ahogyan a bátyám sem, ők sem váltak szörnyeteggé, mint én. Aki a legjobban meg tudna érteni, az egy a fajtámból, de eddig még nem szedtem össze a bátorságot, hogy találkozzak azzal a Griffendéles farkasbandával. Hallottam már róluk tavaly, de akkor még nem tartottam fontosnak, csak elismertem őket, amiért ilyen összetartó társaságot kovácsoltak maguknak. Most rajtam a sor, hogy erőt vegyek magamon és a kegyeikért könyörögjek... Mi más lenne a megoldás? Joshua azóta is kutathat az ellenszer után, de én úgy érzem minél több idő telik el, annál esélytelenebb ezt az egészet visszafordítani. - Minden rendben igazából...csak... Találkoztam a nyáron Westley-vel és nem mentek túl jól a dolgok, de sikerült beszélni.-végülis még nem hazudok, s ez a színtiszta igazság kiváltó oka. - Ő sem vette túl jól, hogy nem lehetünk együtt. Próbáltam megértetni vele mi a gond. A szavaim sajnos süket fülekre találtak...-egészítem ki magam. Westley ugyan megértette a mondandóm lényegét, de akkor sem volt képes elengedni, amikor én már menni akartam. Össze tudtam volna törni bármelyik pillanatban, ha tovább kell egy légtérben lennem vele. Hiányzott, s nem tudtuk helyreállítani a kapcsolatunkat. De ez... Amit velem tett, megbocsájthatatlan. Gyűlölöm őt! Mégis annyira fáj rá gondolnom, hogy kezdenek összekuszálódni az érzelmek bennem... - Oh. Hol van a jó modorom. Joanne Troops vagyok.-nyújtom kezemet a hugrabugos vörös felé. Arcomon továbbra is ott ragyog egy kedves, barátságos kis mosoly.
Zene: I'm the alpha || A new life || [You must be registered and logged in to see this link.]
Azt hiszem eléggé eseménydúsra sikeredett ez a nyáré s nagyon sok mindent még nem tudtam Jo-val megvitatni. Azért személyesen mégis csak másabb elmondani a történteket mint leírni egy levélben. Jelenleg én is haza akarok küldeni egy baglyot megnyugtatni a szüleimet, hogy nincs semmi baj. Persze mindig aggódnak értem és talán pont a képességem miatt meg, ahogy ahhoz hozzá állok, de ez azt hiszem mellékes információ. Vannak dolgok amik bonyolultak és sajnos ez alól egyáltalán nem kivétel az úgynevezett „szerelmi életem” sem. Igaz mostanában kezdenek fura dolgok is történni körülöttem amik valljuk be nem töltenek el valami nagy nyugalommal. Jelenleg nem szóltam még senkinek sem róluk mégis… valahol rosszat sejtettem. Így is még bőven hova haladnunk Alioth-al is azt hiszem. Mégis örültem, hogy a lányok itt lesznek majd nekem. Nagyon is sokat jelentenek a számomra és a szívemhez nőttek. Ahogy a bagolyház felé tartok megpillantom Zoey-t és mosolyogva köszönök neki. Így folytatjuk az utunkat most már ketten. Legalább addig sem rágom magamat azon a fura cetlin amit nálam hagytak. Még a hideg is kiráz tőle! Próbálom nem mutatni a nyugtalanságomat így mosolyogva beszélgetek Zoey-val és hallgatom a csacsogását. Amikor felérünk megpillantom Joanne-t mégis… mi a fene történt? Nyáron még nem ilyen volt. Aggodalommal tölt el, de kedvesen és szeretettel mosolygok rá. - Szia! Hogy vagy? – kérdezem meg óvatosan, de valahogy most a semleges választ nem fogom elfogadni. Összenézek Zoey-val és süt róla is, hogy észre vette a valami nem stimmel dolgot. Teljesen okénak tűnik, de mégis üvölt róla, hogy nincs valami rendjén. Így gyorsan a bagolynak adom a levelet és útjára engedem a szüleimhez. Így fordulok oda Jo-hoz és lágyan megfogom a kezét. - Joanne, mi… történt? Akarsz róla beszélni? – kérdezem meg óvatosan. Nem akarom lerohanni őt és kellemet helyzetben sem hozni. Kicsit bátorítóan szorítom meg a kezét, hogy én itt vagyok és szerintem Zoey is így érez. Bármi is legyen a gond biztos meg tudjuk oldani együtt. Erre valóak a barátok, hogy amikor szükséges akkor ott legyenek neked. Valahogy kezdem bánni, hogy nem tudtam nyáron mellette lenni… hiszen Dániában voltam. Persze időközben megfontam az ajándékokat is Jo-nak meg Alioth-nak is. Itt akartam átadni a suliban nekik, hisz elég alaposan álltam hozzá nehogy elszúrjam őket. Fél szemmel rá pillantottam Zoey-ra, hogy szerinte mi lehet a baj, hátha ő olyat is észrevesz amit én nem.
Éppen a bagolyház felé tartok, hogy feladjam a levelemet, amit a szüleimnek akarok küldeni. Első évben megígértették velem, hogy amint van egy kis időm, küldjek nekik egy levelet, hogy minden rendben volt-e. Gondolok én itt az utazásra, a tanárokra, diáktársakra, órákra és a többire. Mivel nehezen akartak elengedni ide, csak ilyen feltétellel hagyták, hogy a Roxfortba járhassak. Utána pedig ez, már csak ilyen megszokott szokás maradt, hogy mindig Szeptember valamelyik napján küldök nekik egy levelet, hiába tudják, hogy most már csak nem lesz bajom, ha eddig nyolc évet túléltem itt. Út közben összefutok egy igen kedves barátnőmmel is, Rosemary-vel. Tudom mindenki csak Rosy-nak hívja, de nálam, ahogy esik, úgy hívom. Bár amikor legelőször csak a cukkolás érdekében, Mary-nek hívtam, az elég fura lehetett neki, ezért ha kicsit ugratni akarom, akkor néha úgy hívom őt, de ez is csak a szeretetem jele felé nézve. Fent a torony tetején viszont nem csak mi ketten vagyunk, ha nem összefutunk Joanneval is. Ő is Hollóhátas, mint Rosy, úgy hogy általa egy kicsit megismertem őt is, de ők ketten közelebb állnak egymáshoz, mint én Joannehoz. De szerintem tök rendes lány. -Szia. - köszönök vissza neki és rámosolygok. -Miújság? - kérdezek rá gondolkodás nélkül, ami lehet néha nem a legjobb. Mint mondjuk most is. Egy pillanatra Rosy-ra pillantok, de látom rajta is, hogy neki is kicsit lankad a mosolya, szóval nem csak én vettem észre. A rendezett egyenruha és haja mellett, szegénynek az arca…nem is tudom. Szóval nem úgy néz ki, mint aki jól lenne. A felvett mosoly ellenére, amivel próbálja rejteni a valódi érzéseit.
Ismét beköszöntött a szeptember és ezáltal az új iskolás évem is, amit nem hagyhatok ki, hiába történt egy mindent megváltoztató katasztrófa a nyaram folyamán. Még mindig nem tudtam megbékélni a vérfarkasságommal, de az tény, hogy Josh támogatása rengeteget segített. Sokat számíthattam rá már azon az ominózus napon is és azóta sem lankadt az energiája, hogy megoldást találjon a bajomra. Legalábbis eddig még nem igazán akadt válaszokra, de én reménykedem. Nem nézek ki túl jól. Az arcom megviseltségről és kimerültségről árulkodik. Az egyenruhám és a hajam rendezett ugyan, egyedül a mosoly tűnt el az arcomról. No meg a karikák jelentek meg szemeim körül. Most egy levéllel a kezemben érkezek a bagolyházba, hogy lejelenthessem bátyámnak az állapotomat és hogy miként éltem meg az elmúlt pár hetet. Végül is ez az első alkalom, hogy emberek közé mentem és együtt is alszok velük. Néha úgy érzem viszont, hogy agresszívabb vagyok a kelleténél. Sokszor azon kapom magam, hogy pitiáner kis ügyek miatt szinte lyukat tudnék ütni a falba. Nem a legjámborabb gondolat, ami valaha a fejembe ötlött. Gondolataimba merülve kötözöm a bagoly lábára a levelemet, aki aztán seperc alatt el is röppen, hogy Josh-t felkeresve kézbesíthesse azt. Pár pillanatig még csak bámulok utána, ám a közeledő léptek zajára már érkezésük előtt felfigyelek. Olyan bosszantó tud lenni, hogy mindent hallok a környezetemben, még azt is, ami jóval távolabb van tőlem, mint például a hátsó udvaron diskuráló diákok egy csoportja. Idegesítő... A közeledő lányok hangját felismerem. Rosy, akivel a nyár folyamán rengeteget sikerült leveleznem és már találkozhattunk is számtalanszor, illetve Zoey, aki a Hugrabugosok táborát erősíti és elég...nagy szája van? Legalábbis már a torony aljáról hallani lehet a hangját. Lehet nem most a legjobb ötlet találkoznom velük, de nincs kiút innen, hacsak ki nem ugrok az egyik ablakon. A vérfarkasok csontozatát ismerve valószínűleg ilyen magasról se sikerülne összetörnöm magamat. - Sziasztok!-varázsolok egy gyengéd mosolyt arcomra abban a szent pillanatban, ahogy ők belépnek a bagolyházba.
Zene: I'm the alpha || A new life || [You must be registered and logged in to see this link.]
- Szívet kiönteni csak olyas valaki tud, akinek van. - zárom ezzel rövidre a témát és megfogadom magamban, hogy hiába provokál, akkor sem fogok erről a témáról többet mondani neki most. Nem tudom, hogy később kész leszek-e elővenni, de egyelőre túl friss az, hogy szájkaratézunk itt egymással, nem kell még tetézni is a "bajt". Arról nem beszélve, hogy bizonyos események tisztázásai nem a bagolykaka fölötti megbeszélésre valók. Paprikapirossá válik az arcom a kimondott vádtól, s még mielőtt meggondolhatnám vagy megfékezhetném magam meglendül a kezem, s átszelve a közöttünk levő távolságot lendületesen felpofozom az öcsémet, hacsak nem tér ki előle. - Ne merj még egyszer arra célozni, hogy részem volt a halálában, mert Merlin engem úgy segéljen megbánod azt is, hogy kinyitottad a szemedet erre a világra! - szűröm fogaim között a szavakat. Alapvetően nem vagyok egy fenyítő típus, s nem is valószínű, hogy képes lennék olyasmit tenni, amivel komolyan beváltom az iménti "ígéretem", de annyira felmérgesít, hogy csak úgy kiszaladnak számon a szavak. - És zavar? - fújtatok még mindig a pipától, de megakaszt az, hgogy úgy veszem, mintha arra célozna, hogy nem ismer eléggé. És talán csak képzelem, de mintha olyan lenne az egész.. mintha érdekelném, mintha az öcsém akarna lenni úgy igazán. Halvány érzés ez, tűnékeny és illanó, de kicsalja belőlem az előbbi kérdésemet. - Ha a gyász új lapnak számít, akkor igen. - sóhajtok fel. Változtam, tényleg. MJó tanulóból majdnem bukott lettem, s a jellememen is nyomot hagyott Erica halála. De nem vagyok kész arra, hogy kiöntsem a szívemet, pláne nem Galennek. Talán másnak sem.. bár Caevan valószínűleg kivétel lehet. - A legkevésbé megterhelő az összes közül. - vonom meg a vállamat. Nem hiszem, hogy tanítani akarok, de nem akartam az egyetem elvégzése nélkül itthagyni az iskolát, így választottam valami olyat, ami alapvetően közel áll hozzám. - És miért pont a bestiák? Apánknak mi szüksége van erre? - kérdezek vissza hasonló epével, ahogy ő jellemezte a szakomat. Igen, egyértelmű a célzás arra vonatkozólag, hogy a pályaválasztását is Joe Herbs irányító szavai "támogatták". - Ajánlom, hogy ne valami illegálisba keverj! - húzom el a szám egy bólintés kíséretében. Füttyentek egy bagolynak, s közben felkötözöm a lábára az előre megírt levelem. - Ha gondolod, a legközelebbire elmegyek veled. adhatunk neki rókázó rágcsát ajándékba torta helyett. - vigyorodom el nem kevés gyerekességgel. Persze csak viccelek, de ennyi belefér még elfajzott kapcsolatú testvérek között is. - Most mennem kell, de.. sose hittem, hogy ki fogom ezt mondani: várom a baglyodat, Galen! Azt, hogy öcsi, öcskös, öcsém.. még nem tudom kimondani. Talán sose fogom tudni, de most legalább kultúráltan sikerült elköszönjünk egymástól. Az is valami.
//Köszönöm a játékot és a türelmedet! Az istállóban találkozunk? //
Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy Fridán csattanna apám ostora, miszerint ő butított meg annyira, hogy én ellent merjek neki mondani. Legalábbis volt már erre példa párszor, amit többnyire a lánysága miatt ítélt el. Mondjuk úgy, hogy apánk nem egy feminista alak. - Tehát mire alapozod az egészet? Amúgy is, te beszéltél vele, bizonyára kiöntötte a szívét neked, aztán el is hitted.- vonom magam vissza Ansgar megvédésétől. Attól még, hogy háztársak, igazán tarthatta volna a száját erről az ügyről, persze nem tudom még mennyit mondott el, az viszont biztos, hogy ez a beszélgetés nem lesz kellemes utóhatással. Füleimet már bántja az a magas hangnem, amiben épp rám visított, mint egy kanári. Fintorgok és összébb húzom szemöldökeimet, jelet adva nem tetszésemnek. - És te hol voltál akkor? Ha már ujjal mutogatsz mindenkire, akkor hol voltál te akkor, amikor le kellett volna beszélni róla? Mert ha tényleg próbáltad volna, talán nem itt tartanánk, nem igaz?- fordítom ellene saját kártyáit, ha már ennyire feldúlt állapotba kerül és mások hibáztatása olyan könnyen meg. Ezzel van itt a probléma. Mindig is ezzel volt a probléma. Túlságosan magabiztos a saját viselkedése miatt, holott néha igazán magába nézhetne egy kicsit, hogy észre vegye mennyire önző és elvakult. Még hogy engem utáltak az apámmal való kapcsolatom miatt... Nevetséges. Csak rá kell nézni és Fridából is süt az egocentrikusság. Észre se vette Erica tetteit ellene, mert éppenséggel voltak esetek, amikor a drága testvérünk szívatta meg a sajátját. Csak ezt Frida zárd függönyök mögött tűri, bekötött szemekkel. Ő csak él a tökéletes testvéri szeretet hitében, aztán most lássuk mennyit ért vele. - Az érzés kölcsönös...- vallom be immáron azt a részét, hogy talán jobb, ha Ansgar távolabb kerül az iskolától. Most rendezem az életemet, formálom az utamat egy tűrhető jövő felé. Az, amit ő tud, csak ronthatna a helyzeten. A többiekről tudom, hogy falaznak továbbra is, mert ők is rendesen nyakig benne vannak a sárban. - Nem töltöttem elég időt veled ahhoz, hogy tudjam milyen vagy igazából. Bár gondolom Erica után te is új lappal indítottál.- sóhajtok fel, mint akinek a vállán megannyi láthatatlan kőszikla nehezedik. Ezzel lehet kiadtam a változásom okát, vagy egyáltalán a változást magát. Persze honnan is vehetné ő észre, ha valamit változtam? Idegenek vagyunk egymás számára csak a vérünk közös. - Mégis itt vagy nem?- a már megszokott Galenes költői kérdés, amire adott a válasz. Teszek azért egy kérdő pillantást felé, mert ő is tudja jól, hogy túlreagálja szavait és felesleges játszania a hattyú halálát. Visszaesett egy évet, nagy kaland... Mégis itt van és robotol a célja felé, akármi is legyen az. - És mi a cél? Úgy hallottam tanárnak készülsz, nem lesz az megterhelő?- lehet túlzok, sőt, de inkább magamból indulok ki és egyáltalán nem szívem vágya tanárnak állni. Hatalmas felelősség, meg aztán ott van az a rengeteg diák, akik csak nyúznak és újabb megpróbáltatások elé állítanak. Engem bizonyára őrületbe kergetnének. - Csodás.- vigyorgom a megszokott diadalittassággal. - Küldök baglyot, mikor. Javaslom, hogy ne késs, még a végén lemaradsz a nagy attrakcióról.- szórakozott mosollyal pillantok rá, ha már ennyire sikerült enyhíteni az indulatokon, talán van remény. Az igazságot még nem hiszem, hogy be tudom neki én magam vallani, de a következő találkozónál meg kell emberelnem magam hozzá. - Illetve mondani is akarnék valami fontosat.- utószóként teszem hozzá, s ha kérdezné mi is az, nem fogok neki felelni. Lehet a kíváncsisága húzni fogja és végül megjelenik az istállónál. - Oh...- döbbenek le és bennem is ragadnak a szavak egy pillanatra. - Tehát nem hívtak. Nem maradsz le semmiről. Volt alkalmam egyetlen születésnapjához, azóta mindig kitalálok valami ürügyet a távollétemre. Ha van bennünk valami közös, az az, hogy mindketten utáljuk azt a nőt.- mondom ki a nyilvánvalót. Amióta a családunkba került nem bírom elviselni azt a törhetetlen mosolyt és kedvességet, mintha csak egy gépből gyártották volna le a szalagsoron. Időközben odalépek az egyik bagolyhoz, hogy a lábára köthessem az összegöngyölt levelet. Apám dühét idáig érzem már, pedig el sem olvasta még soraimat. Vajon meddig kell ezt a szerepet játszanom még?
Nos, nem várom el tőle, hogy hagyjon fel apánk pincsije lenni. Igazából az se hiányzik, hogy miatta én kapjak a pofámra apánktól, aki pont leszart eddigi életemben, de akinek bizonyára szemet szúrna, ha hirtelen megmaradt sarjaiként összebratyiznánk. Nyilván minden az én hibám lenne onnantól kezdve, amit Galen csak balul csinál, hisz ki más lehetne az ő tökéletes szíve szottyára ilyen hatással, mint “csak egy lány” Herbs? -Aha. - hüm mentem a valószínűjére, s részemről ez ennyivel le is van rendezve. Nem kell olyan erdőbe besétálni, ami sötét, mint a nagy londoni éjszaka, s kilátástalan is legalább annyira. -Ezt éppen nem mondta. - hangsúlyozom ki az “ezt” szócskát a mondandómban. Nem áll szándékomban kiteregetni a lapjaimat és megásni Ansgar sírját a szituban, de azért nem árt, hogyha tisztázzuk, hogy nem vagyok én annyira ostoba és tudatlan, mint amennyire annak tűnök. A Griffendél klubhelyiségén osztoztunk amíg le nem farcolt, szóval nyilván sejthette Galen, hogy örökké nem maradnak a múltbéli dolgok a szőnyeg alatt. -Mert igenis számít! Mert ha nem így lett volna, akkor még most is élne! - vágom oda dühösen. Egy pillanat alatt képes felhúzni a magas C-re, s elmúlik a higgadt, passzív-agresszív viselkedésem is. Legszívesebben itt és most felképelném, vagy hozzá vágnék egy adag bagolyürüléket, de azért vagyok annyira felnőtt, hogy ne tegyek ilyesmit. Viszont hangszínem dühödt-fájdalmassá változásán nem tudok csitítani, amint megszólalok. -Hogy mit? - tágulnak ki dühödten orrlikaim. Alsó ajkamba harapok, hogy lehűtsem magam valamicskét. -Igazad van, semmit a világon! - morranok az orrom alatt és nem, nem könnyű magamban tartani a sértettségemet. Ha tudnám, hogy a bugyimat pedig Erica csente el, akkor is Galenékre haragudnék, hiszen a húgom sose tett volna velem ilyesmit magától. Soha. Ha ez a “csapat serdülőkorú” neandervölgyi nem kényszeríti, akkor biztosan nem. Mert lehet, hogy szemellenzősen látom a testvéremet - mindkettőt, csak épp az egyik szemüveg sötétebb a másiknál - de nem alaptalanul. Legalábbis így hiszem. -Annál jobb. Legalább nem futok bele mindig a toronyban. - húzom el a szám. Nem itt és nem most fogom elárulni, hogy megszántam Ansgart is annak a bizonyos beszélgetésnek alkalmával, épp úgy, ahogy most Galent is egy pillanatra. Nem hiszem, hogy készen vagyok a falaimat leengedni még. -Eddig is az voltam. - vallom be csendesen. Ha akarja, érheti úgy, ahogy volt: mindig kíváncsi voltam arra, hogy miért épp őt szeretik, hogy milyen amikor a szüleink szeretnek valakit.. és sok egyéb más dologra, aminek Galenhez volt köze. Akármennyire is haragszom rá, s szálka a szememben, épp annyira hiányzik is, hogy úgy merlinigazából az öcsém legyen. -Inkább legyek unalmas, mint csapjanak ki engedetlenségért. Ha nem tűnt volna fel, így is csoda, hogy egyáltalán visszavettek azután, hogy majdnem elhasaltam hetedik végén és szó nélkül sutba dobtam az egyetemi első évemet. - forgatok szemet fintorogva. Vajon feltűnt neki, hogy egy évig nem voltam itt? Aligha hiszem. -Legyen az istálló. - választok találomra helyszínt, s nem kérdezek rá arra, hogy vajon mi is az pontosan, amit mutatni akar. A végén még visszaszívná, s őszintén szólva kezd érdekelni a dolog, szóval.. a kelleténél jobban nem kekeckedem. -Aligha bízom benne. Esetleg, hogyha te mondanád neki. Vagy te is.. - harapom el a végét. Igen öcskös, ez egy kérés volt éppen. Feléd. Tőlem. De beletörne a nyelvem, hogyha ennél konkrétabban kimondanám. -Fogalmam sincs mikor született. És egyébként.. miféle levelekről beszélsz? - kérdezek vissza. Lehet, hogy őt meghívták, de engem még soha. A saját anyánk születésnapjára rendezett partin is csak egyszer vettem részt, akkor is csak véletlenül, mert a dadánk épp lebetegedett az utolsó pillanatban, s nem volt kire bízzanak minket Ericával. Ahhoz pedig kicsik voltunk, hogy egyedül maradjunk. Nyilván féltek, hogy tönkretennénk valamit a házban, amit drága pénzért vettek nekünk. Mert hogy nem miattunk aggódtak, abban is száz százalékig biztos vagyok.
[You must be registered and logged in to see this image.]Bevallom, nem vagyok a kisöcsik pintapéldánya, de annyira szörnyűnek mégsem születtem. A családunk maga alapból problémássá vált az évek folyamán, így nem volt meglepetés, ha a testvérek elhidegültek egymástól, vagy épp a mi esetünkben sosem melegedtünk össze igazán. Aranykanállal a számban azért könnyű volt az élet, ezt nem tagadom és még az állandó kivételezések is a nemesi világ irányába sodortak. Abba viszont sosem gondoltam bele igazán miféle életet élhettek a nővéreim. Nekem elég volt irigykednem a kettejük jól menő kapcsolata után. - Valószínű.- válaszolom keserű hangszínnel. Csupán azért, mert férfi vagyok. Az elsőszülött Herbs sarj, akire aztán főképp nagy figyelmet szenteltek már pelenkás korom óta. Mondjak ellent mindennek, amit apám eltervelt nekem? Nem lennék képes rá. És nem azért, mert olyan nehéz lenne. Sokkal inkább azért, mert nekem így könnyű életem lehet és talán úgy kerülök ki a nagyvilágba, hogy tudni fogják a nevem. Egyszerűbb úgy elkezdeni az életed, ha már apád felépített kapcsolatokat odakint, akik kapóra jöhetnek. Másrészt még mindig kedvelem a helyzetemet. A mindent megkapok, amit akarok rész pedig pláne hiányozna, ha esetleg ellenszegülnék apám akaratának. Még nem állnék készen felhagyni az életemmel Frida miatt. Bár ez is nagy lépés, hogy egyáltalán beszélni próbálok vele és valami testvériséget mutatni felé. Mindez a hibáim okából... Azóta is átkozom azt a napot. - Ezt Ansgar maga mondta el neked?- vonom fel szemöldökömet kissé gyanakvó pillantásokkal illetve nővéremet. Nem tudom Ansgar meddig ment volna el Ericaért, vagy egyáltalán csak poén volt e az egész. De azt biztosra veszem, nagy tervei voltak a nővéremmel. - A sors? Esetleg. Már ha hisz az ember ilyesmiben. Amúgy meg akár poénnak is indulhatott, de Erica boldog volt. Mit számít? Ez az egész már a múlté.- morgok egy sort ezúttal zsebre vágott kezekkel próbálom magam lelkileg összeszedni, hogy ne essen ki valami meggondolatlan a számon. Már csak az hiányozna, ha itt és most vallanék be mindent. Ugyan ez az eredeti tervem, de azért nekem is van annyi eszem, hogy nem egy ilyen óvatlan pillanatban osztom meg vele az igazságot. Ezt szépen fel kell építeni. Apró lépcsőfokok megtétele szükséges a sikerhez... - Mindenkinek megvan a maga fénykora és mégis mi mást vársz egy csapat serdülőkorú fiataltól?- csóválom meg fejemet, de azért kiszökik belőlem egy önelégült vigyor, mert hát élvezetes éveket éltem át a haverokkal és egyetlen csínyt sem bántam meg. Még Frida alsóneműs esetén sem változtatnék semmit. Akkor, abban a pillanatban egy tökéletes ötletlen tűnt és mi legalább jót szórakoztunk rajta, ha már ő nem. Pedig nem is volt olyan gáz, legalább nem volt foltos! Na akkor feledhetetlen emlékként élne bennünk örökké. - Milyen kíváncsi lettél...- húzom el számat és nézek végig derült arcán, már-már ítélkezve az ártatlanságán. Nem mintha egy szentnek tartanám, de úgy látszik úgy harap a horogra, mint egy hal. - Egy ideig külön utakra terveztem készülni. Aztán meglátjuk mi lesz, de úgy hallottam Ansgar elhagyja a Roxfortot.- magyarázom neki, ha még nem hallott ilyenekről. Én azért elmerengek egy darabig a hallottakon, tekintve, hogy Ansgar igencsak közel állt hozzám, s mégis másoktól kell megtudnom mik a jövőre való tervei. - Ugyan, Frida, ennyi idő után sincs benned egy cseppnyi kalandvágy? Unalmas vagy.- sóhajtok fel lemondóan, holott igazán jó tervnek hangzott az egész. Meg aztán mi lehet a rengetegben, amivel olyan nehezen tudnánk elbánni? - Akkor marad az istálló vagy a Fekete tó.- szögezem le ellentmondást nem tűrően. Egyrészt fitogtatni akarom a tudásomat, másrészt tényleg meg akarom mutatni legalább egyetlen családtagomnak, hogy mire vagyok képes. - Szerintem már rég annak tartanak.- húzom el számat kelletlen grimasszal. - Talán sikerül egy kis észt verned bele, ha meglátogatod.- tárom szét karjaimat megadva neki a lehetőséget, bár aztán lehet kelleni fog neki egy kis támogatás. Kétlem, hogy apánk könnyen beszélne vele ilyesmiről. - Amúgy is... Nem közeledik annak a nőnek a születésnapja? Ez idő tájt szoktuk megkapni a meghívókat is...- gondolkozok el egy pillanatra, bár már két éve automatikusan dobtam ki a kukába a leveleket.
Sose gondoltam így rá. Mindig bitorló volt a szememben, olyas valaki, akire sikító, síró, büfögő és pukizó kisded korától kezdve rávetíthettem minden kimondott és kimondatlan haragom. Valahol mélyen kissé megszeppenek a szavaitól, de túl vastag a fal kettőnk között ahhoz, hogy most egy szemvillanás alatt leomoljon. - És mi volna, ha nem tennél eleget? Akkor is te vinnéd tovább a nevét, továbbra is kinyalná azodat, ahova a nap nem süt. - fintorodom el. Ez a véleményem, s nem rejtem véka alá még úgy se, hogy nem tudom elhallgattatni magamban azt a részemet, mely egész megsajnálta Galent az imént. - És mire ment vele, mondd? Volt egy pasija, aki sose volt szerelmes belé, s ha nem halt volna meg, akkor szembesülnie kellett volna azzal, hogy csak kihasználták. Nyilván miután megfektette el is hagyta volna.. - mellkasom előtt keresztbe font karjaimat magam köré szorítom. Szinte elemi erővel vág képen a tudat, hogy vágyom arra, bárcsak Ericát vigasztalhatnám, mert szerelmi bánata van. Bármit, csak.. csak ne úgy kéne gondoljak rá, mint arra, aki a föld alatt nyugszik a hideg semmiben. - Melyikőtök ötlete volt, hogy bolondítsa magába, hm? - varrom ezt is Galen és a banda nyakába. Pedig Ansgar annyira nem tűnt rémesnek úgy, hogy beszéltem is vele, szóval akár feltételezhetnék róla egy cseppnyivel több jóindulatot is. De valahogy nem megy igazán. - Nyilván ha nem kezdi el csapni a szelet neki rátok se bagózott volna. Amúgy meg már elnézést, de meghívtál valaha is minket a bulijaitokba? Úgy emlékszem invitálást nem, de megalázást kaptam. És az nem csinált kedvet a csatlakozáshoz. - utalok vissza a bugyis incidensre, amitől még mindig ég az arcom, hacsak rá gondolok. Visszakérdez, hogy nem tudom-e kinőni. Igaza van, ki kellene, de mégis a válaszom az, hogy dacosan megrázom a fejem. Ahogy szerinte én sem tudhatom, hogy milyen volt neki, úgy ő sem tudhatja, hogy nekem milyen. Hogy mindig önértékelési gondjaim voltak, s az az egész csak rájuk tett egy nagy lapáttal. És a megaláztatás érzésének keserű ízét szinte képtelen vagyok lenyelni azóta is. - Óh. Vihar a biliben? - csapok le a témára, s mintha egy cseppnyi reménykedés is csillanna hangom mélyén. Nem rosszin dulatból kívánom a bandája szétesését, hanem - bár magamnak is nehéz bevallanom - azért, mert azt remélem ettől majd az öcsém lesz. Mert hiányzik az, hogy legyen valakim. Családom. És bármennyire is békanyelős bevallanom, de Galenen kívül senki nem esélyes a posztra. S talán ő sem.. magam sem tudom még, hogy miképpen ugorhatnánk át a szakadékot kettőnk között. Pláne azután, amit tett. - Nem megyek a rengetegbe! Nem véletlenül van benne a nevében, hogy tiltott. - szögezem le ellentmondást nem tűrően. Az istállót nem utasítom el, de azért muszáj meghúzni a határokat. Jellemző! Hol is akarna mutatni valamit, ha nem tilosban.. a végén még bevezet valami dzsindzsába és ott hagy egyedül, aztán röhög a markában ha büntetést kapok. Még mit nem! - Kellene tennünk. A végén még azt hiszik, hogy valami beteg família vagyunk. - hümmentek kissé kiesve a testvéri civódásból. - Elég rossz fényt vet ránk az elmeroggyant viselkedése. Meg amúgy is. Ki tudja még miket művel, ha ilyesmire is ily könnyedén vetemedik.
[You must be registered and logged in to see this image.]Apám bizalmát nem kellett elnyernem. Nem kellett küzdenem a tiszteletéért, az magától jövő volt. Nem akartam kockáztatni, hogy mindent elvesz tőlem, ha nem az elvárásainak megfelelően viselkedek. Ebbe pedig beletartoztak a nővéreim is. Nők. A család... Szinte minden gyermeki kötődést, szeretetet kiölt belőlem, már ha volt bennem egyáltalán ilyen. Frida és Erica mások voltak. Ez volt a legbosszantóbb az egészben. - Szeretni? Ugyan kérlek. Csak azért, mert Herbsnek születtem, és férfinak, az még nem egyenlő a szeretettel. Tudod jól, hogy nektek sem örült igazán. Két lány gyermek... Még ő is viccnek tartotta az egészet. Aztán jöttem én, akire minden... Ismétlem, minden felelősség hárult. Tudod te egyáltalán min megyek keresztül, csak azért, hogy apámnak eleget tegyek?- vetem oda foghegyről, ha már ő is hasonló hangnemet ütött meg. Talán túlzok, hiszen apám így is több érzelmet mutatott felém, mint feléjük valaha. Ettől függetlenül ő még mindig az önös céljai érdekében nevelt fel. Herbsnek. A következő családfőnek. Kétlem, hogy olyan jó dolgom lesz, ha abban a hatalmas és üres házban kell majd élnem. Nem mintha epekednék mások társaságáért, de én a jövőképemet már másképp képzelem el. A Roxfort segít megtalálni utamat és rengeteg mindennel kapcsolatban felnyitotta szemeimet. Mégsem mondhatok le az örökségről és apámról. Így is megvan a magam baja Erica gyilkosságát illetően és ha ez kiderül, félő, hogy apám már nem bocsájt meg. Egy gyilkos. Hogy is lehetne egy gyilkos továbbra is a családfő jelölt? - Az érzés kölcsönös...- jegyzem meg a keserű szavaira.- Ő legalább nyitott volt változtatni az életén, amíg te csak homokba dugtad a fejed.- teszem még hozzá nem túl kellemes szájízzel. Valahol érzem, hogy igaza van, csak épp nem akarom elfogadni azt. Ő is tehetett volna bármit a testvéri kapcsolatunk érdekében, de nem. Így is több szót váltottam Ericaval, mint Fridaval valaha, akkor most ki is a ludas? Mindenesetre hagyom, hogy szembeállítson saját véleményeivel. Már ez is több, mint a semmi. Mégsem ezért vagyok most itt. Nem háborúzni akartam, csak beszélni. Beszélni Ericaról. Kitálalni mindenről. Most mégis számon lakat szorul és düh forrong bennem, amiért oly' sok év után ismét itt kötünk ki. A rágalmak és sértések hálójában. - Éppenséggel igen, de a minap valamelyik háztársad azt sem tudta, hogy neked van öcséd. És amúgy is... Az mind gyerekes csíny, nem tudod végre kinőni? - azért magamban jót mosolygok, hiszen akármivel is hecceltük meg őt, abból mindig oltári nagy balhé volt. Persze abba bele se gondoltam, hogy esetleg neki ez annyira fájdalmas lett volna, ameddig én jót szórakoztam. - Hm. Esetleg Japán, de úgy hallottam Írországban is van látnivaló.- tűnődök el egy pillanatra a lehetőségek tárházát kutatva. Persze ez mind kamu, de valamivel elő kell állnom. Abban talán van némi igazság, hogy Japán és Írország remek lehetőség volna bestiatan részéről. - Egyik sem.- válaszolok egyszerűen. Ansgarral a baleset óta elhidegültünk egymástól és az utóbbi időben nem is láttam a Roxfort környékén. Patrick is hasonló bánásmódban részesült, tehát felőle sem hallottam már egy ideje. Azon a napon minden megváltozott... Nem hiszem, hogy valaha sikerül visszakerülnünk a régi kerékvágásba. - Roppant vicces. Ha majd komolyan is gondolod, akkor tudod merre találod az istállót vagy a Rengeteget.- utalok ezzel egy jövőbeli bemutatóra, amire igen kicsiny esélyt látok. Amennyiben viszont, ha arra sodorja a szél, könnyen küldhet egy baglyot és összefutunk. Nem mintha minden szívem vágya egy újabb találka volna... De ha muszáj, akkor muszáj. - Csak ennyi év után elégelted meg ezt?- kérdezem felvont szemöldökkel. - Az öregünk nem tud túllépni anyánk halálán. Meglepne, ha nem a hasonmásával jelenne meg bálokon. Nem túl szép ránk nézve, de tehetünk bármit is?- vonok vállat könnyedén. Nem az én gondom, bár tény, hogy két éve nem is láttam miben foglalatoskodnak. Anyánk hasonmását illetően inkább tartanám azt ijesztőnek, mint bármi másnak... Mégsem túl kellemes, amikor a halott anyád arca köszön vissza rád.
Sosem mondtam, még Ericának sem, de reménykedtem. Reméltem, hogyha elég jó leszek, ha elég szépen viselkedem, hogyha nem köpöm ki a kelbimbót, hogyha megiszom a limonádét cukor nélkül, hogyha nem nyafogok, amikor fésülködés közben húzzák a hajamat, akkor eljön majd az a pillanat, amikor apánk úgy fog rám nézni, mint a szeme fényére, kis hercegnőjére, elsőszülött lányára, akire büszke. Nos, ha még várnám, akkor mondhatnám, hogy a mai napig nem jött el a pillanat. De már nem érdekel. Már nem szomjazom azt, amit nem kaphatok meg, évekkel ezelőtt kiveszett belőlem az akarás azt illetőn, hogy fontos legyek neki. Ha nem kellettem akkor se, amikor anyánk meghalt, ha nem került hozzám közelebb, akkor nem is fog már. És belefáradtam titkolni a reményt, de hajszolni is. Legyen Galené minden, mit én nem kaphattam meg. Nem bánnám egy percig se, ha legalább Erica itt lenne még nekem. de amióta meghalt, azóta újra érzem az elhagyatottság keserűségét, s már dadáink sincsenek, akik szeretettel betöltsék az űrt. - De nem is igyekeztél kiesni a pixisből. Úgy néztél ránk, mintha leprások lennénk, akikkel hogyha megszöknél játszani, akkor te is elkaphatnád a kórt. Féltél, hogy apa nem fog többé szeretni, hogyha szóbaállsz velünk? - fintorodom el. Talán igazságtalan vagyok, de nincs róla tudomásom. Számomra épp olyan valós ez a seb, mint Galen számára a magáé, s nem tudom objektíven szemlélni a helyzetet. Saját hangjának már bocs-megvetését hallhatja vissza áradó mondataimból, emelkedő hangerőmből. Nem üvöltök vele, de nem is suttogok. Sikerült egy pillanat alatt elveszítsem az önuralmamat a társaságában. Kérdéses, hogy mit hoz így ez a beszélgetés. Jót valószínűleg nem sokat. - Nem is ismerlek! - vetem oda keserűen. - A sehonnai jöttment haveri társaságod többet volt elhalmozva figyelemmel odahaza, mint én. Az egy dolog, hogy Ericát sikerült magatok közé édesgetni, de nézd meg mi lett a vége! Jobb volt nekem egyedül. - dacosan szorítom össze ajkaimat, mielőtt még kiszaladna rajtuk a szomorkás "amíg egyedül voltam addig se tudtatok megalázni vagy bántani". Hisz Erica mindig csinosabb volt, mint én. Ő volt a formás, vékony, kedves kislány, később pedig anélkül vált jó alakú kamasszá, hogy tett volna érte bármit. Én bezzeg mindig nagyobb fenekű, teltebb kölyök voltam, meggondolatlanabbul beszéltem, könnyebben fel lehetett hergelni és ha bátntott valami, akkor ettem, majd hogy el ne hízzam sporttal vezettem le az energiáimat. Ahogy teszem is mindezt a mai napig. Ericát tehát könnyebben befogadták, de az az igazság, hogy én nem hittem, hogy nekem menne, így inkább mélyítettem magamban a távolságtartó gyűlöletet, s nem tettem semmit azért, hogy változzon a helyzet. - Te talán mondod bárkinek, hogy az öcsém vagy? Miért csak akkor voltam jó, ha szekálni kellett valakit? - gondolok itt például a bugyim ellopására és zászlórúdra függesztésére egy haveri tivornyán. - Akkor bezzeg tudtál közeledni.. - forgatom meg szemeimet a végére. Nem is értem, hogy mit van így felháborodva. Sose éreztem felőle, hogy igazán a testvérünk akarna lenni, most meg rajtam akarja elverni a port, amiért nem volt az. Nagyszerű. Még a végén ez is az én hibám lesz! Mintha én akartam volna lepasszolt gyerek lenni egy családban, ahol nem is akarták a létemet. - És hová utazol bestiát kutatni? Gondolom nem az forog a fejedben, hogy egyedül teszed. Ki megy veled a sleppből? Patrick? Ansgar? - hangomban mintha a ledorongolás mellett némi aggodalom is csengne, de még idejében eltusolom a nevek említésével. Cseppet sem véletlenül épp ezt a kettőt mondom. Kíváncsi vagyok hogy reagál arra, hogy pont azt a két haverját említem, akiknek a legnagyobb köze volt - Galenen kívül természetesen - Erica halálához. Akarom, hogy fájjon neki. Lássam, hogy fáj! Hogy nem csak egyedül én szenvedek.. - Megöl a kíváncsiság, hogy lássam! - fújtatok gunyorosan. - Tudod mit? Mutass! - állok bele daccal ebbe az egész huzavonába. Meg akar ismerni? Nem nagyon hiszem. Nyilván csak szívózni akar velem, de egye kánya, kapja meg. Majd a saját pályáján mutatom meg neki, hogy milyen fából faragták a nem kívánt leányt! - Nem is beszélünk. De kezdem unni, hogy anyánk hasonmásaival bálozgat, s közben égeti az egész családot. Szerinted tán normális, amit csinál? - hazudom, hogy kérdőre akarom vonni az öreget. Bár tény, hogy megtenném, de nem amiatt, amit okként felsorakoztattam. Nem akarom Galen előtt kiteregetni a Caevannal kapcsolatos lapokat. Semmi köze ahhoz, hogy ki tetszik nekem kivel keveredtem közös slamasztikába. A végén még kihasználná az információt ellenem valamiképp.
[You must be registered and logged in to see this image.]Talán ez az a pillanat. Az áttörő pillanat, amikor minden rendbe jön vagy csak rosszabb lesz. De meg kell történnie, mert ha tovább vár vele az ember, akkor elszalaszthatja az egyetlen lehetőségét, hogy rendbe hozza, amit elrontott. Fogalmam sincs mi az a módszer, amivel egy csettintésre helyrehozhatom hibáimat. Hazudnék, ha azt mondanám nem bánt Frida hozzám való viszonyulása. Én is szeretve akartam lenni annak idején, de azt csak apámtól kaptam meg, nem a nővéreimtől... Miért is szerettek volna? Úgy bántak velük, mint a kutyákkal, bezzeg én éltem a kis herceg életemet. Pedig ha csak egyszer is megpróbáltak volna közeledni... Vagy én hozzájuk. Talán minden másképp végződik. A féltékenység lett úrrá rajtam, s legszívesebben a föld alá kívántam volna mindkettőjüket, de most...Most, hogy az egyikük tényleg nincs többé, úgy érzem tennem kell valamit, mielőtt a másikkal is történik valami. Ugyan sosem voltam a család híve, de Erica elvesztésénél mégis megtört bennem valami... Mégis csak egy vér kötött minket össze. S most az övé is az én kezeimen szárad. Ezt a terhet próbálom leszedni magamról azzal, hogy Frida felé nyitok... Szavai úgy érnek, mint derült égből villámcsapás, hisz' az előbb még alig akart velem beszélni, most meg úgy zúdítja rám véleményét, mintha megeresztették volna a csapot. - Ezt úgy mondod, mintha az én hibám lett volna minden. Nem én döntöttem úgy, hogy én leszek a kis kedvenc. Már bocs.- szűröm fogaim közt nem túl kedves tekintetet társítva hozzá. Egy centi választ el attól, hogy elveszítsem a maradék egy csepp hidegvéremet is. Pontosan erről beszéltem. Okolni bezzeg mindenkit lehet, de soha senki se néz a színfalak mögé. Tudtam jól, hogy velük a kutya se foglalkozott, de nem én tehettem arról, hogy apáék bennem látták a család jövőjét. A Herbsek jövőjét! - Éppenséggel Te vagy az, aki hárít. Nézz magadra, még empátiát sem vagy képes mutatni, anélkül, hogy ne vágnád hozzám a gyűlölködő szavaidat! Sajnálom, hogy én kerültem rivaldafénybe, de ti se próbáltatok meg közeledni soha! És igen! Ha kell, egy kupac bagyolyszar mellett fogok beszélni veled. Előbb vagy utóbb felkerestelek volna, nehogy azt hidd, hogy nem... De így mi értelme van? Ugyanazt a végződést kapnám, mint most. Testvérek? Azt sem tudom, hogy igazán a nővérem vagy-e.- hüledezve ingatom meg fejemet, abban reménykedve, hogy visszavesz ő is a stílusából, bár erre fikarcnyi esélyt sem látok, tekintve az előbbi hangnemet, mely nem igazán üti meg a kedvesség mércéjét. Az apámnak írt levél szépen magában foglalja itt maradásom fő okát. Csak remélni merem, hogy ismét vállat fog vonni rá és benyeli ezt az apró kis hazugságot. Frida kíváncsisága viszont annál veszélyesebb és vészjóslóbbnak tűnik. Ajkaimba harapva próbálom magam észnél tartani, hogy még féletlenül se szökjenek ki ajkaimon a nem megfelelő szavak. Nem most kellene bevallanom neki mindent. Még a végén ő maga szórná rám átkát. - Mindig is jó megfigyelő voltál, nem igaz?- kérdezek vissza egy fájdalmas vigyorral, mielőtt még előállnék valami válasszal. Tehetetlen vagyok, s szinte minden lehetőség az igazság felfedésére mutat. Mégis megemberelem magam, hogy ne tegyek túl elhamarkodott döntéseket. - Ez esetben viszont nincs rejtegetni valóm. Tudod, a bestiákkal nyáron is lehet foglalkozni, jobban megismerni a szokásaikat, tanulni róluk, felfedezni őket. Az órákon nem igazán mutatnak újdonságot, mert a legtöbbjük veszélyes vagy csak nem bújnak elő hideg időben.- vonok vállat, s legszívesebben vállba veregetném magam emiatt, mert technikailag tényleg oda meg vissza vagyok a mágikus lényekért. - Egyszer szakíthatnál időt a kisöcsédre, akkor talán mutatnék is valamit.- teszem hozzá egyszerűen. Veheti akár invitációnak is a legközelebbi találkánk gyanánt, ahol talán végre tükörbe tudok nézni és felfedni azt, amit már két éve rejtegetek előtte. De így? Mi értelme volna vallomást tennem? - Ennyi? Gondolom nem csak azért írsz neki, hogy megkérdezd hogy van az öreg. Azt mondta nem beszéltek.
Nem akarok róla beszélni. Nem akarok vele beszélni. És legfőképpen nem akarok róla vele beszélni. De az élet nem kívánságműsor, ahogy mondani szokás, s bár megtehetném, hogy sarkon fordulva távozom, hiszen a levelem sem olyan fontos, valamiért mégis maradok. Szinte biztos vagyok abban, hogy meg fogom bánni, de a lábaim gyökeret vernek a bejáratban, s a nyelvem is megered a dacos hallgatás helyett. A visszavágása frappáns, megdöbbentő. Sose hittem volna, hogy ilyesmit hallok tőle, hiszen ilyenformán csak az nyilatkozik, akit zavart a távolság valaha. S ő nem olyan. Neki mindene megvolt, ő sütkérezhetett a szüleink szeretetében, őt a tenyerükön hordozták és nem volt olyan, mint ey nem kívánt, kivert kutya.. kolonc.. púp a háton. Épp ezért a döbbenetet nem tudom letörölni az orcámról, tócsányira tágult szemekkel meredek rá. - Annyi éved lett volna rá, hogy jelét add annak, hogy közeledni szeretnél. Miért most vágsz vissza ezzel és miért teszel úhy, mintha zavarna a dolog, amikor eddig soha egy fikarcnyit se céloztál rá? Marha jó! A végén még én leszek a tahó auért, mert szarul éreztem magam amiatt, hogy mindent te kaptál meg, ami pedig hármunknak járt volna? - megforgatom a szemeimet. Egyértelműen nem arra célzok, hogy anyagilag szenvedtem hátrányt bármiben. Pénzzel tömni a dadáinkat is tudták apáék, így Eica és én is minden anyagi jószágban részesültünk. De a többi? Kapd be Galen! Egy gyermeknek szüksége van a szülői szeretetre és te voltál az, aki mindent megkapott, nem én! - Hogy mi van? - jön újra a szemelkerekedés. Lassan már hülyáének érzem magam mellette, s ez komolyabban dühít, mint a puszta jelenléte. - A bagolyházban összefutni pár kiló bagolyszar fölött a komoly beszélgetések hírhozója? Ha olyan nagyon szerettél volna beszélgetni akkor esetleg felkereshetted volna a Griffendél tornyot. Vagy nektek kígyóknak nem mutatta meg senki, hogy merre van? - kérdezek vissza szúrósan. Nem hiszek abban, hogy fair amivel előáll, hiszen véletlen futottunk össze, az alkalom szülte a csevegést éppen ezért nem is vádolhat azzal, hogy ő komolyan próbálkozik én meg lepattintom. Hiszen ha nem jövök ma erre akkor eszébe se jut, hogy létezem. Mint ahogy eddig is telibe tojta, hogy vagyok. Vajon feltűnt neki, hogy halasztottam egy évet? Tudja-e, hogy gályáztam az Abszol úton csak mert nem bírtam itt lenni? Én, aki mindig arra vágytam, hogy tanuljak.. majdnem kibuktam az iskolából Erica halála után. - De, feltűnt. És? - nem értem a választ. Mi köze az egyetemnek ahhoz, hogy nem megy haza? A visszakérdezésem eléggé röpke, de egyértelműen erre vonatkozik. A magyarázata nem igazán állja meg a helyét. Legalábbis szerintem nem. Hagyhatnám a fenébe, hadd mondja, de valahol mégis feléled bennem a kíváncsiság, éppen ezért megragadok a témánál. - Tudtommal év közben taníthják az anyagot és nem nyáron. S első év után gyakorlataitok sincsenek. Mi a valódi okod? - nézek rá enyhén összeszűkített, amolyan vesébe bámuló tekintettel. A kérdése kizökkent. Csak egy már-már szégyenlős bólintás rá a válaszom, de itt és most nem kívánok mélyebben belemenni. Hátha a makacs hallgatásom és a kérdés ignorálása nem készteti folytatásra. Bár.. nem. Igazából nem reménykedem.
[You must be registered and logged in to see this image.]A találkozónk már-már túl korai. Egyáltalán nem vagyok felkészülve egy beszélgetésre a nővéremmel, s tudom jól, hogy nem leszek képes szó nélkül hagyni Erica halálát. Ismerem magam már annyira és nem fogom befogni a szám. Amolyan most vagy soha alapon magamra erőltetem ezt a bájcsevejt. - Ezt úgy mondod, mintha te valaha próbálkoztál volna, Frida. Nem gondolod, hogy ehhez két ember kell?- vetem oda foghegyről kissé fintorogva is a visszafojtott dühtől. Hibáztathat engem akármiért, de ő ugyanúgy ludas a kapcsolatunkat illetően, ahhoz pedig semmi joga, hogy így megpróbáljon a földbe tiporni. Mély levegőt veszek, hogy felkészülhessek a továbbiakra. Már most ígéretesnek tűnik az egész, s ha elszalad velem a ló, akkor nem hogy bocsánatot se fogok kérni, de még csak rosszabbítok az amúgy sem fényes helyzeten. Az irigységem, mely a két nővérem kapcsolatát illette, most ismét felszínre tör és elém sodorja azokat a magányos napokat, amíg én zongoraleckéket és mindenféle órákat vettem, addig a két nővérem önfeledten élvezte az életet. Hiába kaptam meg mindent, az a fajta boldogság nekem sosem adatott meg, ami nekik volt. S úgy vélem, már nem is fog. Kinőttem abból a korból, hogy epekedjek mások szeretetéért. Addig, amíg hírnevem van és elismerik a képességeimet, nekem az bőven elég... - Hah...- reagálom le egy egyszerű szusszantással a titkokat illető kérdését. Nem tudom mégis miként kéne erre választ adnom, hiszen én őrzöm előle a legnagyobb titkot. Inkább csak számat elhúzva vonom összébb szemöldököm és sodródok az ő üteme szerint. - Nagyon vicces. Talán majd máskor hajlandó vagy velem váltani egy-két komolyabb szót... Ez gyerekes.- forgatom szemeimet, amint a baglyok irányába pillantok. Ideje lenne leadnom a levelem végre és elhúzni innen. Úgy látszik az évek elmúltával sem vagyunk képesek rendes család módjára szót váltani, pedig én próbálkozok... Nem tudom mennyire látszik, sőt, talán semennyire, de én tényleg rendbe akarom hozni a tetteimet. Ő még nem is tudja, de valami tervvel elő fogok állni. A hazautazásomat illetően eléggé meglep, hogy mégis kérdez felőlem. Ismét lenézek rá és tekintetem találkozik az övével. - Idén volt az első egyetemista évem, ha nem vetted volna észre.- felelem először talán túlságosan is nyers hangnemben, aztán megköszörülöm torkomat és lágyabb, barátságosabb hangvétellel fogok hozzá a továbbiakhoz.- Van mire készülődnöm jövőre. Tudod apánk milyen, a legjobbat várja el tőlem, hát megkapja.- utalok ezzel a további tanulásomra a nyár alatt, ami amúgy nem lenne rossz hazugság, de szinte már a tökéletességre fejlesztettem a tudásomat és még az osztályom élén is állok Bestiamester szakból, tehát nem igazán van szükségem a könyvek bújására. - Na ki vele. Te jössz. Csak nem te is apánknak írtál levelet?- tovább kíváncsiskodom, mert azért belülről megesz a fene.
Hosszan fújom ki a levegőt, ami a tüdőmben rekedt abban a pillanatban, hogy a saját tulajdon öcsémmel találtam szemben magam. A szavainak hallatán arcéleim lángba borulnak a méregtől, nem tudok tenni ellene, a testem anélkül cselekszik, hogy szabályozhatnám. Nem szólalok meg rögvest, kivárok pár szavdobbanásnyi időt, s közben elnézek a válla felett a baglyok irányába, mintha cseppet se érdekelne a jelenléte. Valójában viszont annál inkább érdekel, minél inkább nem akaerom. Szinte fáj a közelsége, széttép, felszínre hoz minden olyasmit amit elfojtanéák legszívesebben, s ettől eszméletlenül gyengének érzem magam. - Attól, mert egy anya szült minket a világra, még nem leszünk egymás bizalmasai. Azért tenni is kellett volna, nem gondolod? - szúrok oda, mert legjobb védekezés a támadás. Közben pedig ügyelek arra, hogy ne gyárjem rommá az apánknak szánt levelem, mert semmi kedvem nem lenne újra megírni azt. Egyszer is nehezemre esett. És legalább amíg arra vigyázok elvonja a figyelmem annyira, hogy talán nem kezdek hiperventillálni a méregtől. - Mindenkinek vannak titkai, nem igaz Galen? - szalad ki a számon a kérdés, pedig Merlinre esküszöm nem akarom lefutni azt a kört, ami azzal jéárna, hogy a fejére öntöm mindazt, amit Ansgartól tudok. Vagy legalábbis nem itt. Nem most. Nem felkészületlenül. De a nyelvemnek nem sikerül parancsolnom eléggé. - Ugyanúgy, mint ki? - fintorodok el. Igazán dühít és fáj, hogy arra célozgat, hogy ugyanúgy gyászolna, ahogy én. Mit képzel? Nem is ismerte Ericát! És ráadásul, amit tett.. Inlább más vízre evezek a témaválasztással, mert nem érzem késznek magam a húgomról beszélni, pláne nem azzal, akinek vastagon benne van a keze a halálában. A válasza viszont meglep, s ismét nem sikerül letörölnöm orcámról a döbbenetet. - Hogyhogy? - szalad ki a kérdés, mely bár semmi racionális okom nincsen rá, mégis őszintén érdeklődőre sikerül. Legszívesebben leharapnám a nyelvemet miatta, de már mindegy, kimondtam, visszaszívni úgysem lehet. Zavartan elhallgatok hát, s a cipőm orrára vetül tekintetem, majd végül összeszedem magam és Galen szemébe nézek, s úgy várom - vagy talán épp nem várom - a válaszát.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem igazán akarnak jönni a megfelelő szavak, amint meglátom nővéremet. Itt az alkalom, hogy beszélhessek vele, de nem állok rá készen. Amit Paisley adott könyv, sincs nálam, hát akkor miféle ürüggyel tudnék előállni? Nem szaladhatok el, az gyáva dolog lenne, ám a szemeibe se tudok nézni, mert félő, hogy meglátja bennem azt apró kis bizonytalanságot, ami felboríthat mindent. Mi van, ha rájön mit vétettem? - Ugyan, Frida, mégiscsak az öcséd vagyok. Mi titkolnivalód lehetne előttem?- költői kérdés és még egy gunyoros vigyort is próbálok kierőltetni magamból, hogy ne legyen túl feltűnő a hirtelen nyuszivá vált stílus. Bezzeg én beszélek titkokról... Csak nem tudom elkerülni a sorsomat, ha itt és most elszólom magam, akkor lőttek az alibimnek és mindennek, amit a titkom elrejtésének munkálataiba öltem. Ansgar azért még támogathatna, bár őt sem láttam már ősidők óta, s csak remélni merem, hogy ő sem szólta el magát senkinek... A szúrós megjegyzés kissé kibillent a valóságból és ismét elém sodorja azokat a morbid képkockákat, mikor Erica testét mossa ki a víz a partra. Nagyot nyelek. - Ez nem volt szép.- színpadiasan emelem egyik kezemet mellkasomra. - Tudod, hogy ugyanúgy gyászolom a halálát a mai napig.- felelem, persze ez igaz is és nem is. Gyászolom őt, amiért elhunyt, de leginkább az bánt, hogy bűnös vagyok miatta. Sosem éreztem szoros köteléket nővéreim felé, hiszen se ők, se én nem mutattunk különösebb érdeklődést a másik iránt. Ők megvoltak maguknak, de ez még nem jelentette azt, hogy magasról tettem rájuk. Irigyeltem azt a kapcsot, ami közöttük alakult ki, de apám tucat ajándékai és állandó figyelme több érdeklődést váltott ki belőlem. - Idén nem tervezek hazatérni.- válaszolok vállat vonva. Valószínűleg jobb is ez így. Ha Frida is hazamegy a nyárra, akkor már két okom is lenne inkább a Roxforton belül maradni. Apám elől nem titkolom jól az érzelmeket, ő valahogy mindig kiszúrja, ha valami gáz van. Idegesítő egy tulajdonsága...
Magamban imádkozom, hogy itt és most nyíljon meg a föld és süllyedjek el, vagy legalább az öcsém sülleydjen és ne kelljen ennek a kellemetlen helyzetnek résztvevője legyek. De mint hogy sem ilyesmi nem történik, sem láthatatlanná nem válok hirtelen - és ha elhoppanálnék az meg épp olyan röhejes lenne, mintha sarkon fordulva elfutnék - így hát marad az, hogy egekbe szaladjon a szemöldököm a könnyed, foghegyről hozzám hajított, cseverésző kérdések hallatán. - Aligha hinném, hogy rád tartozik. - közlöm vele szárazon, de közben muszáj nagyot nyelnem, mert a gombóc nem akar távozni a torkomból. - Te már csak tudod, hogy milyen amikor elnyelik az elemek a testvéreidet, nem igaz? Nekem a földet kívántad, miután Ericának jutott a víz? - szúrok oda, mint valami vérbeli skorpió, bár úgy sejtem, hogy ez csak nekem fog fájni, nem neki. Amennyire eddig is letojta azt, hogy elvesztettük a testvérünket, úgy nem gondolom, hogy éppen most sikerül lelkiismereti kérdést csináljak neki belőle. Mindenesetre mindazok után, amit Ansgar megosztott velem nem tudom nem kimondani mindazt, ami az előbb ajkaimra tolult. Mert igen. Az ő hibája. Immáron már nem csak az, hogy megismerte miatta Erica Ansgart és volt olyan balga, hogy szerelemből nyaraljon velük, hanem konkrétan a testvérünk halála is. De.. nem akarom, hogy tudja, hogy tudom, így további célzásokat nem teszek, inkább mindet magamba nyelem. - Mikor indulsz haza? - kérdezem inkább, mert ha tudom, hogy mikor lesz otthon, akkor legalább nem akkorra időzítem a saját hazalátogatásomat. Elég lesz nekem apa. S bár eredetileg nem akartam utánanyomozni ennek, de ha már itt áll előttem, akár érdeklődhetek a nyári hol és mikor létéről is. Úgyis olyan kedélyesen megkezdte velem a csevegést.
[You must be registered and logged in to see this image.]Félő, hogy a rengeteg hazugság majd utolér engem. Semmi sem tart örökké, én pedig nem bujkálhatok az igazság elől nap, mint nap. Apámnak is hazudok, Fridának is, s még ki tudja hány ember kerül erre a listára. Talán beszélnem kéne Ansgarral... Őt sem láttam már egy jó ideje, talán ő ki tudna segíteni egy kicsit. Ellenben addig jó, amíg apám nem sejt semmit. Higgye csak azt, hogy minden a legnagyobb rendben és mindannyian túlléptünk Erica halálán, ami persze badarság. Ezen soha senki se tudna túllépni. Frida most itt van. Mintha egy álomkép lenne, s legbelül reménykedem is, hogy mindaz amit látok, az csak a képzeletem szüleménye és a bűntudaté, de nem. Ez a nővérem teljes pompájában. Meglep a kimértsége és az a lángoló harag, ami szemeiből sugárzik. Sose voltunk jóban, de mintha valami most más lenne. Bántja, hogy nem beszéltem vele azóta se? A temetés óta egy szót sem szóltunk egymáshoz, mintha csak két idegen lennénk, akiknek semmi közük a másikhoz. Őrületbe kerget ez a tudatlanság. Idegesen tördelem ujjaimat, hiszen' ő nem mozdul, továbbra is áll az ajtóban, blokkolva az egyetlen menekülőutamat, ha arra kerülne a sor. Ez lenne az a bizonyos pillanat? A pillanat, amikor mindent bevallok? Egy pillanatig én is ledermedve állok, amíg ki nem találok valami jó szöveget, amit elsüthetnék. Valahogy semmi sem jön ki a számon -vagy ami ki is jönne, az egy nem túl jó megközelítése a dolgoknak-, ezért inkább megköszörülöm a torkom. - Mi a helyzet? Ki az a szerencsés? - kérdezem nemes egyszerűséggel és villantom fel saját levelemet. Próbálom megőrizni nyugalmamat, ám legbelül megesz a kíváncsiság. Vajon tudja? - Rég nem beszéltünk, azt hittem elnyelt a föld, de jó látni, hogy egyben vagy. - egy félmosollyal arcomon nézek rá valami szemkontaktus után keresve. Talán hozzám se fog szólni és akkor szépen lelécelhetek, de akkor továbbra is kínozni fog a bűntudat. A karmámról nem is beszélve. Sose hittem ilyen ütődött dolgokban, mint a karma, de az utóbbi két év kész pokolnak bizonyosult számomra, mintha szándékosan kapnám vissza az élettől a pofonokat. A szép kis bizniszem is a béka segge alá kezd süllyedni. Senki sem fizet, helyette én rohangálok fel-alá nekik. Ennek pont fordítva kellene lennie. Hiszen' nem vagyok én hős, nem szándékozom jó tettekkel megkönnyíteni mások életét, pláne nem ingyen. Most viszont mintha kezdeném elveszíteni a varázsom mások felett. Valószínűleg kezd kivetülni a bizonytalanságom és mindenki kezd ráébredni, hogy nem vagyok én annyira félelmetes. Pontosan ezen kéne változtatnom...
A Herbs-ház nyaranta ugyanolyan üres, mint az év bármely másik szakában, bár erről én mit sem tudok. Sose kérdeztem meg apámat, hogy az öcsém hazajár-e, s hogy őszinte legyek meg sem fordul a fejemben, hogy ne így volna. Hiszen az ő kis szövetségük olyasmi, ami előttem mindig megcsáklyázhatatlan volt, s a magam távolságtartása tőlük is örök, ekképpen semmiféle naprakész információval nem rendelkezem kapcsolatuk alakulásáról vagy a nyári terveikről. Általában még csak azzal sem fárasztom magam, hogy üzenjek apánknak, amiért nem megyek haza. Ő se ír sose, nem érdeklődik se a hogy- se a hollétem felől, így lelkiismeretem teljesen tiszta ezt illetőn. De idén mégis kivételt szándékozom tenni. Mert nem járja, hogy ne tudjam miféle mocskosságokba is keveredik, aminek én is iszom a levét. Hiszen amit Caevan kapcsán megtudtam az olyasmi, ami kivizsgálásra és szimatolásra vár, szóval muszáj helyben lennem az információgyűjtéshez. Fogtam hát magam, s egy negédességet mellőző, nagyon tárgyilagos levélben leírtam, hogy mely napon érkezem és meddig maradok. Mint valami átutazó, s nem olyas valaki, aki az otthonába készül hazatérni egy fáradságos év után. A levelet farzsebembe tömve indultam meg a bagolyház felé, utam közben útbaejtve a konyhát, hogy egy szelet meggyes pitét vegyek magamhoz útravalóul. Mire a célomhoz érek, a pite csaknem teljesen el is fogy, épp az utolsó falatot majszolom, amikor.. sűrű köhögéssel a torkomon akad meglátva ki is az, akit elém sodort a sors. - Köhhm.. - veregetem mellkason magam, próbálva nem kiköpni a bagolypotyadékos padlóra sem a tudőmet, sem a hirtelen ezer sebből vérezni kezdő szívemet. Tekintetem mélyén megkeményszik a harag, ahogy az öcsémet vonom pillantásom kereszttüzábe. - Galen. - biccentek felé kimérten, s bár legszívesebben elsétálnék mellette felszegett fejjel, mintha itt sem lenne, mégsem bírok megmoccanni. A küszöbre szegez a döbbenet, a gyász, a düh, s a társaságában mindig érzett elnyomottság érzése. S ebben a pillanatban már nagyon bánom, hogy nem hoztam magammal plusz egy szelet pitét. Jól jönne pótcselekvésnek egy kis további evés.
[You must be registered and logged in to see this image.]Ismét ide vezetett az utam. Immáron második éve, hogy levélben közlöm apámmal a nyári terveimet, miszerint idén sem térek haza a szünetre, helyette inkább a Roxfortban maradok és tovább készülök a következő évre. Apám még el is hiszi ezt az ósdi hazugságot, hiszen az ő kicsi fia még nyáron is suliban marad, csak hogy fejleszthesse magát. Ki ne lenne büszke erre? Holott egyáltalán nem erről volt szó. Erica halála óta nem voltam képes hazaköltözni a nyárra. Minden olyan üres és bizonytalan volt, s tudtam, ha apám mélyen a szemembe néz, ugyanezeket az érzéseket látja majd bennem is. Nem engedhetem meg magamnak, hogy leépítsem a karrieremet a Roxfortban, hiszen', ha az öreg Herbs látja a kétségeket, miért foglalkozna velem tovább? Nem okozhatok csalódást, ezért nem mehetek haza még. Még túl korai... Kezemben az említett levelet szorongatom, ahogy átlépem a bagolyház küszöbét. Megannyi bagoly huhog fel egyszerre az ajtó nyílására, némelyikük még odébb is reppen, majd komótosan visszaugrik a már felmelegített helyre. Valahol reménykedtem benne, hogy nem találok itt majd senkit. Szükségem volt egy kis magányra, még ha az csak egy rövid ideig is tartott. Belefáradtam már az állandó színlelésbe, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig egyáltalán nincs rendben semmi. - Végre...- sóhajtok fel leeresztett vállakkal, amint az ajtó becsukódik mögöttem. Senki más nincs itt, csak én és a baglyok. Megnyugtató érzés járja át testem minden porcikáját, én pedig egy pillanatra lehunyom szemeimet, hogy élvezhessem ezt a pillanatnyi csendet és nyugalmat. Egy tengerpartot látok. Lágy hullámok mossák a part vonalát, míg sirályok hada suhan át az égen. Csend van. A Nap meleg sugarai cirógatják arcomat, s puha homok öleli körbe talpaimat, aztán minden eltűnik körülöttem... A bagolyház ajtaja hangos nyekergéssel nyitódik mögöttem. Már váltok is egy mogorva, undok stílusra, hogy szépen elküldhessem az illetőt melegebb éghajlatra, ám egy nem várt személy áll meg a küszöbnél. - Frida? - hangom megremeg a döbbenettől. Az egyetlen ember, akivel nem akarok szembenézni, az a nővérem. Akkor miért? Miért vagy itt most? Miért kerget a sors az irányomba? Még nem állok készen... Nem tudok mit mondani neked.
- Nagyon izgalmas. Más, mint a régi iskolám, de meg fogom itt is találni a helyem lassan. Még kicsit furcsa és idegen mindenki, de már akadnak páran, akikkel sikerült megtalálnom a közös hangot. És a tantervben is kezdek felzárkózni. - Mosolyodom el kedvesen. Azt hittem amúgy majd könnyebb lesz az iskolaváltás, de hát tévedtem. Mindenesetre nem zárkózom el semmitől, nem lomboznak le a dolgok, újult erővel vágok neki mindennek és teszem azt, ami a tőlem telhető legjobb és legtöbb. Az alkímia téma egyből eltereli a gondolataimat és minden figyelmem Elieen-re és a mondandójára összpontosul újra. Vannak ilyen extra különleges témakörök, amikbe gondolná az ember, hogy egy magamfajta, velem egykorú diák szinte semmit sem konyít, mégis előnynek érzem, hogy egy idősebbel is szóba tudok elegyedni. - Fú, ez nagyon menő lehet! - Áradozok, után a lány tart egy szusszantnyi szünetet mondandójába. - Sok minden érdekel, és kicsit még nehéz, hogy ennyi minden közül lehet majd itt választani, de azért várom még a szikrát, hogy mi is lesz az igazi. - Vonom meg aprón a vállam. Ha rajtam múlna, szinte - szinte - mindent megtanulnék, és mindenből egy kicsit összekutyulnék, de annyi időm a világon nincs, és szinte egy élet kellene ahhoz, hogy végigjárjak mindent itt, na meg aztán mivel fogok foglalkozni? Az is nehéz választás lenne a jövőre nézve. Összehúzom magamon a pulcsimat. - Azt hiszem én lassan visszaindulnék az iskolába. Jó volt ez a beszélgetés, örülök, hogy megismerhettelek! Az alkímiáról pedig még egyszer valamikor beszélhetnénk a jövőben. Kíváncsi lennék a tapasztalataidra. - Mosolygok kedvesen és a maradék cuccokat, néhány táskát és papírt felszedem a padlóról, majd körülnézek, nem e hagytam el valamit, és egyedül - vagy Elieen-el az oldalamon ha esetleg ő is jönne - indulok vissza a Roxfortba.
//Köszönöm a játékot
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Az istállóban találkozunk? 
//
