Főkarakter: Perselus Piton
Teljes név: Sarah McCaine
Születési hely és dátum: 1981. április 13., Paisley, Skócia
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Még ő se tudja 
Évfolyam (szak): 5
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: SVK: Kiemelkedő; Bájitaltan: kiemelkedő. Repüléstan, jóslástan: katasztrófa; legendás lények és gondozásuk: kiemelkedően pocsék.
Jellemed kifejtése
Tele vagyok mentális gondokkal, néha azt mondanám, skizofrén vagyok: néha problémáim vannak az érzések, érelmek megélésével, feldolgozásával. Vannak érzéseim, de egyre kevesebb: néha félek, pszichopata leszek... De az nem fordulhat elő, nehézségeim vannak csak. De ha skizofrén vagy pszichopata nem is vagyok, akkor mániákus depressziós. Egyik pillanatban a legmélyebb bugyrokban úszkálok, a depresszió legsötétebb perceit élve meg, amiből azt hiszem, immáron nincs kiút, majd a hullámvasúton zökkenek egyet, és már mániás vagyok. Hogy épp mi ez a mánia, miért lelkesedem olyan nagyon, letörhetetlen és végeláthatatan módon, az ugyan változik (noha van egy-két állandó, például az SVK), de az intenzitás soha. Ha a fejembe veszem, lehetetlenség leállítani, de ez így is van rendjén. Aztán irány lefelé...
Ettől eltekintve? Kedves vagyok, és mosolygós. Szeretek barátokat gyűjteni, és közös programokbna részt venni, csacsogni, vagy csak közösen tanulni. Ilyenkor olyan, mintha lenne családom: teljes, valódi családom. Ezt a hovatartozás-élményt keresem, hajszolom mindig... Ezért aztán levakarhatatlan vagyok, és egy idő után előfordulhat, hogy a rámenősségem miatt idegesítő. Mert, hogy nagyon rámenős vagyok, mániás, mondtam: ha akarok valamit, az úgy is lesz. Aztán rendszerint felhívják a figyelmemet rá, hogy most már elég lesz belőlem, én pedig már megint depressziós vagyok.
Hát ilyen vagyok - nem csoda, április, a bolondok hónapja, de, hogy pont 13.-a...
Megjelenés
Nem vagyok igazán magas, de még növésben vagyok, ezért ez bocsánatos bűn. Szeretnék minél magasabbra nőni, bár magam sem tudom, miért, talán, mert apa is magas volt: legalábbis az emlékeimben így él, talán csak hozzám képest volt az. A súlyom átlagos, nem vagyok sem túl vékony, sem túl kövér, pont jó. A hajam vörösesbarna, hosszú és hullámos, az arcom pedig minimálisan szeplős - ez néha átok, mert hamar felfigyelnek rám, néha áldás, mert sokan édesnek, bájosnak tartanak vele. Szerencsére nincs túl sok, szinte alig észrevehető, így az esetek többségében nem ez az első, ami felhívja rám az emberek figyelmét. A szemeim zöldeskékek, mondhatni, színváltósak, a fényviszonyoktól függően tűnnek hol zöldnek, hol kéknek: egyszer egy mardekáros azt mondta, olyanok, mint a pocsolya... Ekkora tahót! Én biztosan nem lennék ilyen senkivel sem... Na de a szemeim, ami még jellemző rájuk, hogy nagyok, mint az őzikéé, habár állítólag ez a korral majd kisebbnek fog látszani - hát szerintem meg nem! Én szeretem, hogy ilyenek. Az orrom pösze, kicsi és rövid, de legalább hibátlan ívű. Az arcom aranyos és bájos, ajkaim közepesen teltek, az államnak finom íve van, nem durva vagy kiugró a legkevésbé sem. Eddig megkímélt a pubertárs, az arcbőröm szinte teljesen makulátlan, talán egy-két miteszer itt-ott akad, de semmi komoly. Talán a legnagyobb baj, hogy elég fehér vagyok, és napozni se igen tudok, nagyon hamar leégek. Na jó, nem vagyok tökéletes ezen kívül sem, bal hátul az egyik fogam nem a megfelelő szögben nőtt, ami nem látszik kívülről, csak én tudok róla, és nagyon zavar. Alig várom, hogy megtanulhassam a bűbájt, amivel helyrehozhatom!
Nem vagyok egy kigyúrt, izmos alkat. Nőiesen "puha" vagyok, úgymond. Szeretek sportolni, tényleg, csak nem igazán megy: itt nagy divat a seprűnyélen repkedés, és hát én repülök is, de többnyire csak lefelé a seprűről.
A végtagjaim baromi hosszúak, de ez a koromból adódik, így néha nem is tudok belük mit kezdeni, az idomaim pedig lesznek még a mostaninál formásabbak is. De nem vagyok csúnya, az önbizalmam azt súgja legalábbis, és én hiszek neki, többnyire.
A ruhatáram változatos, mint minden tininek, hol ezért rajongok, hol meg azért, í stílusom is ezzel változik, egyszer a rózsaszín, aztán a fekete, utána a zöld, aztán inkább a piros, máskor az élénk színek, utána meg a sötétek, egyszer kontrasztos összeállítás, máskor meg... Szóval értitek. Ami gyakori kellékem viszont, az a sapka, sál nélkül persze, és a fülbevaló, nyaklánc, karkötő. Imádom ezeket, mindig van rajtam: hol ilyen, hol olyan.
Életed fontosabb állomásai
A nevem Sarah McCaine. És ezzel máris mindent elmondtam, még az előtt, hogy bármi személyeset is tudtam volna közölni. Mindenki ismeri a hátterem: mert ismerik a családom. Ismerik a tragédiát, ami beárnyékol minket, és a nyomort, ami a sajátunk. Nem anyagi nyomor ez, hanem szellemi, mert mindegyikünk emgviselte. Már egyikünk sem az, aki akkor volt, és ezt nagyon sajnálom. Olyan, mintha egyre távolabb sodródnék a testvéreimtől is emiatt, pedig én igyekszem...
Még a Roxfort közelébe sem voltam, amikor az apánk meghalt. Jól fogadtam, de azt hiszem, nem fogtam fel, hogy ez mit jelent. Elment. És? Gyakran ment el, hogy gonosz varázslókat üldözzön, és megküzdjön velük, mint ahogyan az a hősök dolga. Nekem ő egy hős volt. Aztán amikor egy napon nem jött vissza többé, szinte csak vállat vontam. Na és? Nehéz dolga van, eltűnik egy kis időre, de ugye, vissza fog jönni? Mondogatták, hogy meghalt, hogy soha többé nem jön vissza, de ez merő képtelenségnek hangzott. Tudtam, mi az, hogy halál, de az csak az öregeket veszélyezteti, és nem mást. El se hittem hát mindezt, ezért olyan erősnek tűntem kívülről, hogy különösebben nem is pátyolgatott senki se a halála után. Amikor pedig igazán megértettem, hogy soha többé nincs édesapám, már senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, mi a baj... Az otthoni légkör ezt követően igencsak nyomasztó volt, anya nem állt le a gonosz elleni harccal, Sasha pedig még gyerek volt. Mármint, én is, sőt, még mindig az vagyok, de ketten voltunk otthon, ezért magamra öltöttem azt a szerepet, amit felnőttesnek gondoltam, amikor csak a nagyi volt velünk. Nekem kellett érettnek tűnni. Erre szünetekben nem volt szükség, és akkor önfeledt gyermek voltam, amikor épp nem hullott sötét árnyékként felém a tény, hogy félárva vagyok.
Így érkezett el a nap, amikor végre iskolába mehettem.
Csak ne a Mardekárba... Ne a Mardekárba... Apa az életét adta ezért, nem mehetek oda! A süveg márpedig oda akart küldeni. Nem mehetek oda én is, Lioneah után.
"
Hollóhát!" - hangzott a döntés. Senki se értette, miért állok fel sírva, és elsőre miért indulok a Mardekár asztala felé. Még épp idejében váltottam úticélt, és ültem le a megfelelő helyre. De azóta is kísér, amit a süveg mondott: az, amit rajtam kívül senki se hallott.
Örömkönnyek, mondogattam. Megkönnyebbültem, hogy túlvagyok az egészen.
Van, amin túl is voltam, de nem mindenen.
Maga a suli amúgy jó, szinte mindenben jó vagyok, sőt, akad, amiben nincs is párom, mondhatni: Ilyen az SVK, imédom! De nagyon jó vagyok bájitalfőzésben is, szeretem, mert olyankor magamban lehetek, amire depressziós pillanataimban nagy szükségem van, úgy érzem, főleg, hogy képes némi sikerélényt csempészni a indennapjaimba. De persze, nem minden ilyen szép és jó, a jósláshoz nem értek, repülni nem tudok, ami szinte már szégyen ilyen családi háttérrel, mint az enyém, az állatok nagy többsége pedig utál. Pedig én nagyon szeretem őket, de... Van ez így, nem igaz?
De ezek apróságok, a mindennapok részei, igaz, olyan megszokott dolgok, hogy nélkülük el sem tudom képzelni már az életem... De, voltak dolgok, amik nem megszokottak, és soha nem lehet igazán megszokni a gondolatot sem, hogy ezen vagyok - vagyunk - túl.
Anya halála újabb sokként sepert végig mindannyiónkon. Kedves, mosolygós lány voltam, aki imád futkorászni, nevetgélni, játszani. Már nem vagyok ilyen. Mosolygós, barátkozós lány vagyok, de valami eltörött, ami soha nem állt igazán helyre bennem. A szüleim elvesztésével mintha én magam is kevesebb lennék, és mintha elveszteném a családom többi tagját is. Már nem érzem azt, amit régen, a boldog összetartást... Már nem érzem a boldogságot magát. De ezt nem mondom, nem mutatom, Nicket és Astridot, Sashát nem törhetem össze vele. Lioneah talán megértené, ő maga is nagyon... Furcsa mostanság, de félek, rettegek, csak mélyebbre taszítanánk egymást, és én ezt nem engedhetem meg magamnak: nem tehetem meg vele.
Nick más, rá hárult a felelősség, hogy vigyázzon ránk, gondoskodjon rólunk. Őt nem terhelhetem ezzel, mert már így is túlterheli magát a mi bajainkkal is. Azt hiszem, rögeszmés. Megfogadtam, hogy én is vigyázni fogok rá, ha engedi, és mindig mosolygós, kedves lányként fogok az eszébe jutni, ha törik, ha szakad. Így lesz.
