2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Értem én, hogy Nhyian Calista ügyében csak a hatalmat, és a kósza numerát látta, Menához pedig azért több fűzte, nem csak a közös gyerek, hiszen utóbbit képes volt akkor is maga mellett tartani, amikor nyilvánvalóan nem lehetett fényes jövőjük. Próbálok vele együtt gondolkozni a jövőről, akár az övéről, akár az enyémről. A herceg túlságosan is a hatalom megszállottja, bizonyítási vágy buzog benne a fivérei miatt, amit végülis megértek Audrey miatt, de van az a pont, amikor el kell tudni engedni. - Több választásod van. Vagy visszamész, és Calistától függetlenül elfoglalod a trónt. Vagy maradsz, és itt kezdesz új életet. Az, hogy vámpír is vagy, sok mindent megváltoztat, de nem úgy ismerlek, magammal ellentétben, aki csak úgy meghátrál a nehézségek elől. Sőt, téged ezek éltetnek. – Bólogatok most a hajammal játszadozva. Sokatb beszélgettünk már, ismerem a lelkivilágát, noha mindig olyan kemény, férfias, és a morcosságával akar magabiztosnak látszani, de végeredményben komoly lelkiereje van. Csak a sellősége miatt olyan szeszélyes, hogy mindent úgy a lelkére vesz. Nem hisztizik, mint én, hanem úgy igazából magába tud roskadni, hogy aztán nagy nehezen lehessen csak kivontatni a melankóliából. Pedig milyen karizmatikus személyiség! - A világom? Tudod pont ezt a világot gyűlöltem jó sokáig, egészen addig, amíg fel nem kellett állnom a karosszékemből. Bár korábban megtettem volna, akkor ő is élne még. Na nem mondom, hogy képes lettem volna megmenteni, de ha jobb testvérek vagyunk, akkor több időt töltünk együtt, és lehet, hogy minden máshogyan alakul. – Viszonzom a mosolyát, aztán felhúzzuk egymást. Itt a parton már kezdek dideregni, ami fura, hiszen vámpír vagyok, nem kéne, hogy izgasson az ilyesmi, ezért lehet, hogy mindez lelki dolog. Elindulunk a falu irányába, bele is karolok, hogy halkan tudjunk sutyorogni, no meg jól esik a közelsége is. Leülünk tehát italt rendelni, amikor megérkezünk, s a vámpírságról kezdünk diskurálni. Éppen válaszolnék, amikor nyílik az ajtó, és belép a fickó, akit elvileg megöltem. Még nem lát minket, mivel félreeső sarokban vagyunk. Magas, hórihorgas alak, ápolatlan körszakállal. – Ő! Ő az! Még ezt is elbénáztam! – Suttogom a herceg fülébe. Nem akarom, hogy felpattanjon, és kérdőre vonja az illetőt, netán vérfürdőt rendezzen, de akkor is ez így megdöbbentő. Az illető leül egy asztalhoz, nekünk háttal, és mintha várna valakire. Italt rendel, én pedig Nhydian vállát szorongatom, hirtelen azt se tudom, hogy mit tegyek.
Ezt úgy át se gondoltam Calista milyen szinten érdekel. Talán még az se zavarna, ha köze lenne máshoz, mert a trón vonzott benne mindig is, vagyis a trón lehetősége. Ez viszont így ugye erősen felejtőssé kezd válni, mert ha kiderül... és idővel minden kiderül, akkor esze ágában sem lesz a királynak rám hagyni a víz alatti birodalmat, még akkor sem ha Lance nem akar majd visszamenni. Viszont, ha most azt mondom ennyi, elég volt, feladom, akkor az egész eddigi harc, küzdelem mind felesleges és hiábavaló volt? És akkor most egyáltalán... mihez kezdjek? - Nem tudom Audrey, mindig is ez volt az életcélom, trónra ülni, nem utolsónak lenni a testvérek között. Fogalmam sincs, ha nem ez, akkor mi lenne, amivel foglalkozni akarnék... vagy amivel tudnék. De nem tudom ez még érdekel-e. - és ki tudja lehet, hogy ez csak hullámvölgy, vagy most így érzem és idővel változni fog, vagy megrázom magam és visszatérek a régi kerékvágásba, de ha nem? Mi van akkor, ha azzal, hogy követtem Calistát a felszínre, ha azzal, hogy egyre jobban megismertem ezt a fenti világot már ide kötődöm és nem érdekel annyira, ami odalent van? Mi van, ha értem azt a Lancet, aki nem akar visszamenni és uralkodni egy olyan világban, ami már nem áll hozzá elég közel, hogy ott akarjon élni mindig. - Tudom, hogy igazad van és közben... Lehetséges, hogy a világod egyszerűen beszippantott? - halványan elmosolyodom, aztán csak megrázom a fejemet, mintha ez tényleg olyan nagy képtelenség lenne, de végül felállok inkább és irány a falu. Jobb lesz a témaváltás, egy séta, egy ital, most azt hiszem úgy sem tudnék érdemi döntést hozni, nem is hiszem, hogy értelme lenne. - Hm... utána kellene járnunk, mert ha megkeresett, ha ismert, ismerhet más is. Mi van, ha nincs egyedül? - aggódom is igen, de közben talán ez lekötni. Kideríteni ki volt az, hogy miért és mit akart... Könnyebbé tenné, ha nem azon agyalnék, hogy van-e értelme ennek az egész trónhajkurászásnak. - Nem tudom, egyelőre nem tudom eldönteni mit akarok, vagy mit nem. Azt hiszem időbe telik mire rájövök, de... most jobb lenne mással foglalkozni. - igen, inkább a fickóról meséljen, inkább derítsük ki, hogy mi történt és akkor majd utána megpróbálok a saját dolgommal is foglalkozni, de egyelőre még nem megy.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Átkulcsolom a térdeimet előrehajolva, s a fejemet fordítom csak oldalra, hogy őt figyeljem. Van logika abban, amit mond, de most tőlem várja, hogy elítéljem ezért? Nekem sosem játszott túl nagy szerepet az életemben az, hogy tartozzak valakihez, és éppen ezért a perifériára szorítottság miatt voltam annyira egyedül. Amióta Audreyként élek, azóta sincsen senkim, legfeljebb Nhydian, a jóbarát, de engem ezek a szövevényes történeteket csak mint kívülállót érintenek. Belem sem tudok gondolni, hogy valakinek a szerelmese, netán a párja legyek. Tőlem ez minden szempontból olyan idegen, hiszen Audrey volt az érzelmes, noha szerintem ő sosem volt szerelmes. Nyhdian viszont most arról beszél, hogy szerette, vagy szereti ezt a Menát. Hogy Calista iránt hogy érez..? A szexen kívül azt hiszem sehogy. Bár nyilván valami birtoklási vágy van benne, hiszen biztosan ölni támadna kedve, ha a királylány mással kezdene el kavarni. - Engem jó sokáig nem izgatott semmi. Audrey haláláig. Azelőtt is önző voltam, és azt hiszem mostanság is csak az érdekel, hogy a saját dolgom rendben legyen. Na és a tiéd. Te vagy a kivétel. Ám ha te ennyire belegondolsz, lehet, hogy mégiscsak izgat, csak egyszerűbb, férfiasabb úgy tenned, mintha nem érdekelne. – Persze az az arany középút is felmerülhet, hogy tényleg nem érdekli, csak tudja, hogy egy átlagembert érdekelne. Én azért mégiscsak örülök neki, hogy felém ennyire kitárulkozik, hiszen ő Laraként ismer, méghozzá úgy, hogy soha senki nem fektette belém a bizalmát. Kissé közelebb húzódom, lévén bizalmas dolgokról beszélünk, s bár mindketten vámpírok vagyunk, nem lenne jó, ha kihallgatna itt valaki. A víz alatt sellők élnek, ki tudja, mennyire jó a hallásuk. - Nem tudom. Embereld meg magadat. Igaz, még a közelében sem vagy annak, hogy ember legyél, de csak abba gondolj bele, tudhattad, hogy ennek nem lesz jó vége. Egyértelmű volt, hogy előbb utóbb ki fog derülni, hogy van egy lányotok, és a trónra lépésnek ugye megvan az ára. – Én sem akarok bántó lenni, de igaza van, segíteni sem tudok ebben a pillanatban. Hiszen ha őt nem szívlelik most ott lent, vélhetően engem még inkább kevésbé. Felállunk, miután felhúztam a kezénél fogva, és elindulunk a faluba, mert hát Nhydian sem javasolt semmi ivós helyet. Hamarosan a falu utcáin vagyunk, hogy benyissunk találomra a szárnyas vadkanba. – Az a fickó.. olyan volt, mintha belém látott volna. Tudta, hogy mi vagyok, és magával akart vinni, hogy majd ő kitanít. Amikor leléptem, követett, megtámadott, fojtogatni kezdett. Sosem láttam még azelőtt.. Úgy fest, nem igazán szerette a visszautasítást. – Rendelek egy kört, elsőre tequilát, hiszen önmagában is kemény ital, de mára ez lesz a program. Valahogy mindkettőnknek meg kell nyugodnunk. És végülis az eset Londonban történt, aligha hiszem, hogy bárki is Roxfortban akarna azzal kapcsolatban felelősségre vonni. – És nálad hogy áll most ez a vámpír dolog? Mármint azt is el tudod képzelni, hogy teljesen a fenti életet választanád?
Egyelőre néha abban sem vagyok teljesen biztos, hogy tudom, hogy mit akarok. Mi van, ha... nem is érdekel már az egész? Volt egy életcélom és most felborulni látszik, én pedig már kezdek elfáradni abban, hogy valahogy nem akar összejönni. Lehetséges, hogy annyiban kellene hagynom inkább az egészet és egyszerűen nem foglalkozni vele? Nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, hogy érdemes-e ezt még tovább erőltetni. - És mi van, ha már nem izgat az egész? Te érezted úgy, miután az lettél, ami hogy... valami megváltozott benned? Vagy lehet, hogy nem is e miatt. - egyelőre tényleg nem tudom. Menjek vissza megvédeni magamat és harcolni? Nem tudom. Mena nem fogja elmondani, már csak azért sem, mert akkor eleve fény derülne a viszonyunkra, a lányunkra is és nem lenne jó neki sem, ha mindez kiderülne. Kiközösítenék őt is, a gyereket is, és biztos vagyok benne, még ha engem most gyűlöl is azért, amit tettem, ha nem is tudja meggyőzni magát, hogy nem önmagam voltam, akkor se tenne olyat, ami kárt okoz a lányának. De abban már nem vagyok biztos én akarom-e ezt. Mi van, ha küzdök, az a Lance visszatér és ő ül a trónra? Akkor az egész felesleges volt és értelmetlen. A jégkirálynő elviselése és minden. - Mégis hogyan Andrey? Akkor se lett volna törvényes, akkor se vállalhattam volna fel, főleg így... Sehogy se lett volna ez jó és nem tudom, már azt sem vissza akarok-e menni. És mégis hogyan segíthetnél pont te? - talán bántó a kérdés, de lássuk be ember, ő is vámpír, de mellette még ember is. Nem szívesen látnák odalent, ez biztos, akkor meg mégis mit tehetne, amitől jobb lenne a helyzet? Nem hiszem, hogy bármit is igen, így hát nem hiszem, hogy lenne értelme az egésznek. Inkább feltápászkodom, menjünk el inni, annak tényleg sokkal több haszna van és sokkal több értelmét is látom jelenleg. - Inkább... mesélj arról az alakról, mit mondott pontosan? - akit kinyírt természetesen, mert már megnyugodott talán részletezni tudja mi is volt az az egész, pontosan mit is akart az a vámpír, milyen beszervezésről volt szó, mert a sírás közbeni felvázolás enyhén szólva is kuszára sikeredett.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Legalább annyi előnye van a vámpírlétnek, hogy gyorsan tudok változtatni az érzelmeimen, nem ragadok bele a mocsárba, amit az egykori duzzogó, hisztis kislány előkészített nekem. Vámpír akartam lenni, minden átkával együtt, hiszen Lara, aki voltam, meghalt, de Audrey sem vagyok igazán, akkor legyek valaki teljesen más, aki majd új életet kezdhet, ha ennek az egésznek vége. Ha a tükörbe nézek, büszke lehetnék, hiszen mind az arcom, mind az alakom azt tükrözi, hogy nagyon megdolgoztam azért, hogy változtassak, de olykor bizony még mindig a régi vesztes képem néz rám vissza, még ha idézőjelesen is. - Nem kell megtudniuk. Legalábbis nem kéne. Viszont ha nem vagy ott, hogy megvédd magadat, akkor a hátad mögött bármilyen pletyka elindulhat. Nem azt mondom, hogy el kéne hallgattatni Menát, hiszen ő eddig sem akart ártani neked, de így.. hogy bántottad, hogy elpusztítottad azt a.. babát, ami még nem is volt baba, csak ebihal.. Tudod a nők rettentő bosszúállóak tudnak lenni. – Csóválom a fejemet, én százezerszer elképzeltem, hogy ha valahogy meg lehetne változtatni a múltat, talán megtenném, és megmenteném Audreyt, de akkor nem lennék az, aki most vagyok. Így Nyhdian sem tud belenyúlni a történteken, csak azon tud változtatni, amire még hatása van. A saját dolgomat félre kéne tennem nem csak a szavak szintjén, hanem akár elkísérni, hogy elvarrja a szálakat, pedig most úgy fest, nem sok kedve van visszamenni. Mondjuk én sem tudom, hogy pontosan hogyan kísérhetném el, de már rengeteget mesélt a lenti dolgokról, hátha van módja.
- Nem így értem. Azt a lányt nem te nevelted, de ha lett volna egy újabb, akkor talán már egy család lehettetek volna, akkor lettél volna igazi apa. És most mindez a semmivé lett. A harc sosem értelmetlen, csak.. Ez olyan nehéz, de nem érzem úgy, hogy szörnyeteg lennél. Cseppet sem. Ha vágysz még a trónra, akkor elkísérlek, ha megoldható, és tegyél érte. – Engem nem érdekel, hogy a vámpírsága milyen szörnyűségekre képes, én amúgy is önző vagyok, így azt mondom, hogy nem is kell lelkiznie ezen, hanem az értelmetlen küzdelmet fogja fel az útnak, és fejezze be hogy odaérjen a célhoz. – Találd ki, hogyan kísérhetlek el, de addig figyelemelterelésnek inkább menjünk le inni Roxmortsba, vagy Londonba, s meséld el, hogy is éled meg ezt a vámpír lélet. – Állok fel mellőle, hogy a kezemet nyújtsam. Nekem sem ártana, ha azt érezném, hogy azzal, hogy megöltem azt a vámpírt, magam is erősebb lettem. Végülis minden azzá tesz, amit legyőzünk. Így kéne felfogni a hercegnek is.
Nem is tudom mikor fordultunk át abba, hogy ő próbál meg nekem tanácsot adni, miközben nem rég még ő itatta az egereket itt a tó partján ülve, én meg morózusan próbáltam a magam módján segíteni. Nem is vagyok kiakadva, legalábbis koránt sem annyira, mint ő még nem rég. Esetemben ez csak... fogalmam sincs, hogy micsoda, rossz kedv, fáradtság, céltalanság, hiszen vámpírként azt sem tudom van-e esélyem arra, hogy elérjem, amit akarok ,vagy élhetek rettegésben, hiszen ha kiderül... - Tudod nem is ez a lényeg... Ha megtudják odalent mi történt... A sellők még az embereket se különösebben kedvelik, de ha kiderül vámpír lettem... - hatalmasat sóhajtok és elengedem ezt a valaki önmagamért szeressen témát. Persze minden bizonnyal fontos lehet ez egy átlag embernek, de én világ életemben arra vágytam, hogy a legkisebb királyfi helyett végre én legyek a király és már annyira közel voltam, erre elszúrom ezzel az egész harapás dologgal. Gáz... nem kicsit. És a legszomorúbb, hogy igen ez jobban zavar, mint hogy elveszítem Menát, vagy hogy ártottam egy meg nem született pici életnek. - Már apa vagyok, hiszen ott a lányunk Menával, de nem számítottam egy újabbra és tudod mi a legrosszabb? Nem az zavar igazán, ami történt, hanem hogy kiderülhet mi lett belőlem és az egész eddigi küzdelem, a jégkirálynővel, a harc azért, hogy itt lehessek, a trónért.... értelmetlen és hiábavaló volt. Nincs olyan erős lelkiismeretfurdalásom, mint kellene érted? pedig megöltem egy gyereket, még ha nem is volt még igazán az és majdnem Menát is, pedig szeretem... komolyan, de... Úgyhogy sirathatod itt magadat, de te legalább érzed, hogy amit tettél nincs rendben, de én... Melyikünk az igazi szörnyeteg? - elhúzom ezúttal már a kezemet. Persze úgyis azt mondja majd, hogy nem vagyok szörny, hogy rendben van, hogy magammal foglalkozom, meg azzal, hogy minden rendben legyen az életemmel, de tudjuk jól mindketten, hogy ez nem így megy. Jobban bánom, hogy elveszíthetem a még meg sem szerzett trónt, mint azt, hogy ártottam annak, akit szeretek és hogy megöltem a magzatot... Nem lehet ezen változtatni és ha lehetne is, talán nem is akarok, mert ha ezt nézzük egyáltalán nem érdemlem meg, hogy legyen még egy gyerekem, hiszen az elsővel is alig foglalkoztam valaha is, hiszen mindig a saját előrejutásom volt a fő. Mena elfogadta, hogy mindig csak a második lehet a sorban, még azt is, hogy Calistával voltam, miközben neki ez igenis fájhatott, de én el tudom fogadni, hogy ilyen lettem?
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Nem is tudom, azzal, hogy vámpír lettem, erősebbnek akartam tűnni, olyanon, akin nem fog csak úgy a fegyver, aki céltudatosabb, szebb, és talán mindezt el is értem, de nem számoltam azzal, hogy milyen ösztönöket fog bennem éleszteni. Most mindent még érzékenyebben megélek, az előbb is itt bőgtem a vállán mint valami hisztis kis prosti. Igen, egykor Laraként valóban mindenen duzzogtam, de egy idő után nem is foglalkoztak velem, tudták, hogy nem érdemes. Most már csak egyedül vagyok, és magamba zárom, amit lehet, ám Nhydian előtt nem kell megjátszanom magamat, noha ő ki is oszt, ahogy kell. - Ez tisztára olyan, mintha mindkettő kellett volna neked, mellette pedig egyik sem. A trón mellett talán te is vágysz arra, hogy valaki önmagadért szeressen, és ezzel nincs is semmi baj. Azt hiszem én ezt ismertem fel túl későn, de neked még nem az. Ha eldöntenéd, hogy melyikük legyen a királynéd, és engednéd, hogy megismerjenek, akkor teljesebb lehetne ez az egész. – Azt nem teszem hozzá, hogy már ő is vámpír, nem csupán a sellőség vezeti, és így, hogy megölte Mena magzatát, így nagyjából le is szűkítette a kört Calistára. De valóban a hideg hercegnő illik hozzá? Elvileg már a fél roxfortos helységben lefeküdtek, és lehet, hogy Nhydiannak mindez most tökéletesen kielégítő. Ám akkor miért ilyen keserű? A vámpírság tényleg ekkora átok lenne mindkettőnknek? - Nem semmi baj. Sőt, hálás is vagyok, hogy előttem ki tudod magadból adni a feszültséget. Még bóknak is vehetem. Ismerjük egymást, és ez a fontos. Hogy hogyan segíthetnék? – Pillantok le a kezünkre, próbáltam bátorítóan az övére csúsztatni az enyémet, számítva arra, hogy fújtatva elhúzza, de inkább megfogja az enyémet. Ez azért bíztató. El is mosolyodom, magamhoz képest egészen kislányosan, cserfesen, nem olyan vagány flörtölősen, ahogyan Audrey tenné. Na igen, a herceg mellett tényleg önmagam lehetek. Hátradobom az arcomban boruló szőke tincseket, ahogyan a homlokomat ráncolom. – A saját dolgát mindenki nehezebben rendezi el. Másoknak könnyebb tanácsot adni, külső szemlélőként olyan könnyű megfogalmazni, amit látsz. Különben is, te is segítettél már nekem. Nem tudom, hogy a sellőknél hogy van, de hátha valahogyan vissza lehet fordítani a magzat elhalását. Na nem fekete mágiára gondolok, kinek kéne egy zombi baba? Egyáltalán apa akartál volna lenni? – Például időnyerővel bele nyúlhatunk a múltba. Bár ennyi erővel akkor Audreyt is meg lehetne menteni. De ha nincs megoldás, akkor vajon mit fog tenni a trónörökös? Tényleg segíteni akarok!
Bólintok egyet, bár nem arra, hogy ő szörnyeteg lenne, vagy ilyesmi. Nem mindenki egyforma azt tudjuk jól, van aki egy gyilkosságot egyáltalán nem képes tolerálni, más ellenben könnyedén túlteszi magát rajta. Én utóbbi vagyok, vagy legalábbis ezt mutatom a külvilág felé. Ellenben Audrey nem kezeli jól, de attól még nem lesz könnyebb és hirtelen megoldás sem jön el rá nem igaz? - Vámpír vagy és megvédted magadat, miért lennél e miatt szörnyeteg? - én már inkább az lehetek, hiszen Mena nem akart bántani, nem akart ártani nekem, meg semmi hasonló, maximum ha elmondta volna valakinek mi történt vele, akkor lettem volna bajban, de ha azt nézzük magamtól is leléptem terveim szerint csak egy időre, akkor meg... már olyan mindegy, annyiban is hagyhattam volna, hogy kitálaljon, de túlzottan éhes voltam és pont e miatt képtelen voltam nemet mondani, hiába tudom, hogy azt kellett volna. - Ez bonyolult... szeretem Menát, vagy szerettem? Calista a trón miatt kellett, de közben az a csaj... - hát a franc se tudja rendesen meg tudott babonázni, annak ellenére, hogy olyan hűvös volt és ellenséges folyamatosan. Mena ellenben kedves és figyelmes, folyton értem aggódott, pedig ő kellett elviselje, hogy nem lehetünk együtt csak titokban és ő nevelte egyedül a gyermekünket is. - Amúgy meg csak a medencében, a nászéjszakán nem is hagyta... ja nem meséltem? Meg volt a lagzi, a nagy küzdelmeim ellenére végül kiderül az apám elintézte a frigyet a hátam mögött. Calista meg persze engem utált, mert azt hitte tudom. Végül is már teljesen mindegy, ha kiderül mi vagyok, tuti, hogy minimum felbontják az egészet. - vonom meg a vállamat. Hát igen nem volt az utóbbi időben sok időm, hogy beszámoljak Audreynek a részletekről, de van ez így, ha az embernek sürgősen házassággal kapcsolatos teendői vannak, nekem pedig voltak bőven. Egy viszont biztos, ebből már nem sok minden lesz, ha megtudják mi vagyok. Kétlem, hogy a sellők olyan valakit akarnának a trónra, aki mellette vámpír is, főleg miután lényegében megtámadtam Menát, mert képtelen voltam visszafogni magamat. - Mégis hogyan segítenél? A saját dolgodat se tudod elrendezni. - vetem oda, de persze jelenleg inkább csak a saját magam iránt érzett düh vezérel, hogy így elszúrtam az egészet, amiért annyit melóztam. Végül nagy levegőt veszek, kifújom és megfogom a kezét, ha már az enyémre csúsztatta a sajátját. - Bocs, ez szemét dolog volt tőlem, de tényleg nem tudsz segíteni. - még sem hallgattathatja el Menát és hát arra nem is lennék képes. Akármekkora hibát is követtem el, attól még Mena halálára egyáltalán nem vágyom.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Engem végülis nem zavar, hogy száraz, mindig a céltudatossága adott nekem is védőhálót, hogy van kire építeni. Tudom, hogy neki sincs tökéletes élete, mégis megy előre, hajtják a céljai. Király akar lenni, és ennél nagyon elképzelést én ki sem találhatnék, hozzá képest én csupán egy bosszúra szomjazó cowgirl vagyok, aki a névtelenség homályából egyszer csak színre lép, és leszámol azzal, aki elrabolta a nővére életét. Ha oda jutok, biztosan közlöm a gyilkossal, hogy ki is vagyok valójában. Na és persze titkon még mindig megvan az a ruha, amiben voltam, amikor megtaláltam Audrey holttestét. Feltett szándékom majd azt magamra húzni, amikor a végső leszámolásra indulok majd. - Akkor nem is gondolkoztam, csak tettem, ami jól esett. Ha szörnyeteg vagyok mostmár emiatt, akkor késő bánat, ugye? – Költői a kérdés, most állapítottuk meg, hogy felesleges ezen rágódni, Audrey gyilkosának a nyomában már ki kell lépnem az egykori Lara árnyékában. Audreyval együtt Lara is halott, én lényegében egyikük sem vagyok, csak valaki a smink mögött, aki a vér útjára lépett, és hogy hol van még mindennek a vége, azt még Nhydian sem tudhatja. Igaz, most már ő is vámpír, de még visszatérhet a normális életbe, nekem viszont már reményem sincsen rá. - Lehet valaki túlságosan kedves? Egyáltalán illett hozzád? Sosem tudtam eldönteni, hogy melyikben látod az igazit. Mindkettő kellett neked, és így egyik mellett sem tudtál kikötni. Akkor most mi lesz velük? Lesz abból a Calistás dologból? Azt tudom, hogy már minden létező helyen megfektetted, de.. elveszed feleségül, vagy mi? – Próbálom nem elveszteni a fonalat, de szerintem maga a herceg sem biztos már a dolgában, főleg ha ez a magzathalál is összejött. Mindketten bestiák vagyunk, és megannyi halál fogja övezni az utunkat. Nem csoda, hogy valakinek ki kell önteni a lelkünket is. Elhülve hallgatom a történetét, végülis legalább megmentette a sellőlányt, de ha ez elterjed a víz alatt, Nhydiannak még annyi esélye sem lesz a trónra, mint eddig. Nem lett volna egyszerűbb megölni Menát is? Hagyhatunk magunk után tanukat? Ha a srácon kívül bárki megtudná, hogy ki is vagyok valójában, mit tennék? – Sajnálom. Neked tényleg nem könnyű megvalósítani amit elképzeltél? Tudom, hogy azt beszéltük meg, hogy mindkettőnkké magányos cél, de.. segíthetnék valahogyan? – Csusszan rá a kezére az enyém, még ha ő sem egy érzelgős típus, de mégis átkarolt az előbb. Némi viszonzás bele kell, hogy férjen.
Tudom kissé száraz vagyok, de annyira már ismer, hogy ha az igazi énemet mutatom, akkor nem szokásom érzelgősködni. Calista esetén megtettem, de csak azért, hogy ne küldjön el azonnal az anyámba, mert amúgy simán megtette volna, ahogyan mindenkivel. Így viszont a közelébe tudtam férkőzni, elég hatásos is volt a dolog, kivéve hogy ezek után nem is az én hibámból csúsztak félre a dolgok. Ez van, azóta meg... sok minden változott. Néha már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a célom tényleg a célom és nem tévedtem el eddig még teljesen. Gőzöm sincs, hogy vajon pontosan hogy is legyen ez az egész, egyáltalán így van-e értelme tovább foglalkoznom ezzel a trónra lépés dologgal. Talán... nincs. De akkor mihez fogok kezdeni, miközben az egész eddigi életemet ez az egy életcél vezérelte? Most hirtelen találjak valami újat? Mindezt úgy, hogy közben már feleségül vettem a jégkirálynőt? - Nem is számít, megtetted, akkor meg sokat nem ér, ha siránkozol miatta. Oka volt Audrey, hogy megtetted, az ember keze nem állít senki torkába véletlenül karót, a mellkasába meg főleg. - vonom meg a vállamat most már elengedve őt, hagyom hogy megtörölje az arcát és igenis szedje szépen össze magát. Nekem is van elég bajom, de nem ülök itt a parton az egereket itatva és nyafogok, csak mert az tűnik a könnyebb útnak. Neki se kellene ezt tennie, főleg mert tényleg úgy se ér vele az ég világon semmit sem. - Talán már egyik sem. A franc se tudja! Mena túlságosan kedves, és... szeretem, vagy szerettem? Honnan lehet tudni, hogy túl sokat változtál ahhoz, hogy már az érzéseid is változzanak és csak valami megszokás maradjon benned? A magzat... Az egész szarul jött ki. Rosszul voltam, mint kiderült a miatt, amivé váltam. Ez a vámpír dolog... rohadt nehéz, de ezt te is tudod. Ő volt ott, segíteni akart, aztán bedobta, hogy terhes, én meg nem voltam magamnál, csak vonzott a vére, amíg nem tudtam nemet mondani és nekiestem. Túl sok volt a szervezetének, vagy a pici hal meg, vagy mindketten... végül Menát a gyógyítóhoz juttattam, azt hallottam túlélte, viszont a pici nem. Túl fiatal volt még. - színtelen hangon beszélek, mintha csak valami semmiség lenne, pedig azért Audrey ismer annyira, hogy igenis akármit is mutatok most attól még hatással van rám, amit tettem, de akkor is tovább kell lépnem és könnyebb azt mutatni, hogy nem vagyok más csak valami jégszikla és nem érdekel.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Tudom, hogy a sellőherceg javarészt a saját érdekeit nézte mindezidáig, talán én vagyok a kivétel, hiszen nyomorúságos sorsunk összeköt. Ő az egyetlen, akinek eddig a manón kívül feltártam az igazi valómat, a kétségeimet, és ő az aki helyre is szokott tenni, hogy ne nyafogjak, ha ezt az utat választottam. Végtére is igaza van, de azért mégis jól esett, hogy átölelt, mert néhanap a bulizás, és a keménykedés közepette nekem is szükségem van némi őszinte gyengédségre, biztonságra. Azok, akikkel nagy ritkán összeakadtam, csak Audrey szépségét, magabiztosságát látták, nem pedig azt, aki valójában is vagyok. Nyhdian viszont képes felfogni, hogy legbelül igenis a saját félelmeim rabja vagyok, és bár képes vagyok fejlődni, időről időre visszaesek, elkap az a félsz, hogy még mindig nem érek semmit. Most viszont a saját riadalmamon túl most azt is felfogom, hogy nincs jó kedve, valami őt is bántja, mégis engem vigasztal a maga pasis, flegma módján, de ezt is értékelem. - Nem is tudom, mindkettőt. Nem vagyok egy öldöklő sorozatgyilkos, sem pedig olyan vámpír, aki csak a heccért öl. – Elnevetem magamat kínomban, és most már végképp letörlöm a könnyeimet. Fújtatok egyet, amiről eszembe jut, hogy az orromat is kifújjam. A nagy készülődést végül azzal zárom le, hogy előhúzok a táskámból egy nedves törlőkendőt, és a kis tükrömnél helyrerakom a sminkemet. Igaza van a pasinak, ne szarakodjunk. Amikor visszatekintek rá, a szájfény és szemfesték ismét tökéletesen pompázik a helyén, ezt jól megtanultam Audrey halála óta, hogyan is lehessek mindig csodanő! Meg kell próbálnom elengedni az állandó önsajnálatot. Legalábbis most, amikor ilyeneket mondd, ami egyrészt megdöbbentő, másrészt.. Mégsem ítélem el. - Én sosem értettem, hogy neked most az a Calista kell, vagy a másik kiscsaj, Mena. Magzatról viszont nem is tudtam. Túl ritkán találkozunk. Mi történt pontosan? – Fordulok most már teljes testtel felé, úgy fest az én apró hülyeségem semmit sem nyom a latba, ő viszont a trónért folytatott harcban végül tényleg véres tettekre ragadtatja magát.
Világ életemben önző típus voltam, akinek a saját céljai lebegtek a szeme előtt, most mégis megpróbálom a magam módján őt helyezni magam elé, még ha ez nem is megy épp a legtökéletesebben. Nem tudom szép szavakkal vigasztalni, főleg mert tudja jól ő is, hogy ez semmit nem old meg. A könnyek még soha nem javítottak egy helyzeten sem, tehát vagy feladja az ember, vagy kezd magával valamit. Ő is tudja, remélem legalábbis ,hogy most csak kell neki egy kis idő, amíg egy kicsit összeszedi magát és ha ez megtörtént, akkor majd tovább tud lépni. Ahogy nekem is csak ennyi kell, hogy jobban legyen és szépen elkezdjek uralkodni magamon és visszatérni ahhoz, amit elkezdtem, a céljaim megvalósításához. - Te döntöttél, ne fogd arra a manóra. - bár igyekszem nem túl drasztikus lenni, de tudja jól nem szeretem, amikor valaki mást hibáztat. Ő akarta felvenni a testvére szerepét és ő akart változtatni az életén, sőt a gyilkost megtalálni is ő akarta, akkor pedig ennél kellene maradnia, nem pedig magát sajnáltatni és összeomlani, csak mert megölt valakit. Ez benne van a pakliban, amúgy is a gyilkossal mit kezdene, ha megtalálná és az illető nem vonulna be önként az Azkabanba? - Ismersz, nem szeretem a szarakodást... és te most pont azt teszed. Hibáztál? Szerintem nem, főleg ha azt mondod valaki van az egész mögött, akkor jobb ha megmutattad veled ne szórakozzanak. Most komolyan e miatt sírsz? Az illetőt sajnálod, vagy magadat, vagy csak megerősítést vársz, hogy jól tetted? Mert én azt mondom jól tetted. Ha nem ölöd meg, akkor valószínűleg, ha erősebb is nálad akkor ő teszi meg, akkor már mérgében, mert csúnyán lenyomtad. - leveszem a kezemet a válláról és csak lazán megvonom a sajátomat. Előre tekintek a vizet kémlelem. Egy ideje már nem merültem alá és kár lenne tagadni fájdalmasan hiányzik, de egyelőre ebben az állapotban nem passzolok oda. Először rendeznem kell a saját dolgaimat, hogy visszatérjek a céljaimhoz. - Én meg... - elhallgatok egy pillanatra, aztán megkeményítem a tekintetemet, hiszen én mondtam nem picsogunk, akkor pedig nekem sem illene. - Majdnem megöltem Menát, de a benne növekvő magzatot nem csak majdnem. - igen, én voltam, végeztem a picivel, mert nem tudtam leállni, de... nem az én hibám volt, hanem azé, ami lettem, tehát e miatt nem kellene... azt éreznem, amit érzek.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Megrezzenek, mintha minimum üldözési mániám lenne, amikor hozzámér. Holott ő az én védőangyalom, a legjobb barátom. Sőt, tulajdonsképpen az egyetlen barátom. Nem akarok elhúzódni, de ez a helyzet most mindkettőnknek furcsa, inkább pacsizós alkatok vagyunk, nem nélkül haverkodva, viszont az az erő, amely most belőle árad, mégiscsak jólesően megnyugtat, ezért visszasóhajtok, letörölve a könnyeimet, és megteszem, a vállára hajtom a fejemet. Sosem volt senki az életemben, akire egy kicsit is rábíztam volna magamat. Audrey hiába bátorított engem, mire ráeszméltem, hogy lehettem volna igazán a testvére, ő már halott volt, én pedig a lehetőséget láttam abban, hogy ő legyek, holmi bosszúállásra hivatkova. A hónapok viszont telnek, már lassan egy éve meghalt a nyári holdfordulón, én pedig mindennel foglalkoztam, csak éppen a nyomozással nem, holott így minden ki fog hűlni. És csak az marad, hogy nem tettem meg semmit, csak felvettem a személyazonosságát. - Ha nincs az a manó, talán még mindig ott ücsörögnék, elfogadva, hogy nekem csak a ronda húg szerepe jutott. És bosszúlja meg őt valaki más. Audrey mindig csak ezt tudta, befolyásolni mások életét. Az enyémet is. – Egy ideig el tudtam vonatkoztatni, olvasgatni a szobámban, vagy tányérokat vágva bárkihez, aki olyan merész, hogy behatol a birodalmamba. Aztán a manó ráébresztett, hogy külsőleg igenis hasonlítok a nővéremhez, és némi kenceficével ő lehetek. Igaz, ami legbelül van, azt sosem tudom megváltoztatni, legfeljebb eljátszani azt, aki ő volt. Bár alakulok, hiszen a vámpírlétnek köszönhetően erősebb lettem, viszont így még szenvedélyesebben élek meg mindent, most éppen a hisztit is.
- Te aztán csőlátású vagy haver.. Csak a tények, aztán tenni a dolgunkat, mi? – Szipogok végül orrot fújva, mert szétmázolni sem akarom a tartalmát az orromon, ha már a szemfestékemet sikerült. A legjobb lenne lemosni mindent, végülis itt van közel a víz, de majd a szobámban, aztán aludni egy nagyot, és újrakezdeni ezt a rémest napot. Nem akarom én lehordani őt, hiszen ő az egyetlen, aki meghallgat. De ilyen téren igenis pasi, nem a picsogást szereti, hanem az eredményeket. Hiszen ő is arra hajt a trón tekintetében. – Mondom, más az, hogy kiéltem magamat, és megvédtem az életemet abban a kocsmában, de ma.. igenis megtehettem volna, hogy élve hagyok valakit. Egy tapasztaltabb vámpír.. be akart hódoltatni. Azt hiszem céllal keresett, ami azt jelenti, hogy ebben is béna vagyok, és tudnak rólam.. Valakinek a vadászterületébe rondítottam bele Londonban, és.. gondolom be akart vonni a saját.. mocskos dolgaiba. Meglephette, hogy makacsul ellenálltam, nekemesett, én meg belevágtam egy széklábat a torkába.. Aztán a mellkasába.. Az elsőnél megállhattam volna.. Ez volnék én Nhydian? Egy öncélú szörnyeteg? – Pillantok most már rá, könnyek nélkül, megkeményítve a hangom, s a tekintetemet.. Látom, hogy őt is bántja valami, amire szintén ki akarok térni, csak hát a szokásos önzőségem most megint előrevisz.
Lehanyatlik a földre, ekkor már én is leülök szépen mellé. Amúgy is úgy gondoltam, hogy jóval kényelmesebb lesz, főleg ha ki van bukva az ember amúgy se valami hasznos dolog ácsorogni, hosszan úgy se tart meg a lábunk. Helyet foglalok hát és oldalra pillantok. Az lenne az igazi, ha megölelném tisztában vagyok vele, de előbb még nekem is össze kellene szednem magamat nem? Végül csak sóhajtok egyet és kinyújtom mögötte a karomat, hogy odabújhasson, vagy legalábbis a vállamra hajthassa a fejét. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de azt már megtapasztaltam nála, hogy az élete igazi hullámvölgy, van amikor minden nagy elhatározás meg van, tudja, hogy mit akar, máskor meg újra csak jön a totális összeomlás és fogalma sincs, hogy mihez kezdjen az életével és úgy fest most megint sikerült a mélypontot elérni. - És ha visszamennél elbújni jobb lenne? Úgy se maradhatnál ott örökre, te is tudod... Kénytelen vagy feldolgozni és elfogadni, amit akartál, hiszen te akartad, akkor azt is el kell fogadnod, ami ezzel jár. - tudom nem ezt akarta hallani, hanem hogy minden rendben lesz és a többi maszlag, de az élet nem maszlagokból áll. Az élet kőkemény és tudja jól, hogy én megmondom az őszintét és nem látom értelmét annak, ha az ember kiborul. Én se tettem, bár tényleg leléptem lentről, mert muszáj volt, de ez még nem jelenti azt, hogy megfutamodtam volna, mert az nem szokásom és nem fogom továbbra sem ezt tenni, csak... előbb össze kell szednem magamat és valahogy kezelni az életemet. - Ha akarod meséld el pontosan mi történt aztán lépj tovább és végre találd meg azt a fickót, akit keresel. Nem az volt az eredeti cél? - hát igen e téren se lépett előre és amúgy is mi lesz ha megtalálja? Gondolom nem csak egy ejnye-bejnye lesz az illető jutalma. Akkor meg jobb, ha most felkészül rá, hogy aki rosszat tesz az megérdemli, hogy ezért megkapja a büntetését. Aztán csak sóhajtok egyet és elvéve a kezemet a válláról nézem a fűszálakat pár pillanatig. Végül is ezt szinte magamnak is mondhattam volna, csak hát nekem nem szokásom panaszkodni, pedig a baj már megtörtént majd egy hete, de elhatároztam, hogy ezt valahogy magamban fogom lerendezni, mert nekem kell rendbe tennem az életemet, nem várhatom el mástól, hogy megtegye helyettem nem igaz?
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Azt sem várhatom tőle, hogy a nagy trónviszály közepette az én bajomra figyeljen, végülis a barátság nem jelent olyan fontos dolgot, hogy mindent eldobjon a kedvemért. Azt mindketten tudjuk, hogy megvannak a céljaink, amik egymáshoz nem is kapcsolódnak, csak időnként összefutunk, nekem viszont most mégiscsak rá van szükségem, a tanácsaira, a megnyugtató jelenlétére. Vajon önző vagyok? Lényegében mindig is az voltam, hiszen már gyerekként is csak irigykedve duzzogtam, aztán amikor Audrey meghalt, akkor inkább csak lehetőségként tekintettem arra, hogy a gyászt félretéve végre ő lehessek, és a bosszúban látom a kiteljesedés egyetlen útját. Mégis, amikor meglátom, elszégyelem magamat, mert ő sem néz ki sokkal jobban, mint én. Tudom, hogy hozzám hasonlóan a vámpírlétben találta meg a megoldást, lehet, hogy pont én inspiráltam, de ő ebben még viszonylag az elején van, és ki tudja, a sellők hogyan viselik. Közelebb lépek megtörölgetve a szememet, mert nem is tudom hirtelen, hogy panaszkodjak, vagy inkább őt hallgassam meg. Jó ideje itt vagyunk már egymásnak, de most vajon kié a nehezebb sors? Végül ő kérdez, így lovagisan átadja nekem a kezdés jogát. - Én.. gyilkoltam. Önvédelemből, de mégis teljesen tudatosan.. Nekem ez nem fog menni, azt hittem erősebb vagyok, hogy bosszút állhatok, de inkább visszamennék az eredeti szobámba elbújni a paplan alá. – Hajtom le a fejemet. Az amúgy vidám, és erős lány benyomását most teljesen nélkülözöm, a hangom elcsuklik, pedig tudom, hogy vissza kéne kérdeznem, hogy vele mi történt, de csak összerogynak alattam a térdeim, és a földre hanyatlom, mint egy rongybaba. A sírás pedig az istennek se akar elállni. Biztosan az ő problémája sokkal komolyabb, és még én is terhelem a sajátommal. Tényleg szánalmasnak érzem most magamat.
Leléptem már vagy egy hete a tó mélyéről és elsősorban a tanulásra koncentrálok, hogy a következő évem is végig tudjam vinni és egyelőre abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán visszatérek-e majd... hogy van-e értelme. Amit Menával tettem, vagy épp, ahogyan mostanában gondolkodom, ami a fejemben jár és az a fékezhetetlen éhség... Sellőként vámpírnak lenni én amondó vagyok még nehezebb, mint emberként, bár utóbbit nem ismerem, de néha úgy érzem soha az életben nem fogok már jól lakni és nem tudom mikor jön el a pont, hogy úgy elborul az agyam, hogy egyszerűen végzek valakivel majd. Egyelőre próbálok állatokon tengődni, minden éjszakát a Tiltott Rengetegben töltök, nappal alszom, amikor épp nincs más dolgom, így nem csoda, ha most is kellően karikás szemekkel jövök le a tópartra, de nem... nem mehetek le, mert képtelen lennék Mena szemébe nézni, egyszerűen nem menne. Jobb most nekem távol mindentől és mindenkitől, legalább egy ideig, amíg kitalálom hogy mi legyen és képes leszek rendet tenni magamban és persze kezelni ezt az új helyzetet. Egyelőre tehát csak sétálok, mert vonz a víz, de tudom, hogy nem lenne okos ötlet most betenni a lábamat és lemerülni, pedig mennyire hiányzik! A felszínre vágytam és nem gondoltam, hogy ennyire vissza akarok majd menni a mélybe, de egyelőre nem lehet. A gondolataimba merülve hallom meg az ismerős hangot, ami nem épp jó kedvről árulkodik jelenleg. Halkan lépkedek Audrey mögé, majd kissé megköszörülve a torkomat lépek mellé és ha áll, akkor finoman lehúzom, ha ül, akkor leülök mellé, de nekem is jót fog tenni, ha most ülve leszek inkább. - Mi történt? Gondolom... nem valami jó hír. - pillantok oldalra. Sírt, most is sír, tehát megint valami nagyon félrecsúszott. Rendesen el van cseszve úgy látom mindkettőnk élete. Én se festek jól, de még látok reményt rá, hogy megoldom, ő ellenben már megint rendesen össze van omolva. Gondolom a céljához se jutott közelebb és hát úgy fest én is egyre távolodom attól, amiért ide jöttem.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Te jó ég! Az teljesen más volt, amikor abban a kocsmában mindenkit megöltünk, ő és én. Akkor sima önvédelemnek tudtam tekinteni, hogy megtámadtak minket, s ott volt a sellőherceg, az a srác, aki talán jogosan, talán jogtalanul meg akarja szerezni a trónt. Most viszont egyedül voltam valaki ellen, aki meg akart ölni, és nekem kellett lépnem. Így teljesen váratlanul, sokként ért, hogy gyilkolnom kellett. Vámpír vagyok, ennek már szinte a lételememnek kéne lennie, eddig viszont kerültem, mondván tudok én vért inni anélkül, hogy ölnék, most viszont.. Nem is vagyok többé ártatlan, és teljesen megcsúfolom Audrey emlékét, aki egy életvidám lány volt. Én sosem voltam az, csak megpróbálom utánozni a nővéremet, de most már koly kétségeim vannak, hogy működhet e. Csak ő vigasztalhat meg, bár az én nyomozásom biztosan másodlagos dolog az ő trónok harcás játékában, hiszen eleve két lány között őrlődik, s közepette biztosan a karójára tűzi az összes szembejövő sellő, vagy emberlányt. Én viszont egy teljesen másféle karót, szó szerint egy faéket döftem egy vámpír szivébe, de attól még igenis gyilkos vagyok, és ezt nem könnyű megemészteni. Többnyire tartom magamat, de most valahogy mégiscsak könnyek áztatják az arcomat, cseppet sem tudok olyan erős lenni, mint a nővérem, és kezdem elveszteni a hitemet, hogy bosszút sem tudok érte állni. Nem igazán jutottam közelebb a gyilkosához, viszont vámpír azért lettem, hogy szebb, erősebb legyek, mint voltam, de ezzel csak felhívom magamra a figyelmet. Leülök hát a parton, hátha Nydian erre jár, végülis neki a víz a léleleme. Egy rövid ideje ő is vámpír, talán tud tanácsot adni. Noha ebben kettőnk között én vagyok a tapasztaltabb, de ebben a pillanatban ez nem így tűnik..
