2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem mondom, hogy túl sok mindent megtudtam az állítólagos családomról, sőt szinte semmit, de mégis sikernek könyvelem el a találkát az idegesítő Katherine Benedicttel. Őszintén szólva elsőre nem szívesen mentem oda hozzá és nem örülök, hogy ilyen helyzetbe kerültem, hogy a segítségét kelljen kérnem bármiben is. Annyi előnye van ennek az apró beszélgetésnek, hogy legalább megtudtam, hogy Kath se tud tőlem sokkal többet, viszont van valaki, aki igen és elvezet hozzá. Kíváncsian várom, hogy miket fog mondani nekünk a Missy nevű lány. Talán még azt is megtudom, hogy milyen rokoni kapcsolatban állok pontosan a harmadéves griffendéles lánnyal. Azért remélem, hogy nem túl közeli rokonom, mondjuk nem mintha annyira ápolnám majd a viszonyt a Benedict famíliával. - Egy próbát megért volna, de ha így állsz hozzá a dolgokhoz, akkor tuti nem kellene felkeresned őket – rántom meg a vállam. Hirtelen felpattanok a helyemről és onnan nézek le az apró termetű lányra, aki végig az ebédjét majszolta. Ez eddig igazából fel sem tűnt nekem, kizárólag a saját szándékaim vezéreltek és nem tudott különösebben érdekelni, hogy megzavarom-e evés közben vagy sem. Én a helyében biztosan elküldtem volna magam, de én azért másabb vagyok Kath-nél. Ő sem egy könnyű eset, ezt be kell vallani, de rajtam azért nem tesz túl. - Majd üzend meg valahogy, nem muszáj bagollyal, mivel egy kastélyban lakunk – húzom össze a szemöldököm, mivel ez most kicsit furcsának tűnik az ő részéről. Gondolom csak megszokásból mondta a baglyot vagy ki tudja. Lehet van ennyire elvetemült. – Rendben, akkor köszi a segítséget, majd beszélünk. Szia! – köszönök el én is tőle és végre valahára elhagyom a griffendélesek asztalát. Nem volt túl felemelő érzés a sok bolond között ülni, de remélem nem kell még egyszer megismételnem. Egy fokkal jobb kedvvel hagyom el a nagytermet, mint ahogy idejöttem. Még egy apró mosoly is megjelenik az arcomon, hiszen egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy megtudjak pár dolgot a Benedict családról.
Nem is kötöm most így össze, hogy mennyire lehet rossz érzés neki, hogy tőlem bocsánatot kért Corvus, miközben mi még csak jóban sem vagyunk, sőt én kimondottan nem kedvelem és még meg is szaggattam a ruháját nem régiben. Faramuci egy helyzet, annyi biztos és tény a madárházban azért eléggé elképedtem Corvuson és a magyarázkodásán, még ha aztán faképnél is hagyott végül és azért túlzásba nem vitte a dolgot. - Különben apa miért ne mesélt volna róluk soha? És Darius se erőltette, hogy ismerjem meg őket. Kétlem, hogy olyan nagyon rendesek lennének és kétlem, hogy elfogadnának engem. - vonom meg a vállamat, hiszen lássuk be valahogy úgy képzelem őket, mint a Mardekárások többségét. Végül is a bátyám is Mardekáros volt, csak ő azért nem volt annyira... olyan és lássuk be Bex is az, aki szintén ezek szerint Benedict, még ha a nevet nem is viseli. Bár igaz, hogy ez rám is igaz, de az én édesanyám mugli és eleve nem varázslócsaládban nőttem fel, hiszen apa se mesélt soha sem arról, hogy képes mágiát használni, csak amikor elkezdett pislákolni bennem és a húgomban is a varázserő, akkor már muszáj volt. - Oké, szívesen beszélek vele és mondjuk küldök egy baglyot, hogy mikor ér rá. Hát akkor... - lassan az ebédemmel is készen vagyok és valahogy kétlem, hogy Bex szívesen lelkizne velem bővebben, ezért végül kis tétovázás után felhajtom a poharam maradék tartalmát, aztán felállok az asztaltól. Nem is tudom, hogy mit kellene mondanom, hiszen úgy fest rokonok vagyunk, ha nem is biztos, hogy vér szerint, de akkor is és ez eléggé... fura. - Szia! - köszönök el végül, nem erőltetve, hogy mondjak még valami mást is. Azért még így se fogom azt mondani Bennek, hogy igaza van és hogy nem minden Mardekáros egyforma. Corvus valami miatt bocsánatot kért, de ez nem törli el, amiket csinált, meg a bandája tett velem és Bex... hát ő is volt épp eleget szemét és csúnya dolgokat mondott Gináról is, úgyhogy ettől még nem lett hirtelen teljesen más a szememben, vagy mert legutóbb segített, amikor az a srác ellökött. A rosszat időbe telik elfelejteni és főleg még több időbe telik a rossz véleményt átfordítani.
Tényleg nagyon rosszul esik, hogy Corvus először Kath-et kereste meg és nem engem, de ha bocsánatot kérne valami csoda folytán biztosan ezt is fel fogom hozni neki. Nem igazán tetszik ez nekem, de nem tudok mit csinálni. Elvégre nem vagyunk jóban és hiába védem, attól még nagyon is hibásnak tartom ebben a szituációban. Mondjuk nekem is meg kellett volna állnom és nem elmondani neki, hogy mi történt. Majd csak a végén, mikor már otthon mindenki tudja és kellőképpen elítélték az anyámat. Arra persze egy percig sem gondoltam, hogy engem is kitagadhatnak, de meg kell tanulnom ezzel is együttélni, de ehhez aztán már tényleg senkinek semmi köze. - Megértem – röviden reagálom le, mert elég hülyén venné ki magát a dolog, ha most elkezdeném Corvus-t védeni, mivel ő árult el és úgy csak valami kis pincsinek tartana Kath. A másik oldalról meg aztán tényleg megértem, hogy más a véleménye Corvus-ról, mivel régebben elég sokat szivatta a lányt, pedig pont miatta hagyta ott a Jenkins féle bandát. - Nem tudhatod, én a helyedben tuti, hogy felkerestem volna őket, de ez a te döntésed – rántom meg a vállam. Való igaz, hogy Kath nem aranyvérű, ami nem tetszett volna a Benedict családnak, ezt már Andy-n is látom, de én mindig úgy vagyok vele, hogy egy próbát megér. Amúgy meg Kath az, aki barátkozik mindenféle sárvérűvel és meg is védi őket. Talán egy idő után a családra is hatott volna és akkor két legyet üt egy csapásra. Nem szabad kishitűnek lenni. - Senkinek sincs mindenben igaza – mondom könnyedén. Ben aranyos srác, de rendkívül furcsa. Talán egy nap majd sikerül azonosulni vele. – Mindenképp szeretnék találkozni vele minél hamarabb. Megköszönném, ha szólnál neki és elkísérnél. A helyszín a legkevesebb, mindent megoldunk. Amúgy meg ha neki otthon jó egy roxmorts-i hétvégén is meglátogathatjuk. Ez már nem rajtam áll – magyarázom és egy halvány mosolyt is eleresztek. Kíváncsi lettem erre a Missy-re. Vajon szimpatikus lesz nekem vagy csak a szám fogom húzni a lányra?
Nem is gondolok bele, hogy Bex számára rossz érzés lesz, hogy Corvus tőlem kért bocsánatot, főleg mert nem tudom milyen a viszonyuk, meg aztán azt sem tőle nem kért-e esetleg. Egy viszont biztos akkor se volt kifejezetten kedves, csak legalább ennyit megtett, ha már miatta indult el az a cikk, de akkor is eléggé furán viselkedett. - Hát... ezzel most nem kelek vitába, más a véleményünk. - vonom meg a vállamat. Biztosan hallotta már Bex a tópartont történteket, hiszen elég sokan látták és eléggé utálhatok valakit, ha még a ruháit is átokkal szaggattam meg... Corvus nem rendes srác, csak a fene tudja. Ben szerint amúgy is mindenki rendes, vagy van mentsége, de nem lehet mindenre valamit találni, ami okozza. Corvus egyszerűen ilyen, mert ilyennek nevelték, vagy rosszak a szülei is. Az, hogy bocsánatot kért egy dolog, de ettől nem fog a véleményem gyökeresen megváltozni róla, főleg mert végeredményében azért utána egy szót se lehetett váltani vele, így kissé visszás volt a dolog. - Én eddig se kerestem apa családját és amikor előkerült a bátyám akkor sem. Ha ők nem kíváncsiak rám és ha eleve olyan tipikus sznobok, akkor... úgy se hiszem, hogy érdekelném őket. - na igen e téren Bec jobban áll, hiszen ő is... az nem? Mardekáros, aranyvérű gondolom, meg minden. Én meg közel sem, hiszen az anyám egyszerű mugli. Kétlem, hogy Darius családja akár csak kicsit is kíváncsi lenne rám, vagy kedvelnének. Épp e miatt nem is foglalkoztam velük, vagy mentem utána a megismerésüknek. Missyt se kérdeztem róluk és hát valahogy nem is hiszem, hogy vele kedvesek voltak. Ezért nem maradt ott, hanem jött ide Darius gyerekeivel a bátyám halála után. - Van, amiben hallgatok, de Ben... nagyon naiv és kicsit olyan, mint ha félig Hugrabugos lenne. Mindenben azért nincs igaza. Akkor valamikor megbeszéljük, hogy találkoznál Missyvel? Szóljak majd, hogy mikor ér rá? Itt a kastélyban, vagy Roxmortsban nála? - ezt nem én döntöm el, mert hát Bexnek kell tudnia hogy kényelmesebb neki. Roxmorts nehezebb, hiszen ahhoz külön kérvény kell, hogy lejöhessen a faluba, viszont ott mégis csak talán nyugisabb Missy házában, ahol akár a babákat is megismerheti, de ezt neki kell eldöntenie. Én maximum igyekszem lebeszélni, hogy mikor alkalmas és ott leszek, hogy könnyebb dolguk legyen és Bex egyáltalán bevállalja. Végül is másképp nem sok mindent tudhat meg a családjáról, ha már ennyire érdekli kik és milyen emberek.
Akármennyire is megbántott Corvus nem akarom, hogy kiderüljön az egész iskola előtt, hogy ő volt az, aki által kiderültek a családom piszkos titkai. Már végre elhagyta azt a bandát, akik végig szemétkedtek a kis diákokkal és jó útra tért, így akármennyire bántott meg engem nem azt érdemli, hogy neki is szar legyen. Sosem akadályoznám meg abban, hogy jó legyen neki akármennyire is megbántott engem. Hihetetlenül dühös vagyok rá, de nem tudom, ha odajönne és békülni akarna, akkor mit válaszolnék. Mondjuk az kicsit bánt, hogy nem képes felkeresni és olyan mintha annyiban hagyta volna az egészet, s most, hogy Kath elmondja, hogy tőle bocsánatot kért olyan érzésem van, mintha egy kést döftek volna szívembe. - Corvus nem rossz srác bármit is gondolsz róla – húzom el a számat, amitől nem tűnik olyan őszintének a vallomásom, pedig így van. Nem szeretem, ha szidják őt vagy megbántják, mert régen tett hülyeségeket. Szerintem én vagyok az egész iskolából azaz ember, aki a legjobban ismeri őt, s képes a lelke mélyére látni. Alapból tényleg jó ember csak nem sokan képesek ezt meglátni benne. - Gondold magad a helyembe, te nem szeretnéd megtudni, hogy honnan is jöttél? – kérdezem kíváncsian, de igazából az sem lepne meg, ha nemleges választ adna nekem. Igazából az életem mindig is nagyon jó volt és ez most hatalmasat ránt rajtam és nem az egyenes irányba. Eléggé elcseszett szituáció, amikor rájössz, hogy minden, amiben eddig hittél és vallottál egy hatalmas, jól felépített hazugság volt. Nem lehet minden szép és jó. - Akkor hallgass Benre – eresztek el egy halvány mosolyt. Régebben Bent mindig is furcsának találtam és ez talán még most sem változott sokban, de tavaly nyáron egész jól elvoltunk. Sokat jártak hozzánk a szüleivel, de mára már ez is megváltozni látszik. Erősen kétlem, hogy valaha is újra összefogunk úgy ülni, mint akkor. Még mindig mosolyt csal az arcomra, amikor nem túl szép módon leütöttük a bátyámat és elcsentük a sakkját.
Valószínűleg csak azért nem küldöm el egyből, mert legutóbb azért az alap undokoskodást leszámítva végül is segített nekem. Ben szerint pedig nem minden Mardekáros egyforma, szóval... És hát látszik rajta, hogy ez az egész eléggé megviselte, még ha meg is próbál úgy tenni, mintha nem így lenne. - Igazából az újságban nem olvastam el, de igen Corvus volt, ha rá gondolsz. Ő se mondta minden részletét, csak elnézést kért, ami elég szokatlan volt annyi szent. - na igen nem számítottam rá, hogy Corvus bármiért is bocsánatot kér, főleg azok utána, hogy megszaggattam a ruháit a tóparton, aminek a hírét még akár Bex is hallhatta. Ki tudja, talán még ürült is a hírnek, ha most ennyire nincsenek jóban, ami érthető, ha Corvus kiadta a titkait egy újságírónak, még hozzá olyannak, aki hajlamos mindenféléket hozzákölteni minden sztorihoz. - De mégis ő tud a legtöbbet a családodról, vagy a családunkról, de megértem. De akkor a család miért érdekel egyáltalán? - hiszen ebből úgy fest nem akar semmit az apjától, de akkor miért érdekes annyira a háttere, vagy a családja? Végül is vadidegenek számára, én is pont e miatt nem foglalkoztam velük és nem is merült fel bennem, hogy elmenjek a Benedictekhez, pedig az apám révén is van velük kapcsolatom, de hát ő is okkal lépett le onnan és Darius is biztosan okkal nem mondott semmit róluk és nem is vitt el hozzájuk. Ezért nem értem, hogy vajon Bex miért akarja őket megismerni, vagy többet tudni róluk. Gondolom innentől nem akarja majd ott tölteni a karácsonyokat, meg mindenféle közös ünnepeket szervezni. - Igen Ben is ezt mondja, de... azért ezt nehéz elhinni, főleg mert nekem nem valami jók a tapasztalatim. - ezúttal én húzom el kicsit a számat, hiszen tényleg eddig csak rosszakat tapasztaltam meg Mardekárosoktól. Bex is eleget piszkált már, aztán ott van Corvus és csapata... nem valami jól alakultak az eddigi Mardekáros kapcsolataim és még most sem mondom, hogy vannak köztük kimondottan aranyosak és kedvesek. Bex is most csak azért fogja vissza magát, mert ez a saját érdeke és mert így segíthetek neki, szóval puszta önzésből nem igaz?
Igazából elsőre arra számítottam, hogy Kath ellenséges lesz és elhajt a legelső alkalommal. Talán nem is hagyja, hogy leüljek a griffendélesek asztalához, hiszen mardekáros vagyok, de egészen meglepett. Neki is köze van a cikkhez és lényegében az ő családjáról van szó és ha tényleg nem tud róluk sok mindent, akkor ez egy jó lehetőség lehet a számára, hogy olyan dolgokat is kiderítsen, amiket eddig még sosem tudott, s amelyekre talán kíváncsi lehet. Mondhatni, hogy még kapóra is jön neki az anyám félrelépése, bár nem tűnik olyannak, mint akit az ilyen dolgok érdekelnek, s egy kicsit is megmozgatnak. Nem tudni igazából, hogy mi járhat a kislány fejében. - Ki mondta egyébként? – kérdezek rá kertelés nélkül buzgó kíváncsian, ám kicsit sem bunkón vagy szigorúan. Őszintén szólva van is egy tippem az illetőre. – Talán negyedéves, mardekáros srác, aki jelenleg többnyire egyedül lézeng újabban? – fonom tovább a történetet, s kissé el is húzom a számat. Hiába hiányzik Corvus és legszívesebben odamennék hozzá, hogy béküljünk ki, nem tehetem. Nálam az árulás a legmegbocsáthatatlanabb dolog, s ha egyszer valaki elveszíti a bizalmamat, akkor nem kapja vissza többé. Az anyámra sem vagyok hajlandó többé ránézni. - Nem tudhatjuk – húzom el a számat. Nem mondom, hogy bármin is változtatna, ha rokonok lennénk. Én valószínűleg nem ugornék Katherine karjaiba, ahogy ő sem az enyéimbe nagy valószínűséggel. Csak eléldegélnénk egymás mellett, ahogy eddig is és a legtöbb esetben figyelmen kívül hagynánk a másik létezését. Az is lehet, hogy a család többi tagját meg sem ismerném. Ha Andy-ből indulunk ki, akkor nem egy kedves, befogadó és összetartó családról van szó. Már ezt abból is láthatjuk, hogy Kath lényegében nem is ismeri őket. - Te a helyemben kérdezgetnél egy bunkó pasit, akiről kiderült, hogy az apád? Akivel anyád mindössze egyszer összefeküdt és az ők kis egyéjszakás kalandjuknak vagy a szüleménye? Igazán jó ötlet, miért nem jutott hamarabb eszembe? – cinikus választ adok, gúnyolódom és még a szemeim is megforgatom. Nem tűnik ez a legjobb ötletnek, nem is akarok Andy-től bármit is kérdezni, de ha nem tudok mást, akkor ezt a lépést muszáj meglépnem. - Rendben, akkor majd keressük fel Missy-t – bólintok és sóhajtok egyet. Furcsa lesz egy idegentől a vérszerinti családomról faggatózni. – Nem minden mardekáros egyforma, igazából nagyon is különbözőek vagyunk – nyomatékosítom. Attól, hogy egy házba lettünk osztva nem vagyunk egymás klónjai.
Azért nagyon meglepő számomra még mindig, hogy Bex betoppant egy ilyen kérdéssel. Persze akár én is megkereshettem volna őt, de őszintén szólva nem hiszem, hogy most hirtelen minden más lenne csak azért, mert talán valamilyen szinten rokonok vagyunk. Attól ő még ugyanaz marad, aki nem egyszer piszkált és én igenis úgy gondolom ok nélkül, ahogyan Corvus se lett más csak, mert elnézést kért tőlem. Hiába mondta annyit Ben, hogy nem minden Mardekáros egyforma, de attól még elég sok közös vonásuk van. - Azért a bátyámmal kapcsolatban elég sokat színesített. - húzom el a számat, bár tudjuk, hogy az tényleg csak kitaláció. Corvus volt, aki elmondta neki a rokoni szálat, a többit pedig az a nő már hozzáköltötte, hogy még érdekesebbnek tűnjön. Elég szomorú, hogy egy Reggeli Próféta szintű újságban egyáltalán lehetőség van arra, hogy ilyesmit tegyenek, hogy nem létező összefüggések alapján írjanak meg cikkeket, találgatásokkal, de ez ugye nem az én dolgom és hát nem is igen tehetek ellene semmit. Ezért volt sokkal egyszerűbb nem foglalkozni a dologgal és kész. - Ez igaz, lehet hogy ők se a vérrokonaid. - vonom meg végül a vállamat. Igazából nem is tudom, hogy számít-e, hiszen a családjáról akart tudni, nem hiszem, hogy csak mert kiderülne vérrokonok vagyunk, onnantól nagy lenne a családi összetartás, vagy egyből jóban lennénk. Igazából fura is lenne, úgyhogy jobb is így, de ennek ellenére mégis próbálok segíteni neki, talán Ben miatt, mert már annyit duruzsolta a fülembe, hogy nem minden Mardekáros egyforma. A végén még megpróbálom elhinni neki és nem ugyanúgy viszonyulni mindhez. - Azt sem tudom, hogy te mit akarsz, hiszen csak a családod érdekel, de miért nem kérdezel róluk az apádtól? - csúszik ki hirtelen a számon és hát sejtem, hogy ennek nem nagyon fog majd örülni, de nem az lenne az evidens lépés? Én nem tudok róluk semmit, de Bex mégis hozzám jött, pedig nem vagyunk épp jó viszonyban. Ennek ellenére ő mégis még mindig inkább engem választott, mint az apját. Gondolom nincs vele a legjobb viszonya és hogy talán pont e miatt sajnálnám? Benne van a pakliban, de sejtem, hogy egy ilyen választ biztosan nem különösebben értékelne. - Öhm... nem, csak gondolom ez nem egyszerű neked és... tudod van egy barátom, aki olyan igazi békebíró. Szerinte nem minden Mardekáros egyforma, amiben én nem igazán értek vele egyet, de mostanában sok fura dolog történt. - ezzel valahol bár még mindig kellően bizonytalanul, de mégis azt mondom, hogy Bennek talán igaza lehet. Na persze nem tudom elképzelni, hogy jóban legyek Bexleyvel, vagy Corvusszal, hiszen ők annyira mások, mint én és kétlem, hogy tudnék velük olyan barátságot kialakítani, mint mondjuk Bennel, vagy Ginával, de lehet valamiféle semleges viszony, csak ahhoz félre kell tennem az ellenszenvemet és persze azt a nem kevés sérelmet, amit sikerült Mardekár fronton összeszednem.
Nem tudom, hogy mire véljem Kath-től ezt a viselkedést, de minden esetre nagyon jól esik. Annyiban reménykedem, hogy nem sajnálatból teszi, mert akkor lehet, hogy jobb ha felállok és elsétálok. Nincs szükségem senkinek sem a sajnálatára, erős lány vagyok, aki bármit képes magától is megoldani. Nem ismerem a kislányt eléggé, de most már egyértelműen látom, hogy ő sem olyan kemény, mint amilyennek az esetek nagy részében mutatja magát. Elég szomorú, hogy semmit sem tud a családjáról szinte, de nem akarom faggatni, hogy ez miért is van. Ez a saját maga dolga, de ha tippelni kéne, akkor a származását mondanám, hiszen félvér és Andy egyértelműen vérmániás. Olyan, amilyen én is vagyok, amilyenné neveltek, de most mindent félre kell raknom. - Nem számít a cikk, gondolom Rita Vitrolnak nem is kellett annyira színesítenie, jó volt a forrása – mosolyodom el fájdalmasan és közben végig ott lebeg Corvus feje előttem, ahogy rám mosolyog. Tényleg abba kell hagynom az utalgatást, még neki sem fogom elmondani, hogy a számomra az egyik legfontosabb embernek köszönhetjük mindezt. Kíváncsi lennék, hogy bárki tudja-e a suliból, hogy kinek a műve az egész. Annyi szent, hogy nem én fogom ezt terjeszteni. - Valóban nem ismerlek, de tudom ki vagy és ez már több a semminél – húzom el a számat és széttárom a karom. Ez van, nem tudok mit csinálni. Eléggé tanácstalan vagyok és őszintén azt sem tudom, hogy szeretnék-e bármit megtudni a Benedict családról, ami fontosabb lehet. Talán szörnyű emberek, nem tudhatom. - Most mondod, hogy lehet nem is vagyunk vérrokonok, aztán meg, hogy a bátyád gyerekei a rokonaim – halkan elnevetem magam, de egyáltalán nem rossz szándékból. Kissé a fejem is megcsóválom és újra Kath-re pillantok. – Akár tetszik, akár nem, rokonok vagyunk és nem kell tartanunk ezt, ha nem akarod, elélhetünk egymás mellett úgy, ahogy eddig is. Még sok minden képlékeny – rántom meg a vállam és belegondolok, hogy milyen lenne, ha Kath az unokatestvérem lenne vagy valami hasonló. A Wildfield család nem olyan népes, szinte már csak mi vagyunk vagyis mint kiderült én sem, így fura lesz, hogy a Benedict-ek ennyien vannak. - Nem hangzik rosszul, biztos láttam már mondjuk. Benedict, ugye nem azért akarsz segíteni, mert sajnálsz? – kérdezem összehúzott szemekkel és nagyon reménykedem, hogy nemleges választ kapok.
Hogy miért nem hajtom el, talán magam sem tudom, talán Ben folytonos nyüstölése miatt, hogy mindenkiben van valamennyi jó, még Corvus is azért olyan bunkó, mert rossz élete van. Hát nem tudom, ezzel azért még nem békültem ki teljesen, de talán valahol nagyon mélyen esetleg igaza lehet. Meg aztán a legutóbbi beszélgetésem a sráccal eléggé meglepő volt, bár a végére hozta a tőle jól megszokott lekezelő stílust, de azért nem felejtem el, hogy végeredményében elnézést kért a cikk miatt, pedig én még csak nem is tudtam, hogy bármi köze volt hozzá. - Igazából én se merültem el benne, csak... más mondta. - bár én nem mondanám, hogy nem mertem, csak egyszerűen nem érdekelt, mert amúgy is úgy gondoltam, hogy az egész nem más, mint átverés, akkor meg minek olvasgassam? De hogy Bexley nem merte és ezt ilyen nyíltan ki is mondja... hát ez újabb meglepetés számomra, amivel nem igazán számoltam. Fura dolgok történnek mostanában és az biztos, hogy időbe fog telni, amíg ezeket feldolgozom és persze el is fogadom, hogy úgy fest a Mardekárosok is emberek, sőt még érzéseik is vannak, csak jól rejtik őket. - De hát engem se ismersz... igazából. - jegyzem még meg, arra számítva, hogy jó eséllyel hamarosan távozni is fog, hiszen tényleg nem tudok neki segíteni, vagy legalábbis olyan módon nem, ahogyan ő szeretné. Én se tudok a bátyám családjáról semmit és igazából a késztetés sem volt meg bennem, hogy többet tudjak, hiszen sose mesélt róluk és úgy gondoltam, hogy erre jó oka volt. De Bexley helyzete más, ő azért szorosabban kapcsolódik a Benedict családhoz, ami fura, hiszen nekem még a nevem is tőlük van, neki viszont az apja. Na jó, az enyém is, csak hát az enyém eleve nem tartotta a kapcsolatot a családjával. Még se megy el és hagy végül is itt, mert nem tudtam segíteni, mintha még így is valamit várna, csak még nem tudom, hogy mit. - Hát... én se, de lehet, hogy nem is vagyunk vérrokonok. - vonom meg végül a vállamat, tehát talán nincs több közünk egymáshoz, mint eddig. Aztán pár másodperc múlva mégis megszólalok, amikor lenyeltem a következő falatot, pedig egyszerűbb lenne hagyni, hogy elmenjen, ha már amúgy se nagyon tehetek semmit, vagy mondhatok neki a családról, akik érdeklik. - Ha akarod... bemutathatlak Missy-nek és ott lehetek, amikor kérdezel tőle, vagy segítek kérdezni. Nagyon... kedves, talán láttad is már, a Gyengélkedőn segít be a babák mellett. A bátyám gyerekei, ikrek és nem rég születtek, ők... is a rokonaid. - azért elég lassan és akadozva magyarázok és azt hiszem, ha most Ben itt lenne, akkor tuti, hogy megveregetné a vállamat, hogy azért ez rendes tőlem. Végül is egyértelműen ő mindenkivel nyitott és kedves, bár jó eséllyel nem érték olyan atrocitások, mint engem, úgy azért sokkal könnyebb.
Meglep, hogy Katherine Benedict nemcsak, hogy nem hajt el, de még magához képest egészen rendesen is válaszol. Mi történt azzal a bunkó, mitugrász lánnyal, akivel a tanulószobában beszélgettem? Akkor nem volt éppen egy leányálom vele beszélgetni vagy nevezzük is bárminek azt, ami lezajlott köztünk, de most egészen rendes. Ez talán azért van, mert nem bunkó módon jöttem ide hozzá, hanem egészen szépen, legalábbis magamhoz képest biztosan. Egyértelműen látom rajta, hogy nem tetszik neki a téma, de ezt nem mondja ki hangosan, viszont hallani lehet a hangján. Ha azt mondja, hogy hagyjam, mert nem akar erről beszélni, akkor nem erőltetem, hanem szépen felállok és elsétálok. Nincs nekem most kedvem vitázni. - Én nem olvastam el, nem mertem – mondom egyszerűen, s őszintébben, mint ahogy akartam. Lehet, hogy be kéne szerezni az újságot és elolvasni azt a cikket. Habár az is lehet, hogy szimplán Corvus elé kéne állnom és megkérdezni, hogy milyen lett a cikk, amihez leadta az infókat. Az a baj, hogy túlságosan elfolytom ezt magamban és nem kellene menekülni a srác elől. - Egyáltalán nem ismerem – húzom el a számat. Az száz százalék, hogy bármi is fog történni, amikor apám megtudja az igazságot, én semmiképp sem fogom Wildfield-ről Benedict-re változtatni a nevem. – Nem szeretnék idegen embereket faggatni egy nagyon személyes témáról, de ezt gondolom te is megérted. Örültem volna, ha többet tudsz, de ez van. Köszönöm azért – mosolygok rá erőtlenül és próbálok olyan kedves lenni, amennyire csak telik tőlem. Hát nem megy valami jól. - Az azért biztos, hogy sosem gondoltam volna, hogy valahogy rokonok vagyunk – teszem hozzá. Annyira abszurd ez az egész szituáció. Mondjuk akármik is vagyunk a másiknak nem hiszem, hogy valaha is tartani fogjuk a rokonságot, hogy érdekelni fog minket a másik. Egy idő után majd elfogadom a történteket, megerősödöm és nem leszek ennyire megtört csak még szükségem van egy kis időre.
Ez mostanság úgy fest valami Mardekáros hepp lett. A végén még Bexley is valami őszinte vallomással jön, mint Corvus? Na jó, azt azért nem hiszem, ő azért nem az a típus, bár már az is rendesen meglepett, amikor legutóbb segíteni akart és utána kiáltott annak a Mardekáros srácnak, aki kigáncsolt. Lehet, hogy a jó idő közeledtével mindenki meg van zakkanva? Kétkedőn pillantok azért Bexleyre, hogy mégis miről szeretne velem beszélgetni annyira, de valószínűleg hamarosan ki fog derülni. Halkan fújtatok egyet, amikor ő is a cikkel jön. Sose lesz már vége? Erre van mindenki rákattanva? Azt mondják minden csoda három napig tart, de ez valahogy sehogy se akar végre elcsendesedni. Én nem akarok foglalkozni vele, de nagyon úgy fest, hogy Bexley nem hagyja csak úgy annyiban. - Jha... olvastam a cikket, még a légből lakott részeit is. - teszem hozzá, hiszen ugye van benne szó a bátyámról is, aki egyáltalán nem olyan körülmények között halt meg, mint amit megpróbáltak ráfogni abban a cikkben, de nem meglepő, hogy színezték a sztorit és pont e miatt nem is vettem igazán komolyan a dolgot. A kérdés hallatán aztán csak meglepetten tolom a villát a számba, még majdnem a falatot is elfelejtem megrágni. Szóval azt várja tőlem, hogy meséljek a bátyám családjáról, akiket nem is nagyon ismerek? - Akkor te már jobban ismered a Benedict családot. - vonom meg a vállamat, mintha ezzel le is akarnám a magam részéről zárni a dolgot, de végül csak sóhajtok egyet, mert kétlem, hogy elég lesz neki ennyi, de nem tudom, hogy mit vár. Végül is nem ismer, nem csoda, ha azt hiszi, hogy nekem sok közöm van hozzájuk, de hát nincs, én se ismerem őket igazán és a bátyámat se nagyon faggattam ki a témában, most pedig már nem is nagyon lehet. - Én csak Dariust ismertem, az apám sose mesélt a családjáról. Nem volt jóban velük, a bátyámat pedig nem faggattam. Azt hiszem Missy többet tudna róluk. A bátyám felesége... volt és járt is a birtokukon azt hiszem, de én nem. - rázom meg végül a fejemet. Ha többet szeretne tudni akkor valószínűleg jobb, ha Missyhez fordul. Engem valahogy sosem érdekelt egy ilyen keménykalapos család. A bátyám se mesélt róluk és hát gondolom jó okkal, az apám meg főleg nem, most pedig már nem is nagyon fog, miután eleve nem beszámítható. Missy talán, aki most a Gyengélkedőn dolgozik amennyi ideje van az ikrek mellett egyáltalán.
Látni lehet Katherine arcán, hogy egyáltalán nem számított rám. Jól tudom, hogy nem hülye, így már akkor sejthette, hogy mit akarok, amikor közelíteni kezdtem a griffendélesek asztala felé. Őszintén kíváncsivá tesz, hogy mi fog kisülni ebből a beszélgetésből és mennyire fog együtt működni velem. A múltkori kis incidensünk után a tanulószobában nem várok semmi jót. Nem voltam túl kedves vele, s ok nélkül kötöttem belé, amiért talán bocsánatot kellene kérnem, de jól ismerem magam és a büszkeségem nagyobb annál, hogy rögtön abba kezdjek bele. Ahhoz még történnie kell valaminek. Mélyen beszívom a levegőt és imádkozom, hogy ne vitázzunk össze. Simán kiállok magam mellett bárhol, bármikor, de nem a legokosabb döntés lenne pont a griffendélesek asztalánál. Hiába látja a többi mardekáros díszpáholyból a jelenetet. Kicsit megkönnyebbülök, amikor rendesen köszön nekem és még el sem küld. Egyben meg is lep a dolog, de már biztosan eljutott hozzá is a hír, hogy mi történt és valószínűleg kíváncsi. Hülye pletykának is felfoghatja és lehet, hogy csak a megerősítésemre vár, hogy mégis mit higgyen el. Biztos nem szárnyal az örömtől, hogy talán rokonok vagyunk. - Gondolom olvastad már a cikket, amit lehozott a Reggeli Próféta – kezdek bele egy nagy sóhaj kíséretében. Én személy szerint nem olvastam el, de sok mindent visszahallottam az emberektől. Olyan dolgokat is írtak benne, aminek nincs köze hozzám, ám Kath-hez annál több. Ketten vagyunk benne, pedig sosem akartam, hogy kiderüljön. – Nem kötekedni jöttem és nem akarom, hogy elküldj mielőtt sikerül beszélnünk rendesen – teszem hozzá gyorsan még mielőtt ténylegesen is rátérnék a lényegre. - Csak meg szeretnék tudni pár dolgot a Benedict családról, nincsenek konkrét kérdéseim. Mint gondolom tudod vagy ha nem akkor most elmondom, de úgy néz ki, hogy Andrew Benedict a vérszerinti édesapám. Még nem igazán ismerem, nem tudok róla semmit, viszont az ő apját Lazlo Benedict-et úgy ahogy ismerem – nagyon zavarosnak tűnhetek, de tényleg nem tudom, hogy mit mondjak. Elég elcseszett ez a szituáció és csak reménykedem benne, hogy Kath megnyugtat, hogy nem rossz a családja vagy valami ilyesmi.
Egy kicsit még mindig látszik az arcomon az a kellemetlen eset, ami a legutóbbi büntetőmunkán sikerült. Valószínűleg az lett volna a legjobb, ha először egyből a Gyengélkedőre megyünk, nem pedig a többiek próbálnak meg házipraktikákkal segíteni a műtrágya okozta mágikus következményeken, de hát... ilyek vagyunk mi már csak, valahogy könnyebb megpróbálni megoldani, mint segítséget kérni, főleg hogy eleve béna voltam azzal, hogy az arcomba dobtam egy adagot és még Corvus nyakába is sikerült szórni valamennyit. Mondjuk már csak itt-ott van egy-egy kisebb zöldesen megmaradt folt, ami messziről szinte nem is látszik és már szinte teljesen eltűnt a kelések maradványa is. Persze volt pár nap, amíg igen furán néztek rám a klubhelyiségben, mert hát legalább órákra nem kellett olyan állapotban bemennem. Nem csoda, hogy elég rendesen meglep, amikor ebéd közben Bexley jön oda hozzám és egyértelműen velem akar beszélni, mert hát oda ül le, ahol én vagyok és nekem intézi a szavait és kivárta, amíg a többség elment a Griffendél asztalától. A Corvusszal való beszélgetésen is túl vagyok már, de eszem ágában sem volt felkeresni a lányt, csak azért, mert most úgy fest valami rokoni szál áll fenn köztünk, főleg hogy talán nem is konkrét vérrokonság. Annyira nem jártam én ennek utána igazából. - Szia... Bexley! - na már az is elég fura, hogy Kathnek szólít és nem Benedictnek. Ha nem velem történik meg, akkor még viccesnek is gondolnám, amikor Corvus jött oda hozzám hasonló módon, hiszen ő nem igazán tudta hogyan szólítson és a vége az lett, hogy a teljes nevemet kimondta. Bexley ezek szerint legalább ezt jobban kezeli. - Ez mostanában nagy sláger lett... Igen? - tovább eszegetek, de azért felpillantok rá időnként. Na nem mondom, hogy kifejezetten kedvesnek tűnök, vagy hogy sok kedvem van ehhez az egészhez, de nem hajtom el. Corvus végül is nem volt túlságosan problémás, de azért mégis csak jobb, ha az ember óvatos és gyanakszik. Nem tudom, hogy Bex mit akar, viszont itt azért vannak még bőven körülöttünk, ha nincs is már nagy tömeg. Corvus és a bagolyház... az azért nehézkesebb volt, hiszen ott nem volt más. Bexley csak nem kezd el nyíltan piszkálódni, főleg nem a Griffendél asztalánál. Ezt még belőle se nézem ki, hiszen elég sokan látnák, hogy egyértelműen ő kezdte és abból csak rosszul jönne ki.
Elég hosszú napom volt, a vacsora sem esik valami jól. Szinte csak túrkálom az ételt a villámmal és néha-néha felpillantok az ételből és a griffendél asztala felé pislogok. Próbálok nem feltűnően, de mára még tervem van. Iszonyú lassan teltek el az órák. El sem tudom hinni, hogy végre vége és lassan mehetek vissza a szobámba, hogy aludjak egy kicsit, de most ne szaladjunk ennyire előre. Mióta kiderült a botrány folyamatosan rám pillantgatnak a diákok, s összesúgnak a hátam mögött. Visszajutott már egy-két bővített verzió a sztoriról, de próbálom őket figyelmen kívül hagyni. Mindössze egy név jár a fejemben folyton. Katherine Benedict és én nem igazán jövünk ki jól egymással. Egy kis görcs a csaj, szinte a szavaival támad rögtön bármit is szólok hozzá. Gondolom, mert mardekáros vagyok és aranyvérű. Tipikus griffendéles hozzáállás, de most kissé fordult a kocka az életemmel kapcsolatban, így nem kerülhetem tovább Kath-et, muszáj faggatóznom és pár dolgot megtudnom a családjáról. Nem akarok közéjük tartozni, mindig is Wildfield maradok majd bármi történjék is. Nem hiszem, hogy az apámnak hitt férfi engem kitagadna, hiszen nem is tettem semmit. Ő nevelt fel, a saját képére formált még ha a külsőnk egy picit sem hasonlít. Figyelem, ahogy a diákok kezdenek felállni, s ki-ki indul a maga útjára. Accipitert szúrós nézéssel követem, habár nem beszéltünk mióta Piton azt mondta meg kell próbálnunk jóban lenni. Talán majd egyszer tényleg eleget kellene tenni ennek a kérésnek, persze csak látszólag. Hogy én meg Accipiter jóban legyünk, kész vicc! Mikor már eléggé gyéren ülnek az emberek a griffendél asztalánál felpattanok a helyemről, a villa hangos csattanással esik a még étellel teli tányérra és én megindulok Kathrine felé. Szemben foglalok vele helyet és mélyen a szemébe nézek, ha engedi. Az is lehet, hogy rögtön elküld, de ezúttal nem hagyom annyiban. - Szia Kath – köszöntöm magamhoz mérten kedvesen. – Beszélnünk kell – jelentem ki, s megfontolom, hogy vajon tényleg ez a legmegfelelőbb kezdésnek? Lehet rögtön fejest kellett volna ugrani a dologba. Mindegy úgysem menekülhet el tőlem. Ha most nem hajlandó beadni a derekát és együttműködni, akkor követem és amúgy is lesz még alkalmam beszélni vele.
