2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Nem állítom magamról, hogy soha semmit se tettem mások ellen – vonom meg a vállam fapofát vágva, miközben állom Justice kétkedő tekintetét. Igen, ártottam már másoknak én is, de nem mindig szándékosan tettem azt, ellenben a nővérkémmel, aki a mosdóig nem megy ki úgy, hogy ne legyen minden eshetőségre egy terve. Sok ellensége van a Roxfort falain belül, erre már bőven rájöttem azalatt az idő alatt, amit itt töltöttem. Márpedig, ha az ember annyi ellenséget szerez, mint amennyi neki van, akkor nem árt, ha fedezi a hátát, mert bármikor érhetik meglepetések. Justice pedig fedezi, hiszen soha életemben nem láttam még olyan embert, aki hozzá hasonló mennyiségű ellenségét lett volna képes úgy manipulálni, hogy a végén mégis ő jöjjön ki jól a dolgokból. Pedig a Durmstrang sem piskóta szövetkezések terén, de Justice... Hát ő minden képzeletet felülmúl. - Jaaaj, bocsáss meg, teljesen igazad van – szólalok meg gúnyos hangon a szavait hallva. - Melyik szülő örülne annak, ha évek után ismét találkozhat a gyerekével? Tuti azt fogja gondolni, hogy csak a vagyonra hajtok. És az itteniek? Ki harapna rá arra a pletykára, hogy a suli menőjének, a megszólhatatlan Justice Simmons-nak van egy eltitkolt testvére? Nem mindenki fogja elhinni a te verziódat, erre nyugodtan készülj fel. Elvégre, jól ismernek már, tisztában vannak azzal, mire vagy képes, ha rólad van szó. Távozni szeretne? Menjen csak nyugodtan, nem fogom visszatartani, nem áll szándékomban. Sőt, talán jobb is, ha kis ideig lógva hagyjuk a témát, elvarratlanul a szálakat, hogy legyen ideje megemészteni a dolgokat. Talán pár nap múlva rájön, hogy mégse reagált úgy, ahogy kellett volna, habár ebben nem hiszek. Justice soha az életben nem fogja bevallani, hogy bármit is rosszul tett volna, ez teljesen biztos. Több esély van arra, hogy lesz ugyan bűntudata, ami belülről fogja emészteni, de nekem nem ez kell. Kívülről szeretném látni a szenvedését, minden gondolata legyen az arcára írva, törjön már meg végre ez a Jégkirálynő személyisége! - Ó, igen? - Most az én szemöldököm szökik fel kissé kétkedően, hadd lássa csak, hogy igenis komolyan gondolok mindent, amit kiejtek a számon, nem csupán a szél lengeti azt. - És most mit teszel? Attól, hogy becsukod magad mögött az ajtót, semmi se fog megoldódni. Ugyanúgy itt leszek, ugyanúgy az öcséd maradok, minden ugyanez marad. Van egy olyan sejtésem, hogy erre már nem fog válaszolni, de az igazat megvallva nem is érdekel már a reakciója. A látszat ellenére ugyanis én is felhúztam az agyam, nem voltam képes hidegvérrel végigjátszani a dolgot, egyszerűen elragadtak az érzelmek, ez pedig annyira bosszantó. Fájdalom, düh és magány lett úrrá rajtam, habár eleinte arra számítottam, hogy konkrétan a harag fog motiválni mindenben. Most pedig... Legszívesebben a lány után hajítanék pár könyvet, amikor ismét távozó alakjára pillantok és még jó erősen meg is ráznám, hogy magához térjen, hiszen ez nem olyan testvére viszontlátás, mint amilyennek lennie kellene. Pedig mindeddig azt hittem, hogy a családi kötelékek számomra semmit se jelentek, most pedig... Innom kell valamit, különben teljesen magába ránt a depresszió.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
- Ezt úgy mondod, mintha ránézésre te valami szentéletű lennél. Gondolom mindig kedves voltál mindenkihez és soha nem tettél semmi rosszat. - szökik fel a szemöldököm a szavai hallatán. Vádol engem? No szép... miközben ránézésre ő se különb nálam, sőt ki tudja hogy nem rosszabb-e egyáltalán. Ezek után nem látom fairnek, hogy így beszél velem, miközben jó eséllyel akár ő is tett csúnya dolgokat. A Durmstrangból jött és nem épp kedvesen közelít és még csak esélyét sem látta annak, hogy megbántam az egészet, vagy netán hogy mélyen érintene. Már előre elítélt, akkor hát megfelelek ennek, hiszen egész életemben ügyesen söpörtem félre mindenféle felelősséget, ahogyan valószínűleg ő is. - Te pedig az apánkat nem ismered, hiszen nem vele nőttél fel nem igaz? Honnan tudnád, hogy mire hogyan reagál? Én viszont jól ismerem, ahogyan az ittenieket is. - nem fog rám ijeszteni. Én szoktam másokra és most már nem állok meg, ha már felálltam és távozóra szándékoztam fogni, akkor maradok is ennél. Nem éri el, amit akar, legalábbis nem fogom hagyni neki, hogy ezt lássa rajtam. Persze, most már világos, hogy azért jött, hogy tönkre tegyen, nem azért, mert érdekli a régi családja és még azt gondolja, hogy nekem kell keresztbe tennie, mert én vagyok a rossz... - Tudod sokkal többen hasonlítunk, mint gondolnád és... nem, nem foghatod rám, hogy miattam lettél ilyen, felesleges ezzel áltatnod magad. - vetem még oda, mielőtt távozóra fognám. Na persze könnyű hárítani, de kétlem, hogy ő olyan jó ember lenne, aki soha senkinek nem tett keresztbe, mert ha így lenne akkor nem csinálná olyan ügyesen, nem férkőzött volna olyan profin a bizalmamba, azaz nem próbálta volna meg, mert azért tökéletesen így se sikerült lássuk be. Tehát eléggé egyformák vagyunk mi ketten és foghatja ezt rám is, de valahogy nem hiszem, hogy az ember alap jelleme más lenne csak mert másképp nő fel. Mindenesetre végül távozom is. Tudom én, hogy ezzel még bőven nincs vége, de ez még nem jelenti azt, hogy hagyom, hogy tovább tiporjon. Ennyi mára elég volt, a többit ráérek holnap elrendezni, mert van mit bőven és azt is tudom, hogy nehéz dolgom lesz majd, de akkor is megoldom.
- Kifogásaid mindig vannak, nem igaz? - emelem meg kérdőn a szemöldököm, miközben némileg hitetlenkedve ciccenek fel. Ó, nem, nem számítottam én arra, hogy mardosni fogja a bűntudat és a kétségbeesés, az nem az ő asztala. Ugyanolyan hűvös és rideg, mint máskor, számára nem sokat számít, hogy a vér szerinti öccse bukkant fel majdhogynem két évtized után. Neki az a fontos, hogy a világa ne boruljon fel, hogy egy hozzám hasonló valaki ne kerüljön a látóterébe. Talán sikerült kissé megborítanom a rozoga lelkét, habár ebben sem vagyok teljesen biztos. - Kit érdekel, hogy mennyi idős voltál? Azóta felnőttél, csak eljuthatott volna a csökevényes agyadig, hogy volt egy testvéred, akit elraboltak! De nem, neked az ilyesmi nem számít, miért is érezted volna rosszul magad emiatt? Talán nem a te hibád volt, de örültél a dolognak. Biztos vagyok benne, hogy már gyerekként is rájött a lehetőségeire, melyeket aztán szépen ki is használt. Ó lett a szülei szeme fénye, még ha az anyja csak rövidebb ideig volt is vele. Justice azonban vélhetően még emiatt sem érzi rosszul magát, mert miért is tenné? Az ő gondolkodása alapján az anyja nem miatta került a Mungóba, szóval innentől kezdve nem igazán hatja meg a dolog. Érdekes egy felfogás, de miért is mélyedjek bele jobban? Úgy se sokáig lesz már útban. - Semmi ilyesmit sem vártam tőled – csóválom meg a fejem hamiskás mosollyal a szám szegletében. - Neked nincs lelkiismereted, szóval hülye lennék olyasmit feltételezni, hogy bocsánatot kérsz bármi miatt is. Ártani pedig nem tudok neked, mert senki iránt sincsenek érzelmeid, nem igaz? Elvégre, ő szeretne annyira Jégkirálynőnek látszódni mások szemében, akkor mivel is lennék képes ártani számára? Nincsenek érzelmei, rideg, akár egy kőszobor, látszólag semmi sem ingathatja meg a kis világát, melyet maga köré emelt. Engem azonban az is boldoggá tesz, ha tudom, hogy belülről rágja valamennyire a dolog. Ha eljön az én időm, a pillanat, amikor végzek vele, akkor szenvedést szeretnék látni a tekintetében. Ez pedig csak abban az esetben lehetséges, ha előtte a lelki nyugalmát ingatom meg. Nem hagyom számára, hogy úgy haljon meg, hogy előtte nem vesztett el minden fontos embert maga körül. Belőlük úgy se sok van, nem igaz? - Nem, ha újra és újra valami kis pikáns részlettel szórom meg – fonom karba a kezeimet. - Újabb és újabb apró információk, nekem van időm bőven. Türelmes típus vagyok, erre már rájöhettél. Igen, Justice előnyben van velem szemben, ez tény és való, de hát a pletyka nem valami ördöngösség, bárki jeleskedhet benne, ha van hozzá elég témája. Az pedig, hogy a népszerű lánynak van egy eltitkolt öccse, akit annak idején elraboltak... Bármit is mond, ez nem fog egyhamar elülni. - Szerintem sokkal jobban fog örülni annak, ha ismét találkozhat az elrabolt fiával, semmint lekössék a részletek – ingatom meg a fejem. - Justice, te tényleg nem ismered az emberi érzelmeket... Szerinted egy szülő lemondana a megtalált gyermekéről, csak amiatt, mert szerinte az anyagiakat akarja megszerezni? Orvosi lelet is létezik a mai világban, hivatalos dokumentumok lennének arról, hogy igaz a kis történetem. Különben is, a mostani családom sokkal jobb körülmények között él, mint a tiéd. Ezt akár bizonyítani is képes vagyok, ha valaki esetleg kételkedne... Ráadásul, én vagyok az örökség egyetlen törvényes kezdeményezettje. Miért lenne szükségem arra, hogy hosszú és fáradtságos munka árán szerezzem meg a te családod pénzét? Gondolkozz, mielőtt kinyitod a szád, édesem. Ha ezt a lavinát indítod el, könnyen a te nyakadba szakadhat a hátulütője... Sokan úgy gondolják majd, hogy ez csak a te irigységed, te nem akarod viszont a családban látni a testvéredet. Nincs igazam? Dehogynem, erre számítottam már akkor is, amikor betettem a lábam a kastély küszöbén. Nem állt ugyan szándékomban megosztani Justice-al eme információt, de így hozta a Sors, nincs mit tenni ellene. Egyébként is igen érdekes megfigyelni a reakcióit, annyi szent.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
- Gyerek voltam, miért kellene a jelenben rosszul éreznem magamat valami miatt, ami olyan régen történt, hogy már én is alig emlékszem rá? - felszökik a szemöldököm, szinte még vádlón is nézek. Hogy volt-e bűntudatom. Akkor nem, hiszen fel sem fogtam az egészet, nem is nagyon értettem, csak azt hogy végre megint velem foglalkoznak... azaz nem, mert őt keresték folyamatosan, amíg anya beteg nem lett, amíg az apám fel nem adta végül pont anya miatt és akkor, évek múltán kezdtem el érezni, hogy az egész finoman szólva is nagy gondot okozott és bármennyire is úgy tettem egész életemben, mint ha nem érdekelne... persze, hogy nincs így, de pont ez keményített meg annyira, hogy ne érdekeljen semmi, hogy elzárjak mindenféle érzelmet. Most pedig, hogy itt van Lance és erre előkerül Kyle... sokkal nehezebb dolgom van, mert igenis így még könnyebben a felszínre kerülnek azok az érzések, amikkel igyekeztem eddig egyszerűen egyáltalán nem foglalkozni. - Nem is ismerlek és csak azért jöttél, hogy árts nekem. Miért is kellene foglalkoznom veled? Bocsánatkérést vártál talán? - tudom én, hogyan kell a kényes részekre tapintani és igen ügyesen is csinálom a dolgot, úgyhogy felesleges próbálkoznia, engem nem könnyű megbántani, mivel ehhez én értek aztán csak igazán. Persze próbálkozhat, de még ha bármit el is érne, hát az biztos, hogy nem fog kívülről látszani rajtam, akkor meg mi értelme van nem igaz? - Én tudom a legjobban, hogy a pletykák igen gyorsan elülnek és itt én vagyok otthon, ez az én terepem és miből gondolod, hogy hinnének neked? Kyle... Kyle... én vagyok az idősebb és igen régóta gyakorolom már, hogyan kell másokat kellemetlen helyzetbe hozni. Szerinted olyan könnyű lenne nekem keresztbe tenned? Előbb terjedne el rólad, hogy csak az apám pénzére hajtasz, miután valami Durmstrangos sötét varázslat megtépázta a fejecskédet és igazából nem is vagy túlzottan beszámítható. Inkább elkerülni fognak, mint sem foglalkozni azzal, hogy mit mondasz. Az apám pedig még véletlenül sem akarja majd, hogy valaki el akarja csaklizni a pénzét. - negédes mosollyal fonom karba a kacsóimat magam előtt. Persze próbálhat engem zsarolni és próbálhat az iskola előtt is rossz színben feltüntetni, de jelenleg itt én vagyok a királynő, így hát én vagyok az erősebb és én tudom jobban, hogy hogyan lehet más valakit igen gyorsan és hatékonyan nagyon megszívatni és meg is fogom tenni, de erre van szükség.
- Ó, egek és én még azt hittem, hogy bármennyire is kis mértékben, de volt némi bűntudatod a történtek miatt – nevetek fel egy kis keserűséggel a hangomban, hiszen épp csak valamennyire, de tényleg azt hittem, hogy Justicet kissé bántja a dolog. Ahogy utánaolvastam ennek az egésznek, a családtagok még évek múltán is az eltűnt rokonukat látják bele a környezetükbe újonnan felbukkanó emberekbe. Ráadásul, én és a lány még hasonlítunk is kissé, ami természetesen véletlen is lehet, de akkor is... Ennyire nem érdekelte volna, ki lehet az igazi testvére? Az egész családom elfelejtett volna? Ezek szerint nem hiába gondoltam azt, hogy büntetést érdemelnek, a mostani pedig még megerősítést is ad a véleményemnek. Justice soha, senki iránt sem táplált még szeretetet, úgyhogy talán ideje is lenne kiszállnia az Élet nevű játékból. Még egy embernek nem fog ártani, erről én magam gondoskodom. - Nem csalódtam benned – hagyom abba a nevetést, végül komoly képet vágva folytatom a mondandómat: - Neked csak az a fontos, hogy te légy a középpontban, nem igaz? Amíg mindent megkapsz, addig semmi sem érdekel. A saját öcséd sem. Megbántottak volna a szavai? Talán. Váratlanul ér a dolog, hiszen nem számítottam arra, hogy ez fog történni. Azt hittem, semennyire sem érdekel, mit szól a felbukkanásomhoz a testvérem vagy a családom, most pedig itt ülök és némileg nehéznek érzem magam, az egész létezésem. Sehova se illek be a világban, a szüleimnek hitt emberek elraboltak, a vér szerinti családomnak pedig nem számít, mi van velem. Értéktelen lennék hát? Nem, azt nem hiszem, mindenesetre uralkodom magamon és igyekszem fapofát vágni a szavai ellenére is. Elvégre, erre is fel kellett volna készülnöm Justice személyiségét ismerve. Nem vártam ugyan könnyeket tőle, de némi reakció jólesett volna a részéről. A döbbenet nem elég, ennél számomra sokkal több kell. Megbánás. Ezt pedig csakis rajta hajthatom be, senki máson. Anyám a Szent Mungóban fekszik, apám pedig valamerre éli az életét, én pedig egyikre sem vagyok kíváncsi. Justice van a közelemben, ő lesz az én áldozatom. - Miért? Meg lehet? - vonom fel a szemöldököm gúnyos mosollyal az arcomon, melyből már sejtheti a válaszomat. Igen, megkeserítem, majd végül elveszem az életét, ennyire egyszerű a dolog. - Nem hiszem, hogy hagynád nekem a dolgot, nincs igazam? De semmi baj, szeretem a kihívásokat. Lássuk, melyikünk lép előbb, rendben? Beszámolok a barátodnak arról, hogy van egy öcséd, akit annak idején elraboltak... Mit szólsz? Legalább nem neked kell sort kerítened erre a beszélgetésre. Már csak az a kérdés, hogy miként reagál rá. Na és, mit szólnál ahhoz, ha utána emelnénk a tétet? - A kérdésnél egy baljóslatú vigyor jelenik meg az ajkaimon. - A Roxfort. Valamilyen okból kifolyólag eltitkoltad mindenki elől a dolgot. Mit szólnának ehhez az állítólagos barátaid, akik eddig körberajongtak? Mond, miként állsz ahhoz, amikor az emberek sajnálnak téged? Gondolom, nehezedre esne rólam beszélni másokkal. Justice aligha szeretne ilyen vagy ehhez hasonló helyzetbe kerülni. A társai állandóan rólam kérdezgetnénk és a kettőnk viszonyáról, márpedig azt némileg kínos lenne számára kinyögnie, hogy nem érdeklem. Valamit mindenesetre kitalálna, hogy jó fényben tüntesse fel magát, de én mindig a közelében leszek, hogy emlékeztessem a múltra. - Azt mondtam ugyan, hogy nem érdekel a családod, de... - Itt egy pillanatnyi szünetet tartok, miközben töprengést színlelve meredek magam elé. - Írhatnék apádnak. Egy szép, hosszú levelet. Szerinted hogy viselné a dolgot?
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
- Már miért vettem volna számba? - hát persze, ha jön valaki, akit bűbájtanból kellene oktatnom máris gondoljak arra, hogy talán a testvéremről van szó? Főleg, hogy volt amikor egyértelműen olyan jeleket produkált, mintha akarna tőlem valamit... Ebbe végképp nem akarok belegondolni, mert csak kellemetlen borzongás futna végig rajtam. Ha eleve tudta, hogy a testvérem, egyáltalán miért csinálta? A színjáték része volt, mert esze ágában sem volt felvállalni a dolgot? - Teljesen mindegy, élhetsz úgy, ahogyan eddig távol tőlem. - vonom meg végül a vállamat rezzenéstelen arccal, aztán fel is pattanok, hogy igen távozóra fogjam ilyen hamar. Végül is minek foglalkozzam vele, ha egyébként is nem akar tőlem semmit sem? Nem azért van itt, mert érdekli a családunk, a szüleink, vagy én, akkor mégis miért kellene itt maradnom és társalognom vele? Persze kérdőre vonhatnám, hogy miért van itt, netán megbizonyosodhatnék róla, hogy nem akar tényleg gondot okozni nekem, de egyikben sem lehetek biztos akármit is mondana, tehát egyszerűbb ha faképnél hagyom és nem foglalkozom a dologgal. Minek próbáljak olyasmit kihúzni belőle, amit úgy se mondana el? Igaz? A kérdése hallatán azonban mégis megtorpanok, de csak egy pillanatra, aztán egy újabb lépéssel indulnék tovább. Lancet emlegeti, de amikor még csak név nélkül, akkor nem foglalkozom vele. Fenyegetőzik, hogy elmondja, de nekem is el kellene mondanom, csak épp egyelőre még nem készültem fel a dologra. Amikor viszont a nevét is kimondja már tényleg megállok és egy pillanat múlva meg is fordulok, bár csak pár lépést teszek felé, le nem ülök egyelőre. - Mégis mi a fenét akarsz? Meg szándékozol keseríteni az életemet? Utánam néztél igaz? - karba font kezekkel meredek rá, de nem emelem fel a hangomat, nem hagyom neki, hogy felidegesítsen, legalábbis nem annyira, amennyire szeretne és az biztos, hogy hamarosan beszélnem kell Lance-szel. El akartam mondani neki ezt, már az elején is, hiszen meg akartam értetni vele nem vagyok annyira egyszerű, vagy kellemes alak, mint amit gondolt rólam, de úgy tűnik, hogy túl sokáig már nem várhatok a dologgal, főleg ha Kyle szándékozna kiteregetni neki mindent. Akkor már jobb lenne, ha az én számból hallaná. És egyébként is miért érdekel engem annyira, hogy mennyire akadna ki miatta? Nem vagyok... szerelemes, vagy valami, én nem vagyok olyan típus.
- De azért mégis számba vetted ezt a lehetőséget, nem igaz? - teszem fel a kérdést egy pimasz mosollyal, miközben megpróbálom magam Justice helyébe képzelni. Ha én lennék az, akinek a testvérét elrabolták, akkor minden bizonnyal mindenkiben őt látnám az évek folyamán, aki felbukkan a közelemben és csak egy kicsit is hasonlít rám. Márpedig, a lányban is kell lennie annyi lelkiismeretnek, hogy legalább ezt nem próbálja elfeledtetni magával. Elhallgatni természetesen el tudja a dolgokat, képes rá, de a lelkiismerete csillapítása már egészen más tészta. Mondjuk, az sem volt szép húzás részéről, hogy ennyire eltitkolta a létezésem, mivel senki sem tud rólam a környezetében. Azért ez elég aljas volt részéről, mivel így olyan érzést kelt bennem, mintha sohasem jelentettem volna semmit sem a családomnak. Na, nem mintha annyira a lelkemre venném a dolgot, hiszen részemről is van egy-két trükk a tarsolyomban, egész egyszerűen csak kell némi idő arra, hogy elővegyem azokat. - Jobban éreznéd magad, ha sohasem derül ki, ki is vagyok valójában? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, kissé talán hitetlenkedve is. Elvégre, Justicet érdekelte az igazság velem kapcsolatban, meg is kapta azt és hát mit ne mondjak, én is sokkal jobban érzem magam ettől a vallomástól. Legalább tudja majd, miért az én kezeim által kell meghalnia hamarosan. - Ejnye már, egyáltalán nem érdekel a kisöcséd élete? Fogalmad sincs, mit hagysz ki ezzel, de nem az én feladatom felvilágosítani erről, ha nem szeretnéd. Nem mászok bele a habos-babos életedbe, nem rombolom le a hercegnői státuszodat, nem tartok igényt a szüleink szeretetére. A birtokos jelző azért igenis ott van, mert nem szeretném, ha a testvérem úgy érezné, hogy továbbra is egyedül van. Felbukkantam ismét, itt vagyok újra az életében, ha ezek után visszatérek az iskolába, már nem lesz képes levegőnek nézni, semmisnek venni a létezésem. Tudni fogja a titkom, aminek ő is a részese, ez pedig azért némileg be fog zavarni számára. Talán ez majd megnehezíti a dolgom, egyelőre azonban nem érdekelnek a következmények. - Ilyen hamar távozóra fogod? - teszem fel a kérdést, amikor feláll az asztaltól, habár azt nem hagyom, hogy a döbbenet az arcomra is kiüljön. Justice ezzel most meglepett, hiszen azt hittem, valamennyire érdekelni fogják őt a velem történt események, de úgy néz ki, szó sincs erről. Ugyanolyan önző velem szemben is, mint másokkal, számára csak a saját kényelme számít, mindenki mást semmibe vesz. - Azért remélem, nem bánod, ha a lovagod számára is bemutatkozom. Ő azért kissé nagyobb érdeklődéssel lesz az irányomba, nem gondolod? Naná, ez minden bizonnyal be fog találni, hiszen így rákényszerítem a lányt, hogy ő vallja be Lance számára, hogy van egy testvére, mert az azért mégsem járja, hogy úgy kerüljön be a családba a srác, hogy semmit sem tud rólam, nem igaz? Justice nem fogja hagyni, hogy én irányítsam az eseményeket, ezzel teljes mértékben tisztában vagyok, hiszen szinte mindig ő az, aki a gyeplő másik végét fogja. - Mindegy, az én részemről elég érdekes beszélgetés volt ez – vonom meg a vállam, miközben hátradőlök, majd onnan figyelem újdonsült testvérkémet. - A szüleink nem érdekelnek, emiatt nem kell aggódnod, és Lance előtt se hozlak kellemetlen helyzetbe, nem kell félned.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
- Hát persze, csak mert előkerül egy új srác az iskolában máris azt kellene gondolnom, hogy a testvérem? Ezt te sem mondod komolyan. - szúrós pillantás, az jár csak neki most főleg mert még mindig nehéz elhinnem, hogy igazat mond. Még hogy a testvérem lenne... eléggé lehetetlennek tűnik, de váltig állítja és ha jobban megnézem van közöttünk hasonlóság csak valahogy nehéz elhinni, hogy tényleg a testvérem. Meg aztán, ha így van vajon mit a fenét akar egyáltalán? - Tehát csak azért jöttél és mondod el nekem, mert be akartál mutatkozni? Akkor ennek mégis mi értelme volt? - azért ebből nem tudok mást érzékelni, mint rosszindulatot, de ha azt gondolta, hogy ezzel majd a lelkembe gázom, meg persze a megjegyzésével akkor nagyot tévedett, mert nem vagyok olyan típus, aki fennakad az efféléket. Sértegethet, többen is megtették már, akkor meg miért kellene akár csak kicsit is foglalkoznom vele? - Akkor viszont ebben az esetben nem hiszem, hogy túl sok mindenről kellene beszélnünk egymással. Megtetted, amit akartál és megmondtad, hogy ki vagy. Jobb is, ha a szüleinket már nem bolygatod meg, épp eleget... - elharapom a mondatot, hiszen szenvedtek, főleg az anyám. Egyszerűen eltolom magamat az asztaltól és fel is állok a székről. Ezek szerint semmit sem akar, akkor viszont miről is beszélünk? Egy pillantást még kap, ha netán mégis mondani szándékozna valamit, valami okot, amiért ezt most elmondta, de ha nem akkor köszönés nélkül távozom. Persze nem fogom annyiban hagyni, innentől figyelek rá, amíg le nem lép innen és kicsit utána nézek jobban ki is a családja, de ennyi. Ha azt mondja el fog menni, akkor tegye, a mi életünket már nem sok értelme van felbolygatni és ha amúgy sem akarja akkor minek foglalkozzam vele?
Igaza van: felfedem a titkaimat, mert úgy érzem, most jött el ennek az ideje. Az idő szorít, lassan véget ér a tanév, vissza kell mennem apámhoz és korántsem vagyok biztos abban, hogy lesz még alkalmam látni a Roxfortot. Na, nem mintha annyira hiányozna majd az iskola – habár kétségtelenül vannak benne jó dolgok is, ha Madison esetét vesszük -, de az mindenképp veszélybe kerül, hogy véghezvigyem azt, amit elkezdtem. Rosszul esne viszont az a tudat is, hogy Justice még csak ennyit sem tudott meg rólam, hadd bökje hát csak a csőrét a dolog... Biztos vagyok ugyanis abban, hogy ha kérdések tömkelegét állítom fel benne és úgy hagyom faképnél, akkor szenvedni fog. Na, nem miattam, nem olyannak ismertem meg, leginkább a válaszok hiánya miatt. Miért? Ez lesz a kulcsszó a lány nyári szünete alatt. Miért pont most? Miért pont ő? - Meguntam már ezt a macska-egér játékot, ennyi az egész – vonom meg a vállam egy lusta mozdulattal, majd folytatom: - Reménykedtem abban, hogy hamarabb összeáll benned a kép, hogy talán végiggondolod a lehetőségeket, de valamiért ez nem sikerült. Pedig minden másban annyira jó vagy, legalábbis szereted ezt hinni magadról. Justice, a Roxfort koronázatlan királynője, aki úgy vonul végig a folyosókon, mintha legalábbis valamiféle uralkodói sarj lenne, mindenki más pedig egyfajta szolga, akik csakis az ő kívánságait lesik. Valamilyen szinten ez érthető, hiszen – miután elraboltak – ismét egyke lett, biztos vagyok abban, hogy mindent megkapott annak idején a szüleinktől, minden bizonnyal a széltől is óvták, ez pedig a fejébe szállt. Az ilyen gyerekeknek általában mindig letörik a szarvukat, ha közösségbe kerülnek, de nővérem még ezt is megúszta... Valamilyen titokzatos okból kifolyólag elfogadták azt, hogy ő ilyen és még a Roxfortban is megtalálta a számításait. Elvégre, összejött egy királyi sarjjal, még ha nem is ember az illető, de neki ez is sikerült... Igazságos lenne? Nem. Elvégre, én voltam az, aki annyi ideig mellőzte az igazi családját, és én voltam az is, akit akarata ellenére belerángattak azokba az idióta gyűlésekbe, melyekért a nevelőapám annyira rajong. Mégis Justice az, akit kárpótol az élet az én szenvedéseim miatt. Érthető hát, hogy most én szeretném őt szenvedni látni. Kapja meg végre hát azt, amit megérdemel. - Ne aggódj, nem áll szándékomban ezt előttük is felfedni – vetek egy jéghideg mosolyt a lány felé, ami kissé összezavarhatja most őt, de nem igazán bánom a dolgot. Hadd legyen csak bizonytalan, ráfér a dolog. - Egyke maradsz a családban, nem veszélyeztetem a képzeletbeli birodalmadat. Nem szeretnék a barátod se lenni, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy tudnod kell a dolgot. Csak szerettelek volna megismerni, mielőtt hazamegyek, ennyi az egész. Abból, amit láttam belőled... nos hát... nem bánom, ha kimaradsz az életemből. Végleg. Természetesen nem ez az igazság, de ostobaság lenne pont vele megosztanom a terveimet. Hadd maradjon abban a hitben, hogy nincs vele semmilyen szándékom sem, hiszen senki se arra gondol elsőként, hogy a frissen felbukkant testvére a halálát szeretné... Márpedig pont ez az, amit kívánok: szeretném, ha Justice meghalna, de előtte szenvedne is. - Te komolyan azt hiszed, hogy szükségem van a pénzre? - nevetem el magam kimérten. - Ki kell, hogy ábrándítsalak, de a nevelőapám vagyona sokkal több annál, amit a te családod nyújtani tudna számomra. Én vagyok az egyetlen örökös. Úgy tűnik, Justice mindenben csak a hátsó szándékot képes meglátni, pedig engem aztán tényleg nem érdekel se a rang, se a vagyon... A család, amelyben felnőttem, igen gazdag, aranyvérű família, a meddőség viszont itt is felütötte a fejét, ezért folyamodtak az elrablásomhoz. A hivatalos örökbefogadás hosszas folyamat, nem lett volna türelmük kivárni a dolgot. - Bizonyítsam be? - vonom fel a szemöldököm. - Mégis miként gondolod ezt, ha szabad tudnom? Csak rám kell nézned, hogy tudd: rokonok vagyunk. Elég szembetűnő a hasonlóság, nem gondolod? Ráadásul, ki más tudná még a dolgot kettőnkön kívül? Senki másnak sem említetted egy szóval sem, hogy lenne egy testvéred... Vagy esetleg tévedek? Igen, ebben is önző, hiszen rajta kívül senki sem tud a múltja eme részéről semmit sem, mintha nem is léteztem volna.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Talán igaza van, lehetséges, hogy tényleg annyiban kellett volna hagynom vele minden kapcsolatot már az elején, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Hiszen volt amikor kedves volt, volt amikor cseppet sem, vagy épp mintha rám akart volna hajtani, de ha mindezt a mostaniak fényében nézzük... hát még bizarrabb az egész annyi szent. - Érdekelnek a rejtélyek, de ezt már tudod és azt is, hogy érdekeltek a titkaid, de ezek szerint... felfeded őket. - azaz lassan nekem is összeállhatott volna a kép, ha nem tagadom annyira mindezt magamban, de talán ez is érthető. Mégis ki a fene az, aki nyugodtan kezeli, hogy egyszer csak előkerül a testvére, akiről azt hitte, hogy már soha az életben nem látja többet? Azért elég riasztó belegondolni, hogy életben van és az még inkább, hogy ő tudja, hogy ki vagyok. Ez vajon egyáltalán mit jelenthet? Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ez nem valami olyasmit takar-e, hogy akar valamit, ha ő már tudta és eddig nem szólt egy árva szót sem... De vajon mit akar tőlem? Miért akarta, hogy én jöjjek rá és miért nem állt elém nyíltan, hogy elmondja kicsoda, ha már eleve tisztában volt vele? - Hogy ne lenne az... hiszen a szüleink kerestek és nem találtak meg. Azt hitték, hogy... azt hittük, hogy az öcsém meghalt, de ha te vagy az akkor értelemszerűen nem így van. De miért most? - most jött rá? Most derült csak ki? De mi történt egyáltalán és hogyan derült fény erre az egészre, vagy hogy kicsoda ő a valójában? És hogyan talált meg minket? Egyáltalán miért kezdett kutatni, hogy kik a családja? Zavaros nekem még mindig ez az egész és azt hiszem érthető is, hogy nem tudom hogyan kezeljem a dolgot. Ideges vagyok és bizonytalan és egyik sem jellemző rám. Bármennyire is igyekszem magamat keménynek és határozottnak mutatni, azért hatással van rám a felbukkanása. - Vérmágia? Csak, ha olyan, akit én ismerek... nem bízom benned, ezek után meg főleg nem. Ha csak az apám pénzét akarod... Bizonyítsd be, hogy kicsoda vagy és töröld le az az utálatos vigyort a képedről! - idegesít, így meg aztán főleg idegesít, ami azt hiszem érthető, hiszen úgy néz rám, mint aki magabiztos, mint aki mindent tud, mint aki többet tud nálam és általában én szoktam másoknál többet tudni, nem pedig fordítva! Nem csoda, hogy ezt a jelenlegi helyzetet nem kezelem éppenséggel a legjobban és biztos, hogy időbe fog telni, amíg tudok majd kezdeni vele valamit, de előbb nézzük meg tényleg igazat mond-e egyáltalán.
Tetszik Justice mostani tekintete, valamiért sokkal jobban élvezem ezt az oldalát, mint azt, amikor a nyugodtság álarcát próbálja magára ölteni. Igen, ezek az igazi érzelmei, végre számára is van egy olyan pont, melyen keresztül ki lehet hozni a sodrából és nem vagyok kénytelen állandóan a jéghideg tekintetét tanulmányozni. Vajon rájött? Sejti esetleg, hogy mi állhat a háttérben vagy csak azért húzta fel magát ennyire, mert egyszerűen képtelen rájönni a dolgokra? Bármelyik verzió is álljon a mostani viselkedése mögött, számomra teljesen mindegy, mert élvezem ezt a pillanatot. A tomboló Justice... Azt hiszem, legalább megérdemelne két mondatot a Roxfort történetében. - Ahhoz képest nem igyekeztél lerázni magadról – vetem vissza halál nyugodt hangon, mintha számomra semmit se jelentene a dolog, pedig igenis jelent, méghozzá nagyon is sok mindent. Nem tudom, miért pont a nővérem iránt táplálok gyűlöletet, miközben még ő maga is gyerek volt az elrablásom idején, hiszen semmit sem tehetett volna a dolgok ellen, de akkor is... Neki kell bűnhődnie, habár biztos vagyok abban is, hogy előbb vagy utóbb, de a szüleink is sorra kerülnek. Egyelőre azonban a nővérkémmel foglalkozok, az ő ügye elsőbbséget élvez. - Persze, tudom jól, hogy mennyire rajongsz a rejtélyes figurákért. Ez volt az oka annak is, hogy nem koptattál le magadról? A titkaim? A közös múltunk, habár olyan sok emlékem nincs a nővéremről, szinte semmi sem... Nem villan be egyetlen olyan kocka sem, amelyen éppen egymással játszunk, vagy esetleg sír, mert el akartam venni tőle a babáját. Gyakran megpróbáltam magamban hasonló emlékeket felidézni, sikertelenül. Miért vagyok hát teljes mértékben biztos abban, hogy én vagyok az az elrabolt gyerek? A válasz erre a hasonlóság... A lánnyal nem csak külsőleg, hanem belsőleg is hasonlítunk valamennyire, ha másban nem is, de abban mindenképp, hogy mindketten igyekszünk érzelemmentesen állni a dolgokhoz. - Miért is nem? - vonom fel a szemöldököm Justice hitetlenkedését hallva, habár valami ehhez hasonló reakcióban bíztam részéről. Elvégre, ki hitte volna, hogy pont itt futunk össze? Vagy hogy egyáltalán összefutunk valaha is? Mindezt pedig úgy sikerült végrehajtanunk, hogy legalább egyikünk végig tudta az igazat. - Ennyire hihetetlen, hogy én lennék az eltűnt öcsikéd? Ejnye, Justice, hiszen nem meghaltam... Egyszerűen csak elvittek, hogy tőletek messze éljek. Nem halkítom le a hangom, hiszen nekem nem számít, hogy meghallják-e mások vagy sem, de azért nem is állok neki teli torokból kiabálni. Rendes hangerővel beszélek, nem hiszem, hogy lennének a közelünkben, hiszen most azért nem sokan vannak a könyvtárban. Figyelem, amint Justice leül velem szemben az asztal mögé, majd megpróbál olyan testtartást felvenni, amely azt sugallja róla, hogy ebben a helyzetben is ő az, aki irányít. Megmosolyogtat a viselkedése, hiszen még csak fogalma sincs azt illetően, mire is készülök valójában. - Konkrét bizonyítékaim nincsenek ezzel kapcsolatban, de biztos van itt valaki, aki ért a vérmágiához és elvégez rajtunk egy apró kis varázslatot... - mosolyodok el, az idegesítő vigyor továbbra sem tűnik el az arcomról, hiszen miért is tenné? - Biztos vagyok abban, hogy az eredmény engem fog alátámasztani, nincs félnivalóm. Mit gondolsz? Hajlandó vagy belemenni a dologba, vagy esetleg továbbra is a homokba szeretnéd dugni a fejed? Justice kap választási lehetőséget... Ha belemegy a dologba, akkor szívesen keresek számára valakit, aki választ ad a kérdéseire és minden kétségét eloszlatja velem kapcsolatban. A bosszúm azonban nem fog semmivé foszlani, teljesen mindegy, miként is viszonyul hozzám a közeljövőben. Nem egy boldog család reményében jöttem ide, tulajdonképpen nincs is szükségem senkire sem, főleg rá. Meg fogom ölni, amint alkalmam lesz rá.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Eléggé felhúztam magamat, ami azt hiszem érthető, főleg ha tényleg arról van szó, amire gondoltam, ha netán tényleg az, akinek gondolom, de... az lehetetlen és ha tudta akkor miért nem mondta el? Ez az egész annyira abszurd, hiszen az öcsém egészen kis korában tűnt el, mi bizonyítja, hogy ő az? Ha csak nem valami mágiával mutatta ki, de ahhoz találkoznia kellett volna a szüleinkkel... de mégis a szeme... Ideges vagyok hát, fel is emelem a hangomat, de a kötekedése most a legkevésbé sem érdekel, sőt ha netán a könyvtáros nő rám találna szólni, bár nem szokásom illetlenül viselkedni az idősebbekkel, de ezúttal lehet hogy megtenném. Ez mégis csak fontos, sőt talán életbe vágó. - Hogy megváltozott hirtelen a viselkedésed. Kezdhetted volna így is, bár.. éreztem, hogy nincs rendben valami. - igen már az elején is furcsa volt ez a nagy érdeklődés, de legalább most már tudom, hogy mi volt az oka, így azért sok minden egyből világosabbá vált. Már csak az a kérdés, hogy mi is pontosan az oka az itt létének, vagy miért akarja megnehezíteni a dolgomat, mert az a mosoly az arcán semmi jót nem ígér. Valahogy kétlem, hogy a nagy testvéri egymásra találásra várt volna, hiszen akkor eleve azzal kezdi és nem pedig trükközéssel és a többivel és most sem ilyen tekintete lenne, mint most. Valamit akar és ez idegesít és főleg az, hogy erre eddig nem jöttem rá magamtól. Nem szeretem a meglepetéseket, azokat én szeretem okozni. - Az nem lehet, te... nem lehetsz... - csak megrázom a fejemet, ahogyan elkerekedik a szemem. Nem szoktam ilyen helyzetbe kerülni, nem csoda ha kezelni sem tudom. Legutóbb akkor voltam ilyen állapotban, amikor apám bejelentette, hogy elválik anyától, aki szanatóriumban fekszik és elveszi azt a fiatal némbert, aki alig idősebb nálam és egyértelmű, hogy csak a pénzére utazik. Kell jó pár pillanatra mire sikerül összeszednem magamat. Nagyot nyelek, ide kell most igazán az akaraterő, aztán szépen leülök vele szemben az asztalhoz, lassan kihúzva a széket és kihúzva magamat is. - Bizonyítani tudod bármivel is, hogy te lennél... az öcsém? - most már azért megkeményítem a hangomat és magamat is annyira, hogy ne tűnjek annyira zavartnak. Persze ettől még sokkal jobban nem vagyok, hiszen ha tényleg így van ez egyértelműen nem lesz egy boldog egymásra találás, de... ettől még tudnom kell, főleg hogy mit akar, miután engem keresett meg és nem az apám elé állt oda, hogy kicsoda. Tehát nem a pénz kell neki... de egyáltalán honnan tudja hogy mi történt pontosan? Senkinek se mondtam el, gyerek voltam még, azt meséltem nem volt lehetőségem szólni, hogy elviszik őt, hogy sokkolódtam, hogy megijesztett az az alak, aki elvitte. Ez a hivatalos sztori. Az, hogy valójában én magam akartam, hogy féltékeny voltam rá, azt senki sem tudja. Megbántam, hát persze, de ettől még nem vallottam be sosem, még szinte magamnak sem. Miért tettem volna? Attól semmi se lett volna jobb és túl fiatal voltam, érthető, hogy féltékeny az öcsémre, akivel mindenki foglalkozott, aki az apámnak is a szeme fénye volt csak mert fiú. Minden gyereknél így van ez, csak én kaptam egy lehetőséget és... éltem vele. Talán, ha ez nincs, akkor nem formálódom ilyenné, hanem idővel elfogadom őt és kész, de Lance felszínre hozott bennem olyan érzéseket is, amikről nem is igen tudtam, nem csoda, ha ezek miatt most sokkal nehezebben kezelek egy ennyire sokkoló helyzetet.
Maddie. A Gyengélkedőn történt kis afférunk óta folyamatosan csak a lány jár a fejemben, ez pedig kifejezetten zavaró tud lenni, ha az ember fia közben igyekszik a saját feladatára koncentrálni. Eleinte még elnéztem magamnak, hogy óra közben el-elkalandozik a figyelmem és folyton körülötte járnak a gondolataim, de amikor már Aurorát is majdnem Madisonná kereszteltem át, na, akkor végképp betelt a pohár. Még kész szerencse, hogy időben észbe kaptam, mert ha megneszelte volna azt, hogy volt egy nemkívánatos kalandom – az igazat megvallva én kívántam -, akkor abból szép kis veszekedés kerekedett volna. Na, nem mintha bármelyikünk is szeretné azt a bizonyos esküvőt, mert erről szó sincs, csak hát Aurora ragaszkodik a látszathoz és nem igen hiszem, hogy boldog lenne attól, ha bárki is megtudná, hogy a vőlegénye félrelépett az exével. Kissé vicces, hogy pont én voltam az, aki annyira el szerette volna kerülni a pletykákat, erre pont én vagyok az is, aki ennek az egésznek a táptalaját adom. A csapongó gondolatokat elkerülendő inkább a könyvtár felé veszem az irányt, ahol reményeim szerint találok valami olyasmit is, ami leköti a figyelmemet a délután nagy részében. Elsőként a bájitalos részlegen keresgélek, ott viszont hamar be kell látnom, hogy ez nem nekem való, hiszen Madison gyógyító, úgyhogy elég könnyedén képes lennék összekapcsolni a szőkeséget a kötetekkel. Gyorsan átnyargalok hát a Legendák szekcióhoz, ahol vaskos kötetek sorakoznak, mindenféle mondvacsinált címmel felszerelve. Leemelek találomra egyet a polcról, majd anélkül, hogy megnézném a fedelét, elindulok egy félreeső asztal felé, majd levetem mögé magam. Az igazat megvallva tanulnom kellene, de a jegyeimnek már teljesen mindegy, javítani szinte képtelenség rajtuk, szóval hanyagolom a témát. Rám fér már egy kis pihenés, mindezek mellett pedig ott lesz az egész nyári szünet arra, hogy meggyőzzem apámat arról, hogy a Roxfort igenis jó iskola. Lesz pár veszekedés köztünk, de majd igyekszem. Nem sokáig mélyedhetek el a könyvemben, ugyanis hamarosan megáll az asztalom előtt Justice, teljes alakos valójában. Igen, egy jó ideje nem láttam már a lányt, jobban mondva pár hete, már komolyan kezdtem attól tartani, hogy örökre eltűnt, most viszont... Igaz, hogy kissé mérgesen, de előkerült, nekem pedig akaratlanul is mosolyra húzódik a szám szeglete. Igen, ezt az arcot szerettem volna látni, ezt a dühöt akartam elérni nála, és most végre sikerült. Az a pofátlan higgadtság a képén, az a mindent tudok-nézés... Kissé bosszantó tud lenni. - A szüleid nem tanítottak meg arra, hogy a könyvtárban nem illik hangosan beszélni? - hajtom be szavaim közben a könyv fedelét, majd kissé arrébb lököm. Most nem ez a fontos, vannak ennél lényegesebb elintéznivalóim is, az egyik pont itt áll előttem. - Váó! Ennyi mindent megtudtál, mióta itt vagyok? Javarészt az én jóvoltamból, de azért a gúnyt mindenképpen kiérezheti a hangomból. Most komolyan ennyire béna, hogy csak ilyen pitiáner dolgokra jött rá? Többre nem futotta volna? Magára hagyom őt hetekig, hogy rágódhasson a kis buksijával, erre ennyi, kész, vége... Ennél azért többet néztem volna ki belőle, de hát erről sem én tehetek. Lazán hátradőlök a székemen, majd lágy hangon szólalok meg ismét: - Nem tudom, emlékszel arra a kisfiúra, akit mellőled raboltak el még évekkel ezelőtt? - teszem fel a kérdésemet. Meguntam már ezt a macska-egér játékot, itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba és szembesíteni Justicet a múlttal. - Rémlik egyáltalán valami vagy te már azt is teljesen elfelejtetted, hogy volt testvéred? Ennyiből már sejthet valamit, hiszen csak nem a szépsége miatt került a hollóhátba, de ki vagyok én, hogy ezt megítéljem? Felvont szemöldökkel pillantok rá, magamban azt latolgatva, hogy leesik-e számára még idén a tantusz, vagy esetleg újabb hetekre le kell lépnem, mire egyáltalán koppan benne valami. - Az év kérdése: Mi közöm van nekem a te testvéredhez? Van két perced, hogy megválaszold vagy faképnél hagylak, márpedig akkor nem kapsz választ a saját kérdéseidre. Kell számára egy kis motiváció, ez pedig bőven megfelel egy kecsegtető falatnak. Ha nem jön rá a válaszra, akkor tényleg nem érdemli meg, hogy időt szakítsak rá.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Na jó azért egy kicsit sok volt, ami mostanában történt. Nem elég, hogy Lance majdnem megpróbált megölni, eleve furcsa volt ez a találkozás Kyle-lal is, emg aztán hogy elmehettem nagyszülőket látogatni... Hát szó se róla azért volt, ami mostanában megnehezítette az egyébként egyszerű és kényelmes kis életemet, legalábbis eddig mindent olyan könnyedén rendeztem el, most viszont a Lance ügy azzal a gyönggyel... hát lássuk be nem a legkellemesebb dolog, amikor az, aki iránt úgy érzed kezdesz érezni valamit, pedig eleve nem szokásod az efféle meg akar fojtani. Ki tudja talán ha nem tér magához, vagy ha nem rúgom meg ott az érzékeny pontján és hat tovább rá a gyöngy még képes is lett volna rá. Nem az ő hibája, én akartam oda menni és nem gondoltam át, hogy milyen következményei lehetnek, de ettől még nem volt kellemesebb a helyzet és közben Kyle... Igen egy időre eltűntem a látóteréből, mivel elmentem Lance nagyszüleit meglátogatni. Furcsa volt, felettébb, de persze azért utána néztem ennek a Kyle ügynek is. Mert az már egyértelművé vált, hogy valahonnan ismer engem, csak még az nem, hogy honnan és egyáltalán milyen okból kifolyólag. De ez is kiderült, legalábbis kezdek közelebb kerülni a megoldáshoz, mivel annyi már biztos, hogy ismer, csak még az nem, hogy mennyire közeli ez az ismeretség. Ezért kerestem most fel, jó idő után, mert tudom, hogy itt van és kérdőre fogom vonni akkor is, ha ezzel furcsa pillantásokat váltok ki majd másokból. Elég nagy hévvel érkezem hát meg a könyvtárba. Nem mondom, hogy dúlva-fúlva, az nem az én stílusom, de elég erőteljes léptekkel, amíg el nem érek az asztalhoz, ahol épp ő ücsörög. Elég jelentőség teljes pillantást vetek egy közel asztaltál ülő párocskára, akik épp úgy tesznek, mintha tanulnának is a smárolások levegővételi szüneteiben, amire a főleg a lány a szemét forgatja, de végül szedik a cuccaikat és szépen lelépnek. - Oké... szóval mi a fene közöd van hozzám? Azt már tudom, hogy hol nőttél fel és azt is, hogy örökbe fogadtak, ahogyan azt is, hogy hozzá akarnak adni egy lányhoz, sőt azt is, hogy nem tetszik ez a helyzet, de hozzám mégis mi közöd van? - még csak le sem ülök. Látszik rajtam, hogy már határozottan zavar a helyzet, hiszen én szoktam az lenni, aki mások titkaival játszik és ezúttal itt egy titok, amiről halvány sejtésem sincsen és ez... már-már őrületbe kergető egy érzés. Talán még gondolhatnék is a nyilvánvalóra, az esetleges hasonlóságra közöttünk, de érthető módon ezt inkább kizárom a gondolataim közül, még a lehetőségét is. Azért az durva lenne, ha ő lenne az öcsém...
A könyvtárban ülök és most is tanulok. Sohasem szerettem ilyen elhagyatott helyekre járni, hiszen szeretem hallgatni mások beszélgetéseit, de most az egyszer erre kényszerültem Aurora miatt. A lány egyszerűen képtelen tudomásul venni, hogy olvasás közben nem szeretem, ha zavarnak. Beviharzik, dohog egy sort magában valami baromság miatt, hozzám is intéz egy-két keresetlen szót, majd fel-alá járkál, valami baromság után kutatva. Engem pedig ez zavar. Tanulás közben a tananyagra kell koncentrálnom, nem pedig egy hisztis libára, mint amilyen a lány is tud lenni néha. Mindenképp külön szoba kell számomra, hiszen ha jövőre is ilyen ütemben romlanak a jegyeim, akkor apám nem engedi, hogy újabb évet kezdhessek itt. Ez az egész azonban nem csak feltétlenül újdonsült menyasszonyom miatt van így... Nem, Justice miatt nincs időm ilyesmire koncentrálni, hiszen nővérkém ügye sokkal fontosabb holmi mágiatörténetnél és hasonszőrű barátainál... Mostanában pedig elég szépen elhanyagoltam a tanulást, ez pedig egy szépen ívelt hullámvölgyet eredményezett a bizonyítványomban. A Durmstrangban példás tanuló voltam, minden évben dícséretet zsebeltem be a bizonyítványom mellé, most erről viszont szó sincs... Apám azonban értesítőt fog kapni, ez már biztos. Nekem pedig javítanom kell addig a jegyeimen, erre azonban nem sok lehetőséget látok, de meg kell próbálnom. Gondterhelt sóhajjal húzom hát magam elé a következő vaskos kötetet, de gondolataim mindeközben is Justice körül forognak. A legutolsó találkozásunk óta színét se láttam, semmit se hallottam róla, ez pedig kissé aggasztó dolog részéről. Talán rájött arra, hogy ki is vagyok valójában és igyekszik távol maradni tőlem? Nem, ez nem lehetséges, hiszen fogalma se lehet azt illetően, hogy mik a valódi szándékaim vele kapcsolatban. Talán mégis felkeres, ha rájön az igazságra, ennek pedig kifejezetten örülnék... Arról egyelőre még fogalmam sincs, hogy mit mondanék neki, ha esetleg erről szeretne velem beszélgetni. Tegyem a jó testvért? Igen, ez lenne a legjobb lépés annak érdekében, hogy ne fogjon gyanút. Úgy kell tennem, mint aki örül annak, hogy immár a valódi családjával lehet, hiszen akkor a lány is sokkal könnyebben megbízik bennem. Meg egyébként se lenne semmi okom sem arra, hogy rajta álljak bosszút, hiszen jó körülmények között nevelkedtem, még csak semmit sem sejt arról, hogy miken is mentem keresztül apám jóvoltából. Amíg ő mindent megkapott a szüleinktől, addig én már gyermekként is azért törlesztettem az adósságomat, amiért ők neveltek fel. A nevelőapám igen szigorú ember, a maga félelmet keltő kisugárzásával. A másik kérdés már csak az, hogy Justice miként reagál arra, hogy felbukkant a rég nem látott testvére... Örülni fog? Nem tudom, tényleg nem, hiszen a lány mindig mindenki felé más-más arcát mutatja, szóval nála ezt tényleg nem lehet előre kiszámítani. Justice világában egy ember számára van csak hely, az pedig saját maga, szóval annak is fennáll a lehetősége, hogy nem lesz felhőtlen a boldogsága. Mindegy, nem sokáig kell elviselnünk egymást...
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
