Liam Meroving

Tárgy: Liam Meroving 2016-08-14, 16:45

Liam Meroving

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Ne üsd bele az orrod mások dolgába. Még a végén elveszíted."

Főkarakter: Silent Zodiac
Teljes név: Liam Chung-Ho Meroving
Születési hely és dátum: Norwich, Anglia 1979. április 13.
Csoport: Mardekár
Patrónus: Szkolopendra
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 9. évfolyam, Bestiamester szakirány
Képesség: Harapott vámpír
Mágikus adottság: -
Kiemelkedő tudás: Legendás Lények Gondozása – Kiemelkedő, Bájitaltan – Kiemelkedő
Kihez tartozol?: Saját karakter

Jellemed kifejtése

Pesszimista, visszahúzódó, magányos típus. Hát ez vagyok én, mások szerint. Igen, tényleg ez a reális, valóban ilyen vagyok elég gyakran, de ugyanakkor kedves és vicces is tudok lenni. Úgy értem… tudok nevetni. Szoktam is, ha olyannal vagyok, akit kedvelek és vakon megbízok benne. Ebből van olyan… három ember? Talán, ha jól emlékszem, akkor valami ilyesmi. Illetve sok ismerősöm van, csak kevesekkel tudom magamat nagyon jól érezni. Az egyik ilyen személy, a beharapóm. Vele tényleg nagyon jóba vagyok. A másik Blaine, rá is bármikor számíthatok szerencsére. A harmadik anyu. Na jó, nem ér elkezdeni nevetni, nem azért mondom őt, mert ennyire nem tudok megállni a saját lábamon, hanem mert rajtuk kívül nincs másom. Apám van még… nem valami álom családfő. Na de visszatérve… Igen, én valóban csak a rosszat látom a dolgokba, talán néha túlzok is, de valakinek a negatívumokra is kell gondolni. Nem lehet mindig csak nevetni, meg szórakozni, kellenek ide ésszerű emberek is. Szóval ezért vagyok ilyen. Visszahúzódó; nos, igazából csak csendes. Én afféle hallgatag típus vagyok, aki akkor beszél, ha kérdezik, vagy ha muszáj közbeszólnia, egyébként csak csendben ülök. Persze van olyan, mikor be nem áll a szám, de ez most mindegy. Szóval igen, eléggé néma vagyok, meg ugye a kötés miatt sokan félnek tőlem, így azért elég nehéz barátkozni, ezért nem is nagyon próbálkozok, csak elmenekülnének előlem. Az nem egy pozitív visszajelzés, ha a kicsik is sikítva menekülnek előled.
Szeretek gondolkodni. Én használom az eszem, nem úgy, mint egyesek. Átgondolom a dolgokat, aztán cselekszem. Gyakran okoskodónak is tűnhetek, holott nem vagyok az, illetve nem szeretnék az lenni, csak ha tudom, hogy igazam van, akkor nem félek kiállni mellette. Olvasni is imádok, megnyugtatja az embert és olyankor mondhatni, hogy van társaságom. Persze nem vagyok egy könyvmoly, hiszen amikor nem süt a nap, akkor szívesen kimegyek sétálni az udvarra, vagy a városba. Éppen ezért imádom a telet meg az őszt, hiszen olyankor nincs sok fény. Ó igen, hogy erre magyarázatot adjak… vámpír vagyok. Ez van, megharaptak, bár én kértem, mondhatni, mert ez biztonságérzetet ad, hiszen erősebb vagyok valamennyivel és gyorsabb egy átlagembernél mondjuk. Szóval ja, még egy ok, hogy miért kerülöm a társaságot. Mióta átváltoztam, azóta sokkal könnyebben kapom fel a vizet, holott én egy nyugodt személyiség voltam, de igyekszem kordában tartani a dolgokat és nem megölni mindenkit, aki a környezetemben van. Nem vagyok egy atléta alkat, valójában nem is űzök semmilyen sportot, nem igazán bírta a szerveztem sose, de nézni szeretem őket. Mondjuk a kviddicsért odáig vagyok, minden meccset megnézek. Egy ideig gondolkodtam rajta, hogy beállok, de nem, inkább nem tettem, mert amúgy sem szeretek a figyelem középpontjába lenni.
A kedvesebb ismerőseim mellett könnyen felszabadulok. Akkor szinte mindig mosolygok, nevetek, sőt viccelődök is. Sőt tudok én igazán szórakoztató is lenni, nem pedig csak egy depressziósnak tűnő emo, csak olyan társaságnak kell lennie körülöttem, akikkel jól érzem magam. Az orromra tett megjegyzésekre érzékeny vagyok. Azzal, ha valaki poénkodni próbál, jobb esetben is felhúz és a falnak verem. Ezt majd később elmondom, hogy miért. Nem szeretem a konfliktusokat, általában elkerülöm őket, inkább a békésebb típus vagyok. Persze közben agresszív és vérszomjas, ez a vámpírlét velejárója, nem tudok mit tenni ez ellen. Nem gondoltam bele, mikor azt kértem változtassanak át. Ezen kívül még szeretek gitározni. A zene szerelmese vagyok, de inkább rockos a stílusom, mint klasszikus. Néha nagyon gyerekes is tudok lenni, bár az ritka, inkább csak akkor, ha az egyik haverom nem ért velem egyet, de még az is inkább a viccelődés kategóriába esik nálunk. Lényegében ennyi azt hiszem, ami érdekes.

Megjelenés

Az első szembetűnő dolog azt hiszem a kötés, ami az orromat fedi. Nos igen, szóval… nekem olyanom nincs. Egy baleset miatt, ami még kicsi koromban történt, emiatt nincs meg, csak egy csonk, ami elég ronda, sőt visszataszító, meg egy jókora heg van a helyén. Épp ezért van ott kötés, vagy egy szalag, akár maszkot is hordok, csak ne lássák meg. Nem szép látvány, én sokszor néztem bele a tükörbe, valamikor most is, és még mindig nem tudom elviselni. De hogy milyen vagyok úgy egyébként… szóval a hajam szőke. Jelenleg. Egyébként már volt vörös és barna is. A szemeim barnák, jó sötétek, gyakorlatilag a lelkemet tükrözik. Fehér bőrömet van, mint a legtöbb koreainak, meg persze vágott szemem. Nem vagyok magas, alig százhetven centi, ami elég alacsony szerintem. Izmos se vagyok, mármint van bicepszem, csak nem vagyok az az agyon kigyúrt valaki. Vámpírként így is elég erős vagyok, másnak meg nem kell bizonyítanom. Ruhák terén válogatós vagyok. Szeretem mind az elegáns és lenge ruhákat. Kivéve a bő szárú nadrágot, vagy az elegánsat! Csak és kizárólag olyat veszek fel, ami rátapad a lábamra, nem tudom miért, ez a mániám. De egyébként az ingeket, öltönyöket, kapucnis pulcsikat, pólókat… mindent szeretek. Cipők terén inkább a kifinomult eredeti lakozott, vagy bőr lábbelikért vagyok oda, a tornacipő is jó, ha nincs más.

Életed fontosabb állomásai

Apu éppen egy fontos üzleti útra ment Koreába, mikor anyuval találkozott. Egy étteremben voltak, anya szolgálta ki őt, majd rájöttek, hogy mindketten mágiával rendelkezők. Persze szerelem volt első látásra, még akkor is, ha a család feje, nem éppen egy kedves ember. Azt hiszem haragszik rám, mert nem rá hasonlítok, hanem inkább a koreaiakra jellemző vágott szemem van. Bár ezt nem tudom biztosra… Csak annyit, hogy mindig szigorú volt velem, megbüntetett, ha rossz voltam és rettegtem tőle. Nem volt úgy egy nyugodta estém se, hogy ne lettek volna rémálmaim miatt, hogy a szobám előtt vár rám, hogy megint megverjen. De sose mertem szólni érte senkinek. Mindig csöndben tűrtem, anyunak se mondtam semmit, hiszen ő szerette a férjét, én is, csak a viszonzást nem éreztem. De nem panaszkodtam. Hagytam, hogy azt higgyék, hogy azért szerzem a sérüléseim, mert ügyetlen vagyok, egy szerencsétlen fiú, aki mindig bajba kerül…

~

Nyolc éves voltam. Egyik nap, anyu elment a barátnőivel vásárolni és én egyedül maradtam apuval. Akkor még örültem neki, hiszen csak megfenyegetett, nem vert. Azonban vendégek jöttek hozzá, én pedig játszani akartam vele, de azt mondta nem lehet, és ne hallgatózzak, mikor megbeszélnek valami nagyon fontosat. Ekkor még nem tudtam, hogy ő egy gonosz varázsló, nekem pedig túl nagy volt a kíváncsiságom, így az ajtó elé vittem egy széket, felmásztam rá és a kulcslyukon bekukucskálva figyeltem őket. Nem értettem semmit abból, amit mondtak, nem is lett volna időm, hiszen valaki kiszúrt, nem tudom hogyan. Így felnőtt fejjel azt mondanám, hogy vámpír, vagy vérfarkas lehetett, aki meghallotta a légzésemet, vagy a mozgolódásomat, de ezt akkor még nem sejtettem. Apunak amint szóltak, kinyitotta az ajtót, megfogott, és felvitt a szobámba. Először azt hittem, hogy csak bezár, ahogyan szokott néha, de helyette egészen mást tett… Egy bűbájjal lekötözött, hogy ne tudjak mozogni, majd felemelte a fejemet a hajamnál fogva, és az orromhoz emelte a kését. Abban a percben csak sírni és könyörögni tudtam neki, sőt ordibálni kezdtem, hogy engedjen el, de ő hidegvérrel levágta a helyéről. A következő pillanatban eloldozott, én odakaptam a kezemet, ahol egészen eddig a szagló szervem volt, de már csak a vért és azt a maradék csontot éreztem, ami ott maradt. Rám csukta az ajtót, nem kulccsal, de jó erősen bevágta, mégsem érdekelt. Az előttem keletkező vértócsát bámultam, majd gyorsan felálltam és szaladtam a takarítónőnkhöz, hogy állítja el.
Elég sok idejébe telt, mire végre nem jött a sebből a ragadós vörös folyadék. Mikor ránéztem egy ijedt arcot láttam, de nem tudtam miért. Gondoltam, mikor meggyógyított varázslattal, akkor az orrom is visszakerült a helyére, majd felmentem a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe. Sikítozva rohantam be a szobámba, magamra zártam az ajtót és a kis kézitükrömet néztem. Csak sírtam és kiáltoztam, nem a fájdalomtól, vagy a bűnbánás miatt, nem… Amiatt ami lettem. Mindig azt mondták, hogy olyan szép kisfiú vagyok, hogy biztosan sok lány fog rajongani értem, hiszen megvan minden adottságom hozzá. Én voltam a legszebb kisfiú a baráti körünkben, meg is jegyezték, ha találkoztunk valakivel, hogy milyen helyes vagyok. Most pedig egy szörny nézett rám vissza, egy rémes arc, akit megvetnének a többiek, ha így látnák.
Pár óra múlva, anyu hazaért, addigra már elmentek apu vendégei, én pedig az ágyamon ülve bőgtem. Hallottam a közeledő lépteket, így az ablak felé fordultam. A szüleim nyitottak be, anya a szokásos kedves hanggal, akart közelebb jönni, de még időben megállítottam és azt kérdeztem: „Anya, szép vagyok?” Ő gondolkodás nélkül válaszolta, hogy igen, majd puszit akart adni az arcomra, mikor felkiáltott. Én pedig csak újra megkérdeztem: „Anya, mondd meg őszintén, szép vagyok?” Könnyektől elázatott szemekkel nézett rá és úgy bólogatott. Még mindig azt állította, hogy nem vagyok ronda, majd szorosan átölelt, de én tudtam, hogy soha többé nem fognak úgy tekinteni rám, mint az édes kisfiúra, sokkal inkább egy torzszülöttre. Ezért is döntöttem, hogy elfedem a sebhelyet, hogy legalább más ne lássa, ne tudja, miért van a kötés rajtam.
Több orvoshoz is elmentük, hátha tudnak kezdeni velem valamit, de senki sem gyógyított meg igazán, annyit tehettek értem, hogy legalább ne a számon vegyek levegőt, hanem a megmaradt csonkon legyen két olyan nyílás, ami úgy működjön, mint az orrlyukak. Ez volt minden, amit tudtak csinálni.
Pár héttel később, apu behívott az irodájába. Kisebb beszédet tartott arról, hogy miért nem szabad beleavatkoznom a dolgaiba. Én végig figyeltem rá, minden szavát megjegyeztem és megígértem, hogy még egy ilyen nem lesz. Végezetül kihúzta az asztala fiókját és felmutatta az orrom, amit egy kulcstartóra rakott. Egy szó nélkül néztem végig, ahogy előveszi, majd ismét a papírhalmok közé süllyeszti. Elküldött az irodájából én pedig már az ajtónál álltam, mikor megszólaltam.
-Apa… – kezdtem kissé halkan, majd visszafordultam felé. – Én még mindig szeretlek. – Nem mondott semmit. Vártam, hogy talán ő is ezt mondja, de nem történt meg. Így szépen kisétáltam, és hagytam dolgozni.

~

Már a kötéssel az orromon léptem be az iskola kapuin. A vonaton csak néhány embert magam mellé társaságnak, velük sem beszélgettem túl sokat, csak mikor a kötésemről kérdeztek, de megpróbáltam elmagyarázni, hogy csúnya történet és nem szeretnék róla beszélgetni. De ők még egészen kedvesnek tűntek, habár simán otthagytak, amint leszálltunk a vonatról. Úgy léptem be a nagyterembe, hogy senkit sem ismertem. Nem voltak itt rokonaim, sem barátaim, csak én, egymagam. Remegve mentem ki az emelvényre, mikor a ceremónia volt, egyeseken látszott, hogy meghűlt a vér az ereikben, mikor megláttak. Magamban csak azt tudtam mondani, hogy nem, azért nem ilyen szörnyű és nem vagyok szörny.
Végül a Mardekárba osztottak be, elvileg ott megtalálom a helyemet majd, mint a ravasz, kegyetlen srác, holott ekkor még úgy gondoltam, hogy engem inkább a Hollóhátba kéne osztani, vagy a Hugrabugba. De akkor, ott nem sejtettem, hogy egy szektának a tagja leszek, és hogy pontosan mi is leszek. Így elfogadva a süveg döntését foglaltam helyet a házam asztalánál, meghúztam magamat, nem szólaltam meg egyszer sem, csak ha érdekelte őket valami velem kapcsolatba és örömmel fogadtam, hogy valaki a származásomról és a családomról is kérdez, nem pedig a szembetűnő tényről, hogy nincs orrom.
Lehajtott fejjel mentem végig a folyosókon, nem néztem senki szemébe sem az első években. Mindig az első padba ültem, ott tudtam a legjobban figyelni a tanárra, szorgosan tanultam, sose zavar mennyi időt kell rááldoznom. Roxmortsba kevésszer mentem le, csak akkor, ha tényleg szükségem volt valamire. Főtömegébe egyedül voltam, csak párszor fordul velem elő az, hogy másokkal láttak, inkább csak azért, mert korrepetáltam őket, vagy beszélgetni szerettem volna velem. Persze az is előfordult, hogy valakik direkt előttem ették a finomabbnál finomabb süteményeket és ételeket, amiknek már messziről látszott, hogy mennyei lehetett az illatuk, én pedig nem érezhettem őket. Akkor legszívesebben megütöttem volna őket, de tudtam, hogy képtelen lennék, elvégre eléggé féltem tőlük. Apám bennem hagyta azt, hogy tartsak azoktól, akik erősebbek nálam, akkor talán túlélem. Én pedig nem akartam mást, csak életben maradni. Nem győzni akartam, egyszerűen csak nem a vesztesek között lenni. Ehhez viszont az kellett, hogy kerüljek másokat, vagyis az olyanokat, akik csak rosszat akartak nekem. Nem tudom miért, talán ezért lettem olyan pesszimista, mert én csak a szörnyű oldalát láttam a világnak, sohasem a jót.

~

Kijártam az ötödik évemet is. Vagyis, ha az én szemszögemből akarjuk nézni, akkor túléltem. Igaz, sokan viccelődnek rajtam. Az elsősök és a lányok pedig sikítva menekülnek előlem. De valamennyire hozzászoktam már, Ha az ötvenedik ember csinálja ezt, akkor már meg sem lepődsz. Viszont sokkal rosszabb dolog történt otthon. Miután én nem voltak mindig anyu közelébe, így sokkal több időt kezdett tölteni apuval, ami hiba volt… Olyan dolgokba mártotta bele magát, amibe nem kellett volna, és bár neki még minden testrésze megvolt, látszott rajta, hogy veri. Ezt nem hagyhattam, muszáj volt tennem valamit, de mikor megpróbáltam megvédeni, én a kis tizenöt éves fiú az anyukáját, akkor egy pofont kaptam jutalmul. Az utcán sírtam, magam beszéltem, ráadásul hideg éjszaka volt. De nem érdekelt, szenvedtem, hogy nem tudom megvédeni azt, akit szeretek és a saját apám teszi ezt velünk. Zokogtam ott a nedves utcákon, mikor meghallottam, hogy valaki a közelben van.
-Ki az? – kérdeztem remegő hanggal, igazából féltem. Nagyon féltem. Nem tudtam mi az vagy ki az, így csak reszketve vártam, hogy megszólaljon valaki. Végül egy fiú lépett elő az árnyak közül, nem lehetett sokkal idősebb nálam, sőt talán velem egykorú volt. Valahonnét ismerős volt, aztán kitaláltam, hogy nyilván a Roxfortból, hiszen máshonnan nem ismerek embereket. Leült mellém, aztán beszélgetni kezdtünk, főleg a családomról. Furcsa mód tudta mikor hazudok, hogy apám nem egy kedves ember és hogy milyen bajaink vannak. Meglepetten néztem rá, sejtelmem sem volt, hogy miképp juthatott ezeknek az információknak a birtokába. Aztán elárulta, hogy vámpír és az én bőgésem hangjára jött ide. Végül megegyeztünk, hogy ő segít nekem, hogy soha többé ne kelljen félnem az apámtól, de ezért nagy árat kellett fizetnem. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt, még az sem, ha az ördögnek adom el a lelkem, csak az, hogy anyu jól legyen. Majd megharapott. Igen. Átváltoztatott egy vérszomjas lénnyé, de megérte azt hiszem. Hiszen nem voltak úgyse barátaim, így viszont a későbbiekben lett egy és a családomban is béke honol most már, de hogy miért is…
Szóval, amint a következő este végbement a teljes átváltozás és kaptam vért is szerencsére az átváltoztatómnak, mert végig ott volt mellettem, utána már nem kellett félem, hogy apám erősebb lesz nálam, mert én voltam a gyorsabb és erősebb. Eltelt egy kis idő, már a nyár vége felé jártunk, mikor egyik este anyunak el kellett mennie valahová. Apa szokásához híven a dolgozószobájába ült, papírokat rendezgetett, én pedig benyitottam hozzá. Azonnal kizavart, majd ordibálni kezdett velem mikor nem mentem el. Meredten bámultam rá, kezemben pedig ott volt az ő kése, amivel annak idején levágta az orrom. Most én támadtam rá, igazából csak idióta módon nekirohantam, majd verekedni kezdtünk. Ő le akart rázni magáról, én pedig a földre teperni őt. Percekig harcoltunk egymással, az egész iroda egy nagy kupi lett, mire végre sikerült megszereznem a pálcáját és egy átokkal a földre küldenem, hogy ott is maradjon egy ideig.
-Te elvetted az orrom, vertél, fenyegettél, mégsem szóltam semmit soha, mert tudtam, hogy a sötét lelked mélyén még szeretsz engem és anyát valahol. Erre elmegyek és te… bántani kezded őt! Mégis milyen családfő vagy te? – mondom könnyes szemmel, majd a pólóm ujjába törlöm a szemem és levágom az egyik ujját. Végig remeget közben a kezem, de nem bántam meg, amit tettem. – Most figyelmeztetlek először és utoljára. Ha bármi baja esik anyának, akárcsak egy karcolás is lesz rajta, vagy meghallom, vagy valamit csináltál vele, akkor nem az ujjad fogja bánni, hanem az az életedbe fog kerülni. – mondtam a füléhez hajolva, majd feljebb emeltem a fejét, hogy láthassa az agyaraimat, amik fájdalmasan jöttek ki, de nem foglalkoztam vele, minden csak azon múlt, hogy ő megijedjen. És úgy festett, sikeres volt ez a „beszélgetés”, mert megígérte, hogy senkinek sem árt többet a családból.
Otthagytam az irodájába a földön, mellé dobtam a pálcáját, én pedig a szobámba vonultam. Az egyik sarokba kuporodtam, nem égtek a lámpák, hagytam, hogy minden sötét legyen. Úgy ültem ott, felhúzott térdekkel, hallgattam az éjszaka zajait. Aztán figyelmes lettem arra, ahogy kinyílik a bejárati ajtó, ahogy anya sietve rohan a kötszerekért apu ujjára, ellátja, majd hozzám is felsiet, hogy lássa jól vagyok-e. Én pedig csak őt bámultam, sötét szempárral, amibe nem tükröződött semmilyen érzelem. Ő lekuporodott mellém és átölelt, mire remegő hanggal szólaltam meg:”Egy szörny vagyok anya, egy szörny!”Nem is engedett el egészen addig, amíg meg nem nyugodtam. Nem mondtam el neki mi vagyok, apu sem tette. Ahogy én megtartottam az ő titkát, úgy ő is az enyémet. Többé nem vagyok az adósa, és félnem sem kell tőle. Ennek azonban nagyobb volt az ára, mint hittem…

~

Nyár végén visszamentem az iskolába, de úgy éreztem, hogy egy teljesen más emberként léptem be a kapukon, ami valahol igaz is volt, hiszen vámpír lettem. Még kevesebbet jártam az emberek közelébe és már nem is legelöl, hanem leghátul ültem, távol a fénytől, mert eléggé érzékeny lettem rá. A legtöbb diák már megszokta a kinézetemet, az újak persze, ha megláttak még mindig ijedten néztek rám, de már nem érdekelt. Azonban rájöttem, hogy sokkal agresszívabb is lettem. Ha valaki elkezdett piszkálni, akkor egyből nekimentem, csak nagyon nehezen tudtak leállítani. Az első alkalom nagyjából novemberben lehetett, mikor pár háztársam az orrommal viccelődött. Persze egyből dühös lettem és a falnak löktem a gyereket, talán még a fogaimat is belé mélyeztettem volna, ha nem kap rajta ugyanaz a fiú, aki akkor este segített rajtam. Elrángatott és elmagyarázta hogyan is működik az az élet, amibe beleszületett. Hála neki megtanultam irányítani magamat, tudtam, hogyan csillapítsam a vérszomjam, az erőmet kezelni, meg a dolgok hátulütőire. De szerencsére végig mellettem állt, most is ott van nekem, ha kell, és igen sokszor kérek is a segítségéből. A lényeg, hogy most már nem átokként, hanem áldásként tekintek erre a sorsra.

~

A klubhelyiségben feküdtem az egyik kanapén, velem szembe a háztársam, aki a jó ég tudta mit csinál, bevallom nem is érdekelt. Én pedig csak ott terpeszkedtem mellette, a plafont bámulva, valami csodára várva, hogy megszólaljon, és azt mondja, menjünk valahová. Elvégre az idő tökéletesen megfelelt, tele volt felhővel, hideg volt és semmi jele se volt a napsütésnek. Végül nagyot sóhajtava felültem, kicsit nyújtózkodtam és törökülésbe helyezve magamat fordultam a fiú felé. – Blaine, csináljunk valamit! Úgy unatkozom. – Igaz, olvashattam volna, de nem volt kedvem most hozzá, inkább jártam volna egyet az udvaron, amit ritkán tehettem meg ugye, mert a fény eléggé irritál, nem égek el tőle, de zavaró. Így amikor csak tehettem, inkább elszabadultam innét, mármint főleg a kastélyból, mert az év nagyobb részében sajnos bent kell maradnom és a sötét helyeket keresem, ahol nem süt be a nap.
-Rendben menjünk. – mondtam, miközben felállt, én pedig mosolyogva futottam be a szobánkba, hogy felvegyem a maszkom. Szerencsére nem volt ott senki, így egyszerűbb volt levenni a kötést és csak úgy felhúzni a fekete anyagot a fejemre, ami a szememen kívül gyakorlatilag mindent eltakar. A szájánál volt még egy cipzárt, azt gyorsan elhúztam és rohantam is vissza a haveromhoz, aki addigra már az ajtó előtt állt, indulásra készen.
Behunyt szemmel tartottam az arcomat az ég felé, mint aki a napfényben sütkérezik, holott pont, hogy azt élveztem, hogy nincs. – Olyan csodás az idő. – jegyzem meg halkan, szinte alig hallatszik a hangom, de Blaine mégis felfigyel a mondandómra, pedig nem neki szántam, és rázni kezdi a fejét.
-Inkább akkor kéne kijönnöd, mikor süt a nap. – Tudom jól, hogy mások azt az időt élvezik, hiszen az a logikus, de nekünk harapott vámpíroknak ez nehezebb. Én speciel ki nem állhatom, lehet, hogy ennek ellenére valaki szereti közülünk, de én utálom. Az árnyékban amúgy is kevesebben vesznek észre és legalább az arcomat nem látják.
-Tudod, hogy nem tudok. – Csak bólint a válaszomra jelezve, hogy pontosan tudja, miről van szó, elvégre elárultam neki, hogy vámpír vagyok. Az iskolában ő a másik olyan ember, akivel nagyon jóba lettem. Tizenhárom éves korom óta ismerem, miután ugyanabban a szektában vagyunk. Igen, bevettek egy ilyenbe, mert elvileg agyafúrt vagyok, meg gyenge egymagam, így viszont van, akikre úgymond tudok számítani, meg persze kell nekik a tudásom, meg nyilván, most hogy nem vagyok ember, az erőm is jól jön nekik. Csakhogy nekem nem tíz olyan ember kell, akik csak úgy vannak, hanem pár olyan, akikben igazán megbízhatok. Szerencsém volt, hiszen mindkét ember, akiket a legjobban kedveltem benne van a szektában.
-Van kedved a városba menni? –teszi fel a kérdést Blaine. Szerettem oda járni, különösen azóta, hogy jóba lettünk, úgy minden sokkal könnyebb, ha vannak barátaid. Még az orratlanságomat is elfogadta, nem viccelődik vele és ez nekem nagyon jól esik.
-Persze! Csak előtte haraphatunk valamit? Mert eléggé megéheztem.

» Liam & Blaine
» Graves & Liam