2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Lelkem kriptájára dőlve hű kutyaként őrzi a kijáratot a bánat."
Főkarakter: Aaron Prusseit Teljes név: Gilbert Meier Születési hely és dátum: 1979.01.01., Brentwood Csoport: Mardekár Patrónus: Prérifarkas Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 9. évfolyam (Szimbolisztika) Képesség: Animágus (Skót juhász) – ha egyszer megdobom Mágikus adottság: Trükkmester – ha egyszer megdobom Kiemelkedő tudás: Átváltoztatástan - Kiemelkedő Kihez tartozol?: Saját karakter
Jellemed kifejtése
Az emberi lény olyan érzékeny, mint egy mechanikus gépezet. Egyetlen csavar, vagy fogaskerék nincs a helyén, s máris tönkrement a szerkezet. Az én mechanikámból rengeteg csavar hiányzik, vagy fogaskerék gurult el, s ezeket senki nem pótolja. Olyan vagyok, mint egy zsebóra, amelynek betörték az üveglapját, kívülről szép, fényes, de belülről szilánkosra törött, s főként működésképtelen. Az életem akkor sem lenne könnyebb, ha egy automatonnak készítettek volna. Habár nem lennék húsvér ember, s ezáltal nem kínozna olyan betegség, mint az epilepszia, biztosra veszem, ha nem az agyamban, hát az áramköreimben lenne volna probléma. Javíthatatlan vagyok. Ebbe már rég beletörődtem. Gil mindig azt mondja, hogy teljesen elmerültem az önsajnálat olajos mocskában, és hogy egyszerűbb lenne feladnom. Talán igaza van. Sérti a büszkeségemet a betegségem, szégyellem és rejtegetem a lehető legtöbb ember elől. Gyógyszereket szedek rá ‒ már amikor ‒, s elzárkózom mindenkitől, hogy csak a saját elmém kattogó zajait halljam és egy szűk társaságon kívül ne szerezzenek tudomást a titkomról. Talán már belebolondultam a magányba, vagyis, ez hülyeség, amióta lefordítottam azon az antik tükrön lévő varázsigét, a tükörképem mindenhol megelevenedik. Ő volt Gil, saját nevet harcolt ki magának, s folyton a lelkiismeretemként hivatkozik magára. Inkább az életem megrontója, de nem tudok szabadulni tőle, olyan, mint egy régi, lepukkant autó, amit hiába taszítanál el magadtól, nincs szíved megtenni, mert annyi emlék fűz hozzá. Meg aztán, ha ő nem lenne, akkor tényleg nem lenne kivel beszélnem. Nem is emlékszem, mikor beszélgettem utoljára őszintén az emberekkel. Én… Nem vagyok közéjük valósi, inkább sorolnám be magam egy érzékeny gépezetnek, ami megpróbál emberi életet élni, de soha nem leszek olyan, mint a többiek. Akármennyire is törném magam. Valami hibádzik, és ezt nem csak az időnként rám törő rosszullétek és a mazochista hajlamaim miatt mondom, hanem azért, mert esetenként már egyáltalán nincsenek érzéseim. Boldogság, együttérzés, öröm… Mégis mik ezek? Mert őszintén, nekem már elképzelésem se volt arról, hogy milyen boldognak lenni. Engem a gyász, a bánat, az egyedüllét és az örökösen kínzó bűntudat kísért végig az olajfoltokkal tarkított életutamon. Nem tudom melyik tócsán csúszhattam el, de annyi bizonyos, hogy nagyon félresiklott az életem. Változtatni nem tudok, a segítséget kérni nem áll szándékomban, ahhoz túlságosan makacs vagyok. Meg aztán, megérné „élni” egyáltalán?
Megjelenés
Mint már említettem, olyan vagyok, mint egy régi, fényesre pucolt zsebóra, amelynek a belső alkatrészeit szétmarta a rozsda. Egy külső szemlélő számára pusztán annyit láthat, hogy odafigyelek a külsőmre. Az iskolában, vagy bármilyen más alkalommal, amikor emberek közé megyek, még arra is veszem a fáradtságot, hogy néhanapján kifésüljem a gubancokat a hajamból, bár, amilyen göndör hajtincseim vannak, talán az se lenne feltűnő, ha nem fésülködnék. Egy-két napnál tovább a borotválkozást se szoktam halogatni, valahogy a szakállal sose szimpatizáltam, az olyan öreges. A bőröm halvány színe miatt anyám sokszor szokott panaszkodni, de nem tehetek róla, szívesen kuksolok a négy fal között, minthogy kimenjek. Nincs miért és nincs kiért elhagynom a házat, vagy a Roxfortban a szobámat. Brian halála óta nem sok kedvem van szocializálódni, inkább nem teszem kockára senkinek az életét, elég, ha önmagamra jelentek veszélyt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a csuklómon és a combomon lévő halvány hegek. Csak az csillapítja a bűntudatomat, ha magamnak okozok fájdalmat, de ahhoz túlságosan gyáva vagyok, hogy követni merjem Briant a halálba, pedig ott lenne a helyem. Nekem kellett volna meghalnom… Viszont, pont a sebhelyek miatt nem viselek rövidebb ruhadarabokat, vagy, ha mégis, olyankor befáslizom a kezemet, hogy elfedjem a vágásnyomokat. Otthon azonban nem foglalkozok magammal, nem érdekel, ha hajat kellene mosnom, vagy fésülködnöm kellene, olykor a borotválkozást is hanyagolom. S bár évközben gondosan megválogatom a ruhadarabokat, amiket hordok, amint kitör a nyári szünet otthon átvedlek pizsamába, és nem is vagyok hajlandó normálisan felöltözni. Nem tudok mosolyogni, már jó ideje arra is képtelen vagyok. Az arcomra egyfajta életuntság ül ki, amely emberek között némi beképzeltséggel társul. Az arrogáns viselkedésemmel és a felsőbbrendűnek tűnő gesztusaimmal csak még inkább elhajtom magam mellől az embereket, nehogy véletlenül is megpillantsák a tekintetemben rejlő szomorúságot és kételyt. Leginkább egy kibelezett géphez tudnám hasonlítani magam, ami valahol a sarokban kong az ürességtől, s már azt sem reméli, hogy valaki ismét működésre bírja.
Életed fontosabb állomásai
Ide jön a karaktered előtörténete. Lehet akár novellaszerűen, halszálkásan, de a legegyszerűbb, ha prózai elbeszélésben teszed meg. Nincsen sem minimum, sem maximum, de reméljük, hogy nem két mondat lesz, és azt sem, hogy tizenöt A4-es. Egészséges leírás.
