Dawn Yasmine Villiers

Tárgy: Dawn Yasmine Villiers 2016-07-17, 01:50

Dawn Villiers

[You must be registered and logged in to see this image.]
"A világ sokkal elviselhetőbb volna, (...) ha megtagadnánk, hogy szóba álljunk azokkal, akik vétettek a helyes magatartás szabályai ellen. Akkor megtanulnák, hogy az aljasság nem fizetődik ki, mert a társadalom kiveti magából a becstelen embert."

Főkarakter: Aaron Prusseit
Teljes név: Dawn Yasmine Villiers
Születési hely és dátum: Buckingham, 1981. március 13.
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Pettyes szarvas
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: szeptembertől 8. évfolyam (Gyógyító szakirány)
Képesség: Vélaszármazék, ha egyszer megdobom
Mágikus adottság: nincs
Kiemelkedő tudás: Gyógynövénytan – Kiemelkedő, Bájitaltan ‒ Kiemelkedő
Kihez tartozol?: Keresett karakter (Julian T. Blackwoodé)

Jellemed kifejtése

Mint aranyvérű család leánygyermekeként, így nekem is kötelező volt etikettet tanulnom. A Villiers-família a muglik felsőbb köreiben is elég ismert, épp ezért az etikett mellett a varázstalan emberek életébe is bele kellett tanulnom. A családom számára fontos, hogy az elit miként vélekedik rólunk, ezért a botrányos viselkedést nem tolerálják. Mivel nem akarok szégyent hozni a szüleimre, se a nagyszüleimre, épp ezért figyelek arra, hogy a modorom és a megjelenésem kifogástalan legyen.
Nem esik nehezemre jól viselkedni, hiszen ezekbe a körökbe születtem bele, egy elnéző mosollyal hárítom hát az emberi butaságot, egy öleléssel biztatom a padlón lévő barátaimat, és soha, semmilyen körülmények között nem keltek feszültséget, vagy éppenséggel fecsegek ki titkokat.
Szeretem a békességet, amikor minden tökéletes. Nehezen viselem el, ha a közelemben ordibálnak egymással, vagy valaki csak egy kicsit is megemeli a hangját. Mondhatni, szelíd és türelmes típus vagyok, csak éppenséggel szent nem. Könnyen lesz úrrá rajtam a féltékenység és az irigység, s még ha nem is mutatom ki mások felé, belülről emészteni szokott. Meg aztán, megesik, hogy néha besokallok a buta, beképzelt vagy éppen hazug emberektől, olyankor mellőzöm a társaságot, magányra vágyom, hogy kipihenjem azt a sok elfojtott, kellemetlen érzést, amelyeket tilos kinyilvánítanom.
De nem panaszkodhatok, az életem már-már meseszerű végletekbe csap át, ilyenkor még az is rátesz egy lapáttal, hogy természetemből adódóan álmodozó természet vagyok. Néha egészen nagy légvárakat építek, vagy éppenséggel olyanok után vágyódok, amik után nem kellene, aztán kipukkan a légváram, én a fenekemre esek, és belátom, hogy megint elragadtattam magam.
Nem tartom magam akaratosnak, a szép szavakat többre tartom a durvaságnál, de néha van az a pont, amikor keményen kell fellépni, nos, ha már idáig eljutok, nem röstellem határozottan kezembe venni az irányítást.
Szeretem a virágokat, az édességet, a zenét, elbűvöl minden szép holmi, de nem csak kapni, hanem adni is szeretek. Anyával gyakran részt veszünk jótékonysági rendezvényeken, arról nem is beszélve, hogy az emberekkel szemben mutatott empatikus képességem miatt szeretnék gyógyítóvá válni. Szerintem a világon annyi nyavalya, ‒ pszichés és fizikai egyaránt ‒ létezik, hogy nem árt, ha több olyan ember is él, akik értenek a gyógyításhoz. Épp ezért, bár a szép dolgokért vagyok oda, hozzászoktam már sok szörnyűséghez, amelyet még akkor láttam, mikor meglátogattam anyát a Szent Mungóban. Ebből kifolyólag sem a vér látványa, sem különböző sérülések nem keltenek pánikot bennem, mert megtanultam már, hogy nagyjából mit kell tenni ilyen esetben.
Őszintének tartom magam, talán kisebb koromban egyszer-kétszer füllentettem, de azóta a saját bőrömön tanultam meg, hogy az őszinteség a legcélravezetőbb, ha az ember lánya kapcsolatokat akar kiépíteni. A hazugságok csak mérgezik a barátságokat, így az önző, hazug emberek nem éppen a szívem csücskei. Ahogy a mamától az együttérző képességemet, úgy a papától az mérhetetlen igazságérzetemet örököltem.
Nem tartom magam jó embernek, tisztában vagyok a hibáimmal, csak éppenséggel, azokat akárcsak a rossz érzéseimet, elfojtom, hogy mindenki más szemében tökéletesnek tűnjek, és csak a maximalista önmagam tudja csak, hogy alkalmanként milyen gyarló is vagyok valójában.

Megjelenés

Mama mindig azt mondja a szépségnek ára van. Vannak olyanok, akik eredendően szépek, míg másoknak tényleg sokat kell törniük magukat, hogy csinosnak tartsák őket. Én az első kategóriába sorolnám magam. Anyu gyönyörű asszony, a nagyi is nagyon csinos volt fiatalkorában, szerencsére az ő génjeiket örököltem, nem pedig a papa robosztus alkatát, vagy busa szemöldökét.
Egészségesen táplálkozom, korábban pedig táncoltam és lovagoltam is, így bár nem olyan erős a csontozatom, mégsem vagyok olyan gyenge és törékeny, mint aminek látszom. Igaz, talán nincsenek dagadó muszklijaim, de a régi hobbijaimnak hála az állóképességemmel nincs gond. Mivel sokat foglalkozom azzal, hogy a súlyom és az alakom is megfelelő legyen, így nincs helye zsírpárnácskáknak az életemben. A papa szeretne feleségül adni valakihez, s mint tudjuk, elmúlt az a korszak, amikor a kövér nők voltak a kelendőek.
Alacsony vagyok, talán a leendőbelimnek csak a válláig érek majd, de ez engem nem zavar. Sose zavart, hogy ilyen kis termettel áldott meg a sors. Azon kevesek közé tartozom, akik elégedettek magukkal, de én teszek is érte, hogy így legyen.
Az arcomat sötétbarna tincsek keretezik, amelyek lágyan hullnak a vállamra, ha kibontva hordom a hajamat. Nem szeretem összekötni, inkább feltűzöm, begöndörítem, kivasalom, behullámosítom, vagy befonom, de lófarokba nem szeretem fogni, az olyan közönséges. Szeretek csinos lenni, még akkor is, ha éppen edzésen, vagy valamilyen túrán veszek részt. A szemeimet a papától örököltem, neki is pont olyan mogyoróbarna, csak éppenséggel én nem tudok olyan szigorúan nézni, mint ő. Az tekintetem többnyire szelíd, vagy álmodozó. A szemöldökömet mindig ívesre szedem, utálom azt csinálni, mert pokolian fájdalmas számomra, de ahogy a mama mondta, a szépségnek valóban ára van. Az orrom teljesen egyenes, az ajkaim picit teltek, de nem úgy, mintha fel lenne töltve bármivel is. Sokat mosolygok, ilyenkor apró gödröcskék jelennek meg a szám szegletében, ami sokak szerint aranyos.
Nyaranta rengeteg időt töltök a tengerparton, vagy víz mellett. Szeretem a meleget, így aztán a napon való sütkérezés sem okoz nekem gondot. Ennek jóvoltából a bőröm az év javarészében barna, olyan ősz vége felé vesztem el a színemet, ugyanis a szoláriumot messzire kerülöm.
Az öltözködésben is megadom a módját, nem hordok sem szakadt holmikat, sem olyanokat, amikben úgy festenék, mint egy gót, emós, vagy éppen drogos. A világos, pasztellszíneket kedvelem, ha szép egy ruhadarab, akkor nem számít, hogy mintákkal díszített, vagy egyszínű. A topoktól, ejtett vállú felsőkön át a blúzokig bármit szívesen felveszek. A szoknyákat jobban preferálom, mint a nadrágokat, bár nem mindegy a szoknya hossza. Olyat biztosan nem veszek fel, amiben kint van a fenekem, elvégre úrilány vagyok. Többnyire magas sarkút viselek, részben, mert azért az mégis picit dob a magasságomon, részben pedig azért, mert azok passzolnak a ruháim kétharmadához, de nem vagyok bolond, ha kimegyek lovagolni, vagy a papa túrázni szeretne, akkor vannak lapos talpú cipőim is a szekrényemben.

Életed fontosabb állomásai

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy család Nagy-Britanniában. A Villiers házaspár évek óta próbálkozott azzal, hogy gyermekük szülessen, de sikertelenül. Elszomorította őket a tudat, hogy senki nem fogja továbbvinni a családi hagyományokat, és hogy a rokonság között kell majd elosztaniuk minden vagyonukat. Szerettek volna felnevelni egy, vagy két gyermeket, látni akarták első lépéseiket, hallani szerették volna az első szavukat, és a legfontosabb: büszkék akartak lenni rájuk.
Mr és Mrs Villiers, más néven Patrick és Giselle, még Franciaországban ismerkedtek meg sok-sok évvel ezelőtt. Patricket a Varázsbűnüldözési Kommandó egy időre a franciákhoz küldte, hogy segítsen elkapni néhány bűnözőt, akik brit területeken is kellemetlenségeket okoztak. Azonban egy párharc során a férfi megsérült, és a párizsi varázshasználók kórházába került. Giselle volt az az ápolónő, aki Patrick gondját viselte, amíg az auror lábadozott. Az együtt töltött idő alatt megkedvelték egymást, egy ideig találkozgattak, majd Patrick udvarolni kezdett a nőnek, másfél év elteltével pedig Buckinghamben összeházasodtak. Patrick továbbra is a Minisztérium embere maradt, Giselle pedig átkérette magát a Szent Mungóba. Ez volt hát a mama és a papa találkozásának története.
A mama teljesen kétségbe volt esve, már-már szinte minden reményét elvesztette, hogy valaha is kisbabája legyen. Alkalomadtán egy londoni mugli kórházban is besegített, s úgy hozta a sors, hogy egy fiatalasszony belehalt a szülésbe. A kisfiú ép és egészséges volt, csakhogy az édesapja lemondott róla, nem kellett neki, a várandós nőt még a kórházba se kísérte el. A mama kivételével senki nem akarta befogadni a kisfiút. Így került Adam, a bátyám a Villiers családba. A szüleink imádták őt, úgy nevelték, mintha a sajátjuk lenne, még azok után is, hogy Adam örökbefogadása után két évre megszülettem én.
Hatalmas öröm volt ez a család számára, elvégre, hiába volt ott Adam, a család vérvonalát nem tudta volna továbbvinni. A mama mindig azt mondta, hogy egy új hajnal ébredt a famíliára a születésemkor, ezért is kaptam a Dawn nevet.
Kicsiként sokat törődtek velünk, ezért nyugodt, kiegyensúlyozott gyerekkorunk volt. Adammel jó testvérek voltunk, szerettük egymást, mindig együtt játszottunk, még később, amikor megtudtuk, hogy nem vagyunk édestestvérek, akkor sem változott meg a viszonyunk egymás irányába. Adamnek nehéz volt mindezt feldolgozni, de végig mellette álltam, ő nem csak a testvérem volt, hanem a legjobb barátom is.
Az életünk már-már meseszerű volt, amíg nem lettünk nagyobbak. Utána a mama ismét munkába állt, visszavették a Szent Mungóba, én pedig addig nyaggattam őt meg a papát, amíg valamelyikük el nem vitt magával a munkahelyére. Papa megtiltotta, hogy betegyem a lábamat a Minisztériumba, hiába voltam jó kislány, azt mondta, egy gyereknek semmi keresnivalója nem volt ott. Így hát anyu vitt magával a kórházba, sajnáltam az ott lévő embereket, és egyben felnéztem a mamára, amiért mindenáron segíteni próbált nekik. Ekkor határoztam el, hogy ha nagy leszek, én is gyógyítóvá szeretnék válni.
Adamet más dolgok érdekelték, ez érthető volt, hiszen fiú volt, de ettől függetlenül az időnk java részét így is együtt töltöttük. A papa sokat aggódott, ugyanis semmit nem tudtunk se Adam elhunyt anyukájáról, se az apukájáról, és nem lett volna szerencsés, ha kitudódott volna, hogy egy mugli ismerte a varázsvilágot. Azonban, mint megtudtuk, bátyus is rendelkezett varázserővel, a szüleim elintézték, hogy a Beauxbatonsba járjon, úgy vélték, sem a Roxfortban, sem a Durmstrangban nem nevelték jó modorra a diákokat, és nem akarták, hogy suhanc váljon belőle. Abban a két évben, amíg ő iskolába járt, engem otthon, magántanárok oktattak, egyik születésnapomon pedig a papa közölte velem, hogy szeretné, ha később egy gazdag, aranyvérű család fiához mennék feleségül. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy ez volt a kötelességem, és nem is láttam benne semmi kivetnivalót. Mindig is az ő akaratuk szerint cselekedtem, talán egy varázstalannak, vagy egy mugliszármazásúnak régimódinak tűnt ez a rendszer, csakhogy a Villiers família a brit elit krémjéhez tartozott már évszázadok óta, nálunk ez volt a megszokott.
Hamarosan követtem Adamet a Beauxbatonsba. Az az iskola valóban sok mindenre megtanított, nem csak a varázslatra, hanem miként illik bánni az emberekkel. Sokan nem is tudták, hogy mi is az az illem, úgy hiszem, más helyeken is be kellett volna vezetni az illemtan oktatását.
Az iskolás éveim hamar elteltek, barátokra tettem szert, túlvoltam életem első nagy szerelmén, és néhány kisebben, közben pedig szüntelenül tanultam, és vártam arra a fiúra, aki majd feleségül vesz engem.
Nos, azt a fiút nem találtam meg Franciaországban, de annál értékesebb barátokra leltem. Velük a mai napig is tartottam a kapcsolatot, nem voltam hajlandó megválni tőlük. Sok jó és rossz emléket őriztem velük kapcsolatban, de a lényeg az volt, hogy mindent a barátaimmal közösen éltem át.
A tervezett esküvő pedig… Nos, múlt karácsonykor, amikor bátyussal hazautaztunk, bemutattak nekem egy fiút. Helyes volt, szimpatikusnak tűnt, de nem volt alkalmam túlságosan megismerni. Állítólag a papa főnökének a fia, arról a családról meg sok jót hallottam. Még nem derült ki, hogy mi lesz kettőnkkel, hogy valóban összeházasodunk-e, ezért könyörögtem a papának, hogy hadd mehessek a Roxfortba továbbtanulni. Tisztában voltam vele, hogy az a fiú ott lesz, én pedig mindenáron gyógyítást akartam tanulni, és őt is meg akartam ismerni. Ezért felvételiztem abba az iskolába, hogy két legyet üssek egy csapásra.
Ez volna hát a történetem, aki nem hiszi, járjon utána…

Tárgy: Re: Dawn Yasmine Villiers 2016-07-18, 09:30

Elfogadva!

Hali fali ^^

Először is, újabb remek karit hoztál össze, nagyon aranyos egy lányka Smile

Nem kifejezetten az a szent, ahogy te is mondtad, de nekem mégiscsak egy kedves és cuki emberke ugrott be róla, bár lehet csak azért mert elfojtja a hibáit Smile

Tetszettek a leírás, nagyon jól átjött az az udvarias jellem, meg a meseszerű élet, élveztem minden sorod olvasását nagyszemu

Bevallom az elején a történetednek féltem, hogy talán nem fogod kifejteni, hogy hogyan és miért került a Roxfortba, de a végén ez is megvolt, szóval én is megnyugodtam. Szerintem jó volt, hogy leírtad hogyan ismerkedtek össze a szülei, elvégre ez így érdekesebbé tette a történetet, kerek egészet csinált belőle, na meg persze Franciaország is jelen volt, ami nekem külön öröm szeretlek

Összességében, sehol sem találtam hibát - bár ez nem meglepő azt hiszem - nagyon jó lett, és hajrá a sráchoz, reméljük gyorsan összeismerkednek és olyan lesz, mint amilyenre Dawn számít lufi

Foglalózni ne felejts el, aztán már mehetsz is játszani. pompom

[You must be registered and logged in to see this image.]

C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.

» Damien Dawn
» Dawn Eckhart