2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Főkarakter: Draco Malfoy Teljes név: Eden Forsyte Születési hely és dátum: 1972.02.28. Csoport: Varázshasználó Patrónus: Sas Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Medimágus/Ápolt Képesség: - Mágikus adottság: - Kiemelkedő tudás: Átváltoztatástan - Született tehetség, Bűbájtan - Kiemelkedő, Repüléstan - Tehetségtelen Kihez tartozol?: Keresett (Liesel)
Jellemed kifejtése
A magabiztosságom nem változott. Kíváncsi természetem mindig is hajt, hogy többet kérdezzek magamról, de valamiért csak általánosságokat kapok, amivel nem elégednék meg, de elég durva titkokba ütközök, mert mindenki olyan furcsán néz rám, amit nem értek, hiszen ha minden rendben lett volna körülöttem, akkor elmondják, hogy mi a helyzet. Egy idő után feladtam a kérdezősködést, és úgy teszek, mintha nem érdekelne, hogy mi is történt, de megtalálom a módját, hogy ne csak, hogy jobban legyen, hanem rá is jőjjek, hogy milyen titkok övezik az ittlétemet. Úgy teszek, mintha irányítható lennék, ügyesen beveszem a gyógyszereket, ám az utóbbi időben már ezt hanyagolom, és megpróbálok józan maradni. Érdekes módon mintha erősebb lennék, ha nem szedem őket, furcsa..
Megjelenés
Piszkosszőke hajam régebben rövid volt, de a doktornő nem foglalkozott annyira vele, hogy ezt karban tartassa, és különben is ápolt vagyok már, nem a jóvágású doki, úgyhogy félhosszú, füle alá leérő. Borotválkozni is elég ritkán sikerül, mert a borotva fegyvernek minősül, ezért nem is adnak a kezembe, így szinte mindig szőrös vagyok. Mások szerint ez még kifejezetten jól is áll nekem. Néha mégis leszedik, utána babaképem lesz, úgyhogy megszoktam már, hogy férfias vagyok, bár kihasználni nem tudom, nem is akarom, hiszen másodrendű szerepet töltök be a kórház életébe, orvosok döntenek a sorsom felől, nem tudok végigmenni a folyosókon, mint régen, hogy mindenkivel haverkodjak. Az alkatom ellenben szerencsés módon nem omlott össze, ugyanolyan szikár, izmos férfi vagyok, erőteljes, ruganyos járással. A pillantásomban mindig van valami kemény, meghatározó, amelyet még egy ilyen komoly veszteség sem tudott kiírtani. A beszédem lassú, megfontolt, mintha mindig a másikat fürkészném, de jóval előrébb gondolkoznék, ezért amikor megszólalok, akkor nincsen bizonytalankodás, pontosan tudom, hogy mit akarok mondani. A ruházat sajnos nem opcionális, jelenleg a hagyományos kórházi ruha van rajtam, mint bárki máson, aki szintén beteg. A csuklómon karszalag, ami jelzi, hogy melyik osztályra tartozom.
Életed fontosabb állomásai
Álmok. Megannyi apró vízcsepp, amely fordozza a vízfelszínt, amikor esik az eső. A saját sorsom immár nincs a saját kezemben. Az emlékeim elmondott szófolyam csupán, nem érzem a sajátjaimnak. Meg kellett tanulnom még beszélni is, cipőt kötni, hogy elhiggyem, valaha mindehhez értettem, és varázsló, gyógyító voltam. Állítólag a legsármosabb fajtából. A nők bálványaként róttam a kórház folyosóit, karakteres külsőm mellett lehengerlő stílusom volt az, amelynek senki nem tudott ellenállni. Hozzá járult még a tekintélyem, hiszen a munkámban komoly elismertségnek örvendtem. Aztán történt valami, amelyet azóta sem tudok megfejteni. Baleset, amely egyáltalán nincsen meg, és csupán éjszakánként látom magam előtt a csattanást, állítólag Londonban elütött egy kocsi, és úgy bevertem a fejemet, hogy több hétre kómába estem, és nem látogatott senki. Azt mondják nincsen családom, nincsen senki. Csak a népszerűségemnek köszönhetem, hogy ennyire odafigyeltek rám, különösen egy Shelley nevű medimágus boszorkány, aki valamiért másoknak úgy tűnik, hogy nagyon ellenszenves. Az igaz, hogy megvannak a furcsa fintorai, de velem mindig kiemelt figyelemmel bánt. Nem olyan rég még inkább rosszra fordult az állapotom, már állandó felügyeletet igényelek, nem hagyhatom el a szanatóriumot, pedig egy időben úgy volt, hogy egy olykor benéző ápoló segítségével akár haza is térhetek. Érzem magamban a varázserőt, hogy megpróbálhassam használni, ám az emlékeim nem tértek vissza, gyakorlatilag nehéz visszaidéznem, hogy ki is voltam én. Egy évvel ezelőtt állítólag sokat láttak mosolyogni egy fiatal lánnyal, aki itt volt ápolt, az én páciensem az utolsók közül, a lány viszont távozott, nekem pedig balesetem volt, mindez egy időben. Sosem fordult meg a fejemben, hogy kérdezősködjek utána, vélhetően csak sikerélmény volt, hogy segíthettem neki, ezért lehetett, hogy jó kedvem volt. És jelenleg? A boszorkány gyakorta odafigyel rám, én pedig beletörődtem, hogy nem fogok kijutni innen, legalábbis rövid távon semmiképpen sem. A gyógyitalok mintha egyáltalán nem használnának, elvileg arra jók, hogy szinten tartsák a betegségemet. Hiába mondják oly sokan, hogy milyen jó orvos voltam, nekem semmi sem dereng abból, hogy én hogyan gyógyítottam, úgyhogy erre a Dr. Johnsonra kell hagyatkoznom. Talán egyszer minden visszatér. Azt az egyet azért tudom, hogy nem vagyok egy bele nyugvós alkat.
