Cedric és Vanora - A szívtipró és a Jégkirálynő esete a seprűvel

- Gyere te is, legyél mellettem, hogy elkapj, ha véletlenül lezúgnék. Majd repülés közben mondod, hogy mit csináljak, rendben? - Mintha egy ultimátumot nyújtottam volna be Cedricnek, amire igencsak macerásan mondhatott nemet, hiszem máris lábaim között volt a seprű, és éreztem, hogy itt az idő. Elrúgtam magam a földtől, és végre éreztem valami mást is a darab fán kívül, mely combbelsőmet, és lágyékomat simogatta: valami újféle energia járta át testemet, melyhez foghatót még sosem éreztem. A szél, ahogyan simogatta arcomat, hajam, ahogyan lobogott, mind szabadságérzettel töltöttek el. Nem fogott tartva semmi béklyó, nem éreztem, hogy bármilyen szabálynak meg kellett volna felelnem, és csak emelkedtem, emelkedtem, míg nem a gyűrűk közelébe nem kerültem. Ekkor gondoltam úgy, hogy nagyon okos dolog lesz a legalább 10 méter mélybe lenézni; nem volt az, mint kiderült. Megszédültem, és nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy a seprű kicsúszott kezeim, lábaim közül, én meg hiába kapálóztam utána, nem sikerült elérni azt. A pánik szinte azonnal végigsöpört rajtam, és bizony szomorú véget értem volna, ha nem lett volna Cedric közelemben, és nem kapott volna el majdnem azonnal, amikor észrevette, hogy gond van.
Veszettül kapaszkodtam belé, arcomat valamijébe belefúrtam, mellkasa, válla, irreleváns volt. Egész testemben remegtem, és ott helyben készen voltam betenni a törülközőt, és elmenekülni könyveim mögé.
- Mond, hogy nem zuhanok semerre, és nem forog a világ, ó kérlek mondd. - Szuszogtam bele a talárjába reménykedve abban, hogy megérti motyogásomat. - Ezt még gyakorolni kell. - Tettem hozzá morgósan. Elég sok önbizalom távozott belőlem, amilyen gyorsan jött mindaz.

Megkezdődött az oktatás; ő volt a tanár, én meg a tanuló. Alapjáraton nem lett volna furcsa a dolog, csak nem bírtam kiverni a fejemből, hogy testközelben van velem az egész iskola talán legjóképűbb fiúja, csak hozzám beszél, sőt mi több, úgy beszél hozzám, mintha érdekelném is. Igen igen, ez a közeledés, ez a kellemes, megnyerő hang, azok a finom érintések. Amint rádöbbentem erre a felismerésre elárasztotta a pír arcomat, szívem zakatolni kezdett, ehhez hozzájött még az izzadás is, így tökéletes volt a színtér arra, hogy eljátszani magam leégetését.
Ismét közelebb jött, amint látta, hogy megint szerencsétlenkedek a nyél fogásával, beállította kezemet és felajánlotta, hogy mögém ül, és segít. Hülyének éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek először tanítják a biciklizést. Szégyelltem magam, hogy ilyen óvodásan kell az alapokat megtanítani nekem, de egyidejűleg rám nem jellemző öröm töltötte el lassan mellkasom; ez a fiú mögöttem lesz, és akármikor megölelhet, akárhova ráfoghat, és én valószínű nem ellenkeznék.... de miért nem? Miért nem bírok úgy ránézni, mint eddig? Miért nem a bugyuta, üresfejű szépfiút látom benne? Talán a rengeteg liba hiányzik körülötte, talán meg itt van mellettem, és látom, hogy képes emberi beszédre, értelmes, kedves, megértő beszédre, a hangja olyan, hogy gerincemen végigfut, felállítja hajamat, majd lefelé csusszan, és elárasztja alsóneműm.
- J...jól van, úgy könnyebb lesz tényleg... - Motyogtam próbálva még az erős, nemtörődöm bástyát mutatni, és hagytam, hogy mögöttem meglovagolja a seprűt. Amint magam mögött éreztem elkezdett dolgozni a kezeivel; az egyikkel az enyémre fogott, és irányította azt, hogy hogyan simuljon a nyélre, és milyen erősen fogjam, a másik derekamra. A már ismerős elektromos hullám végigszaladt hátamon. Kellemes hangja a fülembe suttogta az instrukciókat, bár igaz, nem igazán értettem őket, de nem érdekelt. Önbizalom, úgy kell azt, igaza van, bíznom kell magamban, és ha bízok magamban, akkor le fogom vedleni a könyvmolyságot, és akkor ez a fiú látni fogja, mi van belül nekem... sok értelemben is.
A seprű tényleg elbírt minket, lábaink felemelkedtek a földről, ahogyan éreztem, hogy a seprű érzi az erőt, mely a kettő pilótájából árad. Ideje volt megmutatni, mennyire vagyok jó... és elindultam. Emelkedni nem sikerült, de meglepően egyenletesen, és relatíve elfogadható sebességgel közelítettünk a pálya vége felé, ahol kanyarodtam egyet, oldalra húzva a nyelet, és a seprű engedelmesen elfordult. Megtettünk egy kört a pálya körül majd leugrottam a seprűről, botorkáltam egy két lépést oldalra, és mélyeket lélegeztem. Működött; sikerült elterelnem gondolataimat a srácról, és a repülésre koncentrálni. De amint visszafordultam kukázhattam is mindezt, ugyanis ismét megláttam.
- Nagyszerű. - Mondtam kihúzva magam, és felvillanyozva, majd odaugrottam ismét a seprűhöz, amiről épp kászálódott le Cedric. - Most meg repülni akarok, magasra, gyorsan, sokáig. - Fújtattam lelkemben égő tűztől táplálva. - Taníts meg ezekre is, mindenre, mindent tudni akarok. - Szinte fanatikus megszállottsággal néztem fel rá, égő szemekkel, melyekből kiolvadt a jég.

Kevert érzések szaladgáltak mellkasomban Cedricnek hála, és az egyik ilyen érzésnek egyáltalán nem örültem, ugyanis magabiztosságom, mely egyébként sem volt a toppon, ha repülésről volt szó, nem is engedte, hogy a feltápászkodjon annyira a földről, hogy a közeli székben meg tudjon kapaszkodni. A fiú megmutatta elvileg, hogyan kellene a dolognak kinéznie, de volt egy sanda gyanúm, hogy ez nem annyira magától értetődő, mint amennyire ő azt mutatja nekem.
Odalépett mögém, és kezét éreztem könyökömön, ahogyan irányította karjaim, hogy beállítson egy bizonyos formát, majd kicsit megcirógatta derekamat, amitől a hideg futkosott a hátamon, sajnos nem a kellemetlen, de elérte a hatását; kihúztam magam, és elengedés után a seprű megállt egy helyben. Egy bíztató mosollyal az arcán elengedett, melytől néhány másodpercig csak bámultam magam elé. Éreztem, hogy a tökéletes bizonyosság, ami átjárta testem távozik azonnal, mihelyst Cedric elengedett, majd, amikor felültem a seprűre, az szépen lassan ereszkedni kezdett. Dühös voltam magamra; hogyan remélhettem, hogy felvételt nyerek a kviddiccsapatba, ha ennyire nem bízom egy piszkafában, és legfőképp önmagamban? Legszívesebben leköptem volna magam, de annyira azért nem voltam neveletlen.
- Nem, valóban nem, így csodálkozom, hogy tudod a nevemet. - Jegyeztem meg remegő hanggal, nem ránézve a fiúra. - Hajtó szeretnék lenni, ha sikerülne megzabolázni ezt a megvarázsolt darab fát. - Morogtam, miközben nyaktekerő mozdulatokkal szorongattam a seprű nyelét kínomban. - Nincs valami titkos mód arra, hogy nekem is ugyanolyan jól menjen a dolog, mint neked? Nincs valami önbizalomfeltöltő bájital, amitől elfelejtem, hogy régen ültem már seprűn, és nem fog érdekelni, hogy más mit gondol rólam, repüljek akármilyen rosszul? - Kérdezem kétségbeesett hangon, de ugyanolyan mogorva arccal. Nem szerettem mutatni érzelmeim, most sem óhajtom hagyni, hogy teljesen átvegyék azok felettem az uralmat.

Kiszedtem fenekem alól a seprőt, és letámasztva figyeltem, ahogyan a fiú közelebb ér hozzám, teljes harci felszerelésben, és köszön, majd már előre is bocsánatot kér a semmiért. Nekem igazából édes mindegy volt, hogy ide jön, és elkezd ő is edzeni, bár kicsit valóban kényelmetlenül éreztem magam, hisz ő olyan jól csinálta, én meg olyan rosszul.
Szemeim felmérték csillogó szemeit, csinos arcéleit, a szellőnek játékát tincsein, és éreztem, hogy nagyot dobban a szívem. Cedricért nem véletlen voltak oda a lányok, szívdöglesztően jóképű volt, és éreztem, ahogy a pír kezd belekúszni arcomba, és fülembe. Inkább elszakítottam pillantásom arcáról a kezére, melynek egy mozdulatával tökéletes formába eresztette a seprűt, és már fent is volt rajta. Szám kicsit kinyílt, ahogyan néztem hitetlenségemben; a darab fa úgy viselkedett, ahogyan a lovasa akarta, és ötletem sem volt, hogyan csinálta a fiú. Az enyémet lábaim közé kellett vennem és kicsit még rugaszkodnom is kellett, hogy legyen valami emelkedés, lendület, de aztán szépen, lassan visszaültem a földre, bezzeg neki... Kitört belőlem a frusztráció.
- Ezt hogyan csináltad? - Kérdeztem tőle villogó szemekkel, szinte el is felejtve, hogy az előbb mit gondoltam róla. - Miért áll neked egy helyben, miért lebeg tökéletesen? Miért nem akar lehúzni a földre? Hogyan csinálod? - Ismétlem meg legelső kérdésem a végén, és felváltva néztem rá, és a seprűjére, mintha valami csalást keresnék.

Ha egyetlen dolog nagyon megváltozott bennem a nyár folyamán, az a kviddicshez való hozzáállás volt. Talán a régebbi évek miatti kihagyás, talán az, hogy elkezdtek érdekelni a seprűk mögötti technológia, vagy csak egyszerűen láttam, hogy a jó játékosokat micsoda fény, és diadal övezi, felvetettem magamban az ötletet, hogy mi lenne, ha jelentkeznék a Hollóhát válogatottjába. Igazán ambiciózus ötlet volt tőlem, lévén, hogy sosem ültem seprűn kivéve első évemben, de, ha annak a Harry Potternek sikerült elsőre letarolnia a zsűrit, akkor nekem is sikerülhet. Még, ha kicsit talán tériszonyos is vagyok.
Linda volt olyan rendes, és a sulikezdésre vett nekem egy Jólsep-R-11est, mely ugyan nem volt a leggyorsabb seprű a piacon, de bőven elég volt arra, hogy megtudjam, mennyire vagyok jó, illetve mennyire izgat a dolog. Sőt igazából még próbaseprűnek is túl sok volt, igazából egy sulis seprűn kellett volna kezdenem, és csak utána venni sajátot, de hát mehh, nem az én pénzem, legrosszabb esetben meg lesz egy márkás utcaseprűm. Tapadni fognak rám a fiúk az biztos.
Barátaim híján az egyik lyukas órában vállamra vettem seprűm, és lebattyogtam a kviddicspályára, mely szerencsére csontüres volt, így nem kellett többnek is végignézni, hogyan töröm össze magam, illetve nem voltak potenciális szatírok sem, akik azzal töltötték szabadidejüket, hogy talárok alá nézegetnek. Biztos a bugyira fájt a foguk, de én trükkös voltam, és nem vettem fel olyat, problémát megelőzendő.
Felröppentem hát, és kipróbáltam mennyire működik ez. Nos..... szomorúan tapasztaltam, hogy a seprű hamar megunt engem, és ugyan nem állt meg a semmi közepén, hogy aztán ledobjon, de lassan a földre tette magát önkényesen. Rosszallóan néztem a fellázadt darab fára, nem értettem a problémát, nem féltem tőle, bár mikor felálltam, akkor egy megkönnyebbült sóhajt szakadt fel tüdőmből, és lábaim is remegtek kicsit. Csalódott voltam, de nem akartam feladni. Elkezdtem fel s le sétálni, hecceltem magam némán, vagy ahogyan a férfiak szokták magukat, ha konditerembe járnak; nem, nem üvöltöztem, hanem erősebb hördülésekkel fújtam a levegőt, és mondogattam magamnak, hogy menni fog ez menni fog ez. Műsorszámomat megszakította egy jóképű fiú, aki befurakodott perifériás látásomba, ahogyan lassan halad felém, hogy aztán megálljon, és kibiceljen. Egyelőre. Felismertem: Cedric Diggory volt az. Sosem vallottam be magamnak, hogy kicsit odavoltam a fiúért, de csak azért, mert egy idő után gyűlöltem, hogy minden karján volt két három lány mindig, akiknek sosem állt be szájuk, és olyan buták voltak, mint egy zsák BagolyBertiFéleDrazsé. De most egyedül volt.... most nem gyűlöltem.... még.