Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Karah Agatha Nielsen
Születési hely és dátum: Koppenhága, Dánia; 1977. augusztus 2.
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Kanadai vörösmókus
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Kilencedik évfolyam, auror szak
Képesség: Képes vagyok 8 percig a víz alatt maradni?
Kiemelkedő tudás: Asztronómia - kiemelkedő, Gyógynövénytan - totálisan tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Talpraesett. Makacs. Kétballábas. Türelmes. 99,9999%-ban nyugodt természetű. Szeretetéhes. Egyszer fejére ejtett egy másfél éves gyereket. Teljes mértékben kivonta az étrendjéből a zöldeket minden józan érv ellenére. Nem bír meglenni ha 28 foknál melegebb helyen. Aktív érdeklődő ha mugli téli sportokról van szó. Kicsit defektes érzelmileg. Egyszerre szereti a figyelmet és megbújni a háttérben. Hangulatingadozási problémák. Havonta egy-egy nagyszájúsági roham. Alapvetően egész oké, csak ne vedd az elég gyakori némaságát bunkósságnak, nem hiszi ő többnek magát nálad egyszerűen csak nincsenek rendben a szociális képességei. Vagy előfordul hogy néha tényleg többnek gondolja magát nálad, már igazán ne vedd sértésnek.
Ó, és néha (elég gyakran) ha éppen úgy esik (tízből kilencszer) éppen harmadik személyben beszél magáról, de ez teljesen normális ugye? (Nem. Nem az, de őszintén annyira nem érdekel, hiszen mégis ki fog olvasni a gondolataimban és nekem vágni a dolgot, kérlek.)
Mivel egyértelmű hogy már így is azon agyalsz mégis miféle fura teremtmény lehetek nyugi, lehet hogy egy kicsit javítnom kéne a benyomáson. Alapvetően az emberek nagy része akivel rendszeresen kommunikálok (ezen a helyen akarva akaratlanul megtörténik ilyesmi is tekintetbe véve hogy nem tölthetek hét évet egy bentlakásos iskolába úgy hogy nem beszélek például a négy másik szobatársammal. Amúgy ők rendesek. Mondjuk vegyük figyelembe hogy volt hat évük megszokni hát... szóval engem.) tisztába vannak vele, hogy kell velem bánni. Hogy az esős napokon míg mások morcosak, én felvidulok, ne szóljanak hozzám amikor olvasok, és hogy vágjanak vissza ha éppen csípős a nyelvem és nem figyelek a jó modorra.
Oké, szóval tegyük kicsit egyszerűbbé a dolgot. Nem vagyok kiemelkedő alak, ha elhangzik a nevem egy beszélgetésbe igenis vissza fogsz kérdezni hogy "Nielsen? Melyik az? Az a fekete hajú, vagy a másik öhmm... Rövidebb, barna haj ugye? Jah, persze asszem tudom melyik az" de lényegében megvan a saját társaságom.
Annak ellenére, hogy egy totális antiszociális de mégis fennhéjázó lúzernek állítom be most magam, azért nem ennyire rossz a helyzet. Maximalista vagyok, méghozzá nem is kicsit. Ha valamit a fejembe veszek, egyszerűen nem tudok nyugodni míg sikerül elérnem a kitűzött célomat - és még a piszkos módszerek se riasztanak vissza. Akkor pedig még tegyük hozzá, hogy hihetetlenül versengő típus vagyok, tehát összességében csak annyit mondok, ne tesztelj, ne hívj ki, ne fogadj velem, mert annak még sose volt jó vége. Meg akkor tegyük hozzá, hogy utálok veszíteni. De nem úgy mint a normális emberek, ó, nem. Ők túlteszik magukat az ilyenen egy pár napon, héten belül. Én? Pontosan emlékezni fogok a pillanatra, rád és nem számít hogy fair volt e vagy sem, mi már nem leszünk barátok sőt, a 10 méter távolság azonnal életbe lép.
De hé, hé, hé! Az esetek nagyon nagy százalékában teljesen normális vagyok, nem keresem a konfliktust, utálom a feszültséget - egészen addig míg valaki nem indokot az ellenszenvre, minden oké.
Megjelenés
"Karaaaah! Karah, Karah, Karah! Látom ám, hogy mindjárt leszakad a ládát füle! Indíts vissza kisasszony, megmondtam hogy nem viheted el a fél szekrényedet, nem, ne nézz rám így tudom én hogy beraktál legalább öt kabátot, mégis minek neked annyi hah? Aztán meg sírsz mikor a bagoly nyúzottan hozza vissza a csomagot mert pár hét után rájössz hogy nem férsz el a szekrényedben, na nem, nem csinálod végig megint a tavalyit! Minek ennyi blúz aztán meg? Ez a kettő teljesen ugyanúgy nézz ki, minek neked két teljesen egyforma mikor az idő nagy részében úgyis egyenruhát hordasz? És ez? Mégis mi ez? Minek neked ez? Merlin szakállára, ennek mégis hol a vége?""- Mosolyogj kis hercegnő.
- Mhmm.
- Na, gyerünk csak egy mosolyt. Ne nézz így rám. Nem vagy szép mikor így nézel.
- Ez nem is igaz.
- Dehogyisnem. Bizonyított tény.
- Persze papa, persze.
- Nem hiszed? Pedig igaz! Abba a mugli könyvbe olvastam mikor kipróbáltuk azt a repülősgépet.
- Repülőgépet.
- Igen, igen no abba írták, hogy azok az emberek akik legalább ötször rámosolygónak valakire egy nap nem csak hogy több boldogsághormont termelnek, de hosszútávon jót tesz a bőrnek is amitől szebb leszel.
- Ühümmm.
- Még mindig nem hiszed? Na jól van. És ha azt mondom, hogy ha egy héten legalább negyvenszer -
- Ne menj túl messzire papa.
- Oké, akkor harminc? Huszonöt? Ne nézz így rám, ennél lejjebb nem megyek. Akkor ha huszonötször rám mosolyogsz valakire vasárnapig, kapsz egy sarlót?
- Csak annyit?
- Na hé! Majd később tárgyalhatunk emelésről, ha jól teljesítesz.
- Mmmm, mmm, persze papa, persze.""- Szóval. Lenne egy ötletem. Nem, nem akarok megint kilógni takarodó után, elég volt a múltkori eset, komolyan nem értem, hogy sikerül neked mindig észrevehetetlenül kijutni az ajtón, aztán még a sötétbe is lejutni azokon a szeszélyes lépcsőkön... Várj, hol is tartottam? Igen! Szóval van egy ötletem. Mi lenne haaaa... Egy kicsit levágnánk a hajad?
- Takarodj.
- Nem, nem figyelj hallgass meg! Jobban állna. Esküszöm. nagyon jó vagyok az ilyenekben.
- Nem.
- Oké. Értem. De. Gondolj bele. Nem változtattál a hajadon amióta ismerlek. Mennyi is az... négy éve? Öt? Mindig ugyanaz a barna, ugyanaz a hosszúság, néha két centivel rövidebb, néha teljesen ferdén van vágva - komolyan ki vágja a hajad, valami négyujjú házimanó? - na, de a lényeg, jól állna a változatosság.
- Ne is álmodj róla.
- Akkor valami színt! Találtam múltkor ilyen kimosható festékes cuccot anyu magazinjába, nagyon mugli, de szerintem beválna. Aztán begöndöríteném. Elvileg van egy jó varázslat rá, amitől akár három napig is tartanak a hullámok. na persze, ha egy kicsit rövidebb lenne...
- Előbb csókolnám meg a háromujjú házimanónkat minthogy pálcával vagy ollóval a hajam közelébe engedjelek. Komolyan mondom! Ha hozzáérsz a hajamhoz, eltöröm az karodat. Aztán minimum három ujjadat."
Julianne két hetet töltött a gyengélkedőn, én pedig három hónapot büntetőmunkán. A világ összes csokibékáért se vallanám be, hogy igaza volt a rövidebb hajhosszal kapcsolatban.
Igaz, azóta se nagyon néz teremt szemkontaktust ha összefutunk a folyosón. Bár nem hiszem, hogy hinne nekem ha azt mondanám az ujjait
tényleg véletlenül törtem törtem el az ujjait. Eredetileg csak a karját szándékoztam.
Életed fontosabb állomásai
Hallgatom az eső nyugtató, melankolikus énekét, az esőcseppek halk duruzsolását valamint a háttérzajt ami az alattam lévő városból szűrődik ki. Komponálatlan összevisszaság, nekem mégis olyan mint valami régi altatódal, aminek az első dallama ellazítja az izmaimat és egyszerűen szétárad bennem a nyugalom. Minden végtelennek tűnik, minden olyan békés. Olyan könnyű belefeledkezni a momentumba és elhinni, hogy ez nem csak másodpercek sokaságáig tart, hogy egyszer felkel a nap és elmúlik az a bizonyos pillanat, ilyenkor még a legmakacsabbak is elhiszik a lehetetlent. Vagy rosszabb esetben még reménykednek.
Szorosabbra húzom magamkörül a takarót, és bekekortyolok a már hideg teámba. Fél szemmel a sarokba lévő órára sandítok - 4:56. A nap pontosan harminchét percen belül kel fel. Én pontosan két órája és negyvenkét perce ülök egy helyben, egy kissé kopott takaróba burkolózva és próbálok megkűzdeni egy pohár teával. Meg az időben, akármilyen hasztalan is. Az idő mindig nyer, nem számít milyen keservesen könyörgünk, hogy lassítson.
Huszonhat percet kaptam, és még csak ki se élvezem. Inkább siránkozok, hogy miért nem több, miért pont most, miért nem később. Csak ne lenne annyira tipikus. Szeretem azt gondolni, hogy ezzel csak magamat védem, hogy ebben az esetben garantáltabb megoldás ha a ragtapaszt lassabban, vízzel feloldva szakítjuk le és nem pedig egy mozdulattal. Így könnyebb lesz, mondogatom magamnak. Így könnyebb lesz kisétálni az ajtón és nem nézni vissza. Könnyebbnek kell lennie, hiszen más ötletem nincsen.
Nagyot dobban a szívem a jól ismert érintésére, és kiszalad belőlem egy meglepett sóhaj. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy meg se hallottam a - amúgy máskor igen csak jellegzetes - lépteit. Nem nézek hátra, de hagyom, hogy átkaroljon hátulról a derekam alatt és öntudatlanul bár, de belesimulok az ölelésébe. Egy kis, de igen karakteres hang ordít a fejembe -
Ne csináld! Állj! Pont ettől tartottál! Indulj, most! Ne nézz vissza! Ne engedd el magad! De akármilyen erős is, akármennyire tudom hogy mennyire igaza van, túl gyenge vagyok hogy ellenálljak.
Csak még egy pillanat… Csak még egy perc, nem kérek többet. Még egy, és aztán úgyis örökre vége.
-
Mit csinálsz? - suttogása alig hallatszik annak, ahogy megtöri a némaságot a szobába. Érzem a lehelettét az arcomon, és fejét a vállamon nyugtatja. Kényelmetlen számára, de mióta elhintettem egy fél megjegyzést, hogy mennyire megnyugtatónak találom ha ezt csinálja, szívességet tesz nekem. Pedig nem kéne. Nem érdemlem meg.
-
Nem tudtam aludni. - ami voltaképpen nem hazugság, de nem is a teljes igazság. Már két napja nem aludtam ki magam, hiszen a fejem tele van gondolatokkal és a belsőmbe túlteng a bűntudat. Abban a pillanatban rendkívül hálás vagyok, hogy nem kell a szemébe néznem.
Csak állunk ott, és mostmár közösen nézzük a lassan kékülő eget. Még mindig sötét van, de látom kirajzolódni a házak tetejét az égen.
Mindjárt vége, mindjárt vége, mindjárt vége… zakatol a dallamtalan versike a fejemben. Így hát, természetesen ignorálom.
Mikor már épp belefeledkeznék mindenben megint, mielőtt még hagynám hogy újra ellazuljak és elvesszek a következő percben újra megszólal. -
Elmész, igaz? - halkabb a hangja mint előzőleg volt, és ha nem lennék annyira kiélezve minden mozdulatára, reflexére és cselekedetére talán meg se hallottam volna. Mintha villámcsapna végig a végtagjaimon, forog a gyomrom, a torkom összeszorul. Utálom, utálom, hogy ilyen érzéseket vált ki belőlem. Utálom, hogy gyenge vagyok. Utálom, hogy ilyen nehéznek érzem a távozás gondolatát. Én nem vagyok ilyen, nekem sose jelentetett ez gondot. A logika embereként szerettem kizárni az érzéseket a döntéseimből, hogy a fejemmel tudjam kiválasztani a legkedvezőbb opciót. Úgy kezeltem az életet, mint valami feladatot ami akkor a legjobb ha a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldással válaszolok. Ezek az érzések amiket most érzek csak felesleges számolások, piszkos ellenőrzések, a halogatás legfőbb eszközei. Gyengeség.
Gyenge vagyok és ezt utálom, de ugyanakkor megszakad a szíevem amikor arra gondolok hogy e nélkül kell élnem. Micsoda elmebaj ez?
Hosszú percek is eltelhettek, de bármennyire is szerettem volna hogy ne kelljen válaszolnom, kérdése továbbra is ott lógott a levegőben, egyre türelmetlenebb és levegőtlen helyzetet okozva.
Feléfordultam, és kétkezem közé foglaltam az arcát. Csak a saját helyzetemet nehezítem, tudom, ó de mennyire tudom. -
Nem. Nem megyek sehova. - feleltem, és csak azért is halvány mosolyra húztam a számat. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne remegjen a kezem, ne engedjem a hangomat elcsuklani és a szememet is könnytelennek hagyjam. -
Esküszöm. - tettem hozzá, hogy még egy tőrt szúrjak a saját szívembe. Mégis, hogy kéne visszafognom magam, hogy ne vesszek el a szemébe? És aztán csak fogni a cuccom és elsétálni mikor tudom, hogy mit rejtenek?
Tisztába vagyok vele, hogy ezzel csak még nehezebbé teszek mindent mindkettőnk számára. De ha ezzel még okozhatok számára egy rövid kis boldogságot… Talán megéri. Valószínűleg nem. Nem vagyok jó az ilyenekben.
Rámmosolyog, én pedig még inkább egy rettenetes embernek érzem magam. Homlokoncsókol, én pedig érzem ahogy az ujjaim megremegnek és egyre nehezebben bírom tetettni magam. -
Megvárlak odabent. - Merlinem, merlinem, köszönöm.
Nézem ahogy elmegy, és behajtja maga után az ajtót én pedig továbbra is ott állok az ablak előtt, mozdulatlanul. Csak akkor tűnik fel, hogy levegőt se vettem egy ideje mikor már szúrni kezd a tüdőm. Sírni lennem kedvem. Mikor volt ilyen utoljára? Talán a tizenötödik születésnapomon. Micsoda katasztrófa volt. De én nem sírok. Képtelen vagyok rá. Most mégis úgy érzem, hogy leginkább utánaszaladnék, és könnyek között sírnám ki magam az oldalán, hogy egyáltalán felmerült bennem az ötlet, a távozás gondolata.
Elég.
Elég Agatha.
Fogd a cuccodat. Vedd fel a kabátodat. Rakd zsebre a hűtőn lévő képet. Tűntesd el a nyomaidat. Nem is gyanítsák, hogy egyszer itt voltál. Ne legyen rá bizonyíték. Ne lépj a hálóajtóhoz közel. Ne használd az főbejáratot - hopponálj.(A második nevemen szólítom magam, mert az idegen. Karah gyenge. Karah túl sokat érez, hogy megtalálja a legegyszerűbb megoldást ellenőrzések és másodszámítások nélkül. Agatha nem hisz az érzésekben, kizárja őket. De még ő se annyira erős, hogy összetépje a zsebébe lévő képet, az egyetlen bizonyítékot, hogy ő, ők, ez itt, minden igaz volt.)
***
London sokszor elviselhetetlen tud lenni; a dugók, az időjárás, a rengeteg turista. De hajnalban, mikor a nap kel mintha a város is egy jobb oldalát mutatná meg. Az emberek kedvesebbek, néhányan rád vagy visszamosolyognak. Az utcák csendesebbek, a levegő friss, és bár semmi varázslat nincs benne számomra mégis olyan mintha az egész várost megbabonázták volna hogy a legjobb oldalát mutassa. A magassarkúm kopog az aszfalton, a hajamba belekap a szél és egy pillanatban tényleg megtudok szabadulni minden gondterhelt gondolatomtól. Inkább gyönyörködöm a cseresznyevirágfákon ahogy befordulok a sarkon. Kimondottan áldom a sorsot, hogy olyan tehetséggel áldott meg amivel késpes vagyok falat állítani a fejemben, és teljesen ignorálni mindent ami megzavarhatná most a nyugalmamat. Később rosszabb lesz persze, hiszen majd rám borul ha túl sokáig halogatom, de nem most. Most nem bírok ki több gyengeséget.
42, 40, 38...
36. A kulcs a cserép alatt. Micsoda mugli húzás. Kíváncsi vagyok melyik mozgófilmből nyúlta az ötletet.
-
Papa? - kiáltok, és becsukom magam után az ajtót. Ledobom a táskámat a földre, és reflexszerűen nyúlok a levelekért amint átmegyek a konyhába. Fel se tűnik a csönd annyira hozzászoktam a hajnal nyugalmához. Hivatalos, hivatalos, Clara néni képeslapja, majdnem két hónapos, egy fél pergament Julestól, hogy hogy vagyok, Roxforti értesítő, ugyanazok mint minden évben. Legalább egyszer változtathatnának valamit; esetleg egy órával későbbi indulás? Nem arany jegyek, hanem inkább ezüstök? Kilencedjére olvasni ugyanazt a levelet már igazán idegesítő.
Kikaptam egy almát a kosárból, és végigfutott a szemem a pulton hagyott Reggeli Prófétán. -
Papa? - kiáltottam el magam újra, de mikor nem kaptam semmi választ felkaptam a fejem. Ez furcsa. Általában még az emeletről is meghallja a hangom.
A nappali üres volt, - bár nem éppen a legtisztább, nem ártana elbeszélgetnem azzal a házimanóval, ahogy a dolgozószoba és az étkező is. -
Papa? Hahó? Itt vagy? - az emeletre érve feltűnt, hogy a háló ajtaja nincs teljesen bezárva, csak félig behajtva. Ez másnak nem lenne furcsa, miért is, de nekem reflexem lett, hogy mindig csukjam be magam az ajtót a papa annyit mondogatta mikor kicsi voltam. Rossz érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy valami nincs rendben de akkor még fogalmam se volt róla milyen messzire ereszhetem el a fantáziámat.
-
Papa...? - dugtam be a fejem az ajtón és körülnéztem a szobában. Sehol senki. Mégis... mikor beljebb léptem... -
Papa! - kiáltottam fel kétségbeesettem. A lábaim összecsuklottak a földön, éppen ott ahol ő feküdt. A fejemből kiszaladt minden gondolat. Merlinem. Fogalmam se volt mit tegyek, hogy kell levegőt venni, a sokk és a félelem egyszerűen megbénított. -
Papa! - kiáltottam, és kiáltottam újra és újra minden akarat nélkül.
Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Ez nem történik, Ez történhet meg. Egyszerűen nem lehetséges, nem. A remegő kezemet a csuklójához érintettem, és próbáltam visszaemlékezni arra a mugli műsorra amit még fiatalon néztem. Hirtelen nem Madam Pomfrey sokszor ismételgetett technikája jutott eszembe, vagy az a foglalkozás amit minden két évben megtartottak. Nem a varázsige amivel könnyen meg lehet állapítani, hogy dobog e még a szíve. Nem. Egy mugli műsor, amit abba dobozban, TV-ben láttam majdnem tíz éve.
A sokk hülye dolgokat hoz ki az emberből.
Kérlek, kérlek, kérlek.
Kicsit feljebb mozdítottam az ujjamat a csuklóján.
Kérlek, kérlek, kérlek.Egy megkönnyebbült sóhaj.
-
Marla! Azonnal hívd a Szent Mungót! Gyorsan!