2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Az emberek néhány érzelmet megjátszanak. Én úgy érzem, hogy mindet megjátszom, méghozzá kiválóan (...), és ez nyomja a vállamat. Gondolom…"
Főkarakter: Főkarakter Teljes név: Levin Antonyin Dolohov Születési hely és dátum: 1979. december 27. Csoport: Mardekár Patrónus: hiúz Évfolyam (szak) / Foglalkozás: hetedik Képesség: - Kiemelkedő tudás: Számmisztika – kiemelkedő, Sötét Varázslatok Kivédése - kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Mindenki szeret azon elmélkedni, milyen ember is ő valójában. Ilyenkor leginkább a többi emberhez való viszonyát veszi alapul, vagy azt, hogy ők mit gondolnak róla. Ez olyan, mintha ferde tükröt tartanál magad elé. Úgyis a barátaid véleménye számít, és úgysem veszed figyelembe, amit a haragosaid gondolnak rólad. Talán ez így van rendjén, nem tudom. Nem szoktam azon gondolkozni, milyen ember vagyok. Gonosz? Jó? Sosem találtam még meg a válaszokat. De más sem. Senkit sem lehet beskatulyázni egy-egy gondosan felcímkézett, szamárfül nélküli kis mappába, olyanba, mint amelyből oly sokat tartok az iskolában. Szeretem a rendet. A rend és a rendszer megnyugtató, biztos pont az életben – kevés van az ilyenből. Szeretem precízen végezni a munkám, gyorsan, takarékoskodva az időmmel. Hisz az idő pénz, én pedig nem szeretem szórni a pénzemet. Ez az életem minden területére igaz. Erre mindenki azt mondaná, „helyes, végre egy kötelességtudó, szorgalmas fiatal fiú”. Talán igazuk is van, nem tudom. Sokak szerint jó emberismerő vagyok – ha már a mások véleményénél tartunk. Ebben egyrészt igazuk van, hiszen könnyen rájövök, ki tisztességes, ki csaló, ki hazudik nekem, ki kedvel és ki nem (utóbbiból több van). De van valami, amit sosem fogok kiismerni; az emberi érzelmek. Nem bírom megérteni őket, a kicsapongó, túláradó érzelemhullámaikat, a szeretetüket és a gyűlöletüket, amely bármikor átcsaphat egy semmiség hatására a másikba. Én nem vagyok ilyen. Én nem érzem ezt. A bennem lévő ürességet csak indulatokat töltik ki olykor-olykor. Pedig igenis szeretnék én érezni, hogy elnyomjam magamban azt a fájó űrt. Már sok minden eszembe jutott, mivel oldhatnám meg ezt a problémát, de eddig nem mertem meglépni. Néha megrémítenek a gondolatok, amelyek a fejembe tódulnak. Arra gondolok, hogy bántanom kéne valakit, meg kéne ölnöm valakit, de nem merem megtenni. Nem a lelkiismeretem tart vissza, inkább a józan ész. Az anyám nem tud ezekről, mégis gyakran megkapom tőle, hogy egy kis szörnyeteg vagyok. Már amikor hozzám szól, mert egyébként nem szoktunk beszélni. Biológiailag tekintem csak az anyámnak, érzelmi kötelék nem fűz hozzá, már abba is belefáradtam, hogy gyűlöljem őt, amiért sosem foglalkozott velem. Én már nem gyűlölök senkit, egyszerűen nincs értelme. Nem érzek semmit. Bizonyára betegnek gondolsz, lehet igazad is van, nem tudom. Az igazat megvallva nem szeretek beszélni. Legalábbis nem feleslegesen. Csak azt közlöm másokkal, amit lényegesnek tartok, a locsogó emberek taszítanak. Mert ostobák, én pedig ki nem állhatom az ostoba embereket. Nem mintha sokan lennének, akik megütik nálam azt a bizonyos lécet. Sokan furcsának tartanak, sőt, valójában mindenki annak tart. Félreértés ne essék, nem súgnak össze a hátam mögött és nem ülök egyedül valamelyik sarokban gyanakvó pillantásoktól övezve. Vannak barátaim, méghozzá rengeteg. Az ivócimbora talán helytállóbb kifejezés lenne, ugyanis legjobb tudomásom szerint a barát magában foglalja a bizalmas társ fogalmát is. Nos, én ilyet nem ismerek. Nem tudok közel engedni magamhoz senkit, a közös ivászatban, cigarettázásban és bulizásban kimerül minden kapcsolatom velük. Nem hiszem, hogy bárki is értékelné azt, amit a szikkadt kis lelkem mélyén talál. A felszínes kapcsolatokat viszont annál lelkesebben építgetem mindenkivel, később még jól jöhetnek. És nem utolsó sorban nem akarok túlzottan kilógni, nincs szükségem a felesleges kérdésekre. Ugyanez a helyzet a lányokkal is, elég sok megfordult már mellettem, de egyik sem hosszú időre. Rájuk unok vagy ők nem bírják ki mellettem, de valahogy mindig hamar vége lesz. Nem hiszem, hogy ez jó hozzáállás, de nem igen tudok tenni ellene. Én erőszakos vagyok, ők meg ostobák és unalmasak, a kettő együtt nem egy hosszú távú kapcsolat alapköve…Talán egyszer ez is más lesz, nem tudom.
Megjelenés
Az átlagosnál jóval magasabb vagyok, talán ez a legszembeötlőbb a külsőmben. A hajam szőke, a szemeim sötétbarnák, más jellegzetest nem igazán tudok megjegyezni. Nem vagyok jóképű, sem pedig feltűnően izmos, a testalkatom inkább vékony és szálkás. Aranyvérűként hamar megtanultam, hogy a hanyag eleganciánál nincs is fontosabb, úgyhogy ez az elv érvényesül az öltözködésemben is. Ha épp nem egyenruhában vagyok, akkor is az ingeket preferálom, illetve vallom, hogy a nyakkendő viseléséhez nem kell különleges alkalom.
Életed fontosabb állomásai
A szőke kisfiú némán követte édesapját a sötétben, a kavicsos, porhóval lepett úton keresztül. Előttük magasodott a hatalmas kúria, amelyben imádott nagybátyja és a családja éltek. Rajongott Igorért, apjaként szerette a férfit. Apjaként, hiszen a szüleitől a legminimálisabb törődést sem kapta meg, amelyet az alig ötéves kisgyermek a levegőnél is jobban igényelt volna. Álmos volt, legszívesebben hazament volna a kényelmes szobájába, de nem mert ellenszegülni Antonyinnak. Elég korán meg kellett tanulnia, hogy nem ajánlatos felbosszantani a családfőt, hiszen az hamar elveszíti a hidegvérét és előfordulhat, hogy előbb eljár a keze vagy a pálcája, mint hogy gondolkodna. Levint gyakran bántotta, hiába volt ő igazán jó gyerek. Sosem hangoskodott, nem hagyott maga után rendetlenséget és nem sírt semmiért. Még akkor sem bőgött, mikor lenyúzta a bőrt mindenéről a házuk melletti erdőben, miután elesett. Tudta, hogy a hisztizés felesleges, mert senki sem foglalkozik vele a családjában. Egyszóval a kis Levin igazán jól viselkedett. Alig bírt lépést tartani az édesapjával, aki magas, nagydarab ember lévén legalább háromszor akkora távolságokat tett meg, mint a fia. Már szinte futva követte, így viszont sikerült beérnie a kétszárnyú bejárati ajtónál. A kopogtató medvefejet mintázott, a Dolohov család címerállata után. Komolyan vették a tradíciókat. Nomen est omen, a név kötelez, mondanák erre. Antonyin nem kopogott, nemes egyszerűséggel belökte a súlyos ajtót, amely hangos robajjal csapódott neki a márványburkolatú falnak. Az előszobában – bár talán helytállóbb lenne a csarnok megnevezés – sötétség és csend uralkodott. Sehol senki, még a házimanók sem neszeztek. Alig telt bele fél perc és máris fény gyúlt. A díszes lépcső tetején nyúlánk, fiatalos férfi jelent meg, kérdőn nézett le az érkezőkre. - Bátyám? – Meglepettségét nem az udvariatlan érkezés okozta, azt már megszokhatta testvérétől. Nem, erről szó sem volt. Megrökönyödését önmagában az eredményezte, hogy az unokaöccse és a bátyja eljöttek. Antonyinnal az utóbbi időben borzasztóan megromlott a kapcsolata egy örökösödési vita következményeként. Apjuk, az előző nagycsaládfő halála után az idősebb testvérre, Antonyinra szállt volna minden örökség, azonban ezt Igor nem látta bölcs döntésnek. Túl jól ismerte őt… Azonban azzal ő sem számolt, hogy a kettejük közti ellentét meddig fog fajulni. Magabiztosan lépdelt le az emeletről. - Ideje véget vetnünk ennek az egész ostobaságnak – jelentette ki az idősebb fivér. - Fogalmam sincs miről beszélsz, bátyám. Egyáltalán mit keres itt Levin? – ráncolta amaz a homlokát. – Későre jár, halasszuk ezt inkább holnapra. - Nem, Igor, semmi sem halasztunk holnapra. – Antonyin kezében pálca villant, a tekintetében pedig egyfajta állatias kegyetlenség. A mellette toporgó kisfiú szemei hatalmasra tágultak. Nem értett semmit, nem is kellett volna, hogy értse. Aminek viszont ezután lett szemtanúja, teljesen meghatározta a későbbi életét. Ötéves gyermekként nem ismert olyan fogalmakat, mint a főbenjáró átkok, a Cruciatus, de még csak a vérzések fajtáit sem ismerte. Nem tudta pontosan megfogalmazni azt, ami történt. Csak később vált számára világossá, hogy Igor bácsi a híres-neves Cruciatus átok miatt esett össze, vonaglott és üvöltött fájdalmában, mikor az apja egy színes fénycsóvát lőtt ki felé. Akkor még teljesen zavarodott volt. Aztán valami más történt. A következő átoknak nem volt olyan látványosan élénk színe, mint az előbbinek. Valami másnak viszont annál inkább. Minden csupa vér lett. Sosem látott még ehhez foghatóan vörös színt. A tökéletesen vasalt, fehér ingére tapadt foltokra helyezte kicsi kezét. Meleg. Még sosem látott ilyet. Hogy félt-e? Nem, a legkevésbé sem. Lenyűgözte és elborzasztotta a látvány. - Tanuld meg, fiam, hogy a trónbitorlók ezt érdemlik. Aki nem tudja hol a helye, az mindig megüti magát. Pfh, szánalmas. Sose hagyd, hogy elvegyék, ami a tiéd. Érted? Ha kell, ölj érte. Ez állati ösztön. – Sosem szólította fiamnak. Végleg belezavarodott. A nagybátyjára emelte a tekintetét. Igor nem mozdult a földön, hörögve vette a tüdejébe áramló utolsó levegőket. A testét mindenütt mély, súlyosan vérző sebek borították, mintha csak egy territóriumát védő vadállat tépte volna darabokra. Nem sírt, nem fájt neki, nem volt szomorú. Igor egy utolsó hörgéssel kilehelte a lelkét. Nem érzett semmit, csupán eddig ismeretlen ürességet. Valami elveszett benne…
Az apámat egy évvel ezelőtt sok más halálfalóval együtt Azkabanba zárták. Nem szerettem őt, ő sem engem, de mindig tisztelettel néztem fel rá és sosem kérdőjeleztem meg a szavát. A Sötét Nagyúr bukása előtt nem is volt számomra kérdéses, hogy az iskola elvégzése után azonnal csatlakozni fogok a halálfalókhoz, azonban ez a terv meghiúsult. Nem viselt meg különösebben, nem a halálfalók eszméi, sokkal inkább a győzelmükkel megszerezhető hatalmi pozíció foglalkoztatott. Most már nem számít. Igyekszem a jövőmre koncentrálni és egyenesbe hozni az életemet. Nem hiszek benne, hogy valaha igazán boldog lehetnék, de a siker ettől még ösztönöz. Politikával szeretnék foglalkozni, főleg külpolitikával. Nyelveket tanulni, utazni, konferenciákra járni és belefolyni a világ nagy dolgaiba… ez az, ami érdekel. Emellett persze meg is fogok házasodni, pont, mint minden más arisztokrata aranyvérű. Elveszek egy szintén aranyvérű lányt, aki származásában és rangjában is illik hozzám, mert ez az elvárás. Nem kételkedem benne, hogy mindezt el fogom érni. A tanulás sosem okozott problémát, tárt karokkal fognak várni mindenhol - a nagybátyám mindig azt mondta, hogy legyek büszke az eszemre, mert keveseknek adatik meg az olyan agy, mint az enyém. A házassági ajánlatommal ugyanez lesz a helyzet – elég pénzt öröklök majd ahhoz, hogy mindenki jó partinak tartson. Ha valaki még ezek után is abban a hitben ringatja magát, hogy az élet móka és kacagás, az biztosan nagyon ostoba. Néha nem egészen értem, mégis minek létezem.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Levin Dolohov 2016-01-07, 10:28
Elfogadva!
Nos hát gyorsan elkészültél és a canon karaktereknek mindig örülünk, még akkor is, ha nem kifejezetten meghatározó szerepük van a sztoriban, de majd most ez változik. A pb választásod illik a karihoz, amennyire én ismerem a fiatalembert egyáltalán és hát a lapod... huh! A jellemet olyan szépen hosszan kifejtetted, hogy csak pislogtam. Sok rétű lett és kellően összetett, látszik, hogy rendesen átgondoltad mit is szeretnék kihozni belőle, aztán az előtörténetnél teljesen indokolttá vált a jellem. Szegény fiúnak nem volt egyszerű élete ilyen családi háttérrel és ilyen apával. Mondanám, hogy bár ne így alakult volna és ne adj isten az apja hagyja ott a fogát, de akkor valószínűleg a karakter is kevésbé lenne sokrétű és izgalmas, mert hát a sötét alakokat mindenki szokta szeretni, na persze csak távolról olvasva. Óvakodj majd a lánycsapatoktól, akik minden áron jó fiút akarnak varázsolni belőled. Nem találtam hibát a lapodban, szóval irány a foglalózás, aztán mehetsz is játékostársat vadászni!
Óvakodj majd a lánycsapatoktól, akik minden áron jó fiút akarnak varázsolni belőled. 
