Cho&Szido

- A te cuccod szóval más nem nagyon hagyhatta volna el. Majd legközelebb jobban figyelsz rá. - mosolyodok el finoman, ahogy felelek a lánynak. Az emberek sokszor elhagyják a dolgaikat. Ez egyszerűen tény, és nem feltétlenül a képességek hiányából vagy minőségéből, hanem csak szimplán a figyelmetlenségből, vagy esetleg nemtörődömségből ered. Úgyhogy sokszor egyszerűen csak igyekezni kell, hogy odafigyeljen az ember a dolgaira. Én i mindig erre törekszem még akkor is, amikor annyira hullában vagyok, mint most. A figyelmetlenség könnyen okozhatja az ember vesztét, de ez rám főleg igaz. Egy figyelmetlenül elejtet szó, mondatfoszlány, é mindennek vége lehet, amit felépítettem az évek alatt. Ki az, aki ezt be merné vállalni, ha annyit dolgozott a dolgai felépítésén, mint azt én tettem az évek folyamán. Szerintem senki, aki meg igen annak úgy kell, az illető olyankor meg is érdemli, azt ami ezzel jár. Persze ha már amúgy is rohadt fáradt vagy, mint most én akkor sokkal nehezebb mindenre odafigyelni, de sajnos muszáj. Persze ettől csak még fáradtabb elszel, de legalább jót alszol utána éjjel. Én így próbálom felfogni a dolgokat. Sokkal könnyebb lenne, ha nem gondolnám még én is azt, hogy ez baromság.
- Szívesen adnék, de ez sajnos nem rajtam múlik. A szerencse forgandó. Majd lesz idő, amikor neked lesz szerencséd. - próbálom biztatni a lányt. Nálam is vannak időszakok, amikor a dolgok körülbelül egyáltalán nem szándékoznak összejönni, és mindent megszívok, amibe csak belekezdek. De egy idő után mindig jön egy pozitív sorozat, amikor viszont sikereket tudok elérni, és ezzel képessé válok egyensúlyozni a balszerencsés időszakaimat. Bár az igazat megvallva, többnyire szerencsés embernek tarthatom magamat, mert ha másba nem is, de legalább a tanulmányaimban rendszerint szerencsém van. Például az, hogy ha a szelektív tanulásnál pont azt a tételt kapom, amit éppen átnéztem meg a hasonlók. A kviddicset szeretem ugyan, de sose tartottam tragédiának, ha veszítünk, vagy nem mi nyerjük meg a kupát. Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem teszek mindent a pályán, de nem esek olyan mély letargiába a siker elmaradása után, mint azt egyesek teszik. Többnyire azért ezen a téren is szerencsésnek tarthatom magamat. De ha őszinte akarok lenni ez talán inkább annak köszönhető, hogy rajtam, mint őrzőn nem múlik annyira a meccs sorsa, mint a fogón, akinek a teljesítménye az esetek 99.9%-ban minden eldönt. A lányokkal nem vagyok túl szerencsés ezt Justice esete is mutatja. Igazából mindegy is, mert ezt a terepet annyira sose erőltettem.
- Majd annak az ideje is eljön. - legyintek gondtalanul. - Nem tudom, én inkább sört iszok ilyenkor. A teától csak melegem lesz, és akkor meg már aludni sem tudok. - felelek neki egy halovány mosollyal. - igen a sör az legalább hideg, és a szakirodalom szerint nyugtató is szóval nincs semmi vész, az mindig kisegít ilyenkor. Habár Cho gondolom annyira nem igényli ezt a megoldást, mint mondjuk a teás verziót. Az viszont nem nekem való. Max ha beteg vagyok, de akkor is inkább a nagyfater főztjét iszom, mert az minden bacit kipucol a szervezetből. - Ugyan, mondjad csak nyugodtan. - felelek neki egy fáradt mosollyal. Már megszoktam, hogy az emberek sokat panaszkodnak nekem, én pedig meghallgatom őket. Csak hát, amikor szétszakadás előtt 2 perccel van, akkor sokkal nehezebb bárhova is odafigyelned vagy türelmesnek lenned a másikkal szemben. Mindenesetre Cho-val szemben igyekszek mindent beleadni. Amikor valaki meglök hátulról, a kiömlő narancslé képe egy pillanatig el sem jut a tudatomig csak, amikor már látom, hogy telibe talála Cho-t, és megy a ruhámra is. - Csodás. Pont erre volt még szükségem. - szólalok meg vontatott hangon, elugranom már felesleges, és ilyen bravúrra amúgy sem igazán vagyok most képes. - Bocsi ne haragudj. Remélem máskor nem fordul elő. - Felmarkolok pár szalvétát, és Cho-nak adom, hogy megszáríthassa magát. Tudom, hogy van valami bűbáj, amivel meg tudom szárítani magamat, de most nem jut eszembe, és amúgy is legszívesebben az asztalra borulnék és aludnák békésen. Azt is tudom, hogy ki lökött meg, de nem fogok a nagyteremben párbajozni, majd szólok Carmen-nek, hogy rendezze el a dolgot, amúgy is arról panaszkodott a minap, hogy mennyire unatkozik, és kellene valami jó kis balhé. Tálcán viszem neki a lehetőséget.

Biztos jót tesz Cho-nak is, hogy meglett a karkötője, hisz szemlátomást eléggé fontos tárgy neki, és közel áll hozzá. Sokan mulatságosnak tartják az ilyesmit, pedig az emberek meglepődnének, hogy milyen szinten lehet ragaszkodni egy tárgyhoz, ami valaminek az okán sokat jelent az embernek. Azt hiszem én is kétségbe esnék, hogy ha Asami eltűnne - amire már volt példa, mert elég izgága "természete" van, és néha el-elkóborolt régen, de szerencsére azért csak előkerült mindig, mostanra pedig tettem róla, hogy ne tudjon elmászkálni a zsebemből, hacsak én nem veszem ki belőle. Más dolgom pedig szerencsére nem nagyon van, amit elhagyhatnék. Persze ez erősen összefüggésben van azzal a ténnyel is, hogy a személyes ingóságaim száma meglehetősen alacsony szinten van. Persze a nagyiék szívesen megvennének bármit,a mit kérnék, de mégiscsak kisnyugdíjasok szóval nem veti fel őket a pénz, én meg nem vagyok túlzottan híve annak, hogy mindenféle kacatom legyen feleslegesen, ezzel az Ő pénztárcájukat is megkímélem, és annak az esélyét is kivédem, hogy folyamatosan elhagyjam a cuccaimat, és azzal kelljen foglalatoskodnom, hogy keresgéljem őket.
- Előbb-utóbb te is megtalálta volna. Én csak felgyorsítottam egy kicsit a folyamatot. - felelek neki egy fél-mosollyal. Persze szívesen segítek neki máskor is, ha úgy adódik, de most tényleg csak a szerencsén múlott, hogy én találtam meg előbb a karkötőt, mert a fény éppen megcsillant rajta, és nem Ő, aki már égre-földre kereste az apró ékszert. Máskor nem feltétlenül lesz ilyen szerencsém, de ez nem azt jelenti, hogy ne próbálkoznék akkor is segíteni neki, ha szüksége van rá. Azt hiszem én többségében amúgy is a szerencsére utazom sokszor, és a véletlenre bízom a dolgokat például a vizsgáknál. Ha valaki hozzám hasonlóan tölti a napjait, akkor nem feltétlenül jut ideje felkészülni minden egyes kérdésre, és ilyenkor persze arra kell hagyatkoznom, hogy a jó kérdéseket kapjam valamint arra, ami a tanórák alkalmával esetleg rám ragadt. Nem feltétlenül egy életbiztosítás a módszer, de a nagy számok törvénye szerint működnie kell, és eddig működött is mindig legalábbis még soha semmiből nem buktam meg a Roxfortban töltött éveim alatt, és ez a módszert igazolja.
- Inkább csak szerencsém volt. A legtöbb ember tagadja, pedig létező dolog. Sokan nem is hinnék, hogy milyen sok múlik rajta. - felelek a lánynak egy fél-mosollyal. A szerencsében hiszek, de az is tény, hogy például a sorsban nem. Nem létezik semmi ilyesmi. Mindössze az egyik körülmény vezet a másikhoz, az pedig a harmadikhoz és így tovább. Márpedig ezeket a körülményeket nem a véletlen vagy a sors hozza létre, hanem mi magunk. Az, hogy miként is lettem vérfarkas például remek példa erre. Nem a sors akarta, hogy vérfarkas legyen, hanem az én rossz döntésemnek lett ez az eredménye, hogy messzebbre kószáltam el az anyámtól, mint kellett volna. Nem a sors intézte el, hogy az anyámék eldobjanak maguktól, hanem ez az Ő döntésük eredménye. Ennyire egyszerű az egész.
- Majd kiderül. Az edzés más, mint egy éles meccs azért. - mosolygok szelíden rá. - Ugyan. Mindenkinek vannak rossz időszakai. Majd eljön az idő, hogy megint formában légy. Felesleges rágörcsölni a dolgokra, mert csak rosszabbak lesznek. - legyintek gondtalanul. Mindenkinek vannak rossz, vagy nehéz időszakai nálam jobban ezt senki sem tudja, így megértem Cho problémáját. De az tényleg nem segít, ha valaki mindig csak azt ismételgeti, hogy úgyse fog sikerülni meg stb. mert akkor tényleg nem fog. Persze az más tészta, hogy ha vizsga után azt mondogatja az ember, hogy esélyes, hogy akna lesz, mert akkor legalább nem tud meglepődni, hogy ha tényleg az a vizsga, vagy házi dolgozat. Ez is egy jól alkalmazható régi diákbölcsesség.

A varázslótársadalom, amióta csak létezik mindig elnyomta a varázslényeket, és jobban belegondolva minden mást is, ami nem olyan volt, mint ők talán a muglikat kivéve, de mind tudjuk, hogy sokan vannak, akik szívük szerint ezt is megtennék. Ezek után mit várhat a hozzám hasonló, aki a többségi társadalom szemében már nem is számít embernek legalábbis teljes egészében nem. Eszemben sincs hibáztatni, azokat, akikben él egy egészséges félelem a fajtámmal szemben, de, amit a többség csinál az már visszataszító, és felháborító is egyben. Sok ember még kezet fogni sem hajlandó egy vérfarkassal, ha tudja a másikról, hogy az, mintha csak már a puszta érintésünk is fertőzne nem csak a harapás, amivel ezt a rettenetes mérget terjeszti a fajtánk. Néha elgondolkozom azon, hogy evolúciós szempontból mi értelme volt egy ilyen betegség kialakulásának - persze ennek kb. annyi értelme van, mint azon filózni, hogy miért jelent meg a himlő, és a pestis - hisz semmiféle fizikális előnnyel sem jár, nem vagyunk sem erősebbek, az érzékszerveink sem jobbak annyival, hogy bármiféle előnnyel járjon, ráadásul a testünk teljesen elhasználódik, ezt mutatja az is, hogy a vérfarkasok többsége koravén, és ezt a sorsot bizony én sem kerülhetem el idővel...
- Értem. - mosolyodom el halványan. - Így már minden érthető. Nos lenyúlni senki se fogja, de neked se kell begyűjtőbűbájjal keresned. - teszem még hozzá. Érdekes hisz sok mágikus tárgyat például a seprűket is be lehet gyűjteni mágia használatával. Persze ügyes trükk, hogy ezen a karkötőn nem használható, de talán több hátránya van, mint előnye. Bűbáj segítségével ugyan senki sem kaphatja le a karjáról, de ha bárhol elhagyja, akkor esélytelen, hogy ezzel a módszerrel előkerítse az ékszert. - Ahogy gondolod. Csodákra viszont én sem vagyok képes. Mindenesetre, ha szólsz, akkor szívesen segítek természetesen. - felelek a lánynak egy ironikus mosollyal. Persze tényleg elég jó a szemem, de őszintén bevallva, meglehetősen kétlem, hogy ezt a vérfarkassá válásomnak köszönhetném. Valószínűleg a génjeimben van a dolog. Mindenesetre a kviddicsnél jól jön, bár az én pozíciómban azt hiszem a gyors és jó reflexek sokkal többet számítanak, mint a szemeim. Arra inkább a fogónak van szüksége. Persze kissé meglepődök a hálája megnyilvánulása láttán. Bevallom őszintén, nem igazán vagyok hozzászokva az ilyesmihez, és kicsit talán nehezen is tudom elviselni valaki más érintését. Egy orvos a Szent Mungóban egyszer azt mondta, hogy azért mert a harapás traumáját, és az utána engem ért negatív élményeket, érzéseket az érintéshez kapcsolom tudat alatt, és ennek hála bármilyen szándékú vagy szintű, esetleg természetű érintés, viszolygást vált ki belőlem, egyfajta rossz, kellemetlen érzést. Azt is mondta, hogy ezen lehet segíteni, ha én is próbálkozom, de bevallom nem igazán volt eddig bármilyen természetű kapcsolatom, ami erre a gyakorlásra ösztönzött volna.
- Jólvan. Addig még úgyis bőven van időnk szerintem. Jelenleg meg a narancslé is megteszi. - válaszolok Cho-nak kedélyesen. Mondjuk, szívem szerint inkább ráborulnék az asztalra és húznám a lóbőrt, de az érzésem az, hogy erre talán a következő órák egyikén is lesz lehetőségem érdemes hát még tartanom magamat egy kicsit. - Eddig jól köszönöm. Az edzések jól mentek ez tény, de meccsen még nem játszottam. Még az is kiderülhet, hogy nem én voltam a legjobb választás. - nevetem el magamat halkan. Tényleg a nagybátyámnak még meg se írtam, hogy elkezdtem kviddicsezni. Talán érdekelné a dolog valamennyire hisz a Durmstag-ba Ő is benne volt anno az egyik csapatban. Évente 2x írok neki egy levelet, de kb. 2x találkoztam vele életemben összesen. Egyszer, amikor 6 éves körüli voltam meg egyszer 11 évesen, amikor a szüleim már eldobtak maguktól, és Ő segített beszerezni a cuccaimat. Tőle kaptam a Gregorovics pálcámat, de ez azt hiszem inkább a saját lelkiismeretének a megnyugtatását szolgálta, hogy ne mondhassam, hogy sose kaptam tőle semmit. Na mindegy talán este írok is neki levelet ha olyan állapotban leszek.

Persze egy kicsit rám jár a rúd mostanában, de mikor nem volt ez így? Azóta mindig szívom valamiért a fogamat amióta vérfakas lett belőlem. Mondhatni már annyira hozzászoktam, hogy szinte hiányozna, ha nem történne velem valami. Na persze nem mintha nem örülnék, mondjuk legalább néhanapján egy pár nyugis hónapnak, de hála az apró, de annál jelentősebb egészségügyi problémámnak ez sajnos nem lehetséges. Ha kívülről nem is igyekszem mutatni - hátha túl gyanús lenne - de az igazság az, hogy belül állandóan kétségek gyötörnek, és folyamatos stresszben élem az életemet. Igen saját magamnak nem szégyen bevallanom, hogy állandó jelleggel rettegek, hogy egyszer valamiért lebukok, ráadásul magamat ismerve pont valami "banán héjon csúszok majd el", valami ostoba apróságon, amire az ember nem is gondolna. Anno, amikor megpróbáltam Justice-nak "udvarolni" majdnem bejött a banánhéj-effektus, de szerencsére elég gyorsan észbe kaptam. Mindenesetre jó pár álmatlan éjszakát, és a szükségesnél jóval több stresszes hetet okozott nekem az eset szóval, a pletykák pedig azóta is elég kellemetlenséget, nem is csoda, hogy nem szívlelem a leányzónak még a gondolatát sem, még ha mindig vonzónak találom is.
- Igen remélhetőleg addigra megjön az étvágyam. - mosolyodom el finoman. Nos igen a vacsoránál már, azét általában tudok legalább annyit enni, hogy konkrétan ne legyek rosszul, de mindenki lássa, hogy igen jobban vagyok, és persze eszek is rendesen. Sajnos otthon a Nagyi elől nem olyan könnyű megszökni, és ha kellene, akkor a fél világon végigüldözne a húslevesével. Én pedig képtelen vagyok neki elmagyarázni, hogy ez nem másnaposság ezen se a húsleves, se a snack-tésztás leves nem segít, ezt csak hagyni kell, hogy magától elmúljon, és kész. De az öreglány hajthatatlan a nagyfaterom meg ahelyett, hogy az én pártomat fogná - jó szokása szerint - inkább csak kiröhög, és még adja is a lovat nagyanyám alá. "Nézd csak milyen sovány a gyerek. Nem eszik rendesen, azért viseli olyan rosszul az átváltozást!" - szokta mondogatni aggódó hangnemben, de közben gonosz, kaján vigyor bujkál az ajkain. Ne aggódj, jön még kutyára villamos Nagyapa...Találok még rá alkalmat, hogy ezt visszaadjam.
- Okés ha itt van megtalálom. - felelek neki egy fél-mosollyal. - De miért nem próbálkoztál amúgy begyűjtő bűbájjal? - érdeklődőm meg tőle felvont szemöldökkel. - Nem azért, de lehet, hogy már rég meglenne a karkötőd, ráadásul sok aggódástól szabadítottad volna meg magadat. - teszem még hozzá. Nem mintha az én dolog lenne. Minden bizonnyal megvolt rá az oka, hogy ne játsszon itt begyűjtő bűbájjal. Lehet, hogy csak annyira aggódott a karkötő miatt, hogy képtelen volt eléggé koncentrálni, márpedig a begyűjtőnél úgy emlékszem az a legfontosabb. De ha már itt tartunk, én miért kuporgok itt leguggolva meg négykézláb, miért nem használom a begyűjtő bűbájt? Ehhh...Azt hiszem, kezdek lassan szenilis lenni. Tutira ennek is a rohadt átváltozás az oka. Mindenesetre Szido lő s gól. A "kemény" keresgélés meghozza gyümölcsét, és pár perc múlva a karkötő már ott fityeg a tiszafa pálcám hegye mögött. Akárki akármit is mondd, néha megéri kicsit körbenézelődni magunk körül.
- Ugyan. Nem tesz semmit! Szívesen máskor is! - mosolyodom el finoman a köszönetét hallva. Kicsit elvörösödöm, amikor megpuszil, de nem szólok semmit, csak zavartan mosolygok. Hiába az ilyen közvetlen emberi interakciók nem igazán az erősségeim. Számomra még egy szimpla ölelés kivitelezése is néha gondot okoz, hacsak nem valami hülyeség része. Nem mintha viszolyognék az emberi érintéstől vagy ilyesmi...Vagy nem is tudom. Mindegy is. Szótlanul figyelem, ahogy Cho vizsgálgatja a karkötőt, és igyekszik rájönni, hogy mi is lehetett a probléma vele. Már épp azon gondolkozom, hogy talán éppen ideje lenne lelépnem, és elbaktatni a toronyba vagy valami órára, amikor megszólít. - Végül is miért ne. - mosolyodom el szelíden. - Még van egy kis...-épp ránéznék a karórámra, amikor rájövök, hogy itt nincsen ilyenem, szóval csak simán bólintok az ajánlatára a szavaim mellé. Persze egy kis nagyfater féle- bélflóra gyilkos whiskey vagy egy doboz sör jobban esne, de mondhatni félő, hogy esélyes lenne, hogy elhányom magamat abban a szent minutumban, amint lelököm a torkomon a drága nedűt. Akkor már inkább a kevésbé veszélyesnek minősülő narancslé...

Pocsék hangulat, egy pocsék nap margójára. Nem mintha véget ért volna. Sajnos még mindig van két további óra, amit valahogy ébren kellene végigszenvednem, jah és utána még kellene leckét is írom, arról nem is beszélve, hogy megígértem pár alsósnak, hogy segítek nekik a házi dolgozat tekercseiket kijavítani - vagyis értsd úgy, hogy írhatom helyettük újra az egészet, vagy jobbik esetben mindössze csak diktálnom kell nekik, hogy mit kaparjanak rá arra a vacak pergamenre - szóval a pihenésnek azt hiszem ma is búcsút adhatok. Ha lenne bármilyen szakkönyv, ami nekem és a többi vérfarkasnak szolgáltatna egyfajta "life hack"-ket, akkor minden bizonnyal benne lenne az első szabályok között, hogy pihenjem ki magamat az átváltozás után. Nem lenne rossz srácok, de sajnos ebben az iskolában nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem. Legalább most nincs kviddics edzés, és már ez is valami. Igaz, hogy őrző vagyok csak, de csodálom, hogy a csapatban még soha senkinek sem tűnt fel, hogy alkalmanként milyen szinten nyújtok siralmas teljesítményt a gyakorlások alatt, vagy mondjuk egy-két meccsen, ha olyan szerencsétlenül jöttek ki a dolgok éppen. Szentem csak ráfogták a rossz Karmára, mint én. Szerencsére sose kérdezgettek komolyan a dolgokról, mert csak elég volt az átlagosnál depisebbnek kinéznem vagy előállni valami hülye mondvacsinált indokkal, hogy a nagyapám beteg vagy ilyesmi. Nem szeretek hazudni, de az én esetemben ez sajnos néha szükséges, így az alkalmankénti apróbb hazugságokban meglepően jó vagyok, és képes vagyok hihető fedő sztorikkal előállni, ha szükséges. Hiába ez a "rutin meg az évek"...
Persze rosszabbul is járhattam volna. Ha mondjuk a Durmstag-ba küldenek ahova apám eredetileg is akart. Azok alapján, amiket meséltem annyira nem jártam rosszul, hogy ide kerültem végül. Nem mintha olyan sok opcióm lett volna tekintve, hogy a Durmstagba se mugli születésűeket nem vesznek fel, mint amilyen anyám is volt, sem pedig vérfarkasokat, mint amilyen most jómagam is vagyok. Nem azt mondom, hogy nem találtam volna meg a helyemet ott is úgy, mint ahogy itt, de lehet, hogy itt a Roxfortban egy árnyalatnyival könnyebb dolgom van. Itt elég csak szépen meghúznom magamat, néha kedvesnek lenni, meg csöndben tennem a dolgokat aztán ez általában elég, és többen békében hagyják az embert. Főleg, hogy ha a legjobb barátod egy mardekáros, aki ráadásul a rosszabbik fajtából is való, de pont emiatt a többi nem fog téged piszkálni. Nem mintha nem lett volna más helyettük...Emlékszem, hogy pár éve csúnyán megjártam az egyik háztársammal. Nehéz így utólag elhinni, hogy miért is bolondultam bele valaki olyanba, mint Ő, aki ráadásul az egyik leghangosabb volt, amikor a vérfarkas létemről szóló pletykákat terjesztenie kellett a suliban, és sokan hittek is neki - még jó, hogy nem mondtam el neki, ahogy eredetileg is terveztem. Anno megfogadtam, hogy egyszer törlesztek neki, de azóta nem is tudom valahogy elhűlt bennem a dolog, mostanra pedig teljesen ki is hunyt a bosszúvágyam. Manapság már csak szeretnék túl lenni az egész iskola dolgon, és találni valami olyan melót, amiben veszélyes lényekkel foglalkozhatok, és mondjuk egyedül, hogy ne kelljen senkire se rábíznom magamat, és a titkomat. Igen ezen már nagyon sokszor rágódtam, és mindig arra jutottam, hogy így lesz a legjobb...
Ahogy becsoszogok a Nagyteremben, hogy ismételten megpróbáljak valami élelmiszert magamhoz venni egyből a csapatkapitányomba botlok, aki úgy tűnik, hogy most éppen segítségre szorul. Nem szokott túl sokat kérdezősködni, vagy pedig csak szimplán nem kérdőjelezi meg a meséimet a teliholdak után szóval azt hiszem ennyivel tartozom neki, hogy ha tudok segítsek. - Jelenleg nem hiszem, hogy bármit el tudnék fogyasztani, aminek az állaga szilárdabb egy deci narancslénél. - mosolygok rá kissé megkínzott arccal. - Az amit mindig hordani szoktál igaz? - kérdezek vissza bár igazából felesleges, mert valószínűleg pontosan arról a karkötőről van szó. - Ismerős helyzet. - mosolygok rá szelíden a lányra. - Ha az a bizonyos egyszer bekerül a ventilátorba, akkor bizony nincs megállás. - teszem még hozzá mielőtt elkezdenék körbe, és körbe nézelődni a nagyteremben. Az asztalnál nincs értelme, mert ha ott lenne, akkor Cho már rég megtalálta volna. Valószínűleg arrébb rugdoshatták. Beletelik pár perc masszív kutatómunkára, de végül feltűnik, hogy az ajtó tövében valamin megcsillan a nagyterem fénye. Egy szó nélkül odasétálok, de mivel elsőre nem érem el, így a pálcámat használom, hogy azt aláakasztva valahogy fel tudjam venni. Szegény tiszafa pálcám ennél méltóbb feladatokra volt hivatott, de nincs mit tenni most. Amikor felemelem, egy karkötőszerűség csillan meg rajta bár valószínűleg megviselték az utóbbi órák eseményei egy kicsit. Megtörlöm a taláromban, mielőtt visszatérek Cho-hot. - Nem ezt keresed véletlenül? - mutatom fel neki az ékszert egy fél-mosollyal.

A szokásosnál most kicsit fáradtabbnak érzem magamat bár a legpontosabb elnevezés a mosott szar lenne. Mintha legalább 1 hete nem aludtam volna napi 3-4 óránál többet vagy talán még annyit se. Nemrég átváltozás volt, de most valamiért még a szokásosnál is jobban megviselt a dolog fizikailag. Talán a legelején volt ilyen rossz, mint most, de legalább már elmúltak azok az idők, amikor még nem volt Damoklész löttye, és saját magamat marcangoltam, mert senki más nem volt a közelemben. Mióta ide kerültem a Roxfortban egy ideje ez már nem volt probléma hála annak, hogy itt hozzájutottam a bájitalhoz, de otthon nem volt, aki elkészítse. Igazából mindegy is volt eggyel több heg vagy kevesebb már nem oszt nem szoroz. Elférnek rajtam, ha már amúgy is tele vagyok velük...Kár, hogy ez mágikus eredetű seb szóval még csak eltüntetni sem lehet őket, így viszont mindig ügyelnem kell arra, hogy egyedül legyek, ha át kell öltöznöm vagy valami hasonló. Inkább hiddjék azt, hogy szégyellős vagyok, tekintve, hogy azt azért jóval egyszerűbb kimagyarázni, mint azt, hogy miért is vagyok tele karmolt meg harapott sebekkel mindenfelé a felsőtestemen. Azok már sajnos eléggé félreértelmezhetetlen jelek, és nem nagyon tudnék olyan kamu szöveggel előállni, ami kisegítene abban, hogy azokat kimagyarázzam a többiek előtt, ha észrevennék...
A szemeim körül sötét karik éktelenkedtek, az arcom megnyúlt akár egy beteg emberé, a bőröm pedig sápadt mintha már vagy félé éve nem láttam volna napot, és a mozgásom is egy kissé darabosabb volt a kelleténél, de én még mindig azt mondtam volna kívülállóként, hogy nem vészes a dolog, csak egy kicsit megfáradt az illető vagy nem pihente ki magát, és ennyi. Tudom, hogy az evéstől kicsit jobb színem lett volna, de reggel egyszerűen egy falat se ment le a torkomon, úgyhogy jobb híján tejet meg teát ittam, és nagy nehezen legyömöszöltem egy pirítóst, de ennyi volt a maximum. Az utána következő két tanórán majdnem padot fogtam annyira álmos voltam, és még rajzolgatással is alig tudtam magamat ébren tartani. A végén már jobb híján azzal próbáltam meg ébren maradni, hogy próbáltam olyan bonyolult ábrát rajzolni, amilyen bonyolultat csak el tudtam hirtelen képzelni: sárkányokat pikkelyre pontosan, animés lányokat nagy mellekkel, és kifejező szemekkel, na meg ment a koncentrálás, és a magamban kántálás, hogy nem szabad elaludnom, minden áron ébren kell maradnom. Ebédidőben a Nagyterem felé tartva még mindig nincs sokkal nagyobb étvágyam, mint előtte, de azért benézek, hátha van valami értelme, ha más nem akkor talán a normális kaja látványa esetleg meghozza az étvágyamat.
Sajnos azonban, amint belépek a nagyterembe, az illatoktól sokkal inkább hányingerem támad, mintha nem átváltozáson mentem volna keresztül, hanem ocsmány másnapos lennék. Mindenesetre, amikor körbenézek, meglátom a ház-és csapattársamat Cho-t, aki mintha nagyon keresne valamit. Anno Ő segített bekerülni a kviddics csapatba ráadásul, még jóban is vagyok vele szóval miért is ne próbálnék meg segíteni neki? Ha már eljöttem idáig, akkor nem akarok dolgavégezetlenül menni szóval szépen lassan odacsoszogok hozzá. - Szia. Tudok segíteni? - igyekszem egy bizalomgerjesztő mosolyt villantani rá. Lehet nem vagyok a legfényesebb állapotomban, de mosolyogni még tudok, és ha tényleg elhagyta valamijét akkor talán még segíteni is...