2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hogy szétválunk, úgy kell visszafognom a zihálásomat, amit a hirtelen visszatámadás okozott. Vagy nem is támadásról van szó, sokkal inkább az elménkben lejátszódó vad hempergéstől pihegek, mint valami kislány? Erre mondják, hogy fejben dől el minden? - Nem tudom, alighanem.. – Még túl friss az élmény ahhoz, hogy elmerüljek a smaragd pillantás csábos kavargásában. A lány ugyanis feltűnően csinos, még ha ez jelenleg nincs is alátámasztva a csapzott, tépett ruházat alapján, a veszedelmesen villogó tekintet egyértelmű erőt sejtet, és mint tudjuk, azzal kell vigyáznom, ugyanis hajlamos vagyok vadászként viselkedni, letörni mások akaratát. Már csak az a kérdés, hogy ha a vadmacska ennyire kezdeményezően provokatív, hogyan fog ez menni, lévén mintha valami hasonló szándékot éreznék belőle. Ezt pedig nagyon nem szeretem, minden elképzelésem szerint pont az ilyenekrtől kéne távoltartanom magamat, mielőtt a függőjükké vállok. Van egyéb dolgom is, még ha most minden ködös, és nem tudom felidézni, hogy a vöröskével hogyan kerültünk olyan helyzetbe, hogy a pajzsaim szétpukkanva füstölögnek körülöttem, és nagyjából még azok az izmai is fájnak, amelyeknek a létezésükről sem tudok. Ami lássuk be, faramuci helyzet, mert bár időm jó részét a családi könyvtárban töltöm, túl jó géneket örökölhettem, és már minimális mozgástól szépen kirajzolódó izomcsomagok borítják a testemet. Azonban a lány csak lelkiekben tapasztalhatta meg, egész mostanáig, ugyanis ebben a pillanatban már ő a mongúz a kobraszorításban, és ezúttal a kígyó az erősebb. Ami egyébként már csak azért is érdekes, mert ő a mardekáros. A háta mögé szorítom fel a karját, s centinként araszolva húzom fel a lapockájához, olykor bizony meglendítve a a szorítást, hogy minimum megránduljanak az inak. Különös, de némi alap sziszegésen túl nem úgy veszem ki, mintha komolyan rettegne, sőt.. A mosolya régen tapasztalt bizsergést indít el, ismét ott vagyunk, amit az előbb egymásra akartunk erőltetni, most éppen semmi álmodozás nincsen benne, a másodperc töredéke alatt érezheti a fizikai változást a formás hátsója szintjénél. Bár.. inkább kicsit feljebb a magasságkülönbségből adódóan. Ettől függetlenül nem tágítok, főleg amikor bejelenti az igényét mind a tekercsre, mind rám. - Hízelgő az érdeklődésed. És ha cölibátust fogadtam? – Kérdezem a fülébe lehellve, a cimpájához érintve az ajkamat suttogás közben, így a kimondott mondat lényegében álszent hazugság már ebben a formában. Ám ha a boszorkány nem válogat az eszközökben. A matatást érzem, mégsem tulajdonítok neki túlzottan jelentőséget. Nem a nyílt téren fogom eltörni a lefogott kacsót, így elengedem, immár szó nélkül, és sürgősen a szobámba sietek, hogy mielőbb visszaépítsem a pajzsokat. Sőt, elgondolkozom rajta, hogy hathatósabb védelmet kéne kialakítanom, ha ez ennyire köddévált.
Durván ér véget az egymás fejében vájkálás, bele is szédül Ruth, ahogy újra visszakerül lélekben, elmében is az udvarra, de istennek se ismerné be ezt, hanem igyekszik ezen is annyira úrrá lenni, mint a legilimencia-támadáson. - Ó, miattam lettél ilyen! - Mosolyodik el, de csak haloványan a még tartó szédülés miatt. Na jó, tényleg ezzel elismerte, hogy a másik nem lehetett, de azért jó arra gondolni, hogy egy pillanatra csak tartott a dologtól Uther, hiszen azért volt ez az álomkép, hogy ha már bevádolja Ruth, akkor legalább jogosan ítéljék el a srácot. Na meg arra is szeretne jelen pillanatban gondolni, hogy a szédülés az oka saját lassú reflexeinek, mert esélye sem volt ellenlépni Uther gyors mozdulatának. Azért valahol bámulatos, hogy nyilván sok mindene fájhat a srácnak, mégis mennyi erő van benne. Például le tud nyomni egy lányt. Bámulatos, tényleg. Nem is igazán a csuklója, hanem a válla fáj. Vélhetően már korábban is érhette rándulás, s ez a szorítás-feszítés nem tesz túl jót neki, sem az olyan ismerősnek tűnő ütközés a kastély falával. De mitől is ismerős? Passz, de egy érzés biztosan nem ismerős, legalábbis ezzel a sráccal kapcsolatban: az a furcsa bizsergő érzés altest-tájékon. Biztos az előbbi álomkép az oka, hogy beindítja a fantáziáját ez a helyzet. - Mindig van másik. "Köszönöm, hogy elismerted." - Vág vissza a sziszegésre mosolyogva. - A tiéd volna? Nos, igényt tartok rá, Uther van Horne. Ha kell, veled együtt szerzem meg. - Élesebben szisszen fel, ahogy jobban megfeszítik a karját, de végül csak újra elmosolyodik. Nem sok félelemérzet van a lányban, noha nem örülne egy törésnek. Azért az biztos, hogy azt már nehezebb lenne kimagyarázni a Gyengélkedőn. Talán ha azt mondaná, hogy összetűzésbe került a fúriafűzzel... Azért persze beszéd közben érezhet apró matatást a srác, s ha nem vigyáz, a szabad kezével Ruth mint valami jó utcai zsebes, elorozza a másik tekercset is. Mindenesetre tekintettel egyébként jó magaviseletére talán megússza a törést s el is engedik. Rögtön a vállához kap és megmozgatja óvatosan, lassan, de hagyja a srácot távozni a tekerccsel együtt. ~ Még találkozunk...~ Csak egy-két perc múlva távozik ő is, s majd a szobában nézi meg, miféle tekercset is sózott rá a srác. Mekkora az esélye annak, hogy talán elnézte Uther és az értékesebb tekercset adta át véletlen Ruthnak?
Abban igaza van, hogy teljesen szét tudnék most szakadni a fájdalomtól, és a kiszolgáltatottságtól, ám a kihívó, tüzes tekintetet igencsak motivál olyan tekintetben, hogy még egy pillanatra se eresszek le, és máris megtámadjam az elméjét, mert nem tűrhetem, hogy erőszakkal zsaroljon meg. Nem is a tökéletes vonásai fognak meg, mostanság nem szoktam lányokat ilyen szemmel nézni, az ismeretlen sokkal inkább tűnik szenvedélyes boszorkánynak, mint valami bájos szüzikének, így a visszavágásom is ehhez mérhető, nem finomkodva azzal, hogy az elméjét szaggassam meg, hogy érezze, a leharcolt külsőm ellenére még van bennem egy csepp varázserő, és ha kell, az elpusztítására, de legalábbis a megregulázására fogom fordítani. Meglepetten veszem tudomásul, hogy a tudatunk összefonódása nem marad egyirányú kapu, a lány nem pusztán elszenvedője lesz dominanciámnak, csakhamar összeszedi magát annyira, hogy aktív résztvevőként ő maga is irányítson. Meglep, sokadszor e pár pillanat alatt, hogy az álomképben elszenvedett kéjtől én magam is felszisszenek, hiszen tudja azért keverni bőven a fájdalommal. Durván megszakítom a kezdeményezést, és összeszűkítem a tekintetemet, a szócsatából is kezd már sok lenni, vissza kéne vonulnom, regenerálódni, visszaépítiteni a statikus és dinamikus pajzsokat is. - Köszönöm, hogy elismerted, tehát nem lehettem én. – Kacsintok gunyorosan, nem engedve a provokációnak, noha férfiasságom fájdalmasan megrándul a helyén, ami mellesleg furcsa, eddigi józan életem során céltudatos álhatatosságom vezérelt, nem hagytam magam a szenvedélytől vezetni. Ám a lány, akiben a sebzett külső ellenére sincsen helye gyengeségnek, hat rám, és ezt el kell gyorsan engednem, mielőtt legyűr, akár az előbb. Átadom a tekercset, amelyet követel, természetesen nem az igazit, ám átlát a hamisságon, és már nyújtja is a kezét érte. Miután már mindketten állunk, villámgyors mozdulattal kapom el a csuklóját, térddel védve az ágyékomat, hogy ha netán alantas módon lendítené a lábát, hogy telibe találjon. Nem szégyenlem használni a fizikai erőt, nagyjából az utolsó cseppeket, amelyek még az ájulástól tartanak távol. Megcsavarom a vékony kacsót, hogy a háta mögé szorítsam le, és megperdítve mögé lépek, hogy a kastély falához préseljem. - Milyen másikról beszélsz? – Sziszegem a fülébe, számolva a lehetőséggel, hogy netán hátrafejel. Csak tegye, meglátjuk, hogy ki bírja tovább. – Nem tudom, hogy mit kerestünk együtt szivi, de őszintén nem is érdekel. Bármit is szereztem, az az enyém. – Szorítok rá a csuklójára még inkább, és feljebb rántom a karját, hogy megfeszítve a csontot érzékeltessem, hogy csak egy fél centi, és máris nyílt törése van.
- Fura srácnak fura név. - Biccent rá, de ezt a mozdulatot szinte rögtön meg is bánja, mikor nyakába újra belehasít a fájdalom. Aztán hirtelen változik a kép, továbbra is az udvaron találja magát, de mintha egyszerre lenne a saját testében és érezne mindent, s mintha félig-meddig külső szemlélője lenne az egésznek. Volt már hasonlóban része, apja próbálta rajta a legilimenciát, hogy felvértezze őt, hátha legalább ebben jó. Hát más fejébe Ruth nem tudott soha bemászni, s a sajátja feletti irányítást is váltakozó sikerrel tudta csak átvenni. Most is érezheti az ellenfeszülést Uther, ahogy az álomképben is ellenfeszül a rá nehezedő testnek Ruth, hogy végül hogyan, hogy nem, de tudott fordítani a felálláson Ruth, s az álomképben is ő kerekedik Uther fölé. De meg kell jegyezni, hogy egyáltalán nem siet leszállni a srácról, sőt... Az álomkép végén állja a mélykék szemek pillantását, melyek most így az éjszakában szinte feketének látszanak. - Csak egy szájhős vagy! Bele is halnál, ha tényleg meg akarnád tenni most... - Lesajnálóan néz végig a srácon, de csak zöld szemei mozdulnak, a fejmozdulatokat most inkább óvatosságból kihagyja, hiszen éppen lecsillapodott nyaka fájdalma. Egyértelműen ő sem lenne most olyan virgonc egy ilyen szituációban, persze, ki tudja, mire képes az emberrel az adrenalin. Meglepő, hogy ilyen könnyen megkapta a tekercset. Túl könnyen, ez gyanús... Mindenesetre szépen elteszi ruhájába rejtve a tekercset. - Neked meg nélkülem nincs mit olvasnod. A másikat is! - Nyújtja kezét ismét Uther felé komisz mosollyal az arcán. Blöff. Fogalma sincs, van-e másik, de szemrebbenés nélkül kéri az akár nem létező tárgyat is. Miért ne lehetne kétszer szerencséje? Hogy aljas lenne? Nem, rosszabb.
Azt meg kell jegyeznem magamban, hogy a vöröske nagyon nem átlagos. Már csak arckifejezéséből ítélve is. Gőgösnek nem mondom, a magabiztos, vakmerő már inkább. Különös, hogy egyszerre életigenlő, és halálvágyó, ilyet még nem is láttam, holott volt már dolgom bőven lányokkal, legalábbis mielőtt komolyan elkezdtem volna foglalkozni a mágia ezen ágával. Az ismeretlen ismerős mintha azt sugallná, bizony ő nélkülem is habzsolja az életet, ám kész meghalni az elveiért. Nem is tudom hová tenni, mit keresünk mi egymás mellett? Csupán centrikre volt tőlem, és az benne a bosszantó, hogy tényleg nem rémlik. A csillagokat vizslatva mintha elsuhant volna felettünk az idő, lekéstem a konstellációról, de nem fogom ezért dühömben leharapni a nyelvemet, csupán bosszúsan mordulok egyet, majd keresem a következő lehetőséget. Az egyik tanítványom volna? Vagy valami kósza szerető, aki nem volt egyébként egy komoly affér? Bármelyiket el tudom képzelni, utóbbi esetben nem csoda, ha felejthető volt, szeretek szűk látókörű lenni, s csak a céljaimra fókuszálni, ebbe zavarhatott be a kislány, aki most az említett cica módjára a karmait próbálgatja rajtam. Ahogyan végigvizsgálom magamat, tudom, hogy nem sokat időzhetek itt, védtelenül legalábbis semmiképpen sem. Fáj ugyan minden porcikám, ám nem az a lényeges, azt kibírom. Ám ha a lelkemre pályázó sötét hatalmak megneszelik, hogy itt ücsörgök nagyjából egy szál köpenyben, pajzsok nélkül, nem fogják úri módon kivárni, míg szépen lassan visszaépitkezek. Kapok tőle egy nevet is. Ízlelgetem, de nem rémlik. A sajátomról nem hazudok, aranyvérű sarjként sosem süllyednék odáig. - Horne. Uther van Horne. – Én fordítva teszem a bemutatkozást, a családnévvel kezdve, az jelzik,h ogy kik is vagyunk. A lány skótnak tűnik a név alapján, noha a külseje íreket idéz. De ha tippelgetni akarnék hangosan, még a pofámba vágná, hogy nem tudok én semmit. Így hát rálegyintek magamban, nem ér annyit az ügy. A tekercs elrakása közben érdeklődve hallgatom, még mosolyt is csal az ajkamra. Nevetnék is, csupán az arcomon tátongó sebek miatt erőteljesen fájna, ha komolyan nekigyűrköznék az ilyesminek, így marad a cinkos pillantás, az elegáns, és mindig bevethető. - Nahát... És nem gondolsz arra, hogy most, hogy elmondtad, már nem hagysz választást? Megtehetném veled, csupán önbeteljesítő jóslatként. – Ugyan védelmem nincsen, ám a legilimenciám még most is a helyén. A lány elméjében előbb matató ujjakat érezhet, majd felsejlik gondolataiban egy sötét zúg, ahol kapálózva marja el az egyik bokor ágait, ruhája megtépve, lábai széttárva, s a fájdalommal vegyülő kéjjel nyög fel, mintha maga sem tudná eldönteni, hogy ne, hagyjam abba, vagy pedig ne hagyjam abba. A kép eltűnik, és farkasszemet nézhet mélykék pilalntásommal. A mosolyom fennmarad, de még karba is fonom a kezemet. - Ám csak hogy lásd, engem nem lehet úgy igazából megzsarolni. Nesze. Nélkülem úgysem tudod elolvasni, de legalább már tudom, miféle vagy. Aljas. – Ettől függetlenül mégsem tűnök kedvetlennek, a lány kezébe nyomom a pergement, s hogy ez valóban az e, amit elraktam, vagy csak a bélés mélyéről egy darab papír, azt nyilván nem tudhatja.
- Chh! - Csak valami fura ciccenő, szisszenő hangot ad ki minden belesűríthető lenézésével s megvetésével a másik iránt, ami egészen macskás fújtatásra emlékeztetheti Uthert. Nem érzi úgy, hogy akkora elmaradása lenne a másikhoz képest, legfeljebb csak centikben, mert egy fél fejjel biztosan magasabb nála a srác. De ez nem jelent semmit. Pláne hogy valami elfuserált művészlélek lehet Uther, mert ilyen helyzetben az ember sok mindent vizsgálna, de a csillagok aztán rohadtul nem érdekesek. Ruth inkább továbbra is az udvart vizslatja, hátha ami vagy aki rájuk támadt, még ott les rájuk. Aztán tekintete visszatér Utherre, mert továbbra is gyanús. Hátha csak magával is kicsit elbánt, hogy terelje a gyanút. Jó, nem gondolja ezt a lány sem komolyan, de azért még jobb nem teljesen kizárni ezt az eshetőséget sem, így nem érheti meglepetés. Vajon Darius küldte a srácot? Vagy még inkább, a mardekáros srác műve lenne mindez, Uther meg csak rosszkor volt rossz helyen? Nem tudja, de talán lehet ideje lenne beváltani lassan a tett ígéretet Dariusnak, s megkeresni Missy-t. Erről a gondolatmenetről sebesült kecses macskaként felemelkedve a látvány húzza vissza: a srác most komolyan vetkőzni kezdett? Ja nem, csak az inget húzta szét. - Én a helyedben ezzel nem vágnék fel... - Jegyzi meg a rá jellemző féloldalas mosollyal, s hát na, hiába a csinos pofi, az is most tele karcolásokkal, vágásokkal, a mellkas meg még ennyire sem szemrevaló. Persze, azért látja ő, mi van az egész mögött vagyis inkább alatt, de ez most lényegtelen. - Mackenzie... Mackenzie Smith. Hát te? - Fogalma sincs, honnan jött ez a név, talán valami regényben olvasta vagy muglifilmben volt, nem emlékszik már, de úgy vágja rá a hazugságot, hogy hihetően igaznak tűnik. S nem felejt el közben felháborodni, amiért ilyen udvariatlanul történik a bemutatkozás. Nem mintha érdekelné igazából az ilyesmi, de így meggyőzőbb. De akár kap nevet, akár nem, már fordulni készül, hogy induljon, még mindig erősen mérlegelve, hátat fordítson-e a srácnak vagy se. A szavai állítják meg és visszafordulva a tekercsre esett pillantása, mi éppen eltűnik a ruha mélyén. - Majd akkor azt mondom, hogy te voltál az! Hisz megtámadtál. Én csak mentem vissza a klubhelyiségbe átvágva az udvaron, de ő berántott az oszlopokhoz, nekiszorított egynek... Fogdosott, erőszakoskodott velem! A szökőkútig el tudtam futni, de ott ellökött, nekiestem a kútnak! Átkot küldtem rá, de utána nem emlékszem semmire, csak így ébredtem... A ruhám megtépve és fáj.. mindenhol... - A végére egyre jobban kapkodja a levegőt, s még könnybe is lábad a szeme, riadtan hátrál egyet a sráctól, védekezőn emeli fel a kezét maga elé teljes beleéléssel elég meggyőző előadást adva Uthernek, hogy az egésznek olyan hirtelen vessen véget, mintha csak elvágnának valamit egy éles késsel. A következő pillanatban már csak a gonosz mosolyú vörös hajú lány néz vissza Utherre. A ruhája persze nincs megtépve Ruthnak, de biztosra veheti a srác, mire Ruth felér a gyengélkedőre, meglesz. - Ki hinne neked? Persze hallgathatok is, mondhatok mást is, például azt, hogy te itt sem voltál, vagy te mentettél meg. A tekercs az ára, amit az előbb elrejtettél! Ide vele! - Nyújtja ki kezét a srác felé és ujjaival sürgető intést tesz. Fogalma sincs mi van a tekercsen, lehet csak egy sütőtökös pite receptje, de a hecc kedvéért kell.
- Ah, micsoda önbizalom. – Jegyzem meg rezignáltan, töménykék szemem csak úgy jár, egyenlőre a lányról nem is veszek tudomást, miután jelezte, hogy neki aztán nincsen köze a dologhoz. Csak éppen akkor azt nem értem, hogy hogyan kerültem ide a társaságában... Azért az igen komoly magabiztosságra vall, hogy ő is igen zavart fejet vág, de úgy állítja be, mintha ő lett volna a merénylő. Csak ezért a mondatért már kitekerhetném a nyakát, ám az jobban érdekel, hogy mibe keveredtünk együtt. Kutatok az emlékeimben, ahogyan visszapillantok rá, s fürkészem az arcát, a vörös hajkoronát, a szinte királynői gőgöt a csinos arcon, nem, egy ilyen lányt biztosan nem felejtenék el. Nem átlagos, az biztos, vélhetően sokak életét tönkre tette már... S ha tovább haladok az emlékeimben, saját magamat kényszerítve felülvizsgálatra a legilimenciával, beugranak homályos foltok a pentagrammáról, a csillagnász idejére szánt névtelen szolgákkal, bizonyos arcok jelennek meg, aztán tovatűnnek. Nem számítanak már. Ha felnézek az égre, tiszta az ég, kirajzolódnak a csillagok, ám az együttállás már véget ért... Lemaradtam volna róla? Keserűen ingatom a fejemet, mi történhetett, amely így képes volt eltéríteni a célomtól? Mégsem érzem úgy, hogy maszíroznom kéne a szart, nem szoktam lamentálni a problémákon, találnom kell más módszert, végtére is fiatal vagyok, hogy összetörjek egy elszalasztott lehetőség folytán. S bármennyire is kedvem volna szócsatát vívni az ismeretlen vörös szépséggel, mintha minden porcikám fájna, ami azért meglepő, mert sokkal keményebb fából faragtak, mint a félelmetesen csinos külsőm mutatna. Na igen, a van Horne-ok legendásan előnyös külsővel születtek e világra, s általánosságban elmondható, hogy a sármos pillantás mögött sokszor sötét titkok lappanganak. Ám ezúttal nem érzem a védőmágiám egyikét sem. Széthúzom a mellkasomon az inget, nem zavartatva magamat egy esetleges pillantástól, s megdöbbenve veszem észre, hogy a testemet borító megannyi rúnatetoválás mindegyike látványosan kipukkant. Véraláfutások, amerre csak a szem ellát. - Aligha hiszem, hogy vágynék arra, hogy a gyengélkedőn férceljenek össze. Te ki vagy? – El nem tudom képzelni, hogy vajon hogyan kerültem össze a lánnyal, és ezen felül miért olyan ködösek az emlékeim. Együtt lehettünk, hiszen ő is alaposan le van strapálva, de hogy mi... ? A kezembe akadó tekercset veszem elő, de csak egyetlen pillantást vetek rá, már tekerem is össze, na nem itt fogom megnézni az udvaron, s nem a lány előtt. Aki egyébként a leamortizált állapottól eltekintve hosszúcombú dögnek tűnik, na igen, még ilyenkor is képes vagyok férfifejjel gondolkozni. - Ha felmész, készülj rá, hogy kérdezősködni fognak, netán vallatni valami csúf bájitallal. Ha ezt akarod, hát sok sikert. – Feltápászkodok, a tekercset pedig eltűntetem a sötét köpeny belső zsebében. Némi hezitálás után nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem őt.
- Akkor már nem élnél, kandúrkám! - Vág vissza azonnal fújtató macskára emlékeztető módon, de visszavág, bármennyire is zúg a feje a fájdalomtól. Mintha jobban is fájna, mint az előbb. A legilimencia az oka, bár ezt Ruth nem tudhatja. Alkarjára támaszkodva felemelkedik kicsit a földtől legyűrve a sajgást is, amit minden testrészében érez jelenleg. Az ember nincs is tudatában saját testével, csak amikor ki tudja mi okból, de fájdalom emlékezteti arra, hogy ez vagy az a része megvan még a testéből. Háth Ruth most teljes leltárt tarthat, legalább sikerrel: semmije nem hiányzik, leszámítva az emlékeket. De tényleg, ki a fene ez a srác? Az tuti, hogy nem ő támadta meg Ruth-ot, mert ha a fiú külleme Ruth műve lenne, akkor Uthernek nem az üvegszilánkokkal lenne gondja, hanem komoly égési sérülésekkel. - Gondolom, most élvezhetem a társaságodat a Gyengélkedőig... - Fut végig tekintete a másikon, s azon túl, hogy alakra egész szemrevaló még ilyen viharvert állapotban is, azt is könnyen megállapította, hogy bármi is tarolta le Ruth-ot itt az udvaron, az bánhatott el Utherrel is. S a legfurább, hogy olyan kimerültnek érzi magát, mint aki egész nap meg este egyre csak varázsolgatott volna, holott egyáltalán nem emlékszik ilyen tevékenységre. A reggeli még rémlik, főleg a sütőtökös-mézeskalácsos fűszerezésű forró kakaó, de onnan éppolyan sötét minden, mint körülöttük az éjszaka. Rövid latolgatás után nem mérlegeli tovább, milyen módú feltápászkodás járna kevesebb fájdalommal, mert amit nyer a réven, elveszti a vámon: a gondolkodástól jelenleg csak jobban zúg a feje. Sikeresen felállva megállapítja, hogy valami az egyik lábát rendesen elkapta, a comb felső részén a külső oldalon csaknem bokáig hosszú és egész mély vágás található, igazából három is szinte párhuzamosan egymás mellett, s egy kis részen látni a negyediket is. A nadrág ehhez illően lengedező cafatdarabokban lenne, ha a vértől nem ragadna a sebbe. - Mint valami karmolás... - Ötlete sincs, mi a fene karmol így, s pláne itt, egy viszonylag zárt udvaron. Bizalmatlan pillantással néz újra Utherre. Láthatóan Ruth indulna a Gyengélkedőre, de hezitál: mennyire jó ötlet hátat fordítani a srácnak, ha az esetleg marad vagy legalábbis hátramarad?
Észreveszem, hogy az egymáshoz préselődés közepette a vöröske fenntartja a finom ellenkezést, amit én parancsoltam rá a közel egy éves ismeretségünk alatt. Túl sokáig vertem a fejébe, hogy bizony nem nőként kezelem, holott többször alkalmam lett volna megérinteni, látni szinte ruhátlanul, a végsőkig tagadtam mindezt, ami a vélabájnak volt köszönhető. Eileen jelenléte mindenki mást kisöpört a fejemből, holott már a legelején tudtam, hogy el kell pusztítanom, a rituáléval úgy jártam volna a legjobban, ha mind az öt lány pusztító lángok martaléka lesz. A többiek ugyan nem hagytak mély nyomot bennem, ám a vörös, szeplős lány, aki folyamatosan a véremet szívta, szinte tudtán kívül a barátom lett, sorsunk összefonódott, s bár többet veszekedtem vele, mint bárkivel az életem során, megkedveltem, noha nőként nem jöhetett szóba. Tudatosan legalábbis nem. Ám az a pofon, az az indulatos véleménykinyilvánítás karácsonykor, amivel illettem, és még megannyi apró jel, amelyből nem vette észre, hogy mi történik velem, mégis képes vagyok vele törődni. Vélhetően volt annyira szarkasztikus, hogy élvezte, hogy kínozhat, dilemmákra késztethet, ahelyett, hogy felnyitotta volna a szememet. Ez már a múlt, még ha most vetek is egy olyan pillantást, amely azt sugallja, még a halálunk előtt meg akarom kapni őt, így nem szándékozom palacsintává préselődni itt a katakombák mélyén. - Cöh... mondja ezt egy mardekáros... – Simítok végig az arcán, egy pillanatra beletúrva a rézszínű tincsekbe, de csak azért, hogy rájuk markoljak. A lány aztán tényleg tud bókolni, de csak annyira, hogy megingassa a saját magamba vetett hitemet. Azt azért várhathatja, most, hogy a vélának annyi, úgy gondolom, hogy többet nem hagyom, hogy bárki is a tudatommal játsszon. Mardekár kisértete úgy tűnik valami igen csúnya szarságot követhetett el, hogy a többi három ennyire megbüntette. Valahogy nem ez volt az elképzelésem Hedvigékről, kicsit úgy hangzik, mint a maffia, ahonnan nincsen kilépés. - Én meg imádnám, ha a szádat egyszer értelmes dolgokra is használnád. – Kicsit szexista kijelentés ez, ám ha belegondolunk, amennyit én tőle kaptam fordítva, szeme sem rebbenhet az ilyen válaszoktól. Átkarolom, miután megúsztuk, hogy átszakítsa a koponyánkat a lezúduló cseppkövek egyike. Már éppen reppennénk fel, amikor a kísértet önállósítja magát, és megcselekszi, amiért legalább idetették, és szándékozik is minket itt tartani. Amíg Ruth a lábával lefelé rugdos, az én elmémet is eléri a fájdalom hullámat, ám az utolsó pillanatban megpillantok valamit a másik csontkézben, egy tekercs. Kiragadom, remélve hogy a pegamen nem omlik porrá. Amikor magamhoz térek, ki tudja, hogy is kerültünk ide. Kezeimben a tekercs, amit automatikusan rakok a köpenyem alá gyakorlott rúnamágusként. Felülök, vérző halántékkal nézek körül, s veszem észre a lányt a közelemben. Valószínűtlenül kék szemeim a smarag lélektükrökre mélyednek, és kutatok az emlékeimben, még a legilimenciát is felhasználva, ám ködös kapukba ütközöm. A lányról semmi sem ad választ. A legjobb lenne itt helyben végezni vele, tenyeremben opálszín plazmacsóva éled, ám még csak távoltartásként. - Mi a... Megtámadtál kiscica? – Valószínűtlen, akkor reflexből kitörtem volna a nyakát, de semmi más ötletem nincsen, ezért gyorsan magam alá húzom a lábaimat, és feltápászkodom. Ekkor nyilal az oldalamba a seb, amelyet vélhetően az ide oda csapódás okozott, egy törött ablaküveg nagyságú repesz, szilánk áll ki a bőröm alól. Úgy vesetájban. Ez biztos, hogy nem a lány volt. Kínlódva tapogatom, ez ellen már nem védett a varázserőm.
- Ki beszélt itt rólad? Nekem fárasztó. - Vigyorodik el szélesen fáradtság ide vagy oda. Na ebben már biztos ráismer majd Uther, mert Ruth tényleg nem azzal gondolt, a fiúnak mi a fárasztó, hanem neki fárasztóbb lenne felvarázsolnia magát ahhoz képest, hogy valaki fel is húzhatja a meredély szélére. - Óratorony alapzata akkor? Hm, ez érdekes lesz még. - Tűnődik el, mert az óratorony alatt semmi nincs, elvileg. Mondjuk ez a hely sincsen túlreklámozva, sőt, Ruth számára a mai napig rejtély, hogy talált rá Uther az információra és pláne utána hogyan akadt nyomára a levezető helynek. Pusmogtak egyik évben olyant, hogy a harmadik emeleti lánymosdóból titkos út visz lefele az állítólagos Titkok Kamrájába - már aki elhiszi a mesét -, de ez a levezető út ha lehet, még képtelenebb volt. - Meg. - Bólint rá, bár a maga részéről nem szeret előre inni a medve bőrére... ellenben ha ezen túl lesznek, ha tényleg megcsinálták, akkor nem fog porzani a veséje, az tutibiztos! Órákon egyébként mintadiák, már ami a szófogadást illeti, mert mintaszerű igazán akkor lenne, ha olyan jó tanuló lenne, mint Uther. De ha olyan jó lenne bármi iskolában értékelhetőben, akkor nem tagadta volna ki a családja Ruth-ot. Késő bánat bizony, ha most akar szólni Uther a falról, főleg ha már az önfejű lányra hagyta a döntést. Pedig kár az aggódás, ha kicsit rendhagyóan is, de megérkeztek a végcélhoz s Ruth személy szerint elégedett, a másik útvonal, a könnyebbnek ígérkező, biztosan veszélyesebb lett volna. A halálfélelem úgy tűnik, a lánynak továbbra is hiányzik a szótárából, de változott némileg: céltudatosabb lett, meg sem kísérelt kaján pillantást vetni Utherre, mikor egészen egymáshoz préselődtek a falak szorításában. Régen ki nem hagyta volna, legalább ez legyen az utolsó pillantása elven, ha már más nem is jut. De hiába alussza a vélavérű az örök álmát már, Ruth nem siet váltani a fogadott testvér szerepéből most, hogy szabad lett az út előtte. Talán túlságosan megszokta ezt már. - Már bocs, de én megválogatom a barátaimat. - Ezt veheti bóknak is Uther, mert Ruth mást nemigen tud felsorolni erre a címre, csak a Hollóhátas srácot. Mindazonáltal összehúzza a szemöldökét, ahogy a mumifikálódott csontvázszerű egykori emberi alakot nézi. Nem mondja Uthernek, de ha az ott Mardekár Malazár, már ami maradt belőle, akkor is... nyugtalanító, hogy ő őrzi az alapkövet. Nagyon is logikus lenne az alapítók részéről, hogy itt lettek végső nyughelyre helyezve távozás ide vagy oda, vagy legalábbis valami kivetülésük lett itt hagyva. És ezt a gondolatot erősíti meg a hirtelen sárgán felfénylő szemek, melyek valahonnan a szemgödrök mélyéről, a sötétségből néznek elő szemgolyók nélkül. Hátborzongató. A hideg rázza ki tőle, s vele rázkódik meg az egész terem. Oldalra ugrik még épp időben egy lezuhanó cseppkő elől és ezzel könnyedén kapja el derekánál Uther, Ruth pedig nem pironkodik, hogy átkarolva a fiút a nyakánál kapaszkodjon. - Még mindig imádom, hogy te dolgozol helyettem! - Jegyzi meg azért a rá jellemző féloldalas mosollyal, de közben tudja, hogy szép ez a röpködés, csak valami kivezető is kellene. Vajon mekkora az esély rá, hogy tud akkorát robbantani, mint amekkora kő és szikla lehet felettük? Hiszen több emeletnyi mélységben vannak az iskola pinceszintjéhez képest is! Nem mintha lenne más lehetőség, mint megpróbálni, így Ruth a pálcáját emeli, csak szeme sarkából lát valami sárgán villanót... közelről. - UTHER! - Kiáltja még kétségbeesetten és megnevezett még láthatja, ahogy Ruth pálcát tartó keze hirtelen vált irányt, s a közelgő mennyezet helyett lefele céloz. Aztán már csak sárgán villanó szempárt észlelhet utolsó emléknek, Ruth fájdalmas sikoltását hallhatja, amibe talán a sajátja is vegyülni fog, mert közben érezheti maga is az eddig nem ismert pokoli fájdalmat, ahogy szétárad testükben. A múmiaszerű alak, legyen bár Mardekár Malazár vagy bárki más mozgásba lendült és a menekülőket elkapta a bokájuknál fogva. Hideg csontos kezek szorítása szinte a húsukba mar, csontjaikig elér, hogy aztán égető, elviselhetetlennek tűnő fájdalommal terjedjen szét testükben, az ájulás áldását mégsem adva meg. A tudatukat teljesen elönti fájdalom, mely megbénít minden cselekedetet, tenni akarást, gondolatot, s csak tudatuk legmélyén érzékelhetik még a rántást a lábuknál fogva, ahogy hirtelen megakad felfelé törekvő lendületük, majd zuhanni kezdenek s elemi erővel csapódnak a földbe... ... Hideg kövekre csapódik teste és koppan a feje, hogy már majdnem örült az előbbi fájdalom elmúlásának, erre most feje kezd lüktetni iszonyatosan. Olyan erővel zuhant a kőre, hogy levegő után kell kapnia, mert az az érkezéstől mind kipréselődött a tüdejéből. Olyan erővel zuhant a kőre, hogy biztos benne, hogy összezúzta maga alatt a követ, talán kisebb kráter is keletkezett. Ez persze nincs így, csak az érzete olyan a becsapódásnak, s legalább így megvan annak a tudata, hogy valamiben biztos, hogy valamit tud. Mert azt speciel nem tudja, hogy mi vagy ki csapta ide a kőre, milyen kő ez egyáltalán, hol van, miért történt mindez vele? Egyikőjük sem tudhatja, hogy sok-sok láb mélyen a terem visszaáll, a kastélyban mit sem éreztek a rázkódásból, mit sem vettek észre abból, hogy a kastély védelmi rendszere beindult és hatástalanította a behatolókat, akiknek csak a fájdalom maradt, de emlék semmi a történtekről, még csak ködös képek sem... Lassan nyitogatja szemeit. Sötét van, éjszakai sötét - pedig nem akkor indultak el Utherrel az alapkő után, s ki tudja mi mindenen mentek keresztül, mire éjszaka itt kiköpte őket a kastély -, s nem érti Ruth, miért nem a szobájában van? Miért van a szabad ég alatt? Mert ott van, a csillagokat látja, s zúgó feje felfogja azt is, hogy kő van alatta, talán az egyik kövezett udvaron van. Emeli kezét sajgó fejéhez, ami vérzik is, de ezt még nem érzékeli, hiszen jelenleg az is rendkívül megerőltető számára, hogy gondolkozzon, miért fáj minden egyes porcikája még a kezében is, sőt egész testében? Darius bosszúja érte volna utol? Ha igen, ha itt van még a Mardekáros srác, akkor... Erővel veszi rá magát, hogy fordítsa a fejét, noha pár pillanatig minden táncolni látszik szemei előtt, de végül egy másik alakot vesz észre a csillagok fényében feküdni... és mozdulni! A nagyobb mozgás Ruth-nak még nem nagyon meg, de keze vadul tapogat a pálcája után a kövön vaktában, mert zöld szemeit le sem veszi az idegenről, Utherről.
- Mióta zavar téged, hogy nekem mi a fárasztó? Rád se ismerek... – Mosolyodom el, pár hete még a jeges bourbon kockástul a fejem búbján landolt, mert képes voltam kinyilvánítani az akaratomat, miszerint az egész vélás kábulat után nem volt gyászidőszak, be tudtam látni, hogy sokkal inkább a vöröskével hasonlítunk egymásra. Na igen, a sötétlelkű boszorkánytanonc egy igazi őrült, nagyon is az én nyomvonalamon halad, s nem hagyja kiismerni magát. Amikor már azt hinném, hogy átlátom a motivációit, gyorsan vált, igazi szociopata. Démon, aki a viselkedésformákat úgy veti le, mint más a csizmáját. Könnyedén, rutinszerűen. - Az óratorony nem rossz ötlet, az alapítók ellenben voltak annyira egyszerű lelkek, hogy a kastély alapzatába zárták a rúnaköveket. Oda nem jut le diák. Mi viszont megcsináltuk. – Ezzel azt is sugallom, hogy képesek voltunk áthágni a lehetetlent is, amelyre nem sok velünk egykorú lenne alkalmas. Itt élünk a tanári kar orra előtt, eljátszva a mintadiákot. Habár Ruth esetében nem tudom, hogyan viselkedik az órákon, vagy az ünnepi rendezvényeken, ellenben nem hallottam róla, hogy gond lett volna, ha kicsapással fenyegetik. A vérünket vagyunk kénytelenek adni, ami számomra nem újdonság, tekintve hogy a kútban fogvatartott mesteremen is ilyesmi varázslatot alkalmazok. Ruth-ot is felkészítettem, hogy az, hogy meghalunk, csupán egy erőltetett vicc lehet, ennél bőven pocsékabb dolgok is történhetnek velünk. A mágikus pajzsaink úgy oldvadnak ránk, azaz rólunk le, hogy lassan elmehetünk holmi hajléktalannak, ezzel a kinézettel. Ettől függetlenül nem mosolygom meg a vöröske külsejét, majd akkor teszem, ha már biztonságban vagyunk. - Az a fal...áh, mindegy! – Későn szólok rá, ugyanis volt egy olyan érzésem hogy ha mesterséges zsákutcába botlunk, annak van jelentősége. S nem feltétlenül a kincseskamráról lesz itt szó. Rázom a fejemet, ahogyan a lány ráfog a kezemre, a folyamatosan mozgásban lévő falak állandóan változtatják a helyüket, mégis úgy vélem, hogy nincsen más út, így a lányhoz préselődve megtámasztom magunkat, hiszen az ódon kőemelvények már oldalról is szorítanak, pálcát most nem húzok, nehogy elejtsem, rúnát rajzolok az ujjammal, hogy képlénnyé válva omoljon össze az egyik oldal, hogy legalább elférjünk. Nem férek most odanézni, ahova Ruth mutat, és az utolsó pillanatban mégiscsak kijutunk a fenti terembe. A kő, amit a kígyómintha mutat... Ismerősnek tetszik. Ám a semmiből azonban már az első lépésünknél egy trónus jelenik meg. Trónus lenne? Aligha. Sokkal inkább mint egy kínzószék, hiszen „lakója” aligha számít már élőnek, testőből éles lándzsák állnak ki. Amint picit közelebb megyünk kézen fogva, láthatjuk hogy ezek nem is lándzsák. A csontja indul olyan fokú növekedésnek, hogy többszörösen eltörtek, hogy átszúrva kiszakítsák a bőrét. Állkapcsa nincsen a szerencsétlennek, ám a homlokán egy kígyó forma. A lányra sokat mondóan pillantok. - Hm... Malazár barátod csak azt hihette, hogy leléphet. Jó kis mesét hintett el a távozásáról a trió. – Hümmentek, ám kiutat, vagy egyéb lehetőséget nem látok. Az illető ugyan mocorog, de olyan már mint egy múmia, a szeme sárgán világít, vélhetően mesterségesen tartják életben, hogy az iskola alapzata ne sérüljön a szörnyű gyilkosság folytán. A terem azonban a belépésünktől elkezd összeomlani, vélhetően nem alapítók vagyunk, így a hely kezdi magát megsemmisíteni. Cseppkövek hullanak a földre, s az egyik oszlopsor szépen megremegve kidől. - Látod mégis marad a repülés! – Ölelem meg a lányt, és kipattanintom a rúnaszárnyakat. Kudarcot vallottunk, ám nem szükséges itt is maradnunk. Átfogom a derekát, és megindulok bele fölfelé. Most aztán jöhetnek azok a bombardák, ki kell ugyanis robbantanunk magunkat. Ha leomlik a sziklafal a varázslatától, akkor igyekszünk gyorsan elmanőverezni az útból.
- De fárasztóbb. - Veti vissza, haloványan somolyogva, mert a felsegítése viszont Uthernek fárasztóbb. Hát na, meg sem lepődhet Ruth-ot ismerve, hogy szereti kihasználni, akit lehet. Sokkal könnyebb úgy az élet, nem? - Most mondd, hogy nem jó taktika! - Tárja szét némileg a karját féloldalas mosolyával kísérve, s követi Uthert. - Gondolom túl evidens lenne a Hollóhát-toronyban keresni. Ott te már úgy is körbeszaglászhattál... Mit szólsz az óratoronyhoz? - Ötletel, mert addig is nem azzal törődik az agya, hogy mennyire sajog már minden tagja, mennyire fáradt és egyébként vajon mikor lesz ennek az útnak vége, mi várhat még rájuk, Mardekár Malazár mit talált ki a számukra? Jó is, hogy nem agyalt rajta, mert ami jön, arra nem számított. Pedig kellett volna, hiszen a vérmágia annyira illik Mardekár Malazárhoz! Ruth bőrén át is szivárog a vér, leginkább a vállán érzi a fájdalmat, melyről ugyan Uther levette a rúnát, de valamiféle lenyomata mégis maradhatott ott, legalábbis erre következtet Ruth. Aligha szűnik meg a vérzés, ha visszamásznának előbbi helyükre, itt nincs más lehetőség, mint előre menni, s remélni, hogy a kő megszerzésével ezt a problémát is megoldják, mielőtt bőrön át véreznek el örökre a feledés homályába veszve. Talán ha évszázadok múltán indul valaki megkeresni az alapkövek egyikét, akkor találnak rájuk, mármint a csontjaikra. Vajh miként feküdnének? Menekülve, kúszva, szenvedve, vagy egymás kezét fogva, netán egymást átölelve, mint a Pompeii katasztrófa áldozatai is? Reméli, ez sosem fog kiderülni, így tartja a tempót Utherrel át a boltíven át. - Sosem szerettem a könnyűnek látszó utakat! Bombarda! - Gondolkodás nélkül lendül be abba a folyosóágba, amely zsákutcát mutat. Annyira magától értetődő lenne a fény felé jutni, túlzottan is. Túl egyszerű. Persze az is lehet, hogy ezúttal az lenne a megfelelő, mégis Ruth úgy dönt, hogy a másik járatot választja és előre tartott pálcával küldi a romboló átkot a falra. Jó döntés volt, mert a fal egy részét kirobbantja vele éppen akkor, mikor bezárul a másik fal Uther mögött és mindegyik körülöttük lévő mozgásba lendül, méghozzá elég gyorsan, hamar közel kerülnek Utherrel egymáshoz. - Bombarda maxima! - A meggyengült falra újabb, erősebb csapást mér, mielőtt még a falak összepasszírozzák őket és ezúttal ő lesz az, aki megfogja Uther kezét és kihúzza a csapdából. Ha a zsákutca ezt rejtette, en mis akarja tudni, mi lehet a fényes járaton, mely úgy tűnik, szintén ide vezetett. Majd kiderül a visszaúton, ha lesz egyáltalán visszaút. - Nézd! A legalsó követ! - A legalsó kő is van akkora széltében, hosszában és magasságában is, mint Ruth magassága, de körbe kígyóminták futnak végig, rúnákkal tele és ez tart egy roppant négyes boltívet, mely a felettük lévő mennyezetet jelenti. A teremben semmi nincs, se további járat, se semmi extra dísz, jószerivel indokolatlannak tetszik ez a helyiség. A kő körül a padló kövei némelyikén látható még rúna, már amit nem fed vastag porréteg. Ez a kígyós volna az alapkő? Vagy ebben lenne benne? Mire valók a rúnák körülötte? Mi lesz a csapda itt? Megnyalja felrepedt ajkát, melyből vér csordogál alá állára. Kezdi lassan érezni, hogy eredeti fáradtsága hogy növekszik a lassú, de folyamatossá váló vérveszteségnek hála. - Ötlet? Vagy csak sétáljunk oda?
- Egyszerűbb lett volna felrepülni. – Rázom a fejemet, ahogyan magam mellé emelem a lányt. Mégis kénytelen vagyok neki igazat adni, miszerint a varázserőt az utolsó cseppig tartalékolni kell a végső csapdákra, vagy az őrzőkre, hiszen Dumbledore-t, vagy az alapítókat ismerve a kövek nem fogják olcsón adni a bőrüket. Mégis kénytelen vagyok megmosolyogni a lány kitartását, igaz, ebben miért volna kevésbé agilis, mint bármiben, amióta megismertem. Tökéletesen felszerelkezve indultunk el, amulettek tucatjaival készültem, s három különféle fegyvert hoztam, kettő sikeresen kicsorbult az ideútunk során, egyetlen fűrészfogas kardom maradt, amely kifejezetten sárkányok ellen jó csak, akár el is dobhatom, kétlem, hogy a kazamaták mélyén pont egy ilyen bestiába botlunk majd. Az amulettek jó része alvadt masszaként folyik a ruhák rostjaiba, és még nem találkoztunk a záróakkordokkal. - Tipikus esete annak, hogy még elsőként vethesd magad a kincsre, s időben kereket oldhass, ha forró lesz a talaj.. – Felelem sötét mosollyal bólintva, ennyi úriember stílus szorult még belém, hogy valóban illik előre menni. Így a mélyben valóban holmi hegymászóknak képzelhetjük magunkat. Sötét köpenyemen megannyi szakadás, mégis eltökélten illesztem a tenyeremet a kiszögelésekbe, s felhúzom magamat, ha leesnék, magammal sodornám a vörös lányt is. Itt most nem lehet pihenni, hiszen ha elfárad az izom, akkor expedicióink csúfos véget ér. Rövid lesz, s dicstelen. - Ne feledd, Hedvignek a sas volt a jelképe. Nem építheti lentre az alapkövet, mágiával bűvölte meg, hogy csak azok érhessék el, akik képesek megközelíteni a fészket... Elmés gondolatat. – Másra nem is bíztam a feladatot, hogy együtt jőjjünk le ide. Jessamine túlságosan jólelkű ahhoz, hogy meglovasítsák a hatalommal bíró köveket, Lioneah más feladatot kapott ezúttal, Jasmine pedig kifejezetten nem terepmunkás. Magától értetődő módon Ruth marad, akivel jó ideje koptatjuk már a sötét könyveket. A lány nyakába nem lehet pórázt ültetni, erre már sikerült rájönnöm, ahogyan arra is, hogy igen hasonlóak vagyunk. Mint ahogyan a mostani gyanakvását is igen osztom, varázserőnk még maradt, védelmünk már alig. Az alapítók mégicsak tudtak valamit. Ez nem egy holmi akadálypálya, amit kiokoskodva át lehet hidalni. A céljuk egyértelműen az volt, hogy valami évezredes pajzsot hozzanak létre, s ne lehessen megbolygatni az iskola védelmét. Mi meg fogjuk, mert hasznunkra lesz a továbbiakban. A magaslatra felérve vérszag áramlik az orromba... Itt lent... mi lehet az? Mi magunk vagyunk azok! A bőrünk alól ömleni kezd a vér, nem gondoltam volna, hogy az alapítók ilyesmire vetemedtek volna, ez mindenképpen Mardekár varázslata. A rúnák, amelyeket egykor Eileen miatt is véstem magamra, egyenként robbannak ki lángoló felületet hagyva, s nem a fájdalom az elsődleges, sokkal inkább a felismerés, hogy csökken a védelmünk. S hol lehet a kő egyátalán? A kapu, amelyet Ruth felfedezett, mintha valami boltív lenne, oda kell átrohanni, hátha találunk valami kamrát. Ráfogok a lány csuklójára, s anélkül, hogy igéket memorizálnék, nekilódulok vele a boltív alatt, hogy aztán egy egy mélységi folyosót pillantsunk meg. Az egyik irány azonban pár lépésen belül befalazott zsákutcát mutat, míg a másik felé valami fényesség világítani. - Na és most? Dönts te... feltartóztatom, bármi is jönne. – Engedem el a lányt, tenyeremen opálszín csóva kezd el pulzálni, vér csorog a szemembe a homlokomból, hiszen több helyen is felhasadt a bőröm. Így gyorsan kell kitalálnia, bízom a női megérzésben.
- Kösz! - Villantja jellegzetesen féloldalas mosolyát Utherre, aki kezét nyújtva segíti felhúzni Ruth-ot a magas kőpárkányra, pedig már azon volt a lány, hogy magára alkalmazza a wingardium leviosa-t vagy a levicorpust. Így azért könnyebb, s nem mellesleg örül is neki, mert érzi magán a fáradtságot. Valószínűleg egyikük sem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz idáig eljutni, még ha ezt egymásnak istennek se ismernék be. Ruth ruhája több helyen elszakadt, megpörkölődött és fél arca csupa korom, mely néhol fekete, sűrű, megfolyt ragacsos valamivé áll össze a belegabalyodott rézvörös hajszálaival együtt a halántéka és a homloka közelében is. Ebben a félhomályos sötétségben csak az mondaná meg róla, hogy vér keveredett ott korommal, piszokkal, aki látta is a seb beszerzésének esetét. De azért is lehetnek itt, azért is juthattak el idáig, mert a lény, ami okozta rajtuk a sérülést, az sokkal csúnyábban végezte együttes átkaiknak hála. - Menj csak előre, majd megyek utánad! - Jegyzi meg, mikor felkapaszkodva a magasabb szintre - noha így is emeletekkel a Roxfort alagsora alatt járnak, fene se gondolta volna, hogy ilyen mélységek vannak ebben az iskolában! - felpillant az előttük álló újabb akadályra. Irdatlan nagy méretű kő, mint kapu állja útjukat. Legalábbis Ruth kapunak véli. Még így is hatalmas tetszik, pedig vagy száz méter hosszú üres tér van közöttük, s ennek ellenére úgy magasodik fejük fölé, hogy emelni kell fejüket, mint csodálkozó turistáknak a hatalmas gótikus katedrálisokba lépve. Kelleni fog ide a mágia, hogy megmozdítsák, s azért is lett ilyen előzékeny Ruth, mert idáig látja, hogy a roppant méretű követ keresztbe kasul átszövik a rúnák. Neki egy sima rúna is bőven bonyolult tud lenni, itt inkább hagyja érvényesülni a fiút. Biztosan tudja, mivel állnak szemben, elvégre az ő ötlete volt ez az egész, s úgy tűnt eddig, tudja, hová jönnek, mi várhat rájuk és milyen előnyökkel jár, ha sorra meglelik az iskola összes alapkövét. - Amúgy a hollóhátas alapkövet még mindig nem értem. Egyre csak azon a leíráson forog az agyam, amit mutattál az alapkövekről. Hogyan lehet egy alapkő, amire építik ugye a többit, fent egy toronyban? Meg ami fent van, az már nem is fent van? - Gondol itt arra, hogy a sok unalmas közül az egyik mágiatörténet órán az iskola történetéről is tanultak, s ott kiderült, hogy volt itt későbbi ráépítés, toldás, kiegészítés, megnagyobbítás, átépítés meg minden, amit egy épületnél csak lehet, ráadásul úgy, hogy külsőre tökéletes esztétikai élményt nyújtson az egész. Ennél fogva az az alapkő valahol féltávon lehet. Vagy mégsem? Meg is érti, miért nem azt kezdték el elsőnek keresni, hanem például ezt idelenn. Sokkal egyértelműbb volt az útmutatás. Ruth nyugodtan beszél, s bár ránézésre fáradtnak tűnik, hangja nem az. Sokkal inkább gyanakvó. Ekkora üres nagy tér... csak úgy... Nem tetszik ez neki. Ha ez az utolsó kapu - vagy netán nem is kapu, hanem magára az alapkőre találtak rá -, akkor mi itt a csapda? Ez túl.. egyszerűnek tűnik. Na jó, azokat a rúnákat elnézve, közel sem tűnik egyszerűnek. Utherre sandít, vajon mennyire gondterhelt a pillantása a rúnák láttán?
//