Cerberus Helmut Szidorov

Tárgy: Cerberus Helmut Szidorov 2015-12-21, 05:11

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Lehet, hogy a nagymamák főztje a legfinomabb, de mégis a nagyfaterétól borulsz az árokba "

Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Cerberus Helmut Szidorov
Születési hely és dátum: Cardiff (Wales), 1980.01.22
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Tasmán ördög
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 7. évfolyam
Képesség: Vérfarkas (harapott)
Kiemelkedő tudás: Legendás Lények Gondozása - Kiemelkedő, Bűbájtan - Kiemelkedő, Bájitaltan - Tehetségtelen, Számmisztika - Tehetségtelen

Jellemed kifejtése

Hol is kezdhetném? Aki felületesen ismer, röviden úgy tudna jellemezni, hogy egyfajta mindig derűs nyugalmat sugárzó hangulatban talál, és tudott, hogy a szarkasztikus modoromat sem hagyom otthon soha. Nyitott embernek látnak, ki könnyen ismerkedik, hisz már nagyon régen rájöttem, hogy a magamba fordulás, a többiektől való elhúzódás nem fogja javítani a helyzetemet vagy az állapotomat csak rosszabbítani. Nagyon nehéz kihozni a sodromból, és ha sikerül is, akkor sem fogok tombolni, dühöngeni vagy kiabálni, de ne aggódj, mert nagyon megjegyzek minden ilyesmit, és meg fogom találni az alkalmat, hogy visszaadjam a kölcsönt. Kicsit úgy festhetek, mint akinek soha semmi sem szegheti kedvét, vagy olyasvalakiként, aki talán az egyik legnemtörődömebb ember szerte az egész suliban, de valahogy mégis mindig átcsúszik a vizsgákon, és - még ha egy-két esetben nem is túl egyszerűen - teljesíteni tudja a tárgyait is. Az első nevemet utálom, szóval a többiek általában csak Szido-nak szólítanak. Gondlom nem túl meglepő, hogy szeretek viccelődni, és a kulturált, nem túlságosan messzire menő tréfáknak sem vagyok az ellenére, ami úgy hiszem tökéletesen passzol a többség által ismert arcomhoz, ahhoz a Szido-hoz, akit a legtöbben „ismernek”. Igen a szarkasztikus humoromat már említettem, de meg kell jegyezni, hogy szinte sohasem bántó szándékkal, és sok esetben mindössze önvédelmi célból használom, vagy, hogy csipkelődjek azzal a kevés emberrel, aki hajlandó szóba állni velem annak ellenére, hogy tudja kiféle-miféle is vagyok igazából.
Aztán pedig van a másik „én”, amit tényleg csak kevés ember ismer, és általában csak akkor bukik elő, ha a négy fal között vagyok esetleg otthon a nagyapámmal. Ez a Szido sem veszíti el a humorérzékét, de az sokkal keserűbbé, és élesebbé válik. Az, hogy gyerekként vérfarkas lettem, és a saját szüleim elhajítottak maguktól, mert nem voltak hajlandóak elfogadni egy ilyen szörnyeteget, mint én, más emberré tett, ahogy az elmúlt évek tapasztalatai is, de ezt nem akarom mutatni a külvilág felé. Mire jó, hogy könnyen tudsz ismerkedni ha a következő alkalommal az újdonsült ismerősöd már szóba se akar veled állni, mert tudja, hogy vérfarkas vagy…Úgy teszek mintha egyáltalán nem érdekelne, és az ismeretlenek esetében nem is érdekel, hogy szeretnek-e ilyennek vagy sem, de azoknál, akiket én szeretek vagy kedvelek…Nos velük kapcsolatban sokszor azon gondolkozom, hogy tényleg kedvelnek-e vagy sokkal inkább csak szánalomból vannak mellettem, vagy esetleg azért mert valami jövedelmezőt várnak a kapcsolattól bár magam sem tudnám megmondani, hogy mi hasznuk elhet abból, hogy egy vérfarkassal vannak jóba, azon kívül, hogy nagyon jó vagyok legendás Lények Gondozásából.
Hogy miként is érzek a többi vérfarkas iránt? Megvetem, és gyűlölöm őket, ahogy magamat is gyűlölöm, hogy ilyenné kellett változnom. Nem is keresem, nem is kerestem, és nem is fogom keresni a kapcsolatot más vérfarkasokkal. Már éppen eleget tettek értem, nincs szükség több hathatós „támogatásra” a részükről. Nincsenek tévhiteim…Pontosan tudom, hogy a varázslótársadalom, miként is tekint a magamfajtákra, hogy mennyire lenézi a vérfarkasokat, hogy mennyire undorodnak tőlünk leginkább azért, mert rettegnek a kórságtól, amit terjesztünk. Nem ringatom magamat tündérmesékben, azokból már 8 évesen kinőttem. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon nehéz lesz munkát találnom így, és mindig legalább 2x annyit kell majd gürcölnöm, hogy elérjek valamit az életben. Változtathatnak itt mindenféle törvényt, meg rendeletet, de több száz éves előítéletet nem lehet lefirkantott sorral eltörölni…
Imádom a Legendás Lények Gondozását, és úgy általában véve minden tárgyat, ami valamely módon kapcsolódik a varázslényekhez. Egyszer ha kikerülök innen, és valahogy még munkát is sikerül szereznem, akkor mindenképpen ilyesmivel szeretnék majd foglalkozni. Sajnos az én esetemben minél nagyobb vagy veszélyesebb egy lény engem valamiért annál jobban érdekel. Kevésbé veszélyes hobbik a rajzolás, a mangaolvasás – sajnos varázsmangát még nem találtam, de biztosan tök durva lenne ha egyszerre 5 kép mozogna egy lapon – az olvasás csak úgy nagy általában, meg amikor otthon vagyok a nagyapáméknál akkor az anime nézés. Na és persze szeretek segíteni az öregnek otthon whiskeyt csinálni. Csak semmi félreértés ez kizárólag a hálás unoka hálájának a megnyilvánulása megvénült nagyapja felé…
Megjelenés

Körülbelül 175 cm magas vagyok, általános testalkatú a korosztályom béliekhez viszonyítva. Az arcom finoman ívelt, szabályos vonásokkal rendelkezik, de emellett teljesen átlagosnak mondható. Mogyoróbarna szemeimben értelem és kedvesség tükröződik, ajkaim pedig rendszerint finom, magabiztos vagy éppen biztató mosolyra húzódnak a helyzettől függően, amikor ránézek valakire a hangom pedig kellemesen mély, nyugtató hangzású. Világosbarna hajamat mindig rövidre vágatva hordom. A Roxfortban az előírt egyenruhát viselem, mint mindenki más is a hétköznapokon az egyszerű farmer, póló, sportcipő összeállítást részesítem előnyben, ami hidegebb időben kapucnis pulóverrel, és egy vastagabb prémes szegélyű kabáttal egészül ki. Sálat, sapkát ritkán hordok, de ha olyan hidegre fordul az idő, akkor még azok is előkerülnek a szekrényből.

Életed fontosabb állomásai

1980-ban születtem meg Wales fővárosában Cardiff-ban egy január végi hajnalon. Mindkét szülőm varázsló volt, de csak apám számított aranyvérűnek, az anyám mugli származású boszorkány volt. Így utólag visszatekintve néha csodálkozom, hogy apám leereszkedett odáig, hogy elvegyen egy olyan boszorkányt, aki nem aranyvérű volt. Persze az is lehet, hogy csak a vérfarkasokat rühelli annyira, hogy úgy tegyen, mintha nem is lennék a világon. Na de ne is szaladjunk ennyire előre. A családom átlagosnak volt mondható, az anyagi szintünk egy erősebb középosztálybelinek felelt meg szóval szűkölködnünk nem kellett semmiben. Mivel varázslócsaládba születtem így időben megtudtam mindet, amit elvileg tudom kellett a „mi” világunkról az én koromban. Apám szüleit csak nagyon ritkán láttam, mert éppen olyan távolságtartó emberek voltak, mint sokszor a saját apám, de anyám szüleihez, akik Betws-y-Coed nevezetű faluban éltek gyakran ellátogattunk. Muglik voltak, de nagyon büszkék anyára, és annak is örültek, hogy szemmel láthatóan egy szép napon, majd anyám nyomdokaiba léphetek. Jah igazán szép is lett volna minden ha nem üt be egy kis gikszer, és nem dől romba az életem. Legalábbis én így éltem meg, amikor kiderült, hogy mi történt. Azt hiszem itt az ideje, hogy innentől képekben villantsam fel azt, hogy mi minden is történt velem az elmúlt évek folyamán…
- Ne kóborolj el messzire. - szólt utánam anyám egy mosollyal, mikor elindultunk, hogy gyűjtsünk egy kevés fát az esti tűzhöz. Nem mintha nem lett volna elég a sufniban, de át akartuk érezni a „táborozás” izgalmát. Északon voltunk, fent a hegyekben, apa egyik ismerősének a nyaralójában. Kölcsönadta egy hétre, hogy itt tölthessünk egy kevés időt végre együtt. Apám, és anyám is elfoglalt emberek voltak így ritkán fordult elő, hogy ilyen alkalom adódott, amikor huzamosabb időt is eltölthettünk egymással. Egy magamfajta 8 éves gyereknek ez igazi adomány volt. Mindig úgy éreztem, hogy a szüleimnek nincs elég idejük se rám, se egymásra, de sose tettem nekik szóvá. Nagyapám elmagyarázta, hogy azért ilyen elfoglaltak, hogy nekem meglehessen mindenem, ne rójam hát fel nekik, hogy ennyit vannak távol. Ezek után igyekeztem ez alapján szemlélni a dolgokat, és ez egy kicsit könnyebbé tette a helyzetet…A telihold magasan ragyogott a fák felett, és gyönyörűen csillogó ezüstös fénybe vonta a fákat, és a domboldalt takaró havat. Őszintén szólva elvarázsolt a látvány, legalább annyira, mint a tudat, hogy végre együtt a család. Nem is csoda, hogy nem vettem észre a közelgő vesztemet…Ágak reccsenése, mint amikor egy súlyos test próbál utat törni magának, a hó egyre hangosabb ropogása,a mi semmilyen más zajjal sem összekeverhető. Először azt hittem, hogy anyám az, de nemsokára meghallottam a hátam mögött felhangzó mély torokhangú morgást. Mire észbe kaphattam volna éreztem, hogy valami a vállamba mélyeszti a fogait, és elhajít, de szerintem három métert is repültem mire tompa puffanással a domboldal szélén. Mindenem sajgott, de megpróbáltam felállni, és anyámért kiáltottam volna, amikor ismét éles fájdalmat éreztem ezúttal a bokámban, majd hangos reccsenés, az én torkomat pedig velőtrázó üvöltés hagyta el. Az utolsó emlékem az, hogy gurulok a domboldalon, mert valamiért elejtett bármi is volt a támadóm, de utána minden sötétségbe borult körülöttem…
Egy kórházi ágyban ébredtem. Ekkor még nem tudtam, de a Szent Mungóba kerültem. Alighogy, de túléltem a támadást, mert a vérfarkas valamiért elejtett az utolsó pillanatban a domboldalon pedig nem tudott újra támadni, mert a szüleim megjelentek…bár sokszor voltam, és vagyok vele úgy most is, hogy bárcsak ne így lett volna. Ahogy feltekintettem először az orvost, és pár ápolót láttam magam körül. Szánakozva néztek rám, úgy mintha olyasvalaki lennék, akinek már megásták előre a sírját, vagy, mint aki egy gyógyíthatatlan betegség utolsó stádiumában van. Aztán a tekintetem a szüleimre tévedt. Először megörültem, hogy itt vannak, de aztán a tekintetemmel elkaptam az övükét. Ugyanazt a szánakozó kifejezést láttam benne, mint az orvos, és az ápolók szemeiben, és még valamit…undort, talán egy csipetnyi félelmet. Ez volt az első alkalom, hogy találkoztam ezzel a nézéssel, de közel sem az utolsó. Az évek során még nagyon, de nagyon sok ember szemeiben csillantak meg ezek az érzelmek, amikor rám tekintettek...
-Anyád, és apád nem jönnek többet. - közölte velem a nagyapám a dühtől elfúló hangon. - Mostantól velünk fogsz élni, de ne aggódj, jól megleszünk hárman - tette hozzá szelíden a nagyanyám. - Az a fajankó…- sziszegte a nagyapám egyre inkább elvörösödő arccal - Nem is vártam tőle mást…dehogy a saját lányom…nem is…nekem nincsen többé lányom. - mondtam még utoljára, majd mielőtt a nagyanyám bármi csitító szót szólhatott volna egyszerűen kiviharzott a kórteremből. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy mi is történt igazából. Már nem kellek nekik. Nem kellek, mert nem bírják elviselni a tudatot, hogy vérfarkas lett belőlem. Ekkor szépen lepergett előttem pár emlékkép, amikor apám olyan vadul szidalmazta, és szapulta a vérfarkasokat „korcsoknak”, „alávaló szörnyetegeknek”, „visszataszító szőrös férgeknek” titulálva őket, és sok esetben nagyon is úgy tűnt, hogy anyám cseppet sincsen más véleményen, még ha nem is adott olyan bőszen hangot a meggyőződésének, mint Ő. Tiszta is volt már, hogy miért is hagytak a nagyszüleimre, mert nem akarták a koncot, amit ezután jelentettem volna nekik, így inkább rábíztak két muglira, meg a Varázslény Felügyeleti Főosztály kegyére. A vérfarkas harapásból nem volt visszaút, és innentől kezdődött meg az életemnek az a szakasza, amikor elkezdtem gyűlölni mindent, ami a szüleimhez, vagy bármilyen szinten a vérfarkasokhoz kapcsolódott… Betws-y-Coed az erdő közepén feküdt nagyon kevés lakossal így végül, a Vérfarkas Nyilvántartó- és Befogó Egység munkatársai nem egy különféle kérelem beadása után – akkor még sokkal szigorúbban vették a törvényeket, ráadásul még csak ezután jöttek Umbridge vérfarkas ellenes törvényei - beleegyeztek, hogy a nagyszüleimmel maradhassak, nem vettek el tőlük. Viszont a teliholdakra vonatkozóan mindenben az Ő utasításaik szerint kellett cselekednünk. Egyetlen stikli, vagy ballépés – mondták, és egy-kettőre egy olyan helyen fogom találni magamat, ahova még rémálmaiban sem kerülnék. Így kezdődött meg hát életem vérfarkasként eltöltendő szakasza…
Baljós gondolatok közepette ücsörögtem a Roxfort expressz egyik zsúfolt fülkéjében. Az ölemben egy fekete-fehér kandúr dorombolt összegömbölyödve, ami egy kicsit megnyugtatott. Már túlléptem az életem azon szakaszán, amikor magamba fordultam, és senkivel se beszéltem, és nem is terveztem, hogy megteszem. De a nagyszüleim odaadó szeretettel neveltek tovább, és azt hiszem végül ez volt, az, ami idővel meghozta a változást. Fokozatosan, de kezdtem ismét kinyílni, ismerkedni, beszélgetni próbáltam barátkozni. Ez a faluban könnyen ment hisz ott emberek laktak, kik mit sem tudtak a vérfarkasok létezéséről, így a vérszegénység meg a hasonló kifogások tökéletes fedősztorit jelentettek gyakori megbetegedéseimre. De a Roxfortban ezt nem fogom tudni örökké beadni. Először nem is akartam eljönni, de a nagyszüleim addig győzködtek, amíg bele ne egyeztem, hogy megpróbálom. Elmondtam neki, hogy mire számíthatok, majd, hogy hogyan fogják kezelni a magafajtát, de Ők egyre csak azt hangoztatták, hogy meg kell próbálnom, mert én erős vagyok - olyasmi, ami a szüleim sose lesznek. Lelket öntöttek belém, adtak némi önbizalmat, de még mindig tele voltam kételyekkel. Lehet, hogy bizalmasan kezelik, majd az információt, de előbb-utóbb úgyis lesz, aki átlát a szitán a pletykának pedig elég egyszer, ha szárnya kap, utána úgy terjed, majd mint a futótűz. Nem, jobb lesz minél előbb túlesni ezen. Mosolyt erőltetek az arcomra, és próbálok én is bekapcsolódni a találgatásokba, beszélgetésekbe, az egy-egy elsütött viccbe a közelgő iskolai életünkről. Ezek az emberek, a többi gyerek egyenlőre kezet ráznak velem, a vállamat veregetik, együtt nevetnek velem, de félő, hogy eljön, majd az a nap is,a mikor a többségük inkább, majd utánam köp egyet. De ez még a jövő zenéje nemde?
-Szia Nagyi! – lépek be egy halovány mosollyal a nagyszüleim házába. Rendszerint mindig csak a nyári szüneteket töltöm itthon, amúgy ritkán utazom haza. Adok neki egy puszit az arcára, amint Ő a konyhapultnál állva főz valamit, majd a nagyapám felől kérdezek. - Lent van abba a pokoli főzdéjében. Már annyiszor kérleltem, hogy hagyja abba, mert baj lesz belőle, de egyik fülén be, a másikon pedig ki. - rázza rosszallóan a fejét. - Ráadásul te még a lovat is adod alá. - teszi még hozzá a válla felől visszasandítva rám mintha csak a szigorúságát akarná hangsúlyozni, de látom, hogy a szája szélében mosoly bujkál. Nagyon szeretem a két kisöreget hisz végtére Ők neveltek fel. A nagyanyám a békésebb természet. Ő sose hozza szóba se a szüleimet, se a mérget, ami az ereimbe folyik, és nem sietteti a dolgokat. Nagyapa viszont, ha kicsit felönt a garatra - főleg ha néha még én is csatlakozom hozzá - akkor előfordul, hogy fennhangon korholni kezdi a szüleimet, - akikről amúgy szinte sose esik szó hisz Ők is úgy tesznek, mintha nem léteznénk, és mi is úgy mintha ők se - és azt, ahogy viselkedtek velünk. Ilyenkor elég nehéz lenyugtatni, de a nagyinak mindig sikerül. Adok neki még egy puszit mielőtt elindulok, hogy megkeressem az „öregemet”. Kint találom a sufniba a lepárló mellett. Kis pohárral a kezében nagyon elégedett arcot vágva áll, tehát a főzés sikerrel járt, a cefre jól sikerült, hígítás után tökéletes az íze, fogyasztható. - Na sikerült a hadművelet? - lépek be a „szentélybe”. Megölel és egyből kínál is. Lehúzom hisz „faluhelyen nem szagolgatjuk az ilyesmit”. Meg kell, hogy valljam a papa most se okozott csalódást, mert tényleg kiváló a végeredmény. - Ezt még Hagrid pajtásod is csipázni fogja. Ez az idei különösen jó lett. - ad hangot az elégedettségének, és máris újra tölt. Beszélgetünk erről-arról, mikor végül kiböki az öreg, ami szokás szerint a legjobban érdekli. - Na és kislányt mikor hozol? Biztos van, amelyik tetszik. - kérdi tőlem miközben megint tölt magának. - Majd. - felelem neki diplomatikusan egy halovány mosollyal. - Te is tudod, hogy ez nem úgy megy. - kezdek bele a szokásos magyarázatba. - Ahhoz el kéne mondanom, hogy mi vagyok, és ha rossz embernek mondom el, akkor vége a roxforti pályafutásomnak, ezt te is tudod. - folytatom kedves, nyugodt hangon. - A pletyka éles fegyver, de a pletykával még nem tudják átvágni a torkomat, a tényekkel már igen. - fejezem be a magyarázatot, és kortyolok a kapott nedűből. - Ha igazán szeret úgyse fogja érdekelni. - csóválja a fejét az öregem. - Ahhoz az kéne, hogy szeressen. - teszem hozzá nem kevés szarkazmussal a hangomban. Látom, hogy el van keseredve, hisz neki az én koromban már megvolt a mama, de sajnos most nem így mennek a dolgok. - De hát különben is Papa, amíg az uzsihoz van két deci kisüsti addig kit érdekel, hogy van-e lányka vagy sincs. - fordulok hozzá egy széles vigyorral. Pár másodperc csönd, majd mindkettőnkből kitör a nevetés, és még egy búcsúfeles tán együtt indulunk vissza a házba…
Magabiztos, de ráérő mosollyal sétálgatok a folyósón, még ha a külsőm mást is sugall. Sápadt vagyok, a szemeim alatt pedig sötét karikák éktelenkednek, a mozgásom is lassú, kimért, de mégis határozott. Pár éve már itt vagyok, és ennyi idő alatt már megtanultam, hogy mindig ez a legjobb álca, mindenre. Egy-két diák összesúg mögöttem, de nagyon-nagyon régen megszoktam már ezt hisz, már nem sokkal azután szárnyra kapott a pletyka, hogy idekerültem, de bizonyítani soha senki sem tudott semmit. Nem mintha számítana. A többségnek a pletyka is elég, ahhoz, hogy tényként kezeljen valamit, szóval a jóslatom többé-kevésbé beigazolódott, de mivel senki sem tud lenni semmi kézzelfoghatót letenni az asztalra így megmaradt pletykaszinten szóval a helyzetem még mindig stabil…Éppen Hagridhoz döcögök lefelé. Ő tudja, hogy miféle vagyok, de sose ítélt el érte, nem nézett rám másként, mindig ugyanazzal az őszinte bizalommal, szeretettel, és jókedvvel fogadott hisz még a varázslények iránti közös szenvedélyünkön is osztoztunk. Az ősz eleje van, és készülök neki levinni a nagyfater ajándékát - egy kis házi főzésű folyékony jóságot - aminek tudom, hogy örülni fog. Sokat foglalkozik velem, rengeteg plusz információt oszt meg velem a különféle lényekről. Azt mondja szép jövő elé nézek, majd a „szakmában” ha egyszer kikerülök innen. Mondjuk részemről inkább arra tippelnék, hogy a helyzetemből adódóan, és Hagrid tanításainak, történeteinek hála a varázslények tiltott csempészéséből valahogy jobban megélnék egyszer mintha rendesen megpróbálnék elhelyezkedni. Mindenesetre has egy mód van rá, akkor idővel Sárkánykutató szeretnék majd lenni, mert ezek a lények nyűgöznek le leginkább mind közül. Olyannyira belemerülök a sárkányokról szőtt álmaimba, és gondolataimba, hogy szinte fel sem tűnik, hogy már el is értem a kunyhót. Lélekben felkészülve a foggal törhetetlen teasütikre, Agyarra, - és reménykedve, hogy valami érdekes jószágot találok ma nála - kopogtatok be az ajtón…
-Jesszus. - tekintek rémülten az előttem elterülő pergamenre írt dolgozatra egy pillanatig, majd egyszerűen elkap a röhögő görcs, és körülbelül egy percig hahotázok, elterülve az ágyamon mire ismét levegőt kapok, és képes vagyok emberi hangokat kiadni magamból. Még a könnyem is kicsordult az előbbi sokkoló élmény hatására, de most, hogy „visszanyertem” a higgadtságomat, immár képes vagyok teljesen végigböngészni az előttem elterülő LLG dolgozatot, amibe olyan bődületes baromságok vannak felróva melyeken még egy 5 éves is úgy kacagott volna, mint én. Persze ég egy párszor még engem is elkap a röhögés, olvasás közben, de a legrosszabbon már túlvagyok. Végül egy mély sóhajjal tekintek fel az egyik nálam fiatalabb hollóhátasra, aki megszeppenve áll előttem, valószínűleg borzongva várva, hogy milyen „megfizethetetlen” jóvátételt várok, majd a szolgálataimért. - Gyerek te legalább olyan sötét vagy ehhez a tárgyhoz, mint a fekete talárom, de nem kell szarni, „Apu” kisegít téged. - szólok hozzá bár kissé még mindig rázkódok a nevetéstől. - É…É…És mit kell adnom c-cserébe? - kérdezi tőlem, és szemmel látható a szorongása. Az évfolyamtársaim biztos jól behülyítették, mielőtt hozzám küldték. - Hát lássuk csak…egyszer az újraírás…az információgyűjtés…a stressz…az órabér…- kezdem el számolgatni az ujjaimon a dolgokat, fél szemmel a gyereket figyelve, akin látszik, hogy most pereg le előtte az élete, épp most nyugszik bele a tudatba, hogy az elkövetkezendő 3 évre a rabszolgám lesz. - Az annyi lesz, mint két vajsör. - mondom ki végül, amikor már olyan szürke, hogy szinte idehány. - Csak? - kérdi megszeppenve. - Csak. - felelem, de érzem, hogy ismételten súlyos röhögő görcs közeleg. - De most eredj a dolgodra, és egy ideig meg se lássalak. - Megkönnyebbül arccal, de olyan sebességgel száguld ki a szobából, hogy szint húzza maga után a kondenzcsíkot. - Az áldott jó szívem. - dörmögöm magamban két nevetés között, miközben visszafordulok efelé az írott „csoda” felé.

Tárgy: Re: Cerberus Helmut Szidorov 2015-12-21, 08:37

Elfogadva!

Küldetés teljesítve, végigrágtam! jessz

Először is mivel Hollóhátas főkarakter lettél máris jár a plusz pont, innentől már nem is lehet hibázni. Very Happy

Meg hát amúgy se sikerült. Szép többrétű, változatos karaktert raktál össze, ami már a jelleménél is tökéletesen látszik. Jól átgondoltad és tuti, hogy nem lesz unalmas vele a játék, hiszen mindig jó, ha egy karit szépen ki lehet bontogatni, miközben kiderül, hogy milyen is valójában, vagy hát jelen esetben kicsoda is valójában. Nekem is van egy született vérfarkas srácom, őt is eldobták, csak neki nagyszülei se voltak, szóval tök szerencsés ez a fiatalember. Very Happy

Az előtörténeted tényleg nem lett rövid, de mivel izgalmas volt és érdekes, nem éreztem úgy egy pillanatra sem, hogy lett volna benne bármi felesleges, vagy nem oda illő, úgyhogy kellett ez a sok-sok szó, hogy minden összeálljon. Le a kalappal, szépen felépítetted a sztoriját és szerintem a pb is tökéletes választás lett hozzá! Nem is tartóztatlak, menj keress játszótársat ezzel a szegény sorsú fiatalemberrel, miután persze foglalóztál. Smile

[You must be registered and logged in to see this image.]

A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,

ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.