2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Wild hearts can’t be broken."
Főkarakter: Főkarakter Teljes név: Charity Cartwright Születési hely és dátum: London, 1979. 07. 13. Csoport: Griffendél Patrónus:Tigris Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 8. évfolyam, Látványmágus szak Képesség: - Kiemelkedő tudás: Bűbájtan - kiemelkedő, Átváltoztatástan - kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Némi őszinteséget és önkritikát gyakorolva – bizton állíthatom -, hogy a botrányhős a rám legtökéletesebben illő kifejezés. Nem vagyok - és soha nem is voltam egyszerű – ember; ugyanakkor – néha számomra is érthetetlen módon – a kisugárzásom szinte mindenkit képes levenni a lábáról. Néha kész energiavámpír tudok lenni, de alapesetben világító üstökösként, energiától csillogva robbanok be egy társaság közepébe. És nem mindig a jó értelemben. Mert ugye mindenki tudja, hogy egy üstökös képes a pusztításra is, ugye? Hülye közhely... Én nem szoktam unatkozni, mellettem nem lehet unatkozni. Próbáld meg. Csak tessék! Csináld. Nem tudsz, ugye? Gondoltam… Ha nem nevetsz a kétségbeesett unalom-elleni tréfáimon és varázslataimon, akkor a falnak mész tőlük fejjel. Vagy valószínűleg végig sem hallgattál, mert látványom egy sikítószellemet is megszégyenítő hangokat csikart ki belőled menekülés közben. De hogy akkor nem unatkozol, miközben a magas c-t kiáltod, az is biztos. Családomat és barátaimat oroszlánként vagyok képes védelmezni, anyukám halála után jött el számomra az igazi lázadó kor. Nem egyszer majdnem kicsaptak a suliból, bár nem hinném, hogy szeretnéd hallani, pontosan miket csináltam. Úgyis előbb ér el a pletyka, mintsem megkapnád a Troll Pitonnál. Szóval nem gondolkozok, hogyha egy általam szeretett ember bajban van. Pálcám az egyik legjobb barátom – elég gyakran hívom ilyen helyzetekben segítségül. Talán túl sokszor, de amíg a vége jó, addig örömmel viselem a következményeket. Amennyiben a mágia nem áll rendelkezésemre, ugyanolyan szívesen ismerkedtetem össze jobb öklömet egy másik ember arcával, mint ahogyan én magam is szívesen ismerkedek meg fiúkkal és lányokkal egyaránt. És hogy miért? Mert jó. Mert kib*szottul jó, hogy megtehetem, amit akarok. És mert élvezetes. Néha picit túl okosnak hiszem magamat, de eddig hátrányomra még nagyon nem vált. Sokan csodálnak azért, mert merek nyíltan véleményt formálni és kiállni dolgokért – ők okosnak tartanak. Én pedig miért vitatkoznék velük? Én, vitatkozni? Ugyan, kérem! Ez két külön dolog! Na persze… Apukám útját követve Látványmágus szakra járok, így talán nem meglepő az, hogy a Bűbájtan és az Átváltoztatástan nemcsak a kedvenceim közé tartozik, hanem jól is teljesítek mindkettőben. Ezeken kívül hetedikig az SVK és talán a Bájitaltan volt még az, amit nagyon szerettem; a többi tantárgy inkább kínlódás volt, bár a tanórák a kreatívkodásra voltak tökéletesen alkalmasak. Hogy mennyi mindenre jó egy Mágiatörténet! El sem tudnád hinni… Szeretek a figyelem középpontjában lenni, lenyűgözni a hallgatóságomat egy zenével; imádom látni a csodálkozástól eltátott szájakat, amikor a bűbájom beválik és sikerül csodát tárnom az emberek szeme elé. Nem mintha nem bámulnának amúgy is tátott szájjal. Néha nem értem, hogy egy nem sokat (szinte) semmit sem takaró dekoltázs vagy a naponta ötször más színűre varázsolt hajszín miért megdöbbentő... Nagyon ritkán, de előfordul, hogy magányra vágyom; ilyenkor teszek arról, hogy senki se találjon rám. Erősnek kell maradnom érzelmileg, mert a húgomnak erre van szüksége. Sosem voltunk legjobb barátnők, és talán nem is tud róla, de ölni is képes volnék érte. Apu elég sokat járja a világot, így már csak ő maradt nekem. Néha sajnálom, hogy a sok butaságomat is végig kell néznie – még ha közvetlen nem is látja (Hála az égnek!), de hall róla -, ugyanakkor tökéletesen felépített páncélom ezekkel válik kikezdhetetlenné. Mindig valami újabb őrültségen gondolkozok – így nem kell fájó emlékeken merengenem. Így nem leszek depressziós, így nem adom fel. Így egyszerűen csak könnyebb. Ahogyan énekesnőnek – úgy színésznőnek sem vagyok utolsó. Az engem felépítő erő az, hogy látom az általam vidámmá váló környezetet. Meg persze amikor annyira szokatlan vagyok - Khm, enyhe kifejezéééééés! -, hogy az embereknek még a csodálkozó arcra se futja. El sem tudod hinni, hogy mennyire király érzés. Egyszerűen nincsen ennél jobb. Nem tagadom, hogy szeretek a dicsfényben ragyogni - Ááá, nem szeretek. Én soha, ugyan már! -, ugyanakkor halálosan megdöbbentő, hogy mekkora inspirációt vagyok képes adni. Csak én, egymagam. Egyeseket arra inspirálok, hogy ne legyenek annyira visszafogottak (mondja ezt Ms. Gátlástalan), míg mások példámból tanulva jönnek rá, hogy miért érdemes begombolni az inget rendesen, normális frizurát vágatni, csak az ellentétes nemmel "barátkozni", nem visszabeszélni a tanároknak, betartani a házirendet, nem beszerezni illegálisan viccvarázslatokat, és a többi... Nagy ritkán támadnak kétségek magammal szemben, de ilyenkor mindig gyorsan elűzöm őket. Mert nem engedhetem meg, hogy másképp legyen. Nem mintha nagyon kétkednék magamban. Szinte sosem többek ezek a kétségek annál, mintsem "Ma egyszer végre felvehetném normálisan az egyenruhámat" vagy "Talán nem kellene minden második szünetben egy másik fiúval vagy lánnyal smárolnom a folyosón"; de akármennyire is hihetetlen úgy egy röpke másfél másodpercig NAGYON mélyen elszoktak gondolkodtatni az efféle "csekélységek". Szóval smile on, aztán live fast, die you, be wild and have fun, mert az jó.
Megjelenés
Talán nem meglepő módon, de öltözködésem nem egyszerű. Ahogyan én magam sem vagyok az. Magas, vékony, inkább sportos lány vagyok, aki örömmel eszi a süteményeket, hogy aztán eljárhasson reggelente futni a tó körül, és kiereszthesse a felesleges indulatait, a gőzt. A széles mosoly szinte letörölhetetlen résztvevő arcomnak; szinte hihetetlen, hogy mire képes egy egyszerű mosoly. Ajkaimon hangulatomnak és ruhámnak megfelelően a szimpla szájfénytől a vörös rúzson át a feketéig - valami mindig található. Iskolai egyenruhámat a legtöbbször nagyon lezser módon, kissé félrecsúszott nyakkendővel (és félregombolt inggel, kilátszó melltartóval, netán csaknem kibuggyanó mellekkel) hordom, "kissé" - Khm! - vad külsőt kölcsönözve magamnak vörös (vagy szőke, vagy fekete, vagy kék, vagy zöld, vagy akármilyen színű) hajammal egyetemben. Néha, de előfordul az is, hogy „szende szűz”-nek öltözöm, ahogyan barátaim szokták mondani. Hogyha nem hozom a megszokott "különlegességemet" (magyarán egy picit is normálisnak tűnök), azonnal mindenki feltételez mindent. Chh! De visszatérve: leendő látványmágusként, előadásaim alkalmával szeretem megadni a dolog hangulatát, ahogyan egy fellépéskor is; így általában a hófehér bőrömmel kontrasztban álló színeket és sminket részesítem előnyben. És persze az elmaradhatatlansokat sejtető (majdnem) mindent mutató ruhákat és a tűsarkú, vagy a minimum nagyon extravagáns lábbeliket. Zöldesbarna szemeim a lágy kedvességtől a féktelen őrületen át bármit képesek sugallni, arcmimikám egy előadóéhoz méltó. Egy szó, mint száz: szép vagyok. (És ez két szó volt, tudom.) Az emberek szeretik a nekik tetsző dolgokat. Teszek azért, hogy úgy nézzek ki, ahogyan én szeretnék kinézni, és ha kell, vissza is élek azzal, hogy hogyan nézek ki (hogy a kinéz a hogyan a benéz és merre néz, aki belenéz a hova néz...); ugyanakkor valójában nem érdekel. Hogyha nem kell emberek közé mennem, akkor örömmel ülök egy bögre teával a kezemben a kandalló előtt a legvastagabb és leggázabb pulcsiba burkolózva, ami a földön létezik. Kócos hajjal, természetesen.
Életed fontosabb állomásai
Idilli gyermekkorom volt, én voltam az imádott, míg testvérem meg nem született. Félreértés ne essék, szeretem a húgomat, veszettül szeretem. Mégis születésével kikerültem szüleim figyelmének központjából. Mert ő volt a kisebb, az aranyosabb, a kedvesebb. Nem voltam sosem jó gyerek, és húgom bájával mindenkit az ujja köré csavart. Sokat játszottunk együtt, majd ahogyan elkezdtem barátkozni a nálam idősebbekkel, úgy távolodtunk el egymástól. Talán akkor kerültünk a legmesszebb, amikor megkaptam levelemet a Roxfortba. Apukánk varázsló, anyukánk egyszerű mugli; de ennek ellenére mindketten tudtunk a varázsvilág létezéséről. Ugyan Jess is mutatta a mágia jeleit, amíg nem lett ő is a Roxfort tanulója, titkon reméltem, hogy átlagos marad. Hiszen akkor csilloghattam volna mellette, mint ahogyan azt meg is tettem nyaranta a kastélyról szóló végeláthatatlan beszélgetések közepette. Édesanyánk nem sokkal azután hunyt el, hogy Jessicát felvették a Roxfortba; ekkor jöttem rá, hogy mekkora címeres ökör voltam nagyon sokáig. Szörnyű volt látnom, hogy ő és apu is magukba fordulnak. Nekem kellett megpróbálkoznom azzal, hogy felvidítsam őket; ekkor fedeztem fel, hogy ez az, amihez nagyon értek. Látva a halvány mosolyt arcukon, amikor valami szörnyen nagy ostobaságot mondtam, felért a reménnyel, hogy újra lehet normális családom. Elég hamar ráeszméltem, hogy ez nem így lesz, de a legkülönfélébb – kissé önpusztító – tevékenységekben önmagamra találtam. Kipróbáltam nagyon sok dolgot, élveztem az életemet, ahogyan a mai napig is élvezem azt. Nem állítom, hogy a tanáraim élvezték – főleg a hetedik osztályig – a velem való életet; hiszen sokszor miattam kellett az irodájukban kuksolniuk, megvárva, hogy büntetésemet befejezzem; vagy engem kergettek a folyosón éjjel; mindenesetre szerintem voltam és vagyok annyira tisztelettudó, hogy egyikük sem utált meg nagyon. McGalagony és Flitwick professzor azok, akiket tényleg nagyon szeretek a mai napig, bár sosem mertem – főképp nem házvezetőmtől – megkérdezni, hogy éreznek-e hasonlóképpen. Talán nem szeretném tudni a választ. Hetedévre összekaptam magam több tárgy terén is, így egyenes út vezetett az egyetemre. Egy időben gondoltam arra, hogy Aurornak megyek, az SVK és Bájitaltan R.A.V.A.SZ.-t is megcsináltam – bár egy picivel rosszabb eredménnyel, mint a Bűbájtant és Átváltoztatástant -, de végül mégis a Látványmágus szak mellett döntöttem. Lehet, hogy jó auror lennék, de nem szeretnék az lenni, teljes szívemből nem. És hogy a bennem rejlő racionalizmus mennyire támogatja ezt a hozzáállást? Teljes mértékben. Hiszem, hogy mindenkinek azt kell csinálnia, amihez ért. Pontosan ezen elv alapján amint láttam, hogy egy banda keres énekest, elsőként írtam fel a nevemet a lapra, hogy aztán húgom neve lehessen a második… Először kicsit mérges voltam rá, aztán rájöttem, hogy talán ez a banda- az éneklés – jelentheti számára a kiutat. Mindkettőnket beválogattak, és összegészében nagyon örülök ennek. Azt csinálom, amit szeretek, azzal, akit szeretek… Lehetne ennél jobb?
Albus Dumbledore
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Charity Cartwright 2015-12-14, 17:04
Elfogadva!
Köszi szépen, hogy ennyire szépen kifejtetted, és hogy belenyúltál a kedvemért. Valakinek az ET-je ilyen hosszú, mint neked a jellemed, úgyhogy alaposan kifejtetted, figyelve azokra a sarkallatos pontokra, amiért nagyon hálás vagyok^^ A karid nagyon jól sikerült, tökéletesen illeni fog a bandába, sőt, attól függetlenül is úgy vélem, hogy izgalmas sztori alakulhat ki, téphetitek egymást a hugiddal példának okáért, vagy a szerelmi/szexes afférok^^ Hajrá a játékhoz, tiéd a pálya!
