Főkarakter: Secret
Teljes név: Opal Bauquemare (Irwin)
Becenév: Obi
Születési hely és dátum: Nagy-Britannia, Winchester, 1968. január 2.
Csoport: Ex-Halálfaló
Patrónus: Anakonda
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Bárzenész
Képesség: Harapott vérfarkas
Kiemelkedő tudás: Számmisztika - Kiemelkedő, Jóslástan - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Sokan azt hiszik, Te magad irányítod az életed, a sorsodat és Te formálod a belső tulajdonságaidat. Ez nem így van. Ha azt mondják, legyél kedves, mert a helyzet ezt követeli tőled, de Te világéletedben egy zárkózott, mogorva típus voltál, akkor mégis hogyan tennél? Egyik pillanatról változtatsz magadon, csupán azért, hogy valaki kedvében járj? A jellemünk nem egy játékszer, amivel játszadozhatunk vagy formálhatunk egyről a kettőre. Idő kell hozzá… Rengeteg idő. Az én életem éppenséggel úgy alakult, hogy minden esetben a sarkamra kell álljak. Kitartó vagyok. Ha a földre küldesz, felállok. Nem számít hány alkalommal teszed ezt, vagy épp, hány alkalommal sebzel meg. Nem számít. A végsőkig talpra kényszerítem magam, hogy elszántan a szemeidbe nézhessek és beléd égessem az emlékemet. Ha netán találkoznánk, megéri felkötni a gatyát. Meglehetősen harcias természet vagyok. Ha konfliktusba kerülök nem az az első dolgom, hogy szemet hunyva a másik balgaságán sétáljak el, inkább ugrok neki egy puszta vázával, mintsem alázatot mutassak felé. Onnantól kezdve pedig addig nem nyugszom, ameddig az érintett személy meg nem kapja a magáét. A szeszélyességem az, ami leginkább hatással van másokra. Kiszámíthatatlan vagyok, mint az időjárás. Egyszer tombolok és pusztítok, máskor magamba zuhanva remegek az egyik sarokban. A boldogság számomra nem ér semmit. Isten sem azt akarja, hogy boldog légy, hanem azt, hogy erős. Az életem formált, nem én akartam ilyen lenni. Ilyen boszorkány, aki instabilan áll a lábain, valahányszor meghallja a szót:
család. Nem hiszek az emberi kapcsolatokban. Már nem. Abban, hogy valaki tiszta szívből szeresse a másikat. A szeretet egy lélekromboló érzés, mely lassan, s fájdalmasan emészt fel. Voltam már szerelmes olyannyira, hogy akár az életemet is adtam volna a páromért, de néha az ember kénytelen elengedni azt, akit a legjobban szeret. A viszonzatlan érzelmeim hatására nincs túl sok pozitív világképem. Utálat és gyűlölet szivárog belőlem, amióta rájöttem, hogy nem kellek senkinek. Örök, s igaz menedékem a zene. A fájdalmaim elől a zenéhez menekülök, s ott keresem a vigaszt, a megoldást. A hegedű, zongora és gitár együttesének felállása képviseli az én életemet. Amikor játszok, úgy érzem minden fájdalmas érzés felszabadul belőlem és egy másik világba kerülök, ahol én írom a szabályokat. Ők az én menedékeim, az utolsó morzsái az életemnek. Ha valaki azzal akar nekem jönni, hogy a világfelfogásommal van a probléma, hangosan körberöhögöm. Nem érdekel mások véleménye, ellenben mások fanyarú élete annál inkább. Meghallgatom őket, ha kell ki is oktatom a hülye fejüket, hogy egy kicsit észhez térjenek. Sok mindent megéltem már, mondhatom magamat bölcsnek is egy-két szempontból, hisz’ az élet tanított. Az ehhez kapcsolódó szavaim pedig mindig igazak. Sosem hazudok az élet igazságairól, melyeket sikerült megtapasztalnom. Csendes fajta vagyok, na nem azért mert a félénkségem meggátol az ismerkedésben, csupán nincs kedvem a talpnyalókhoz.
Megjelenés
Hosszúkás arc, melyből kifolyólag homlokom valamennyivel magasabb, mint a megszokott. Hajamat ettől függetlenül nem vágatom frufrura, mert nem szégyellem azt, ahogy kinézek. Sokan mondják, hogy azzal kompenzálhatnám a hatalmas plakát homlokomat, ha több hajat hagyok előtte, ezzel is eltakarva azt a kínos területet. Én mégis kiemelem ezt az egyediségemet, mindig elválasztom középen a szőke tincseket, s egy lehelettnyi hullámosságot kreálva igazítom be. Tejföl szőke hajam ellenére a szemeim sötétbarnák és viszonylag nagyok is. Némi szemszeruzával szoktam kiemelni, de sose viszem túlzásba a sminkelést. Nem az én világom, inkább vagyok a természetesség híve. 168 centivel büszkélkedhetek, normális, karcsú alakkal. A verekedések miatt edzett testem van. Izmos vagyok a magam módján, még ha nem is annyira durván, de a kellő szálkásság megvan. Kénytelen vagyok karban tartani a testemet, mindazok után, amiken keresztül mentem, nem várhatom el, hogy a családom a sírból védelmezzen.
A mosolyomnál látszik leginkább mennyire telt és széles ajkakkal rendelkezem. Anyutól örököltem, mint ahogy az összes többi tulajdonságomat. Maximum apámtól sikerült ezt a széles homlokot összeszedni, de így összességében büszke vagyok arra, ahogy kinézek.
A ruhatáram nem áll szivárványból, így a sötétebb, szürkébb darabokat nagyobb előnyben részesítem. Általában nadrág és egy hosszabb, lazább felsőt hordok, a szoknyát még Roxfort elhagyása óta meggyűlöltem.
Életed fontosabb állomásai
„We are pleased to inform you that you have been accepted at Hogwarts School of Witchcraft and Wizardry”
Tizenegyedik életévem betöltésével a Roxfort megnyitotta kapuit előttem. El is kezdtem az első évemet, mint a Mardekár Ház egyik tagja. Kviddics csapat, kiemelkedő tantárgyak, barátok. Mindenem megvolt. Boldogság, eredmény, mindent, amit el akartam érni megszereztem. A szüleim büszkék voltak rám, bár bátyám mindig szúrós szavakkal illetett minden egyes nap, amikor összefutott velem a folyosón. Az én jó öreg testvérem három évvel felettem járt és minden alkalmat megragadott, hogy beszóljon nekem. Szerettem őt és jól tudtam, hogy csupán azért kritizál, mert tanítani akar. Hogy még jobb lehessek, fejlődhessek. Nem egyszer éreztem már a törődését, amikor ártatlanul védelmezett, majd a fejemhez vágta, hogy aggódott. Egy család voltunk… Egy nagyon jó család…
„The greatest step towards a life of simplicity is to learn to let go.”
Tizenkét éves koromban tapasztaltam meg igazán, hogy milyen érzés élni. Elkezdődött a második év. Sokkal felszabadultabb voltam, úgy ismertem a sulit, mint a tenyeremet, hisz’ mindig is egy bátorfajta voltam, aki erőszeretettel merte feltérképezni az iskola minden egyes szegét-zugát. a téli szünet alkalmával pedig újabb csemetével gyarapodott az Irwin család. Megszületett az én egyetlen kishúgom. Szerettem és imádtam őt, két éven keresztül mindig azért pattogtam, hogy had legyen vége a sulinak és találkozhassak végre a kis aprósággal. Ám ez az örömöm sem tartott sokáig. A két év leteltével a húgom rejtélyes módon eltűnt. A szüleim a varázsvilágot hibáztatták, amiért legkisebb lányukat elvesztették egy sötét mágiát használó boszorkány miatt. A házunkat egyik pillanatról a másikra borította be a vakító fény, mely épp elég volt ahhoz, hogy sikeresen telibe találjon engem. Ott álltam. A nő előtt. A hatalmas fehérség előtt láttam karcsú, sötét alakját, majd a világosság átvette hatalmát felettem. Nem láttam semmit. Szó szerint semmit.
„A world that you cannot see is much better than the world that is full of pain.”
A látásom két hónap erejéig romlott. Foltokban láttam, homályos alakok sokasága kísértett. De nem akartam meggyógyulni, még ha volt is rá olyan varázslat, ami rendbe tett volna. Nem akartam látni anyáék szenvedő arcát, ahogy a húgom miatt sírnak, s azt sem, ahogy a bátyám dühében szétveri a házunkat. Nem bírtam volna elviselni. Inkább maradtam vak, mintsem egy olyan világban éljek, ahol a szeretett családom nincs többé. Két hónap után, viszont a látásom aprólékosan visszatért, nem játszhattam tovább a vak lányt, vissza kellett térnem az iskolába, abban a tudatban, hogy a családom lassan darabokra hullik. Apám anyámat hibáztatta a húgom elvesztése miatt, míg anyám pont az ellenkezőjét mondta. Ádáz háború dúlt kettejük között, hol mágiával, hol szavakkal csatároztak, melyet én és a bátyám nem voltunk képesek tűrni. A tragédia után a Roxfort falain belül maradtunk. Szünetre se mentünk haza, a családtól érkező levelekre sem válaszoltunk, ám a levelek érkezésének sűrűsége lassacskán alábbhagyott. Ötödikes koromban egyetlen levél sem került a kezünkbe. A szüleink… meghaltak.
„Am i a Death Eater?”
Az életem összeomlani látszott. A jegyeim és a népszerűségem egyre inkább romlott. Elkezdtem kifordulni önmagamból, sötét átkokat gyakoroltam, állatokat kínoztam, míg nem az életem fordulóponthoz nem ért. Végigjártam azt a hét évet még a Roxfortban, bármennyire is gyűlöltem ott lenni, majd csatlakoztam a Sötét Nagyúrhoz bátyámmal együtt. Ő volt az ötlet fő értelmi szerzője, én pedig kénytelen voltam vele tartani, ha már ő maradt nekem egyedül. A sötét oldalra álltam. Az iskolám ellen fordultam. A barátaim ellen, mígnem eljött a pillanat, hogy kegyetlen gyilkossá és bűnözővé váltam. Megszoktam a szenvedést, a fájdalmat és azt, hogy aki nincs Voldemort oldalán, az mind az ellenségem. Bátyámat követtem mindenhova, ő tanított meg mindenre, ami a halállal és kínzással kapcsolatos. Éreztem rajta a szüleink és a húgunk iránti fájdalmát, melyet azzal akart elfelejteni, hogy a gyilkoláshoz folyamodik. Megszállottá vált, egyre inkább elborította elméjét a sötétség. Embereket, varázslókat kínoztunk, csak azért, hogy rávegyük őket, csatlakozzanak Voldemorthoz. De a bátyám ennél többet akart. Gyilkolni, bántani másokat. Hiába voltam ott neki, ő sok esetben egyedül érezte magát. Szorongott, s fokozatosan őrült meg. Eközben a seregünk nőtt. Egyre több sötétvarázsló szegődött mellénk, mindez által egy olyan közösség kovácsolódott belőlünk, kiket nemes egyszerűséggel Halálfalóknak neveztek. Törvényesen is a Sötét Nagyúr szolgálatában álltam.
„When i lost him, i almost killed myself.”
Voldemort újabb bukása bátyám halálával kezdődött. Halálos átokkal sújtottak le rá, mikor ellenszegült a Nagyúrnak. A győzködésem mit sem használt, teljesen megőrült. Beleőrült a gyilkolásba, a hatalomvágya pedig egyre csak nőtt. Egészen addig, ameddig meg nem fékezték, először csak jó útra próbáltam terelni őt, de a válasza egyértelmű volt. „Nem fogom végignézni, ahogy szenvedsz miattam.” A halála és szavai emlékével maradtam teljesen egyedül. Voldemort elbukott, a halálfalókat kihallgatta a Mágiaügyi Minisztérium, kisebb-nagyobb sikerrel. Bármennyire is meg akartam halni, nem tudtam elmondani az igazat. Azt vallottam, hogy az Imperius hatása alá kerülve irányítottak, holott ez a vallomásom csak egy ígéret volt… A bátyámnak szánt ígéretem… Hiába fájt, hiába menekültem előle, a kínok nem szűntek meg. Elvesztettem a családomat… Mindenki halott volt, akkor mi értelme még élnem? Ebben a tudatban ballagtam egy sikátor sötétebb zugában. Jobbomban egy tőrt markolásztam, melyet apró habozással ugyan, de lassan felemeltem a szívem elé. A penge felcsillant a sötétben, ahogy magam felé fordítottam hegyesebbik részét. Most…vagy soha. Magam felé lendítettem a pengét várva a bőrömbe hasító fájdalmat. Ez az egyetlen esély maradt hátra, sajnálom, de nem tudom betartani az ígéretemet. Egy könnycsepp gördült végig arcomon, ahogy összeszorítottam szemeimet felkészülve a halálra. A következő pillanatban a csuklómat elkapva állították meg iménti öngyilkossági kísérletemet, majd a tőrt kikapva kezemből hajította félre. Értetlen, fájdalmas tekintettel néztem fel rá, miközben próbáltam a könnyeimet eltűntetni. Ismerős volt, mégis idegen. A könnyeimmel küszködve próbáltam kivenni homályos alakját, miután kiokosított az iménti hülyeségemmel kapcsolatban. Miért...állított meg?
Meg kell, hogy mondjam érdekesnek találtam az előtörténeted, tetszett a felépítése, a karakter foglalkozása és ahogy a fontosabb részeket kiemelted a karakter életéből. Ex-Halálfalókra mindig szükség lesz, hogy fenn tartsák a sötétség fátylát, hisz jóság sosem létezett a sötét párja nélkül. 
