Főkarakter: Bon
Teljes név: Reed Haines
Születési hely és dátum: Los Angeles, 1967. augusztus 29.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Barnamedve
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Sárkányidomár és a Foltozott Üst társtulajdonosa
Képesség: Harapott vérfarkas
Jellemed kifejtése
Melyik jellememre vagy kíváncsi? A belsőre vagy a külsőre? Kívülről egy érzéketlen, faragatlan tuskónak tűnök, akit senki és semmi nem érdekel. Ez amolyan védelmi-mechanizmusként üzemel nálam pár éve. Egyszerűbb mindenkivel bunkónak lenni, és úgy tenni, mintha azon kívül, hogy minél nagyobb seggfejnek mutassam magam, mint hogy kimutassam, mit is érzek valójában. Ha megtenném, talán úgy járnék, mint régen Gwennel, amit nem szeretnék ismét megismételni. Megbántottam, és ott hagytam. Biztosan nagyon kiakadt rám. Mindezek mellett képes vagyok a nyugodt viselkedésre, mindattól függetlenül, hogy vérfarkas vagyok. Dühkitöréseim már régóta nincsenek, vagy csak nagyon ritkán.
Belülről viszont sokkal összetettebb vagyok. Türelmes és kedves vagyok. Mindent meg tudnék tenni azokért, akiket szeretek. Csak hogy nekem nem sok ilyen jutott az életben; maximum a munkatársaimat nevezhetném valamennyire a barátaimnak, de ők sem kerültek igazán közel hozzám az évek alatt. Kilenc éve nem viselkedtem így senkivel, így már nem egyszerű elővennem ezt a jellememet, inkább mindenkivel folytatom azt a bánásmódot, amit az előbb leírtam.
Mindezek mellett nem szeretek kijárni otthonról, maximum a csillagokat szoktam bámulni. Az ember könnyebben elalszik, ha a tiszta ég alatt fekszik. Sokszor mentem el a sárkányidomárok úgymond táborából azzal az okkal, hogy bulizni mentem, de ez sosem volt igaz. Inkább kerestem magamnak egy tisztást, és oda heveredtem le.
Lényegében egy nemtörődöm bunkó vagyok, aki megpróbál boldogulni az új életében, mint a Foltozott Üst társtulajdonosa.
Megjelenés
Régóta nem érdekel már, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Egy időben még talán érdekelt is volna, de az jóval a baleset előtt volt. Sárkányidomárként az embernek sok veszéllyel kel szembenéznie, köztük azzal is, hogy a felszolgált reggelivel nem elégszik meg a kedvenc házisárkányod, és megpróbál belőled is kitépni egy darabot, hátha azzal csillapíthatja éhségét. Így jártam én, mikor két éve egy reggel bementem Slytha ketrecébe. Egyébként is rossz kedvében volt, amin az sem segített, hogy az átlagos reggeli adagjának csak a felét kapta meg, mivel előző este kicsit megpörkölte Nick bal karját. Belekapott a bal arcféltekémbe, aminek szép nyoma maradt, és valószínűleg már sosem fog eltűnni onnan. Ugyanúgy az alkaromon lévő sebhely sem fog eltűnni; amit még akkor szereztem, amikor az a bizonyos vérfarkas megharapott.
Hosszúkás arcom van, és mindig kicsit borostásan hagyom az arcszőrzetemet, épp csak annyira, hogy még ne legyen zavaró. Szemeim barnák, ugyanúgy, mint a hajam színe. Hajam általában rövid, bár előfordul, hogy nem vágatom le pár hónapig, és akkor hátrazselézve hordom. Bőröm kissé kreolszínű.
Általában kényelmes ruhákat hordok, de tudom, hogyan kell felöltözni, mikor elegáns helyre megyek. Nem szeretem a sapkákat, a sálakat és a kesztyűket sem, így ezeket a ruhadarabokat nem találod meg a szekrényemben.
A kisugárzásom általában bizalomgerjesztő, bár előfordul, hogy felhúznak; olyankor a düh nagyon látszik az arcomon. A szarkazmust sem rejtem el, szeretek az arcmimikámmal játszani, mert akkor szavak nélkül is tudok bárkivel beszélgetni.
Életed fontosabb állomásai
Sosem tartoztam az átlagos és normális gyerekek közé. Mindig megtaláltam a módját, hogy miképp tudom kihozni a sodrából a tanáraimat, vagy a diáktársaimat. A magyarázat elég egyszerű és világos volt; figyelemre vágytam. Nem jó tulajdonság, de legalább tisztában voltam vele. Otthon sosem kaptam meg azt a figyelmet, amit szerintem megérdemeltem volna, így máshol kellett ezt keresnem. Édesapám két éves koromban elhagyta az édesanyámat – legalábbis utóbbi elmondása szerint, aki azóta az alkoholba fojtja bánatát. Anya agresszívvé vált, és egyre kevesebbet foglalkozott velem. Ritkán – úgy három évente egyszer – megpróbált úgy viselkedni, mint egy rendes anya, aki nem szarja le a gyerekét minden egyes nap. Legalábbis ha a gyerek megregulázását annak lehetett nevezni. Mikor hat éves lettem, a nálam öt évvel idősebb bátyám egy íjász-készlettel ajándékozott meg, amit pár nappal azután, hogy ismét egyedül maradtam a házban, ki is próbáltam. Céltáblát nem kaptam, így valami mást kellett keresnem, amit lelőhettem. Anyu nem nézte jó szemmel, hogy a kedvenc macskáját, Jonast választottam erre a célra; sikerrel persze, de legalább megszabadultunk attól az idegesítő dögtől.
Anya nagyon mérges lett, de egy idő után a kiabálása sírásba fulladt. Én is vele sírtam, mikor elmondta, hogy nagyon sajnálja, hogy eddig nem foglalkozott velem. Ráébredt arra, hogy nem foglalkozott eleget velem. Azzal az indokkal, hogy jobb életet akar élni, eladta a házunkat, összepakolta mindenünket, amit csak tudott, és a maradék pénzünkből vett egy házat Angliában. Az elején nem volt könnyű, de szép fokozatosan látszott, ahogy anyu megváltozott. Leszokott a piálásról, és még munkát is talált magának; magántanár lett.
Liverpool egyik csendes és nyugodt alvóvárosába költöztünk. Én magániskolában tanultam, mivel anyu azt szerette volna, ha rendes taníttatásban részesülök. Mivel a suli nehéz volt, én pedig nem értettem meg mindig a tananyagot a suliban, anyu néha kikért tanítás után, hogy ő maga magyarázhassa el nekem az anyagot. Nem volt túl sok barátom, mivel az időm nagy részét tanulással töltöttem, vagy az anyám magánóráira jártam. Utáltam így élni, de akárhogy is nézzük, hálás voltam az anyámnak, hogy néha Gwen – az egyik magándiákjának – órájára kellett becsatlakoznom. A lány okos volt, és kedves. Minden megvolt bene, amire szükségem volt, de szegény lányra különös gonddal vigyáztak, így sosem mertem neki kimondani, amikor náluk voltunk, hogy ő életem első szerelme. Úgy tűnt, hogy Gwendolyn is kedvelt engem, ami miatt egy nyári napon úgy döntöttem, hogy követem őt, amikor lovagolni ment.
Ugyanabban a lovardában űztük kedvenc sportunkat, így nem volt nehéz dolgom. Mikor láttam, hogy Gwen az erdő felé indul, felültem a lovamra, és odaügettem mellé. Felajánlottam, hogy mehetnénk akár együtt is, nehogy unatkozzon, amit ő egy mosoly kíséretében el is fogadott, bár látszott rajta, hogy zavarban van. Először jobbra mentünk, majd balra, és így folytattunk utunkat, míg az erdő mélyében jártunk már. Utunk során Gwen nagyon kedves volt, és közvetlenebb is, mint amikor a magánórák előtt, vagy után beszélgettünk pár szót. Állandóan izzadt a tenyerem, és nem mertem kimondani azt, ami a szívemet nyomta. Végül úgy döntöttem, hogy a tisztás, ahova értünk, tökéletes helyszín lesz ahhoz, hogy megkérdezzem tőle. Már nyitottam a számat, mikor a lány lova felágaskodott, és ledobta magáról Gwent. A nevét kiáltottam, majd a lány elszaladó lovával mit sem törődve odafutottam hozzá, miután leugrottam a saját lovamról. A fejét az ölembe vettem, pont úgy, ahogy a filmekben is láttam, és végigmértem. Örültem neki, hogy nem esett nagyobb bántódása. Végigsimítottam a karján, ahol egy kisebb horzsolás keletkezett. – Majd meggyógyul – mondtam neki mosolyogva. Úgy látszott, ezzel ő is tisztában van, mivel grimaszolva nézett rám. Sajnos Gwen felült, a fejét fogta, és körbenézett. – Elfutott – közöltem vele. – De felülhetsz elém, ha akarsz. – Végül is mire észbe kaptam, Gwen már előttem ült a lovamon, én pedig a bal kezemet a csípőjére helyezve vezettem a gyönyörű állatot, vissza a lovarda felé. – Izé, Gwen, kérdezhetek valamit? – kezdtem ügyetlenül. – Mit gondolsz, mi mik vagyunk? – Erre a lány persze csak értetlenül nézett. – Mármint, minek gondolsz minket? – Barátok. Persze, mi mást is válaszolt volna? – És mi lenne, ha azt mondanám, hogy én örülnék neki, ha nem csak a barátom lennél? – Aranyos volt, hogy megkérdezte, akkor mi legyen. – A ba…barátnőm – nyögtem ki végül. Meglepett, mikor könnyedén elfogadta, amit mondtam. Repestem az örömtől, és mikor visszaértünk a lovardába, már félig-meddig a kezét fogva sétáltam el vele a karámig, ahova a lovamat igyekeztem elhelyezni.
*
Nagyon szerettem Gwent, és bármit megtettem volna érte, de persze nekem mindent el kellett szúrnom.
Az év legnagyobb bulijába mentünk Gwennel, aki akkor már 18 éves volt. Ő egy állati csinos ruhát vett fel, amitől nekem csorgott a nyálam. Csupán három évvel voltam idősebb nála, mégis úgy éreztem, hogy még mindig az a lány áll velem szemben, akit évekkel ezelőtt megkérdeztem, hogy lenne-e a barátnőm.
Sajnos elég sokat ittam már, és nem is voltam eszemnél, mikor megcsókoltam. Kicsit furcsa volt az érzés, és olyan volt, mintha egy másik lánnyal lennék, mikor kinyitottam a szememet, és hirtelen kettős látásom volt. Illetve azt hittem, hogy az volt. Valójában ráeszméltem, hogy a lány, akivel csókolóztam, nem a barátnőm volt, hanem valami random lány, aki hasonlított Gwenre. Utóbbi szépen faképnél hagyott, amit nem is nagyon csodáltam, én pedig hiába kiáltoztam a nevét, ő már nem fordult vissza.
Elhatároztam, hogy másnap beszélni fogok vele, és tisztázni fogom a kis félreértést, és elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Ez sosem következett be.
Az anyám – érthető okokból – utálta, ha seggrészegen megyek haza, ezért inkább tettem egy méretes kerülőt, miközben szomorúan hazafele ballagtam. Minden követ olyan erővel rúgtam meg, hogy egyszer még el is kellett szaladnom, mikor az egyik út szélén álló autó riasztója bekapcsolt. Az alvóváros, ahol laktam, egy óriási erdővel volt körülvéve. Nappal imádtam a fák között sétálgatni Gwennel, ezért most is elindultam befelé. Emlékeztem rá, milyen volt, mikor együtt lovagoltunk ebben az erdőben, és majdnem könnyeket kezdtem el hullatni, mikor surranó hangra lettem figyelmes. Odafordultam. A szívem hevesen vert, miközben ijedt hangon azt kérdeztem ’Ki van ott?’ Nem érkezett válasz, mire megnyugodtam, hogy csak egy állat mászkál errefelé.
Kiértem egy tisztásra, ahol leültem egy fatönkre. Nem tudom, meddig voltam úgy, de elég ideig, hogy rendesen kisírjam, és átkozzam magamat azért, amit tettem. Ismét meghallottam a susogó hangot, mire hátrafordultam. Nem volt ott semmi, a telihold fénye rendesen megvilágított mindent. Jobbra néztem, és megláttam, hogy egy medve sétál ki a fák közül. Megfagyott a vér az ereimben. A medve felém fordult. El kellett volna szaladnom, de a félelemtől megmerevedve nem tudtam mit tenni. Figyeltem, ahogy a medve közelebb jön, majd rá kellett ébrednem, hogy az a valami nem egy medve volt. Egy vérfarkassal néztem épp farkasszemet.
Lassan felálltam, mikor a dög nem támadt nekem egy ideig. Reménykedtem benne, hogy nem akar majd ketté harapni. Tettem pár lépést hátra, majd futásnak eredtem. Borzasztóan féltem; rengeteg rémtörténetet hallottam már vérfarkasokról. Mikor hátrafordultam, a jobb kezem túlságosan hátralendült, és a farkas, aki eddig követett, elkapta azt, és megharapta. Én felüvöltöttem, majd összeestem. A fájdalommal nem törődve vártam, hogy meghaljak, mikor olyan hangot hallottam, mintha valaki a bokrok között futna. Magamon éreztem a farkas leheletét, mikor meghallottam a női hangot. Nem értettem, mit mondott, de hatással volt a farkasra. Az elhúzódott tőlem, és a nő felé vette az irányt, akit felismertem, hogy egy híres vérfarkas vadász volt. Kiskoromban ő volt a példaképem. Végre meghallottam, mit kiabált. ’Tűnj el innen! Hagyd el a várost, és csak akkor térj vissza, ha már irányítani tudod a vérfarkas énedet!’ Ezután már nem mondott semmit. Értettem, mit kellett tennem. Kihasználva az időt, miközben a farkas a nőt darabokra tépte, én elfutottam. Futottam, ahogy a lábam bírta mindaddig, míg ki nem értem az erdőből. Egy villanypózna alá állva felhúztam a zakóm ujját. A csuklóm és a kezem vörös volt a vértől.
Már korábban megtanultam hoppanálni, így csak kétségbeesetten körbenéztem, hogy nem látok-e valakit az utcákon, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, elhoppanáltam Norvégiába. Hogy miért oda? Mert hirtelen a norvég tarajossárkány jutott eszembe; és hogy ez honnan jött, azt már nem tudom.
*
Mikor ideérkeztem, két percbe sem telt, mire ráébredtem, hogy elkövettem életem egyik legnagyobb hülyeségét, több okból is. 1. Ott hagytam a lányt, akit szerettem egyetlen épkézláb magyarázat nélkül, pontosabban szó nélkül. 2. Arra nem gondoltam, hogy esetleg ruhát, cipőt, kaját vagy legalább egy üveg vizet hozzak magammal.
Szerencsémre nem egy kihalt helyre érkeztem, hanem egy házakkal körülvett tisztásra. Valami furcsa szag terjengett a levegőben, de betudtam a norvég levegőnek. Körbenéztem, és mikor megfordultam, egy magas, fémből készült ketrecet láttam. Közelebb léptem hozzá, mire egy hang mögöttem azt kiáltotta ’Állj!’ Megfordultam, és egy negyvenes éveiben járó fickót láttam, amint egyik kezét felemeli. Mellém lépett, majd – szerencsére – az ép kezemnél fogva hátrarántott. Pár másodperc múlva a ketrec lakója felbukkant. Felismertem, hiszen pont
rá gondoltam, mielőtt ideérkeztem volna. Egy norvég tarajossárkány állt előttem. Tátott szájjal bámultam, ahogy felegyenesedik, és engem bámul. ’Csak semmi hirtelen mozdulat.’ – hallottam magam mellől. Hallgattam a férfire, és nem mozdultam meg, mire a sárkány hirtelen megfordult, és visszahúzódott a ketrec másik sarkába. Hallottam, ahogy a mellettem álló fickó kifújja a levegőt. – Önnön érdekből vagy öngyilkos, vagy szimplán hülye vagy? Egyébként is mit keresel itt? És hogy kerültél ide?
Feltettem a kezemet. – Túl sok kérdés egyszerre, haver – mondtam neki, mire ő csak elkapta a jobb karomat, majd a fény felé fordította. Döbbenten nézett vissza rám.
- Megharaptak – suttogta. Bólintottam, mire ellágyultak az arcvonásai, és egy mosolyt erőltetett magára. – Sebaj. Legalább Hansnak is lesz társa – mondta, majd elindult a házak felé, a kezével mutatva, hogy kövessem. Lassan elindultam utána, majd az egyik ház közelébe érve hallottam, hogy belülről heves kiáltozások szűrődtek ki. Felvontam a szemöldökömet, de nem szólaltam meg.
Beléptünk a házba. A kiáltozások csak akkor maradtak abba, mikor a többi fickó, akik a házban voltak, ráeszméltek, hogy a férfi, aki megmentett a sárkánytól nem egyedül jött vissza.
- Hát ez meg ki? – kérdezte ez egyik nagydarab, szakállas férfi.
- Nem tudom, de Sebas tudna segíteni rajta – közölte, mire egy ötven év körüli, pocakos ember lépett ki a tömegből. Elmondták, hogy ez a fickó szokta ellátni a sebeket, amolyan orvos itt a csapatban.
- Akkor esetleg kezdjük egy kötözéssel és egy fertőtlenítéssel – mondta, ahogy végigmért. – Na gyere – közölte, én pedig követtem egy szobába, ahol ellátta a sebemet. Azt mondta, nem tűnik súlyosnak, de azért vigyázzak, a harapott vérfarkasok nem gyógyulnak gyorsabban, mint a normális emberek, mellesleg biztos volt benne, hogy a heg örökre a csuklómon marad.
Furcsa volt hallgatni azt, amit mondott. Teljesen természetes volt számára, hogy vérfarkasként kezeljen, pedig én még nem éreztem magam annak. ’Biztos, hogy át fogok változni?’ – kérdezgettem folyamatosan, mire mindig csak a bólogatás volt a válasz. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történt meg, de úgy látszott, kénytelen leszek elfogadni, hogy ez a valóság.
Az első éjszakám, mikor átváltoztam, borzalmas volt. Éreztem, ahogy elveszítem az uralmat az elmém felett, és ahogyan átveszi a helyét a ragadozó állat. Néha olyan érzésem volt, hogy tudom, mi folyik körülöttem, de mégsem tudtam tenni ellene semmit. A sárkányidomárok, akik rám találtak az első este, mindenben segítettek. Elmagyarázták, mi fog történni, és hogy mennyire fog zavarni, hogy elveszítem önmagamat. Mindenben igazuk lett. Szerencsére már elég jártasak a dologban, ugyanis Hans – a vérfarkas – már évek óta ezt csinálja. Ő nem hisz a vérfarkasságot elnyomó báiitalban; szerinte az csak pénzkidobás. Már vannak számára kialakított ketrecek, amikből az egyiket ma estére én kaptam meg. Reggel úgy ébredtem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. A nap égette a szememet, én pedig csak azt éreztem, hogy piszkosul éhes vagyok.
Évekig minden egyes hónapban átéltem ezt. Nagyjából másfél év után úgy éreztem, hogy már megszoktam az érzést, és már tudom kezelni a hirtelen jött dühkitöréseimet is. Minden egyes átváltozás után azt vettem észre, hogy megváltozok. Nem csak a kinézetem, hanem a jellemem is. Egyre szarkasztikusabbá és gúnyolódóbbá váltam, miközben még mindig megvolt bennem az a kedves és törődő fickó, aki korábban voltam.
Meglepő lett volna, ha nem azt a hivatást választom magamnak, ami körülvett engem. Mióta befogadtak, egyre többet kezdtem el foglalkozni a sárkányokkal. Norvégiában voltam, egy eldugott kis helyen, amit a muglik nem tudnak megközelíteni. Volt itt pár sárkány, akik közül az egyikhez hozzászoktattak, mikor kiskorában ide került. Mikor méretesebbre nőtt, már nem mertem olyan közel menni hozzá, mint korábban, de én voltam az egyetlen, akinek elviselte a jelenlétét.
Megszerettem ezt a munkát, és elhatároztam, hogy ezt szeretném csinálni hátralévő életemben. De persze minden csoda három napig tart. Az enyém ugyan kilenc éven keresztül tartott, de ezen nem segített az, ami történt. Egyszer csak megjelent egy fickó a házam ajtajában egy reggel azzal a szöveggel, hogy beszélne szeretne velem. Mivel Slytha – a sárkány, akihez hozzászoktattak hat évvel ezelőtt – senki mástól nem fogadott el ételt, az öreg fickót megkerülve elindultam a ketrece felé, mire ő utánam kapott, és maga felé fordított. Ráordítottam, hogy akkor mondja már, hogy mit akar, mire habogva elnyökögte, hogy ő az apám. Tátott szájjal néztem, majd megráztam a fejem, és megkérdeztem, hogy akkor mégis mi a francot keres itt? Mire azt a választ kaptam, hogy el akarta mondani, hogy egy távoli rokonunk betegen fekszik otthon, és odahívott magához, mivel a végrendeletébe beleírta, hogy rám akarja hagyni a Foltozott Üst – valami londoni fogadó – vezetését.
Kiderült, hogy igazából nem engem akar örökösének, hanem az apámat, aki lepasszolta nekem az Üstöt. Így is kénytelen voltam elmenni Londonba, ahol beszéltem az öreggel. Az apámat megpróbáltam gyorsan lerázni, de hajthatatlan volt. Egészen addig nem ment el, amíg meg nem hallotta, hogy Tom valóban rám hagyta az Üstöt. Az öreg még váltott velem pár szót négyszemközt, majd együtt léptünk ki a szobájából. Nem volt jó színben, de elég egészségesnek nézett ki ahhoz, hogy probléma nélkül lesétáljon a lépcsőn. A fogadó majdhogynem üres volt, mikor leértünk. Egy lány állt a pult mellett, aki borzasztóan ismerős volt nekem. Tom odaintette hozzánk a lányt.
- Szeretném bemutatni neked a jövendőbeli társtulajodnost, Gwendolyn Sommerset kisasszonyt – mondta az öreg, mire nekem leesett az állam. Nem hittem a fülemnek. Rájöttem, hogy azért volt olyan ismerős a csaj, mivel ő volt az, akit kilenc éve ott hagytam Liverpool-ban. Fogalmam sem volt, hogy hogy került ide, de abban biztos voltam, hogy ha megtudja, hogy ki vagyok, akkor nagyon ki fog akadni.
Már említeni akartam Tom-nak, hogy az nem fontos, hogy én ki vagyok, amikor ismét megszólalt. – Gwen, ez pedig itt Reed Haines, a társtulajdonosod.
’Jaj ne.’ – mondtam magamban. Ennek tuti borzalmas vége lesz.
