2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Karakteredre jellemző idézet"
Főkarakter: Luna Lovegood Teljes név: Jules Kaori Alpert Születési hely és dátum: 1979. március 20. London Csoport: Griffendél Patrónus: Mókus Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Nyolcadik (Tanár) Képesség: - Kiemelkedő tudás: Bűbájtan - Kiemelkedő, Legendás Lények Gondozása - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Hogy milyen vagyok? Pont a szöges ellentéte annak, amit a szüleim elvártak volna, de mára már nem érdekel senki elvárása. Az leszek, aki én akarok lenni, amíg tehetem, mert az élet azért van, hogy éld, nem azért, hogy folyton a kötelességed teljesítsd. Nem vagyok vallásos, és igazából baromira nem hiszek nagyjából semmiben magamon kívül. Vad és zabolátlan, ezek talán a jó szavak rám, és még véletlenül sem hódolok be senkinek, kivéve, ha az az érdekemben áll. Gyűlölöm, ha irányítanak és megpróbálják megmondani, hogy mikor és mit tegyek, nem csoda, ha nem viselem jól a sulit, de megpróbálom buliként kezelni, kihasználni a pozitívumait, azért úgy mindjárt könnyebb. Nem sok gátlás szorult belém, és annak ellenére, hogy még fiatalnak vagyok, elég nagy mértékű tapasztalattal rendelkezem... minden téren. Egyáltalán nem szokásom magam visszafogni, néha talán túlságosan is nagy a szám, ami miatt ütöttem már meg párszor a bokámat, de ez sem tántorított el. Imádok bulizni, egy jó party nálam mindent visz, ezért mentem tanár szakra, mert a a leglazább, így kell a legkevesebb energiát beleölnöm a tanulásba. Az az igazi, ahol nincsenek határok, korlátok, hanem csak úgy megy minden a maga útján. Bírom a pasikat is és kimondottan szeretek pasizni, bár a hosszútávú kapcsolatok nem igazán fekszenek nekem, hiszen lássuk be az is valamiféle korlát. Nem igazán bírom az elkötelezettséget, talán az egyedüli dolog, ami tartós az életemben, azok a tetkóim és az éneklés. Sem a folyton változó fickók, melók, de ezek igen. Valahogy úgy érzem kifejeznek és ezért fontosak is nekem és biztos vagyok benne, hogy lesz még bőven több is az eddigieken felül és idővel majd láthatóbb helyeken is, mert most még a suliban nem kifejezettel tolerálják az ilyesmit.
Megjelenés
Nem vagyok túl magas, 164 centire sikerült nőnöm és biztos, hogy ennél már nem is leszek nagyobb. Időnként viszont megdobom kicsit magassarkúval, ha épp olyan csini időszakom van, de van amikor jobban szeretem a sima bakancsot, vagy edzőt, abban sokkal jobban lehet lazáskodni. Átlagos testalkatom van, sport híján nem igazán izmos, inkább vékony, szikár, ellenben a sors, vagy a természet elég szép telt keblekkel ajándékozott meg és ezt nem is igen szoktam eltitkolni mások előtt. Gyakran emelem ki a külsőmet, veszek fel olyan ruhát, amiben jól látszik, hogy mim van, vagy legalábbis eléggé sejthető. Innen nézve határozottan feltűnő jelenség vagyok, egyáltalán nem ritka, ha valakinek megakad rajtam a szeme. Erre csak rátesz egy lapáttal az a pár tetoválás, amit már sikerült beszereznem, bár ezek inkább lazább bulikban látszanak, a suliban a túlságosan komoly McGalagony-félék kitérnének a hitükből tőlem. Szeretem a látványos és kihívó rucikat, még akkor is képes vagyok alig fedő szoknyát fel venni, amikor az időjárás annyira ezt nem támasztja alá, de még az időjárásnak sem vagyok hajlandó engedni. A hajam barna, hosszú, kissé göndörödő. Az arcom kerek, gondolhatnád, hogy pufók, de nem erről van szó, csupán kerekebb az átlagnál. Élénk kék szemeim vannak igen világosak, nem mondom, hogy nem szép, a nénikém szerint igazán különleges tekintetem van, pont mint anyáé, csak az orrom és a szám hasonlít apára... Na ennek a hírnek sosem örültem, ezért is használok ritkán teszem azt rúzst, hogy kiemeljem. Mit is mondhatnék még? A többit te is láthatod, a szám formáját, az orromat, átlagosak, a szám talán kissé teltnek mondható.
Életed fontosabb állomásai
Lassan, fáradtan nyitom ki a szememet. Azt hiszem jól sikerült, legalábbis úgy érzem, kapok rendesen levegőt. Kipillantok az üvegablakon át a folyosóra. Anya ott áll a nénikémmel és az orvossal beszélnek. Nem olyan komorak és még csak könny sem csillog a szemükben, ahogyan már ez előtt oly sokszor. Talán tényleg jól sikerült a műtét és minden rendben lesz. Pislogok párat, megpróbálok felülni, és akaratlanul is a mellkasomra csúszik a kezem. Nem érzem a kórházi ruhán keresztül a sebet, a heget, ami a műtét után megmaradt, de biztos vagyok benne, hogy ott van, de túlságosan erős az anyag és azon keresztül nem látszik. Azt hiszem a mocorgásomat hallották meg, vagy a gép jelzett, nem tudom, de az ajtó nyílik anyáék pedig még kissé talán aggódón, de mosolyogva lépdelnek be. - Jól van drágám, nagyon ügyes és bátor voltál, most már nem lesz semmi baj. - anya mosolyogva simít végig a fejemnek, én visszamosolygok rá és el is hiszem neki, hogy tényleg minden rendben lesz. Tüdőrák... nem kellemes dolog, főleg nem nyolc éves korban. Amikor nem mehetsz sehová, nem mehetsz játszani, mert folyton alig kapsz levegőt, aztán végre nagy nehezen rájönnek az orvosok, hogy mi is a baj. Jól el bújt a kis szemétje, alig fedezték fel, hogy mi a baj, de aztán meg lett és mint kiderült kockázatosan, de gyógyítható. Megoldották, kapok levegőt, tényleg jobban vagyok és innentől, talán minden sokkal jobb lesz majd, nem kell folyton otthon ülnöm csak azért, mert nem kapok rendesen levegőt.
---------
Szinte már visítva vetem magamat anya nyakába, miután kibontottam a levelet. A fura figura eddig őt győzködte, hogy ez nem átverés, hanem komoly dolog, tényleg boszorkány vagyok, tényleg egy olyan iskolába fogok járni, ahol mágiát tanulunk és majd varázsolni is tudok, nem csak az eddigi fura kis trükkök és megmagyarázhatatlan események, amik körülöttem zajlottak eddig, hanem szándékosan, akármit, amit el sem merek képzelni. Mehetek, anya azt mondta, hogy tényleg lehet. Vár a Roxfort! Vár az új iskola, ahol csodák és különlegességek vesznek majd körbe. El sem hiszem, hogy tényleg ez jön, el sem hiszem, hogy tényleg velem történik ez az egész. A gyerekkorom szenvedései után talán most tényleg megkapom azt, amire mindig vágytam a nagy csodát?
----------
Újra a kórházban. Anya megint sírt, pedig már nem vagyok olyan kicsi, hogy ne beszélhetne előttem is, mégis kiküld a szobából csak azért, hogy ne legyek ott, amikor az orvossal megbeszéli a következő lépéseket. Idegesít ez az egész, nem értem, hogy miért szúr ki velem így az élet. Újabb műtét, pedig még az előző heg is meg van, remek! Tizennégy évesen, amikor végre az életed tényleg jól alakul nem pont arra vágysz, hogy talán ott hagyd a fogad a műtőasztalon, vagy hogy valahol ott fulladj meg, mert a tüdőd végképp összeomlik. Azt hittem, hogy rendben leszek, hogy tényleg... jól leszek most már, hogy nem jön elő újra. Azt mondják nem olyan vészes, csak visszatért, de egy gyors és rövid műtét és kész. Nem lesz olyan, mint a legutóbbi, és utána már talán... Persze mindig csak ezek a talánok! Ők is csak tippelgetnek és fogalmuk sincs róla, hogy mikor jön egy újabb, hogy mikor lesz áttétes, hogy mikor kerül olyan helyre, ahonnan már nem lehet csak úgy kivágni. Mehetek megint a kés alá, ennyi, mert anya még arra sem hajlandó, hogy ebbe az egészbe az általa annyira nem kedvelt és nem értett varázsvilágot is belekeverje. Remek... komolyan... miért velem történik mindez?
---------
Tünetmentes. Hülye egy szó, de mégis szeretem hallani. Jól vagyok, csak a mellkasomon és a hátamon húzódó hegek mutatták valaha, hogy mennyit voltam kórházban, de már azokat is elrejtettem. Egy-egy hosszanti tetoválás és lesz még. Elrejtenek... elrejtik a két sebet, amik egyértelműen azt mutatják, hogy mi történt velem. És hogy lesz-e újra ilyen? Senki sem tudja. Én inkább úgy állok hozzá, hogy lesz és pont ezért élek olyan életet, amilyet. Ki akarok használni mindent, amíg lehet, ki akarok élvezni mindent, amit az élet adhat. Lehet, hogy tünetmentes maradok, lehet hogy nem lesz baj többet és jól leszek... de ez nem biztos. Inkább készülök arra, hogy megint baj lehet és addig kiélvezem a bulikat, a szórakozást, az életet, ami nem biztos, hogy nekem is olyan hosszú lesz, mint az átlagnak. Persze mindig benne van a pakliban, hogy ott hagyod valahol a fogad, elég egy rossz lépés, egy baleset, egy elszúrt bájital... akármit. De esetemben ez más. A többiek nem látják a kaszát billegni a fejük felett, ők csak élik az életüket, egy balesetre nem lehet számítani. Én viszont tudom, én viszont szinte látom a fenyegetést és nem akarok folyton attól tartani, hogy mikor lesz vége... és óvatosan élni csak hogy biztosan ne legyen baj, mert a nélkül is lehet, akkor meg minek fogjam vissza magam?
