Séta, séta, séta hopp. Séta, séta séta hopp. Ezt csinálom egész nap és nem tudok leállni. Egy dallam kezdett kialakulni a fejemben, aminek ez a ritmusa, és hogy el ne felejtsem, ezt csinálom. Csak egy papírhoz kell jutnom és lejegyzem a dalt, de órán másra figyeltem a szünetekben pedig tanultam, szóval kész csoda, hogy még emlékszem rá és nem felejtettem el. Szóval csak tovább… hát nem is tudom ugrándoztam talán? Lényegtelen a hálókörletemben tartottam, hogy leírjam a dallamot aztán a hegedűmön eljátszhassam.
Séta séta séta hopp és lassan már ott is vagyok. Illetve nem. Vagyis de, vagyis…közel is és nem. Lassan elérek a folyosókhoz és onnan már csak egy köpés, de előbb el kell érnem ugye a folyosókhoz, ami ugye odébb van egy csöppet, szóval ha így vesszük akkor mindjárt ott vagyok, mert a két táv nem olyan hosszú, csak így belegondolva, hogy még mennyi utat kell megtenni tűnik olyan borzalmasnak, de nem mert amúgy nem az szóval hát izé igen megint elnagyoltam a dolgokat. De addig nem is baj, amíg nem találkozok valakivel, mert addig csak magamban vagyok ilyen szórakozott azt meg tudom, hogy egy bolond kis akaratos lány vagyok, na de azért ez ha valakivel most társalognom kéne könnyen néz hülyének, úgyhogy még mázli, hogy nincs társaságom.
A pincefolyosóra érve még nagyobbakat szökkentem, mert tudtam, hogy már nemsokára abba hagyhatom ezt a bakkecskézést, mert a kezemben fogom tartani a kottafüzetem és leírhatom a dalt, amin egész nap filóztam. Nincs is rosszabb annál mintha elfelejtem a darabot amit én találtam ki.
