Főkarakter: Titkos
Teljes név: Laverne Hyun Sky
Születési hely és dátum: Keszong, 1978. augusztus 7.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Galléros agáma
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Tolvaj
Képesség: Bejegyzett animágus (tarantula)
Kiemelkedő tudás: -
Jellemed kifejtése
Nem tudom, hogy csak a véletlen műve, vagy az ősök valóban gyanították, hogy a tolvajkodással fogok- e fogalakozni, de nagyon beletrafáltak a nevemmel! Ugyanis a Laverne angol név azt jelenti, hogy az istennő a tolvajok a régi olasz blablablabla… A lényeg, hogy illik rám, mert benne van a jelentésébe, hogy tolvaj és kész. A Hyun már kevésbé. Ugyanis az kóreaiul annyit tesz erényes. Na most az igaz, hogy elég nagy az önbecsülésem, de… annyira nem én vagyok szerintem, bár aztán lehet, hogy tévedek. Nem szeretek a szabályok szerint játszani. Sőt, inkább áthágom őket. Úgysincs semmi értelmük. Ha azt mondják neked az órán, hogy ne egyél, de már baromira éhes vagy és még fél óra mire vége van, mit csinálsz? Persze, hogy enni kezdesz! És van bűntudatod? Ha jó gyerek vagy, naná, hogy van, de nem kell lennie. Képzeld el én, mennyi szabályt szegtem már meg. Elárulom sokat. És élvezem! Nem vagyok egy jó természetű lány. Valójában elég szemét vagyok. Igen, mindenkit oltogatok, leordítok és levegőnek nézek. Csak a barátaim azok, akikkel törődöm, bár az is igaz, hogy nincs belőlük túl sok. Úgy is lehetne mondani, hogy egy sincs. Volt, de ők az árvaházban maradtak, én meg sikeresen elszabadulhattam onnét. Bár ennek is megvolt a maga ára. Suliba kellett járnom. Elég kemény hét év volt, amit a Roxfortban töltöttem. Na, jó igazából tök egyszerű volt! Sose tanultam, még csak ki se nyitottam a könyveimet. Határozottam rühellek olvasni, hát még magolni. Így mindig egy Hollóhátas srác mellé ültem, akinek néhány kedves szó után leesett az álla és meg is írta helyettem a dogákat. Na, nem arról van szó, hogy nem is tudok varázsolni, mert nagyon is tehetséges vagyok. Csak az olyan tantárgyak, mint Jóslástan, Mágiatörténet és társai inkább altatók voltak, mintsem érdekfeszítők. Az egyetemre meg nem maradtam ott. Jól megvagyok én magam is, abból a kis pénzből, amit az őrangyalom ad nekem havonta. Plusz a lopkodásban is jeleskedem, de azt nem magam miatt csinálom. Hanem olyanokért, akiknek tényleg szüksége van valamire, de nem tudják megszerezni maguknak. Jó, bevallom! Belém is szorult némi kedvesség, de úgy alapból, meg nem bírom se ezt, se a nyáladzásokat. A hálálgatást, meg még annyira sem! Szóval oké, ha megköszönöd azt, hogy segítek rajtad, de ennyi. Több nem is kell. Maximum annyi, hogy befodog a szádat és hallgatsz arról, hogy én bármiféle jócselekedetet vittem véghez. Azt hiszem ebbe meg tudunk egyezni. Imádom ijesztgetni az embereket. Előugrani a semmiből, vagy egy varázslattal a frászt hozni rájuk, esetleg lelógatni egy tetőről. De az utóbbi csak ritka alkalmak. Ha felhúznak bizony könnyen megőrülök és olyankor ilyeneket csinálok. Viszont imádom nézni azt halálra rémült tekintetüket. Komolyan úgy néznek ki, mint akik most kaptak szívrohamot. Csak tudnám mért haragudnak meg annyira utána! Ez végül is vicces, nem?
Megjelenés
Van egy kérdés, ami minden ember szájából elhangzik, mikor meglátnak. Nekem pedig az a válaszom rá, hogy nem, nem ez a természetes hajszínem! Hogy lehet ilyen idióta kérdést feltenni? Nyílván nem kék hajjal születtem. Néha még én is meglepődök, hogy milyen hülye emberek vannak a világon. De a lényeg, hogy csak szimplán festetem a hajam. A valódi színét nem árulom el. Az titok. Derítsd ki, ha nagyon tudni szeretnéd. Na de a hajamon kívül. Barna szemem van és barna bőröm. A számat előszeretettel kenem ki vörös rúzzsal, a szememet pedig kék szemfestékkel. Egyszerű ruhákat veszek fel, igaz elég össze-vissza. Hol bőrdzsekit húzok, hol elegáns ruhát, hol pedig egy szimpla pólót egy farmergatyával. De az fix, hogy a kabalakarkötőm mindig rajtam van. Az árvaház nevelői szerint abban a kosárban volt, amiben engem is találtam. Szerintem meg csak szimplán megvették, azt, ezt a mesét próbálták meg nekem beadni, hogy azt higgyem, a szüleimet érdekli ,mi van velem. Elég nyamvadt kis sztori volt.
Életed fontosabb állomásai
Koreában születtem. Legalábbis a levélben, ami a kosaramban volt akkor mikor az árvaházba vittek ez állt. A külsőm sose hasonlított egy ott élő emberére sem. A nevelők is azt hitték, hogy ez valami vicc, de végül az került be a születési anyakönyvi kivonatomba, hogy Keszongban születtem. Tizenegy éves koromig ott éltem, így tökéletesen beszélem a nyelvet. Persze angolul is nagyon jól tudok. Bár ott nem mindig jutnak eszembe a szavak, ezért egy csöppet nehéz a kommunikáció. De mindig megoldottam valahogy, hogy megértsenek. Na, de lényeg, hogy árvaházban nőttem fel és gőzöm sincs kik a szüleim. Nem is érdekel, hisz ha ennyire nem kellettem nekik, akkor nekem sincs semmi szükségem rájuk. Jól megvoltam a többi gyerekkel. Tőlük tanultam meg verekedni és az ő segítségükkel sajátítottam el a tolvajkodás egy szintjét. Jó, lehet, hogy nem éppen a legjobb dolgokat sikerült ott megtanulnom, de sok mindenre mentem vele az életben.
Sajnos, vagy nem sajnos miután megkaptam a levelemet, hogy felvételt nyertem a Roxfortba ott kellett őket hagynom, és Angliába mentem, ahol tizenhét éves koromig, befogadott egy varázslócsalád. Aztán otthagytam őket, mert annyira nem voltak szimpik. Nem azt mondom, hogy nem örültem, hogy sikerült elszabadulnom az árvaházból, de nem akartam hátrahagyni a barátaimat. Végül mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Mint már említettem a sulis évek nem voltak valami bonyolultak, ugyanakkor leányálom sem volt. Míg Keszongban elég nagy volt a tekintélyem, itt újra ki kellett harcolnom mások elismerését. Egy évembe telt, mire elértem, hogy mindenki rettegjen tőlem, vagy legalábbis eszébe se jusson senkinek rám támadnia. Mardekárosként mondjuk így is voltak olyanok, akik rettegtek tőlem, de azért a többieket is igyekeztem megfélemlíteni. Volt pár ember, akikkel jóba voltam, de őket nem mondanám a barátaimnak. Inkább csak azért voltak velem, hogy biztonságot nyújtsak nekik. Én pedig csak azért adtam meg nekik ezt, hogy ne legyek egyedül. Szeretem, ha van társaságom, csak kérdés, hogy milyenek is azok, akikkel együtt vagyok.
*
Hatodikos voltam. Épp kiborultam az egyik ismerősömre és egy laza átokkal a földre küldtem, ami miatt persze engem küldtek az igazgatóhoz. Miután kiszabadta a büntetésem visszamenet a folyósokra. Hallottam, ahogy valaki igencsak jókedvében volt és valaki más pedig nem éppen. Az egyik háztársam rohant felém egy ne felejts gömbbel a kezében, mögötte pedig egy fiatalabb hollóhátas. Körbe néztem, hogy ki van itt még rajtunk kívül, de senkit se láttam. Így mikor elém ért kiraktam a lábamat és hasra esett. Kivette a kezéből a gömböt és a kissrác pont addigra ért oda. Leguggoltam hozzá és mosolyogva nyomtam a kezébe, majd mondtam neki, hogy legközelebb jobban figyeljen a cuccaira. Megköszönte majd egy hatalmas vigyorral az arcán elrohant. Ismét a háztársam felé fordultam, akinek az arcán döbbenet látszott. Mivel magam sem értettem, hogy miért adtam vissza neki a holmiját, inkább megfenyegettem a srácot, hogy tartsa erről a száját. Nem kellett sokáig győzködnöm, hamar megegyeztünk, hogy egyikünknek sem fog eljárni a szája.
*
Miután egyetemre nem akartam menni, pénzem pedig bőven volt, nem vállaltam munkát. Minden hónapban kapok egy embertől egy levelet és annyi pénz, hogy az akár egy családnak is elég lenne, hogy megéljen. Nem is szoktam elkölteni, ami megmarad, azt elküldöm annak az árvaháznak, ahol nevelkedtem. Arról viszont fogalmam sincs, hogy ki az aki, így gondoskodik rólam. Sose írja alá a leveleket, ezért elneveztem Őrangyalnak. Sokszor megfordult a fejembe, hogy talán valamelyik szülőm az, aki így akar velem kapcsolatot létesíteni, de aztán mindig meggondoltam magamat, mert kizárt, hogy ennyi év után tudnák, hogy milyen körülmények között élek, vagy, hogy egyáltalán ki is vagyok. Ezért nem is fogalakoztam már vele, csak amikor megkapom, a levelet akkor megköszönöm és reménykedek benne, hogy hall engem.
Csakhogy az élet, unalmas úgy, hogy semmit sem csinálsz, ezért kellett találnom magamnak valami elfoglaltságot. A Roxfortos évek alatt rájöttem, hogy bizony nagyon nem bírom, ha valaki egy nála kisebbel szórakozik, így arra a következtetésre jutottam, hogy nekik kellene segítenem. Persze azzal a feltétellel, hogy nem árulják el, hogy én voltam, mert az bizony sokat rontana a hírnevemen. Mondjuk, nem is volt annyira könnyű meló, mint ahogy azt gondoltam, mert sokszor lopnom kellett. Ha valaki elvette egy gyerek játékát, mindig én szereztem vissza, kivéve, ha egy elkényeztetett kis görcsről volt szó, mert akkor inkább hanyagoltam az egészet, neki tudnak másikat is venni. De a többieknek bármikor segítettem, ha a közelbe voltam. De ez titok, úgyhogy ki ne fecsegd senkinek, mert jegyezd meg: Megtalállak!