Amethyst Magnusdóttir

Tárgy: Amethyst Magnusdóttir 2015-08-18, 20:09

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Életem értelme, hogy értelme legyen az életemnek."

Főkarakter: Titkos karakter
Teljes név: Amethyst Lilija Magnusdóttir
Születési hely és dátum: Reykjavík, 1969. március 12.
Csoport: Ex-Halálfaló
Patrónus: Lunda
Foglalkozás: Bérgyilkos féleség
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: -

Jellemed kifejtése

A személyiségem három dologból áll fel. Természetesen mindkét szülőm természetéből örököltem bizonyos szegmenseket, amikről lejjebb bőven lehet olvasni, másrészt az engem ért hatások is formáztak, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Szóval csökönyös vagyok, de már nem annyira hisztis, mint a tini korom elején, viszont annyira bolond sem, hogy nyitott elmével és szívvel álljak hozzá a dolgokhoz, emberekhez. Védem magam a fölösleges fájdalmaktól azzal, hogy iróniát, önkontrollt és egy jó nagy adag vállrántással elintézett "leszarom" filozófiát követek. Ugyanakkor fontosak a céljaim és rendesen fel tud dühíteni, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy én azt megterveztem. De nem abból a fából faragtak, aki csak úgy egyszerűen feladja, inkább megkeresem a kiskaput, a még nem járt utat és véghezviszem, amit elterveztem "csakazértis". Nem tántorít vissza az erőszak, egy eszközként tekintek rá, amire szükség van, valamint az emberi életeket sem értékelem túl azon, mint amennyit érnek valójában. Bírom azt, ha valaki nem drámázik túl sokat. Egy áldozat után talán két percig van még a fejemben, aztán a gondolataim a következő ügy körül forognak. Na már most, ezt egy társsal kétlem, hogy ilyen simán lehetne véghezvinni, úgyhogy lehetne azt mondani, hogy magányos farkas vagyok. De ez mégsem igaz teljesen, mert nem kerülöm a nagyobb társaságokat, főleg, ha azok férfiakból állnak. Szeretek flörtölni és a fekete özvegyet játszani, de a testi szerelmen kívül nem megyek bele mélyebb kapcsolatokba. Nem gyűjtöm azokat a pontokat, amiken meg lehetne törni, inkább a bástyáimat építem. Tudom, hogy nem veszélytelen, amit csinálok, hogy bármelyik pillanatban vége lehet mindennek, ezért élem úgy az életemet, ahogy. Minden perc számít.

Megjelenés

Igazi skandináv bőröm van, hófehér, képtelen a barnulásra, na nem mintha olyan gyakran léve kitéve a napsugaraknak. Volt már, hogy meggyanusítottak, hogy vámpír vagyok, de ahhoz túl forró a vérem. A legtöbb izlandi ismerősömtől eltérően, nekem nem világos, szőke hajam van, hanem hollófekete. Eredeti szín, sosem kellett utánfestenem, így szemöldökeim és szempilláim is ebben az árnyalatban pompáznak. Olyan erős kontraszt ez a bőröm és a hajam között, amit még Hófehérke is megirigyelne tőlem. Bár neki azt mondják, vörös ajkai voltak, de valószínűleg nem olyan duzzadtak,mint nekem. Főleg az alsó ajkam vonzza a tekintetet. Amit nem is bánok, mert így nem a szemem, amit első pillanatra megnéznek rajtam. A szemeim, amiket hiába láttam kismilliószor a tükörbe pillantva, még mindig nem tudnám egy színkategóriába besorolni. Eredetileg talán zöld, de határozottan van benne egy kis barna, a mahagóni és a mogyoró árnyalatai közti skálán mozog a fény hatására. Ami még eltérhet a megszokottól, főleg a korombeli nők körében, hogy frufrum van, leginkább Audrey Hepburn stílusban hordom, de néha hagyom kicsit lenőni. Amúgy szeretem kiengedve és felfogva is hordani, ahogy éppen jólesik.
Szeretem a ruhákat. Ez nyilvánvalóan meg is látszik rajtam, mert nem gyakran hordom ugyanazokat a darabokat. Mivel szüleim ilyen szempontból elkényeztettek, egy egyszerű ruhásszekrény helyett külön gardrób szobám van. Szeretem a sötét, testhezállóbb, nadrágokat, beleértve a cicanacikat is. Mivel Nagy-Britanniában jó pár fokkal melegebb van általában, mint odahaza, kicsit lengébben is öltözködöm, mint a népesség nagy része. Egy crop top vagy egy rövid szoknya mindig benne van a pakliban, de azért egy harisnyát, egy bőr, vagy egy farmerdzsekit mindig viszek magammal, akárhová megyek.

Életed fontosabb állomásai

Mindenkinek van egy gyenge pontja. Apámnak az anyám volt az. Mielőtt találkoztak, Magnus Olafsson volt Voldemort egyik legnagyobb követője. Nem mondom, hogy anyám kifejezetten visszahúzó erő volt, bár nem érdekelte túlságosan, hány mugli vagy sárvérű hal meg apám kezei által, azt már zokon vette, ha több napig egyedül kellett maradnia, vagy ha a Sötét Nagyúr miatt kellett hamarabb végezni a vacsorával. Főleg akkor vált hárpiává, legalábbis apa mindig így mesélte, amikor megszülettem. Agyára ment, hogy szinte ki sem mozdul a házból, ráadásul apa inkább foglalkozik a Halálfalókkal, mint a tulajdon lányával. Így hát nem volt más választása, visszavonulót kellett fújnia, pedig még a Nagyúr bőven ereje teljében volt. Teljesen kilépni akkor egyet jelentett volna az öngyilkossággal, így csak az aktivitásából csippentett vissza kicsit. Megváltozni viszont soha nem volt képes, így kis szigetünkön, Izlandon építette ki az ő "maffia" hálózatát. Persze a muglik előtt nyilván ott sem lehetett teljesen felfedni a varázslatos énünket, de onnantól kezdve valahogy felélénkült a kivizsgálatlan, rejtélyes események sorozata. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a rengeteg krimi, ami az akkori hírekből ihletődött.
Na, de mielőtt túlságosan eltérnénk a tárgytól, vagyis tőlem, még idejében visszaterelem a szót. Egykeként hozzászoktam, hogy a középpontban vagyok, mindent megkapok, így ez egyfajta elvárás szintre került nálam egy idő után. Nem mondom, ha anyám hat kölyköt lökött volna a világra, akkor is képesek lettek volna mindenkinek megadni, ami neki jár, csupán a családi vagyon töredékét tékozolva. Így viszont, hogy nem született testvérem és 11 éves koromig nem jártam iskolába, mert a szüleim inkább letagadtak volna, ha muglikkal mutatkozom, nem alakultak ki azok a kapcsolataim, amit a legtöbb gyerek esetében szociális intelligenciának hívnak. Félreértés ne essék, voltak barátaim, de ezek általában két méter magas, egy méter széles, feketébe öltözött, harminc feletti férfiak voltak. Bár szinte gyermeki örömmel tűrték, amikor az öt éves Amy rózsaszín szalagokat és masnikat kötött a fejükre, de azért emlékszem anyám rosszalló tekintetére is ilyenkor.
Aztán szép lassan elérkeztem az iskolás korhoz, amit a szüleim szokásos civódása előzött meg, hogy mi is lenne a legjobb a számomra. Három lehetőség volt ugyebár, Beuxbantos, Roxfort és Durmstrang. Na, én ilyen sorrendben jártam végig ezeket az iskolákat, de kezdjük az elején.
Azt hiszem, az már tiszta, hogy anyám szava volt mindig a döntő, még ha apám ezt nem is ismerte volna el a "haverjai" előtt. Ő pedig azt akarta, hogy franciát tanuljak, fejlődjön a stílusérzékem és csupa szép és kellemes dolog vegyen körül. Mondanom sem kell, hogy nem jött be teljesen a számítása, mert egy olyan gyerek, aki éjszaka arra az ütemes ritmusra alszik el, amit az apja öklének és az egyik ismerősének gyomorszájának a találkozása ad, akkor az biztosan nem fog beilleszkedni egy ilyen közösségbe. Két évig maradtam végül, ami annyira volt elég, hogy tényleg még válogatósabb lettem, ami a ruhatáramat illeti. Megtehettem, hisz mindent megkaptam, amit a szemem megkívánt.
A Roxfort úgy következett, hogy apám még mindig a Durmstrang mellett érvelt, de már annak is örült, ha nem a "békaevők" között lengetem a pálcámat. Természetesen a Mardekárba kerültem, mint ahova a Nagyúr is járt annak idején. Többek között ezért volt apám az iskola ellen, mert Voldemort közismert legnagyobb ellensége, Dumbledore is ott tanított. Én akkor még nem voltam olyan, mint most. Az előző két év nyitottabbá tett a közösség felé, és ez lett a gyenge pontom is. Sokkal sérülékenyebb lett a lelkem a bántásokra, megjegyzésekre, de már csak egy rossz pillantástól is volt, hogy kiakadtam. Egy idősebb fiú, Raziel Arkell volt az utolsó csepp a pohárban. Minden egyes találkozásunk után egyre szótlanabbá és kedvetlenebbé váltam. Csoda, hogy egy teljes évig bírtam így is. Utána a szüleim kivettek a Roxfortból is.
Anyám még mindig nem akarta, hogy a Durmstrangba járjak, úgyhogy két évig magántanuló lettem. Ez egészen addig tartott és működött, ameddig anyámat hidegvérrel meg nem gyilkolták. Bosszú volt az, apám egyik korábbi cselekedetére reagálva. Azt már pontosan nem tudnám megmondani, hogyan valósulhatott ez meg, csak az utána történtekre emlékszem kristálytisztán. Beleégett a tudatomba és ezt már biztosan nem fogom tudni kitörölni soha többé.
Legalább két órán keresztül zokogtam a szüleim hálószobájában, anyu párnájához bújva, amikor apám kihívott a nappaliba. Szememet törölgetve, megilletődve állam a behurcolt férfi előtt, akinek egy-egy karját két oldalról csavarta hátra apu két őre.
- Ő az, Amy, ő az, aki miatt anyád sosem fog többé hazajönni. - én csak pislogtam, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, mire apám folytatta. - Elég idős vagy most már ahhoz, hogy megtanuld, mi az az igazságszolgáltatás. - Előhúzott egy kést, de én nem az éles pengét figyeltem, hanem a férfi szemében megvillanó halálfélelmet, hogy még akkor is a menekülés útját kereste, amikor nyilvánvalóan nem volt hova menni. Majdnem felszólaltam, majdnem kértem aput, hogy hagyja abba. Majdnem. De a férfi nyaki artériájából ömlő vér ráfröccsent a papucsomra, teljesen tönkretéve a japán selymet. Ajkamba haraptam és mukkanás nélkül végignéztem, ahogy kivérzik.
Ez után alapjában változtak meg a dolgok. Mivel már semmi sem tartotta vissza és bizonyságot nyert a - szó szerinti- állóképességemről, szeptemberben már a Durmstrang kőfolyosóit koptatták a lábaim. Kellett pár hónap hozzá, de lassan átalakultam, nem voltam már az az anyámasszony katonája és anyám mindenre kiterjedő törődése nélkül már nyáron sem tudtam visszaszokni. Elvégeztem a hetedik évet is, majd visszautaztam a családi házba, hogy apámnak segíthessek az ügyleteiben.
Én valahogy úgy képzeltem, hogy ha már ő a főnök, én meg a kis hercegnője, akkor legalább a helyettesének nevez ki. De a mai napig bizonyítanom kell neki akár napi szinten is, hogy alkalmas vagyok erre a szerepre. Pedig azóta már jó pár év eltelt, de még mindig nem érzem azt, hogy teljesen elégedett lenne velem. Pedig folyton a kedvében akarok járni, olyan kegyetlen vagyok, amire csak szükség van. Bár a közvetlen, vér-sprickolós ügyeket utálom, inkább használom a pálcám, illetve mérgeket a gyilkoláshoz, de ha arra van szükség, hogy fájdalmat okozzak, akkor odáig is elmegyek. A női énemet mégsem tudtam teljesen levetkőzni, pedig apám éreztette velem, hogy egy fiú gyereknek jobban örült volna. Így tehát döntenem kellett, valami nagyot kell véghezvinnem, hogy kivívjam a tiszteletét, ez pedig egy olyan szigeten, ahol ő a főnök, elég lehetetlen. Egy ideig agyaltam a nagy áttörésen, amikor a susmogó pletykálkodásból meghallottam, hogy páran Angliában már szervezkednek, hogy ledöntsék a Roxfortot. Nem tudtam, mennyi igaz a hírekből, de ez most pont kapóra jött nekem; mi sem állna jobban az önéletrajzomban, mint egy jelentős szerep a támadók sorában. Végre bebizonyíthatom apámnak, hogy jó vagyok valamire és fel is kereshetek egy volt ismerőst, hogy törlesszek a régi sérelmekért.

Tárgy: Re: Amethyst Magnusdóttir 2015-08-22, 18:10

Elfogadva!

Mivel a PB-vel szoktam kezdeni, ez most sem lesz másképpen. Nagyon egyedi, extrás külsőt kapott a kisasszony^^ Nagyon hálás vagyok, hogy elrugaszkodtál a mindenki által ismert, és unalomig felhasznált külsőtől, amely egyúttal nagyon is beszédes, illik a karaktersztoridhoz. _D Szépen fel van benne építve az ív, hogy honnan indult, milyen volt, és hogy milyen hatások érték, hogy megváltozzon, és az legyen, aki most, ahonnan a jelenlegi történet elindul majd. joooeg

A gifeket is ügyesen sikerült kiválasztanod, valóban egy életunt, cinikus karaktert kapunk, de lányokban kevesen tudják ezt hitelesen hozni, mert a legtöbb karizmatikus szereplő pasi, ellenben te most rámutattál, hogy van ennek csajos oldala is. Nem is tartóztatlak, találd meg az utadat^^ Foglalózz, és vár a játék Smile

***