Főkarakter: Titkos
Teljes név: Celaena Aelin Ross
Születési hely és dátum: Helsinki 1978. október 31.
Csoport: Mardekár
Patrónus: Efa
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 9. évfolyam szeptembertől (Méregkeverő/Bájitalkeverő)
Képesség: Bejegyzett animágus (macska)
Kiemelkedő tudás: Bájitaltan – Kiemelkedő, Gyógynövénytan – Kiemelkedő, Mugliismeret - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Nyugi nem vagyok olyan kegyetlen és gonosz, mint amilyennek elsőre tűnök. Valójában egésze kedves is tudok lenni, csak nem biztos, hogy pont veled. Sőt… Elnézve téged inkább örülj, hogy beszélek hozzád. Ha nem lennék, olyan jó hangulatban szóra se méltatnálak. Szóval érezed megtisztelve magad, hogy kitüntetlek a figyelmemmel, mert nem mindenkinek adatik meg ez a lehetőség. Azt viszont elvárom tőled, hogy ha mondok neked valamit, azt meg is jegyezd. Úgyhogy most maradj csöndbe és inkább figyelj!
A barátaim fantomnak szoktak hívni, mert elméletben olyan csendben tudok osonni és általában elég néma vagyok. Meg azért is, mert nincsenek érzéseim. A hangtalansággal még egyet is értek, hisz valóban csak ritkán szólalok meg, és akkor sem hangosan. Viszont nekem igenis vannak érzéseim. Csak nem mutatom ki őket. Minek? Úgyis megmondom mi a véleményem rólad. Nem szokásom kertelni. Ha pedig valami problémád van, akkor inkább hagy békén! De ha őszinte akarok lenni, akkor ez csak a látszat. Valójában tényleg kedves és megértő vagyok, csak ezt nem nézik ki belőlem. Inkább gondolják rólam, hogy bunkó és elkényeztetett vagyok. Pedig nagyon nem. Szimplán a múltam miatt mutatom magam ilyennek. Szóval, ha bármiben segíthetek, nyugodtan szólj, csak… Ne a háztársaim előtt. Még a végén kiközösítenének.
Türelmes természet vagyok. Évente ha egyszer szoktak csak felhúzni, de akkor annyira, hogy nincs semmi esélyed arra, hogy valaha is elfelejtem azt, amit tettél és sose fogok megbocsátani. De ez tényleg csak nagyon ritkán fordul velem elő. Úgy alapból meg nem tudod, hogy mikor milyen a hangulatom. Ugyanis az arcomon semmi sem tükröződik. De elárulom, hogy általában három féle érzelem jellemző rám. A boldogság, a harag, és ami főleg engem jellemez az a nem érdekel semmi hangulat. Így, igazából legtöbbször valóban az van írva az arcomra, amit érzek, csak ezt nem mindenki tudja.
Viszont én sem vagyok minden téren közömbös. Például nagyon érdeklődöm a zene iránt. Egész kicsi korom óta zongorázok, és tehetségem is van hozzá. Csakhogy már jó pár éve nem játszom közönség előtt. Amikor egyedül vagyok is csak néha veszem rá magam, hogy lenyomjak egy-két billentyűt. Hasonlóan érdekfeszítőnek találom a Bájitaltant. Abból is főleg a mérgeket.
Megjelenés
Akkor tisztázzuk már az elején, hogy két féle mosolyom van. Van az az igazi aranyos kis mosoly, amihez némi pirulás és hajtekergetés is szokott párosulni. És van az az örült vigyor, amit ha meglátsz jobb, ha elfutsz. Olyankor bármire képes vagyok és nem tudni mikor jön rám az őrület. De ezt ne úgy értsd, hogy leugrok egy hegyről úgy, hogy semmi sincs alattam és még a pálcámat sem vittem magammal. Hanem úgy, hogy leugrik a hegyről anélkül, hogy te tudnád, hogy használni fogom a varázserőm és még a földet érés előtt megállítom magam. És ez még a jobbik eset. A rosszabbik az mikor magammal rántalak.
Az öltözködéssel kapcsolatban, főleg a sötét színek azok, amik a ruhásszekrényemet alkotják. Azon belül is főleg a fekete, szürke, kék, lila, és a személyes kedvencem, a méregzöld. Biztos el tudod képzelni mennyire örültem, amikor a Mardekárba kerültem! Vagyis hát… Mindegy a lényeg hogy örültem neki. Viszont van néhány élénkebb színű ruhám is, de azokat szinte sose hordom. A stílust illetően, inkább elegánsakat viselek. Szoknya, magas sarkú, de főleg csipke. Ez az egyik dolog, amiért odavagyok. A másik az a sötét smink. Mindenkinek azt szoktam mondani, hogy minél több a fekete smink és a csipke annál jobb. Na persze nem vagyok ezeknek a megszállottja, csak az év 365 napjából körülbelül 300 napon az van rajtam. A maradékon pedig a futó ruhám. Ó, igen! Szeretek futni.
A kinézetem teljesen átlagos. Hosszú, szőke, hullámos hajam van, kék szemem és nap barnította bőröm. Nem vagyok túlzottan magas, olyan normális méretű vagyok. Csak a tűsarkú az, ami magasabbá tesz. Vékony, karcsú testalkatom van. Na persze a szebbik fajta, nem az a piszkafa kategória. Egész életem során így néztem ki. Kivétel a hajam, mert az hosszabb volt, csak miután mindig aranyhajnak hívtak a többiek, egyszer fogtam magam és egy ollóval annyira levágtam, hogy csak a vállamig ért utána. A mai napig is bánom, hogy megtettem. De egyébként nincs bennem semmi különös. Nekem tetszik a kinézetem és a stílusom, úgyhogy nem áll szándékomban változtatni. Senki kedvéért sem.
Életed fontosabb állomásai
Nem fogom elregélni egész életem történetét! Túlságosan is untatnálak vele. Csupán a fontosabb dolgokat mondom el. Például nem fogom itt most ecsetelgetni, hogy este tizenegy óra negyvennyolc perckor születtem, mert az unalmas. És amúgy sem tudom mikor születtem pontosan. De amit tudok, és ami érdekes is az az, hogy Halloween éjszakáján jöttem a világra. Na, ilyen dolgokra számítsál az elkövetkezendő percekben.
Nem voltam ám mindig ilyen nem törődöm. Kicsi koromban élettel teli és vidám lány voltam, aki imádott nevetni és mosolyogni. Semmi sem ronthatta el a kedvem. Akárki meglátott az mindig azt mondta, hogy nincs olyan napja az évnek, amikor én ne vigyorognék. És én pont ezt szerettem a legjobban, hogy mindig képes voltam vidám maradni. De aztán jött az az incidens…
Öt éves voltam. Éppen hazaértem a legjobb barátomtól, akivel együtt töltöttem a délutánt. Köszöntem a szüleimnek, majd felmentem a szobámba. Csupán pár óra telhetett el, amikor megérzetem a füst szagot. Le akartam rohanni a lépcsőn, de az egész lángokban állt. Nem tudom mennyi ideig kavarogtam odafent, amikor egy erős kéz megragadott és kivitt a házból. Össze-vissza ordibáltam, hogy a szüleim még bent vannak, de a tűzoltó, aki megmentett azt mondta senki sem volt bent rajtam kívül.
Aznap elpattant benne valami, és soha többé nem mosolyogtam. Az első három héten minden nap sírtam. Aztán már csak néha könnyeztem az emlékekre visszagondolva. Egy év után pedig olyan lettem, mint amilyen most vagyok. Ahogy mások se, én sem tudom mi lett a szüleimmel. Nem tudom, hogy meghaltak-e vagy csak eltűntek, de ki fogom deríteni mi az igazság.
A keresztszüleimhez kerülve minden megváltozott. Nem olyan értelemben, hogy rosszul bántak vele, vagy nem szerettek volna annyira, mint a saját szüleim. Semmi okom nincs panaszkodni rájuk. Nekik nincsen gyerekük, így amikor hozzájuk kerültem nagyon örültek. Emiatt gyakorlatilag mindent megkaptam, amit csak akartam. Valóban csodás szülök, de azért mégsem volt az igazi. Meg néha eléggé honvágyam volt. London is nagyon szép hely, de nekem az otthonom mindig is Finnország marad.
*
Gyakran járkáltam fel a padlásra a keresztszüleimnél, ugyanis ott volt egy zongora. Nagyon szerettem játszani, mert tehetségem volt hozzá. Magán tanár járt hozzám még kicsi koromban. A nagyszüleim fogadták fel, mivel annyira meg akartam tanulni zenélni. Én ezt adtam a szüleimnek ajándékba. Hogy valamiben igazán különleges vagyok. De miután eltűntek, már nem volt kedvem tovább hallgatni a saját játékom. Néha viszont, amikor nem volt otthon rajtam kívül senki, felmentem és leütöttem a billentyűket. Az elején csak néhányat, aztán egyre többet, végül a másik kezem is elkezdte ugyan ezt és megszületett a darab. Csak billentyűket néztem, semmi mást. Nem hallottam magam körül semmit és egy pillanatra a világ is megszűnt létezni, aztán… Elcsúszott a kezem és az egész harmóniának vége lett. Újra visszatértem a valóságba és ismét búskomor képpel mentem vissza a szobámba, ahogy mindenegyes alkalommal azelőtt.
*
Hat év telt el a szüleim eltűnése után. Ez alatt az idő alatt egyszer sem kaptam levelet, és sose fogadtam látogatókat, kivéve az egyetlen megmaradt barátomat, akinek a mai napig is néha szoktam sírni a vállán. Azonban tizenegy éves koromban kaptam egy levelet. Először egy rossz viccnek gondoltam, hogy varázslóképzőbe kerüljek. A keresztszüleim azonban elmagyarázták, hogy ez nem tréfa, hogy az én szüleim varázslók voltak. Egész pontosan apám auror, anyám meg bájitalkeverő. Nem igazán értettem belőle sok mindent, de már akkor sem tudták jól leolvasni az érzelmeimet, csakúgy, mint most. Aztán pár hónap elteltével azt vettem észre, hogy egy hatalmas kastélyszerű építmény Nagytermében állok, és diákok nevet sorolják fel. Mindegyikük egyesével kimegy, és valami sapkát raknak a fejükre, aki csak egy szót mond ki. Végül felolvasták az én nevemet is. Ugyanúgy, mint a többiek kimentem, leültem arra a székre, a fejemre nyomták a süveget és beszélni kezdett. Mit ne mondjak eléggé meglepett, hogy hozzám szólt, de kívülről ezt senki se látta. Mindenféle dolgot mondott a múltamról, az ezekkel kapcsolatos érzésemről, és még a jövőmről is. Majd hasonlóan másokhoz, kimondta azt a szót:
-MARDEKÁR!
-Vagyis? – kérdeztem vissza a vállamat vonogatva, de választ már nem kaptam. Csupán abból jöttem rá, hogy hová is kéne mennem, amikor az egyik asztalnál lévő emberek elkezdtek tapsolni és mutogatták, hogy menjek oda.
*
Az évek során hamar rájöttem miért kerültem anno ebbe a házba, és egyáltalán nem bánom. Inkább örülök, hogy nem máshová raktak be, mert nem tudnám most magam elképzelni pirosba öltözve, vagy úgy, hogy egész nap egy könyvet szorongassak a kezembe, ne adj isten olyanokkal legyek körülvéve akik… nos… gyakorlatilag semmihez sem értenek. Egyedül talán az közös bennem és a Hugrabugosokban, hogy türelmesek vagyunk. De más nem nagyon. Igazából más házakba se vagyok való. Bátornak nem tartom magam, tanulni nem szeretek, olvasni meg végképp nem! Egyszóval valóban a Mardekár az, ami nekem való.
Remélem figyeltél, mert még egyszer nem mondom el!
Ötletes ET vezetés, és nem találtam benne hibát. Persze azért merem feltételezni, ha nem történik vele ilyen sok rossz dolog, akkor talán másik házba került volna, a sors jól kibabrált vele, de remekül levezetted a jellemfejlődését és változását. Ha jól láttam még nem foglalóztál, szóval azt tedd meg és mehetsz játszani. 
