Főkarakter: Carmen Wilkes
Teljes név: Lisolette Cordelia Switch
Születési hely és dátum: Wales, Anglesey, 1970. február 25.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Nem tud patrónust idézni.
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Magántanár
Képesség: Bejegyzett animágus (holló)
Kiemelkedő tudás: Semmiből sem volt sohasem kiemelkedő.
Jellemed kifejtése
Szeszélyes. Igaz, hogy hullámzó a hangulata, de nem vészesen. Valamint mások szerencséjére, a szeszélyessége mellé nem társul a hisztéria. Alap esetben, de ha esetleg valami olyasmi történik, akkor könnyen előtör belőle, azt viszont senki sem értékeli.
Hárpia. Mások azt állítják róla, hogy ha rájön, akkor nagyon házsártos tud lenni. Ő természetesen tagadja ezt, de még ha be is ismerné, akkor sem tulajdonítana negatív jelentéstartalmat ennek.
Semleges. Egyszerre húz jobbra és balra is, eddig viszont még egyszer sem lépte át egyik oldal határát sem, maximum súrolta. Persze, nincs olyan, aki se jó, se rossz, valami felé mindig húz az emberek szíve. Hogy az övé jelenleg merre? Nos, nem a jó oldal felé, annyit segítek. Addig viszont nincs gond, amíg át nem lépi a határt...
Manipulálható. Túl könnyen lehet hatni rá. Mindig is túl könnyen manipulálható volt, amit sokan előszeretettel használtak ki. Régebben még voltak mellette emberek, akik kimentették a bajból, de jelenleg egyedül van... Ezért is van az, hogy a rossz oldal javára húz jelenleg.
Elvakult. Ha valamit a fejébe vesz, vagy inkább valaki elültet egy bizonyos gondolatot a fejében, a mellől nem tágít. Elvakultan hisz abban, amit mondtak neki, és a fanatikussága tárgyához kapcsolódó személyekben is gyakran.
Jó szándékú. Alapból véve egy jóindulatú nő, akit már szánni kell, hogy mennyire rá lehet vezetni a dolgokra. E mellé társul, hogy amit tesz, azt jó szándékból teszi. Csak az ő értelmezésében a jó, néha más színt fest le, mint amilyennek valójában lennie kellene, így a végeredmény sem egyenlő azzal, amit jónak lehet nevezni. Ő mégis úgy értelmezi, a szándéka jó, csak rossz esetben.
Bizalmatlan. Az évek során, ahogy szépen sorban elvesztette a számára fontos embereket, egyszerűen kialakult benne egyfajta védelmi mechanizmus, az érzéketlenség. Nem direkt, és nem mindig jön ez nála.
Bizonytalan. Néha még maga sem érti, hogy miért is tesz néhány dolgot, de utálja a bizonytalanság érzetét, így mindig kreál egy indokot, amit el tud fogadni. Viszont, mivel ilyen bizonytalan, könnyen ki lehet zökkenteni egy kisebb elhatározásából.
Megjelenés
167 cm magas, 50 kg. Modell alkat, olyan, akár egy törékeny virágszál. Talán már bő egy évtizede, hogy festett szőke hajjal járja a világot, de azon se lepődjön meg senki, ha más hajszínnel bukkan fel. Volt már rá példa, hogy csak úgy szeszélyből átfestette. Arcra talán sokkal fiatalabbnak mondaná mindenki, mintsem 26. Bár régen sosem szerette, hogy ilyen gyerekes arca volt, de mostanra megértette, hogy van ennek egy jó oldala is. Semmi rosszat nem néznének ki belőle. Ki gondolná, hogy már régen letért arról az útról, amit követnie kell, amikor ilyen fiatal, kedves arcú leányzó? Nos, nem sokan. Csak akik ismerik a múltját. Általában hosszú szőke haja kiengedve keretezi szív alakú arcát, csak nagy ritkán látható felkötött hajjal. Régen élettel teli barna szempárja ragyogott, de mostanra már csak fakó, halott mása a régi fényének. Kevés oka maradt rá, hogy mosolyogjon, de néha meg futja rá az erejéből. Öltözködés terén a feketét preferálja, mintha csak még mindig gyászolná mindazt, amit elvesztett.
Életed fontosabb állomásai
Elgondolkoztál már rajta, hogy milyen lenne elveszíteni mindent, ami valaha fontos volt a számodra? Át tudod azt érezni, hogy milyen érzés az, amikor az összes szeretted halott? Én nem tudtam, még azután is csak naivan azt gondoltam, hogy majd minden rendbe jöhet, amikor a szüleimet és a nagyszüleimet elvesztettem...
1970. február 25-én születtem, valószínűleg egy nagyon szerencsétlen jegy alatt. Sohasem ismertem az édesanyámat, de állítólag hasonlítok rá. Kicsiként sokszor próbáltam elképzelni őt, de nagyon nehezen ment, mert az apám és a nagyszüleim mind próbáltak úgy tenni, mintha ő sohasem létezett volna, de legalább is már halott lenne. Én sosem értettem, hogy miért, legalább is kiskoromban nem. Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy még így is egy teljesen normális család vagyunk, de, amint bekerültem a Roxfortba, ez az egész megdőlt.
Egy 11 éves kislánynak még fogalma sincs arról, hogy milyen kemény az élet. Egy 11 éves kislány azt hiszi, hogy minden szép és jó, de én más voltam. Én, 11 éves kislányként, tudtam, hogy mennyire is igazságtalan az élet. A Roxfortben senki sem szeretett, sőt. Mindenki utált, és miért? Mert a Black család lánya voltam. Sosem értettem, hogy csak ennyiért miért kellett engem is megvetniük, igazából közöm sem volt azokhoz, akiktől igazából féltek. Nekem legalább is. Évekkel később viszont megtudtam, hogy az édesapámnak és a nagyszüleimnek igenis nagy köze volt hozzájuk. Halálfalók voltak. Még csak 14 éves lehettem akkor, amikor egyik este véletlenül meghallottam a beszélgetésüket. Valamint, életemben először akkor hallottam őket az édesanyámról beszélni. Mint mondtam, még ha említettem, akkor sem voltak hajlandóan mondani semmit, viszont, úgy tűnt, mintha most nosztalgiáztak volna. Nem mertem sokáig hallgatózni, inkább csak visszamentem a szobámba, és lefeküdtem aludni.
Mégsem ez volt a legnagyobb fordulat az életemben, mert pár hónappal később még nagyobb meglepetés ért. Az édesanyám személyesen bukkant fel nálunk, és igazak voltak, amiket a szolgálok suttogtak róla, gyönyörű nő volt. Akkoriban még nem értem fel a szépségéhez, de állítólag nagyon hasonlítottam rá már akkor is. Bár, amilyen szép volt, elsőre mégis olyan gonosznak is tűnt. Ordítozott az apámmal és a nagyszüleimmel. Nem értettem semmit, még akkor sem. Viszont magával vitt, egészen Franciaországig. Ő ott telepedett le, miután el kellett hagynia a családot. Elmesélte, hogy mik történtek a születésem előtt, és, hogy 14 év alatt miért is nem keresett engem. Kiderült, hogy nem is az édesanyám volt a gonosz, hanem az apám. Az apám családja titkolta, hogy ők halálfalók, csak az esküvő után árulták el anyámnak. Akkor még úgy gondolta, hogy el tudja fogadni, elvégre a szerelméről van szó, de évekkel később már túl sok volt neki ez az egész. Viszont nem tudott egyszerűen lelépni, mert idő közben teherbe esett. Velem a szíve alatt pedig már nem mert semmi bizonytalan lépést tenni. Féltett engem. Miután megszülettem, megpróbált velem együtt eltűnni, és a Minisztériumnál megbújni, de elkapta őt az apám. Őt élve elengedte, de én itt maradtam. Ezalatt a 14 év alatt pedig azért nem mert megkeresni, mert megfenyegették, ha idejön, megölnek engem. Ezt pedig ő sosem akarta volna, így más utat kellett találni. Azt mondta, hogy a Minisztériumnál talált védelmet, és így mert engem onnan elhozni. Elintézte nekem, hogy iskolát válthassak, így kerültem be a Bauxbatons Mágusakadémiára, ahol végre nem bántak velem olyan kegyetlenül, mint a Roxfortban. Szép két év volt, még úgy is, hogy hiányzott az apám. Igaz, hogy kegyetlen dolgokat mondott róla az édesanyám, de csakis az igazságot, és sohasem próbált meg fellázítani ellenük. Talán még akkor is szerette. Viszont azt nem engedte, hogy lássam őket, féltett tőlük.
Akkoriban úgy gondoltam, valószínűleg jogosan, hogy soha többé nem fogom már látni őket, mégis, 16 éves koromban visszakerültem hozzájuk. Engem is meglepett ez a helyzet, de az édesanyám meghalt, egyedül nem maradhattam, mert még kiskorú voltam. Összeroppant a tüdeje, állítólag nagyon megerőltette magát az elmúlt években, és mindezt azért, hogy biztonságban tudjon engem. Csak csendesen gyászoltam őt, mert otthon még mindig ugyanaz volt a helyzet, egy szó sem eshetett anyáról. Mint mindig, most is ridegség ölelte köbre a kúriát, talán még inkább, miután elhagytam a házat édesanyámmal, és újra visszakerültem. Még ha az apám, és a nagyszüleim viselkedésén nem is látszott, tudtam, hogy rémesen dühösek voltak. Viszont, ez is mutatta, hogy mégsem olyan gonoszak, elvégre nem verték le rajtam az édesanyám elhamarkodott lépéseit. Valamint, az én szeretetemen sem tudott változtatni semmit a tény, hogy ők halálfalók. Mindig is a családom voltak, és gondoskodtak rólam, így úgy döntöttem, hogy ezen az apróságon túl tudok lépni, elvégre, nem köteleztek arra, hogy álljak be közéjük. Csak a titkot kellett megtartanom, tudom, hogy mi lenne a következménye annak, ha bizonyítékot szereznének róluk. Az pedig nem volt nehéz, elvégre, a Bauxbatons-ban senkit sem érdekelt a családi hátterem. Talán ezért is nem írattak vissza a Roxfortba, hogy megkíméljenek attól a szenvedéstől, amit a legelején kellett átélnem, valamint, nem is igazán akartam oda sohasem visszatérni. Szívből gyűlöltem azt a helyet, a tanárokat, és az ott tanuló diákokat is. Talán csak egyetlen kivétel volt, Maegan. Egy évfolyamra jártunk, de külön házba. Furcsálltam is az elején, hogy egy Mardekáros lány miért próbál barátkozni velem, de később kiderült. Pont azért, amiért mindenki más megvetett, mert a Black családból származtam én is. Először nem tetszett, hogy ezért közeledik felém, de mint kiderült, nem zavarta, hogy én nem vagyok olyan, mint akik alapján elítélik a családomat. Így is barátok maradtunk. Persze, ez nem sokat szépített az egészen, de egy kis reménysugár legalább maradt az életemben, és szerencsére nem is hunyt ki, amikor iskolát váltottam. Leveleztünk, néha meglátogattam, és ő is engem, amikor pedig visszatértem az édesapámhoz, még több alkalmam nyílt rá, hogy találkozzunk. A nagyszüleim és apa is nagyon kedvelték őt, ugyanis Maegan támogatta őket, ha úgy volt, szívesen kisegítette őket. Ő is a halálfalók oldalán állt. Persze, ez engem megint csak nem zavart, talán a véremben van, hogy vonzom a halálfalókat. Még a férjem is egy halálfaló volt, de erről majd később.
A haza költözésem után egy évvel később befejeztem az iskolát. Igaz, nem voltam semmiből sem kiemelkedően jó, vagy rossz, mégis, tudtam, hogy mit szeretnék. A 80-as évek végén jártunk, és lehet nem volt könnyű a számomra, de bekerültem a Minisztériumba. Hogy miért is akartam ott dolgozni? Azt ottaniaknak azt feleltem, hogy követem édesanyám példáját, de a valóságban egyszerűen csak tisztára akartam mosni a családunk nevét. El akartam tüntetni minden nyomot, ami ránk utalt, így könnyebbé téve a családom helyzetét. Természetesen ez nem volt egy egyszerű feladat, mégis, amikor 20 éves voltam, úgy éreztem, hogy már kellő erőfeszítést tettem. Már semmi kivetnivalót nem lehetett találni a családunkban, édesapám és a nagyszüleim mind nagyon büszkék voltak rám, és természetesen hálásak. Mégis... Mégis egy nap, amikor hazafelé tartottam, már messziről füstöt láttam. Nem egy egyszerű tábortűz füstjét, még olyan messziről is láttam, ahogy a lángok az égbe csaptak. Ledermedtem, mintha még a szívem is kihagyott volna egy ütemet. Alig bírtam mozgásra kényszeríteni a testemet, egyszeriben mintha a mentális fájdalom fizikai fájdalommá vált volna. Mire odaértem, már végeztek is mindenkivel. A lábam a földbe gyökerezett, a szememből folytak a könnyek, csak úgy kapkodtam a levegőt. Alig láttam valamit, nem mertem túl közel menni, de több arcot is felismertem. A halott apámét, egy férfiét, aki gyakran látogatott meg minket, pár idegent, akiket elvezettek, valamint a Roxfort igazgatójáét, és még pár tanárét. A tanárok, és pár auror volt az, akiknek megjegyeztem az arcát, még ha a szememet marták is a sós könnycseppek. Ők voltak azok, akik elpusztították a családomat.
Fogalmam sincs, hogy egyáltalán mikor zuhantam a földre sírás közben, arról sincs fogalmam, hogy mennyi ideig lehettem ott, vagy, hogy miért nem tűntem fel senkinek. Viszont össze kellett szednem magamat. Eszembe jutott Maegan, fogalmam sincs, hogy ő itt volt-e. Nem akartam, és nem is mertem odamenni. Elfutottam, egyenesen az első hopponálási ponthoz, ahonnan egyenesen hozzájuk hopponáltam. Még mindig könnyes arccal, poros ruhában zuhantam a karjaiba, és meséltem el neki, hogy mit is művelt a Minisztérium és a Roxfort. Ő is fel volt háborodva, de igyekezett engem nyugtatgatni. Azt mondta, hogy lesz ez jobb is, abban a pillanatban viszont nem éreztem úgy, hogy valaha is jobb lesz bármi. Elvégre, teljesen egyedül maradtam. Lehet, hogy a Black család nagy, és szerteágazó, de én sohasem ismertem közülünk igazán senkit, talán csak futó pillantásokból, ha nálunk jártak. Apáék sohasem akartak belekeverni ebbe. Azt mondták, hogy ők azért küzdenek, hogy nekem a későbbiekben ne kelljen majd, és mégis... Ez lett a vége. Bő egy évig gyászoltam, teljesen magamba fordulva. Kiléptem a Minisztériumtól is, a megöröklött vagyon bőven elég volt a számomra, hogy eltartsam magam. Mégis, néha muszáj volt kimozdulnom. A kúria hideg falai egyedül túl nehezek voltak a számomra, mindig csak a családomra emlékeztettek. Hiába maradt meg a számomra Maegan, az mégsem volt ugyanaz. A haláluk túl hirtelen volt, túl kegyetlen, túlságosan is elfogadhatatlan a számomra. Tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal, csak bolyongtam a birtokon, a kúrián belül.
Azt hiszem, a 21. születésnapom után volt, hogy az apám irodájába tévedtem. Már nem tudom pontosan, hogy mit is kerestem akkor, de végül is két könyv kíséretében távoztam onnan. Mind a kettő az animágiáról szólt. Találtam magamnak valamit, amivel egy kis időre leköthetem magam. Tudtam, hogy az animágusi képességeket be kell jelenteni, de már nem tudtam megbízni a Minisztériumban, nem akartam oda többé betenni a lábam, így egyedül próbálkoztam. Hetekig tanulmányoztam a könyveket, rengeteget gyakoroltam, de valahogy nem ment. Tényleg tehetségtelen voltam, ezen nem változtattak az évek. Viszont, már eldöntöttem, hogy megtanulom. Legyőztem az undoromat, és elmentem a Minisztériumba, hogy kitanulhassam az animágiát. Talán 7 hónapig voltam ott, ha nem tovább. Reménytelen esetnek tűntem, de végül is sikerült. Ez a siker pedig elindított bennem valamit, azt hiszem most először éreztem úgy, hogy egyedül is képes lehetek élni.
Végül is rávettem magam, hogy dolgozzak. Természetesen nem mentem vissza a Minisztériumba. Még mindig utáltam őket. Egy bárban kezdtem el dolgozni, pultos voltam éjszakánként, nappal pedig pincérnő. Tökéletesen meg voltam elégedve a munkámmal, mintha valamicskét visszatért volna belém az élet. Talán Maegan is megnyugodhatott egy kicsit, elvégre, több mint egy évig olyan voltam, mint egy bolyongó szellem a Black kúria falai között. Most viszont ismét éltem, kimozdultam otthonról, többször meglátogattam őt is, és megismerkedtem másokkal. Talán a sors, de valószínűleg inkább a nevem vonzotta be az ismeretségi körömbe Jenson Switch-et. Az már inkább a sors keze volt, hogy két év múlva összeházasodtunk. Viszont ennyire nem szeretnék előre szaladni. Kezdjük ott, hogy amikor megismertem, először nem volt túl szimpatikus. Sunyi volt, elvegyült a muglik között, egyedül annak köszönheti, hogy szóba álltam vele, hogy Maegan ismerte őt. Ő is egy volt azok közül, akiket támogatott, egy halálfaló volt. Többször is eljött a munkahelyemre, beszélgetni, ismerkedni. Én nem akartam, de egyszer, amikor éppen pultosként dolgoztam, olyat mondott, ami felett nem tudtam elsiklani. Az 1990-es, Anglesey-i gyilkosságról. Megállt a kezem, miközben egy koktélt készítettem, kellett pár másodperc, hogy újra meg tudjam mozdítani a kezeimet. Viszont nem folytatta, valószínűleg észrevette, hogy milyen gyilkos pillantást is vetettem rá akkor. Mégis, munka után ragaszkodott hozzá, hogy haza kísérjen. Gyanús volt, és nem hiába, sejtettem, hogy a családomról akar velem beszélni, és tényleg. Egészen hazáig az aznap történtekről beszéltünk. Elmesélte, hogy mi is volt az egész hátterében, hogy akkor miért voltak ott a Roxfort tanárai. Valaki elindított egy pletykát, miszerint Voldemort visszatér, még hozzá a mi házunkban, ez pedig elég volt a Minisztériumnak és az idióta tanároknak, hogy lerohanják a kúriát és elfogjanak mindenkit. Tény, hogy szervezkedtek, de Voldemortról szó sem volt, Jenson azt mondta, hogy valószínűleg a Minisztérium kreálta az egészet, hogy végre megszabadulhasson tőlünk. Akkor fogalmazódott meg bennem először az, hogy nekem is halálfalónak kellene állnom. A bosszút sokszor tervezgettem, de most éreztem úgy igazán, hogy tényleg el akarom pusztítani a Minisztériumot, és a Roxfortot is. A fájdalom ismét felülkerekedett rajtam, elsírtam magam, és legnagyobb meglepetésemre Jenson volt az, aki megvigasztalt. Ezután már majdhogynem természetes volt, ami következett, elkezdett nekem udvarolni. Amikor pedig 23 éves voltam, még a kezemet is megkérte, én pedig igent mondtam. Úgy éreztem, hogy Maegan-nek igaza volt, tényleg jobbá tudnak válni a dolgok, ha igazán akarjuk. Egy évre rá, a közös gyerekünk is megszületett, Adam. Hihetetlenül boldogok voltunk, de abban az évben kezdtek el mozgolódni ismét a halálfalók. Azt suttogták, hogy Voldemort visszatér, és végre újra egyesülhetnek a sötét erők. Jenson is ott volt, amikor a halálfalók összegyűltek, hogy Voldemort feléledhessen. Aznap viszont semmi sem úgy történt volna, ahogy kellett volna. Megölték, végleg megölték Voldemortot, mielőtt feltámadhatott volna, valamint rengeteg halálfalót elkaptak. Jenson valahogyan elmenekült, és visszajött hozzánk. Az elmúlt hetek könnyeit gyorsan szárította fel a szerelem ragyogó Napja, amikor visszatért. Örültem, hogy ő biztonságban van, és reméltem, hogy már végleg itt marad velem és Adammel. Sajnos előre örültem, azt hittem, hogy ezúttal nem fogom elveszíteni a családomat, mégis... 1996. májusában, állítólag balesetben elhunyt a férjem, és a fiam is, egyszerre. Az igazság persze teljesen más volt, az aurorok rajtaütöttek Jenson-ön, amikor Adam-et hozta haza. Az tényleg csak véletlen volt, hogy Adam meghalt, egy auror hibát vétett, ezt pedig Jenson nem tudta elfogadni, nekik rohant, ezért megölték... A Minisztérium ismét megölte a családomat. Ez volt a második alkalom, hogy úgy éreztem, hogy tényleg el akarom törölni a föld felszínéről a Minisztériumot és a Roxfortot egyaránt, még ha ezúttal nem is volt hozzá közük. Viszont, ezúttal már senki sem volt, aki azt mondta volna nekem, hogy nyugodjak meg, lesz ez még jobb is, mivel Maegan-t is elkapták, és bezárták a Szent Mungóba. Teljesen egyedül maradtam, és miközben felemésztette a lelkemet a düh, a gyűlölet, és a fájdalom, úgy gondoltam:
Az élet kegyetlen. Talán, a Black család tényleg el van átkozva, örök kárhozatra ítélve...
A PB választás hozzá pedig igazán klassz 