Főkarakter: Sili
Teljes név: Isaac Frewen
Születési hely és dátum: Berkshire, 1981. július 12.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: pampanyúl
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: szeptembertől 7. évfolyam
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: Bájitaltan-Kiemelkedő, Gyógynövénytan-Kiemelkedő, Jóslástan-Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Jó fej, kedves, vicces és önzetlen. Többnyire ilyen szavakkal szoktak jellemezni. Bár nem tudom miért, hiszen én csak önmagamat adom. Ha kedves vagy velem, én is az leszek veled. Ilyen egyszerű! Nem szeretek másoknak fájdalmat okozni és nem is nagyon szoktam. Maximum akkor, ha felhúzol. De erre most nem tudok jó példát mondani, mert egyre sem emlékszem. Talán nem is volt olyan alkalom az életemben, amikor annyira kiborultam volna, hogy valakit megbántsak. Ez egy másik nagy erényem. A türelem. Nem sietem el a dolgokat. Inkább szép nyugisan intézem az ügyeimet. Lehet, hogy így tovább tart, de valamire érdemes várni. Mondjuk arra, hogy kiderüljön, van egy nővéred, aki ugyancsak varázsló. Hát igen talán még a szokásosnál is nagyobb volt a boldogságom mikor meghallottam a hírt, hogy van egy élő rokonom. Akire még emlékszem... Na igen szóval néha csak úgy kiesnek a dolgok. És legtöbbször nem is tudok rájuk visszaemlékezni, hiába próbálkozom. Majd mindjárt elmesélem, hogy miért. De ha már a rossztulajdonságoknál tartunk, akkor azt azért jobb, ha tudják rólam, hogy nem vagyok egy angyali gyerek. Én is szoktam bajba kerülni, amikor tiltott részeken járkálok, vagy szimplán ellógom az órákat. Szeretem a veszélyes helyzeteket, mert jól meg tudom oldani őket. Emiatt is lehetséges az, hogy gyakran unatkozom, és nem mindig tartom be a szabályokat. Na persze más miatt is lehetséges, hogy nem mindig fogadok szót és ez a pedig az egyenruha. Egyszerűen ki nem állhatom! Úgy érzem teljesen beskatulyáznak és nem engedik hogy kibontakozzon az egyéniségünk. Már évek óta próbálom lebeszélni az igazgatót arról, hogy ilyen göncökbe kelljen járnunk, de eddig még nem igazán jött össze.
Egyszerűen imádom a tengeralattjárókat. Álmom vágya volt mindig is, hogy egy ilyen helyen dolgozhassak. Az lényegtelen, hogy milyen posztot kapnék az a fő, hogy ott élhessek. Bár a kapitányi állás egész jól hangzik. A másik dolog, amiért odavagyok az a hús. Huszonnégy órában a hét minden egyes napján képes vagyok azt enni. Szóval el a kezekkel a húsomtól! Ugyanakkor ehhez a kaja imádathoz párosul egy zöldség utálat. Úgyhogy azt nyugodtan elviheted.
Megjelenés
Sötétbarna haj, kék szemek, fehér bőr… teljesen átlagos vagyok. Nem nézek ki se jobban, se rosszabbul a kortáraimnál, így nekem ez pont jó. Remekül be tudok illeszkedni a közösségbe ilyen külsővel. Talán az, ami nem annyira megszokott az az izomzatom. Nem vagyok, egy fú de kigyúrt srác, de bevallom szoktam edzeni és hála ennek azért van némi izom rajtam. Nem pedig csak csont és bőr. A mosolyom, tipikus jófiús. Nincs benne semmi különleges, de a lányok szeretik. Elég, ha egy kicsit fölfelé gördül a szám és máris vigyorognak. Igazából én ezt egy adománynak tekintem, mert senkit se szeretek szomorúnak látni. Így legalább van valami, amivel mosolyt csalhatok az arcukra.
Az öltözködés terén szeretem a lenge ruhákat. Általában egy egyszerűbb pólót és egy farmernadrágot húzok fel. Na persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem az elegáns öltözeteket. Sőt, valamikor kifejezetten szeretem magamra rángatni az ingeimet. Attól olyan magabiztosnak és komolynak tűnök. Tudom furcsa, hogy én, aki ki nem állhatja, az egyenruhát szereti az ingeket, de ez ennél kicsi bonyolultabb. Mert nem magát a ruhát nem szeretem, hanem azt, hogy mindenkin ugyan az van. Egyébként semmi bajom nem lenne vele. A legtöbb csaj amúgy is jobban szereti, ha egy srác ki van öltözve. Legalábbis ezt hallottam.
Életed fontosabb állomásai
Idilli életem volt; mondhatni ugyan, hogy minden gyereké az, mert nincs viszonyítási alapja, nem tudja elgondolni, hogy lehetne jobb is. Anyáék ritkásan voltak otthon velünk, rám pedig főleg a nővérem vigyázott, és én így folyton a nyakán lógtam, ő jelentette nekem a világot - addig a szörnyű napig, míg el nem feledtem mindent és mindenkit a baleset következtében. Őt is.
*
Ahogy már korábban is említettem, nem mindig tudok visszaemlékezni mindenre, ami velem történt. Az okát nem igazán tudom, de a nevelő szüleim azt mondták, hogy kilenc évvel korábban lezuhant a repülő, amin utaztam; és bár túléltem, amnéziás lettem. Nem tudom, hogy valóban ez történt-e, de elég valószínű, mert hét éves korom előttről – merthogy ekkor, kilenc évvel korábban, tehát hét éves koromban zuhant le a gép – semmire sem emlékszem. Egyedül a nevem maradt meg bennem; mintha valaki úgy akarta volna, hogy emlékezzek rá, hogy léteztem korábban is, de azt akarná, hogy új életet kezdjek az amnéziám után. Néha előjön egy-két kép, de még mindig minden homályos és a puzzle darabjait lassú összerakni. A legrégebbi, amit fel tudok idézni az az, hogy a romok alatt fekszem, majd fényt látok, amiről kiderül, hogy egy autó. Kiszállt belőle egy férfi, elvitt a korházba, majd miután felépültem a sérüléseimből, és mentálisan is egészségesnek tituláltak, a feleségével együtt úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak. Ők neveltek fel, amiért hálás vagyok; nem tudom mi lett volna velem, ha aznap nem találnak rám. Teljes szívemből szeretem őket, hisz nekik köszönhetek mindent; ha már a valódi szüleimre nem emlékszem, örülök, hogy ők mellettem vannak.
*
Gyakran ébredtem föl rémálmokra a baleset utáni években. Bár mindig más volt az álom, ugyanazok az emberek szerepeltek benne. Egy fiatal házaspár, a szüleik és egy szőke hajú lány. Nem tudtam mit jelentenek az álmok, de azt igen, hogy túlságosan is valóságosnak tűntek. Úgy gondoltam, nem lehetnek valódi emlékképek, amikre már évek óta várok, hisz nem is emlékeztem ezekre az emberekre. Egyedül a lány volt nagyon ismerős a számomra; volt benne valami, ami miatt azt hittem, hogy találkoztunk már. Sőt, már-már biztos voltam benne, hogy láttam már egyszer, de nem tudtam mikor és hol; igazából nem tudom, miből gondoltam ezt. Talán a szemei voltak azok, amik megragadtak; mivel ugyanolyanok voltak, mint az enyém. Egy idő után viszont elhessegettem a gondolatokat, mert biztos voltam benne, hogy csak merő kitaláció volt az egész, és azt is csak beképzeltem, hogy ismerem a szöszit. Talán túlságosan is vissza akartam kapni a családomat; megtudni, hogy ki is vagyok valójában. Noha a nevelőszüleimmel mindig is jó viszonyt ápoltam, a kíváncsiság, a vágy a rég elvesztett után megmaradt.
*
Jó pár év telt el az óta, mióta elvesztettem az emlékeimet. Ezért is volt az az első gondolatom, hogy biztosan csak valamelyik bugyuta haverom szórakozik azzal, hogy küld egy levelet, amiben az áll, hogy én egy varázsló vagyok és jövőre egy kifejezetten varázshasználóknak fenntartott iskolába fogok járni, amilyen én is vagyok, és az iskola itt, Norvégiában található. Az első reakcióm az volt, hogy lementem a nevelőszüleimhez és megkérdeztem, hogy mégis ki az az idióta, aki ilyennel szórakozik. Amikor felolvastam nekik a levelet hatalmas nevetésben törtem ki, azonban ők csak komoran bámultak rám. Nekem is lelankadt a mosolyom és csak értetlenül néztem rájuk. Majd elmondták, hogy ez nem egy gyerekes tréfa vagy csíny, hanem nagyon is komoly. Bevallották, hogy a saját gyerekük is olyan volt, mint én. Hasonlóan hozzám ő is kapott egy ilyen levelet, csakhogy őt bizonyos gonosz varázslók évekkel ezelőtt elvitték. Hadováltak mindenféle Nagyúrról, akinek az uralma idején sok csúnya dolog történt, és hogy örüljek, hogy én már nem abba születtem bele, hiszen ők miatta veszítették el az egy szem fiúkat; és pont ezért boldogok egy kicsit, hogy én is varázslóképességekkel rendelkezek. Valószínűleg pont ezért vették ennyire komolyan ezt az egészet. Először nem akartam hinni a fülemnek; még mindig azt hittem, hogy ez valami átverés, aminek ők is a részesei, de amint jobban belementek a témába, be kellet látnom, hogy szó sincs semmiféle viccelődésről, csakis a kő kemény igazságról. Nem tudtam mit szóljak ehhez az egészhez. De végül belenyugodtam a tudatba, hogy többé nem élhetek átlagos életet; és hogy ez jó vagy rossz, azt csakis a jövőm tartogatja számomra.
*
Rettegtem, amikor először léptem be a norvégiai varázslóiskola kapuin. Mindenki pálcával hadonászott és különböző varázslatokat gyakorolt. Én pedig csak néztem és nem akartam hinni a szememnek. Még mindig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy biztosan csak egy újabb rémálom; és varázslok valójában nem léteznek. Mert képtelenség volt, hogy pont én legyek az, aki ilyesmikre képes. Az első nap után viszont be kellet látnom, hogy sajnos ez a valóság és el kellet fogadnom a tényt, hogy én bizony nem vagyok egy átlagos srác. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy vajon a régi családom is hasonló képességeket örökölt, mint én; vagy én lettem volna az egetlen, aki ilyesmikre képes? Viszont annak ellenére, mennyire utáltam megbarátkozni a gondolattal, egész hamar tettem szert új barátokra. Szerencsémre sokan nyitottak felém; bár később kiderült, néhányan csak azért, mert én voltam az amnéziás csodagyerek, aki cuki angol akcentussal beszéli a norvég nyelvet. Örültem, hogy végül sikerült beilleszkednem, de még mindig úgy vélem, hogy ha nem muszáj, nem használnám a képességeimet. Valahogy sokkal jobban szeretek normálisként viselkedni; nem is tudom, miért van bennem ez az érzés. Mintha mindig is természetes lett volna, hogy én nem használok pálcát a mosogatáshoz, vagy a szobám kitakarításhoz, de még csak ahhoz sem, hogy pixi-ket üldözgessek, amikor azok kiszabadulnak órán. Sok nevetséges, és számomra fölösleges dolgot tanultam, de mindattól függetlenül, hogy még mindig bennem van az érzés, hogy ez helytelen, és normális életet kell élnem, úgy éreztem, végre megtaláltam a helyemet. Az évek során rájöttem, hogy néhány tantárgyból tehetséges vagyok, néhányat pedig csak leadnék, ha megtehetném. Bájitaltanból és Gyógynövénytanból nagyon is jól teljesítek; és ezeket élvezem is; csak a Jóslástantól kíméljetek. Én nem a jövőmet akarom megtudni, hanem a múltamat. Bár az utolsó órámon volt egy érdekes dolog, amit a tanárom mondott. Arról magyarázott, hogy egy rég elfeledett személy vissza fog térni az életembe, de igyekeznem kell, hogy megismerhessem, mert sokan fognak az utamba állni. Furcsa egy jóslat, de mikor megkérdeztem tőle, hogy kire is gondol, akkor már egy másik diákkal foglalkozott. Lehetséges, hogy egy régi családtagomat fogom hamarosan megismerni? Ő talán arra a kérdésre is tudni fogja a választ, hogy miért nem szeretem használni a pálcámat; csak akkor, ha a szükség úgy hozza.
*
Kilenc éven keresztül semmit sem tudtam a múltamról, csupán emlékfoszlányok derengtek fel előttem néha. Az álmaim most már rendszeresen visszatértek, és egyre többször csak a szőke lány szerepelt benne, mintha az álmaim azt akarnák megmutatni, hogy őt meg kell ismernem, hogy ő valaki a múltamból. A Jóslástan tanárom is azt mondta, hogy akadályokba ütközök majd, mire megismerhetek egy rég elfeledett személyt; talán a szöszire gondolt. A nevelőszüleim semmit sem meséltek nekem azon kívül, hogy egy repülőgép szerencsétlenségben veszett oda a családom; talán ők lennének az akadály, amit meg kell törnöm, hogy emlékekhez és információkhoz juthassak? Úgy éreztem, teljesen egyedül maradtam, és idegesített a gondolat, hogy sejtelmem sincs, valójában ki is lehetek; kilenc, tudatlanságban eltöltött év hosszú idő. De ezen a nyáron minden megváltozott, amikor megtudtam, hogy van egy élő rokonom; egy nővérem. Állandóan arról panaszkodtam, hogy semmit sem tudok arról, ami a múltamban történt, így elárulták nekem, hogy a testvérem még mindig él. Ő Londonban él és egy Londohoz közel lévő varázslóképzőbe jár, amit Roxfortnak hívnak. Azt is elmondták, hogy szerintük vele nagyon mély volt a kapcsolatom, hiszen mindig is sejtették, hogy álmaimban ő kísért, majd mutattak egy fényképet róla. Felismertem őt az álmomból; ezért volt ilyen ismerős számomra. Ő talán segíthet nekem megérteni mindazt, ami számomra eddig nem volt világos és segíthet felidézni az emlékeimet; talán még azt is megtudhatom, hogy kik voltak a szüleim. Pont ezért döntöttem úgy, hogy az idei nyarat Anglia fővárosában fogom tölteni, és meg fogom találni a nővérem, és visszaszerzem az emlékeimet!
Köszönöm a módosításokat, így azért már egészen más, van kerete a történetnek és minden tisztán érthető. Majd drukkolok, hogy hamar megtalálják egymást a testvérek. Jó játékot kívánok! 
