Főkarakter: Bon
Teljes név: Hollin Havilliard
Születési hely és dátum:Liverpool, 1985. május 6.
Csoport: Mardekár
Patrónus: Szalamandra
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 2. évfolyam
Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő, Legendás lények gondozása - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Sokan beképzeltnek, arrogánsnak és önzőnek tartanak, csupán azért, mert csakis aranyvérűekkel barátkozom, és mert azt a nézetet vallom, amit Mardekár sok évvel ezelőtt megfogalmazott, miszerint sárvérűeknek semmi keresnivalójuk a varázslóvilágban. A testvérem, Dorian szerint lehetnék más is, és kiléphetnék a Halálfalók köréből, és jó útra térhetnék, akárcsak ő. Sajnálattal kellett közölnöm vele, hogy én nem vagyok egy puhány, ellustult, gyáva kukac, mint ő, hanem én kiállok a családunk becsületéért, és majd én leszek az, aki fenntartja a nagy múltú aranyvérű család hírnevét, és mindaddig kitart a sötét erők mellett, míg levegőt képes beszívni a tüdejébe. Azt hittem, a kettőnk közti kapcsolat elég erős lehet ahhoz, hogy meggyőzzem, nem a helyes úton jár, de sajnos a srác menthetetlen; csodálkozom is, hogy a szüleim még hagyják egyáltalán, hogy egy légtérben tartózkodjon velünk. Úgy gondolom, ez lehet az oka annak is, hogy rejtegetjük; nem akarjuk, hogy rossz színt vessen ránk. Ami engem illet, minden megbeszélésre és gyűlésre magukkal visznek, mint az új Havilliard generációt, aki majd sokra viszi még. Szeretek barátkozni az emberekkel, a „Több mindig jobb” elvet vallom, miszerint minél több a barátod, annál könnyebb a túlélés, és az élet. Habár az sem érdekelne különösebbképpen, ha minden egyes újdonsült kis roxforti haveromat egy szakadékba kéne löknöm, ha ezzel boldoggá teszem azt, akit érdemes szolgálni. Sokszor a legközelebbi barátaimat tartom a legnagyobb ellenségeimnek, ezért amint lehet, elintézem, hogy ők sose kerülhessenek abba a pozícióba, amit ebben a pillanatban én birtoklok. Sajnos a suliban pár tanár sejti, hogy mi áll a hátterében a csodás modoromnak, az úriemberi jellememnek, és a néhai eltűnéseimnek, emiatt fokozottan óvatosnak kell lennem. Egyetlen félrelépés, és az egész családom lelepleződik, amit nem hagyhatok. Számomra első a család – kivéve azt a gerinctelen girnyót, aki nem képes követni azokat, akiknek mindent köszönhet –, sosem lennék képes bántani őket, és azt sem lennék képes elviselni, ha valami bajuk esne. Szerencsére eddig minden világuralomra törő nagy mágus egyetértett velem, miszerint a család az, amiért érdemes mindent feláldoznunk, eszerint az elv szerint, sosem kell elhagynom a szüleimet csak azért, mert épp ezt parancsolták nekem. Néha elálmodozom, hogy jó lenne egy kisebb testvér. Egy lány pont megfelelne, biztosan remek párost alkotnánk együtt. Általában nyugodt a lelki világom, és semmi sem tud felbosszantani; de vannak kivételek. Az árulást és a szemembe való hazudozást nem tudom elviselni; ami furán hangozhat mindazok mellett, hogy a legközelebbi barátaimmal is ezt teszem néha, de hát a halálfalóság ezzel jár, a minél inkább sötét bensővel való rendelkezés, és a becsvágy. Ezért is kerültem a Mardekárba; mindazok mellett, hogy már a korábbi felmenőim mindegyike – akikre büszkék lehetünk – ebbe a házban élt és tanult. Ez a ház segített nekik a felemelkedésben, és abban, hogy olyan dolgokat tegyenek meg, ami miatt a családunkra most sokan felnéznek, és tisztelik.
Megjelenés
Csak hogy leszögezzük, borzasztóan jóképű vagyok, fiatal korom ellenére is, és ezt szeretem mindenkivel tudatni. Sosem járok velem egykorú lányokkal, azok túl egyszerű falatok nekem; inkább megvárom, amíg a szerencsétlen bátyám ráun egy lányra, és a nagy szeretetrohamában lepasszolja nekem a jobbnál jobb csajokat. Ez talán az egyetlen dolog, ami miatt örülök, hogy van egy bátyám, és hogy még mindig velünk él; nélküle talán sosem kaphattam volna meg azt a csinos kis szőkét a legutóbbi bulijából; fergeteges egy lány, nekem elhihetitek, csak kár, hogy a végén faképnél hagyott. Általában póker arcom van, nehogy akárki akármit leolvashasson az arcomról, amit a nap 24 órájában, a hét minden napján használok, így senki sem ismerheti meg a gondolataimat. Nem igazán osztom meg a titkaimat senkivel, így könnyebb; mellesleg így nem sokan tudják kitalálni a gondolataimat sem. Általában szeretnek az emberek, akinek nem vagyok szimpatikus, annál bedobom a csábos-mosolyomat; persze csak a lányoknál, a fiúkat máshogy kell elintéznem; ott a tiszteletet kell kivívnom. Sokszor hordok olyan pólót, amiben látszanak szálkás izmaim. Büszke vagyok rá, hogy tizenkét évemmel több izmom van, mint a gerinctelennek; vagy akármelyik srácnak az évfolyamomból, netán egy-két évvel feljebbről. Ha valami családi programunk van, ahol Dorian is megjelenik, előszeretettel veszem fel e legjobb ingeimet a hozzájuk illő öltönnyel, csak hogy megmutassam neki, hogy én még mindig jobb vagyok nála. Ha olyan eseményre megyünk, ahova őt már nem visszük magunkkal, mert szeretnénk jó benyomást kelteni a vendéglátóinkra, akkor sokszor magammal viszem a sétapálcámat; tiszteletet kihívó és borzasztóan jól áll a szereléseimhez, főleg amikor a szmokingot választom az öltöny helyett. Sajnos egyetlen szóval jellemezhető vagyok, amit sokan csak idővel vesznek észre: tökéletes.
Életed fontosabb állomásai
Sosem értettem, miért van az, hogy a szüleim néha napokig eltűntek, és addig a bátyám vigyázott rám. Mindig olyan titokzatosak voltak; mintha nem akarnák, hogy megtudjam a titkot, amit őriznek.
- Dorian… - kezdtem. A bátyám mellettem ült. Idegesnek látszott, habár elképzelni sem tudtam, miért lenne az. Egymás mellett ültünk a nappaliban, én pedig nem értettem, miért volt olyan feszült. Mikor rám nézett, feltettem a kérdést, ami már reggel óta foglalkoztatott; azóta, hogy a bátyám iderángatott, és leültetett a kanapéra. – Miért ülünk itt reggel óta? Hol vannak anyuék?
Nem válaszolt. Még csak rám sem mosolygott, pedig azt mindig megtette. Tudtam, hogy valami baj van, és nem akarta megosztani velem, hogy mi. – Nekem elmondhatod, mi bánt bátyus! – Ráztam meg a kezét. – Csak mondj már valamit! – Majdnem elsírtam magam. Már éreztem a könnycseppeket az arcomon, mikor meghallottam anyukám hangját.
- Hagyd békén a bátyádat, Hollin! – Mindig fegyelmezett volt a hangja. Emlékszem még kisebb koromból, hogy akkor sem volt kedvesebb. Akkor is a bátyám volt az, aki mindig mellettem állt, és megnevettetett. Ilyenkor anyáék mindig a szobájába küldték, és nem jöhetett le még vacsorázni sem. Mindig azt mondták, hogy elront; hogy olyan elfuserált ember lesz majd belőlem is, mint belőle.
Dorian felállt, rám mosolygott, ami nagyon jól esett, majd anélkül, hogy ránézett volna anyára vagy apára, elhagyta a nappalit. Én csak néztem utána, de apám közénk állt, hogy ne is láthassam. Anyám maga felé fordította az arcomat, és lassan, higgadtan megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, kik azok a halálfalók. Én lassan bólintottam; ezt mindenki tudta, hiszen az volt a varázsvilág legsötétebb korszaka.
Mikor kimondta a szavakat, azt hittem, nem hiszek a fülemnek. „Halálfalók a mai napig léteznek. Sokan megmaradtunk, és arra várunk, hogy ismét eljöjjön valaki, aki majd győzelemre vezet minket. Mi is közéjük tartozunk.” Elkerekedtek a szemeim, nem akartam elhinni, hogy a szüleim a mai napig ehhez a sötét csapathoz tartoznak. Majd anyu mesélt egy keveset mindarról, amit tesznek. Hogy ez csak a közjó javára van, hogy megtisztítsák a varázsvilágot azoktól, akik nem illenek oda. Persze ők voltak a szüleim, én pedig 11 éves voltam csupán, így beleegyeztem, még úgy is tettem, mintha örülnék neki, hogy én is csatlakozhatok hozzájuk. Úgy gondoltam, majd megbarátkozok a gondolattal, hogy a sötét oldalnak fogok hódolni. Igazam volt.
*
Éjjel arra ébredtem, hogy anyu kelteget. Próbáltam elhessegetni, hogy nem akarok felkelni, nem ma este, mert nagyon fáradt voltam így is, de ők nem ismerték azt a szót, hogy nem; legalábbis nem ezekben az időkben. Kénytelen-kelletlen felkeltem, és felöltöztem gyorsan. Megfogtam a pálcámat, és elindultam lefelé a lépcsőn. A folyosón a bátyám ajtaja nyitva volt. Belestem rajta, és szemben álltam a bátyámmal. Azt suttogta, hogy csalódott bennem. Sajnos az volt a helyzet, hogy én is csalódtam őbenne. Cserben hagyta a családot, velem együtt. Féloldalas mosolyra húztam a számat: - Neked is megvolt a választásod, bratyó.
Továbbindultam, majd a nappaliba érve a kandallóhoz siettem. Apa siettetett, hogy milyen lassú vagyok. Belemarkoltam a porba, amivel könnyedén tudtam én is hoppanálni, majd kimondtam a Zsebpiszok köz-t. Egy pillanat alatt ott találtam magam az egyik bolt kandallójában. Anya már ott várt. Kiléptem a kandallóból, ahol pár másodperccel később apa jelent meg. Mikor mindhárman megérkeztünk, kiléptünk a boltból, és elindultunk ugyanabba a sötét sikátorba, ahol már hetek óta gyakorolok az éjjelek folyamán.
- Készen vagy? – kérdezte tőlem az édesanyám. Én bólintottam, és elővettem a pálcámat. Elmentünk ahhoz a házhoz, amit már betéve tudtam, hogy hol található. Anya elővette a kulcsot, bedugta a zárba, és kinyitotta az ajtót. Előre engedett, én pedig rögtön a pince irányába vettem az irányt. Amint leértem a lépcső aljára, és beütöttem a számzárat, már nyílt is a páncélajtó. A dohos pinceszagot nem szerettem, viszont napról napra egyre jobban élveztem azt, amit tettünk. Nem gondoltam volna, hogy a tanulás ilyen szórakoztató is lehetett, anyuék szerint pedig nagyon gyorsan és szépen fejlődök. Mindig azt mondogatták, hogy büszkék rám, amit a bátyámnak sose mondtak.
A földön megmozdult valami. Pontosabban valaki. A szüleim egyik régi ellensége, Dagar feküdt a földön, kezei és lábai megbéklyózva és a falhoz kötve. Rajta gyakoroltam minden áldott éjjel. Olyan átkokat tanítottak nekem a szüleim, amivel tiszteletet követelhetek magamnak, mert mindenki félni fog tőlem. Olyan szörnyűségeket tettem már, amiket nem lehet visszavonni; és minden egyes percét élveztem. Rájöttem, hogy a varázsvilág sötét oldala sokkal szórakoztatóbb, mint az, amikor lebegtetni tanulunk egy tollat; az a kisgyerekeknek való. Egész nyáron olyan dolgokat tanultam, amivel megvédhetem magam, és el tudom intézni azokat, akik szembeszállnak velem. Pár hét alatt megváltoztam; és örültem, hogy ilyen irányba. A szüleim most büszkék rám, és meg akarnak ismertetni a világgal, mint a legkisebb Havilliard; ezt a bátyámmal sosem tették meg.
- Kínozd meg – mondta édesanyám. Ránéztem. Tudtam, hogy mit akar tőlem, hiszen már elmondták, ma milyen átkot kell gyakorolnom. Rászegeztem a pálcámat a védtelen férfira, majd elkiáltottam magam:
- Crucio!
