2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az elmúlt egy hétben adtam lehetőséget mind a kettőnknek, hogy távol maradjunk egymástól. Őt inkább zaklatta fel a dolog, mint engem. Nem állíthatja, hogy félreismert, jobbára sejthette, hogy nem kereszteslovagnak készülök. A közel őszinte lelepleződés mégis úgy érte, mint aki nem számított ennyire komor sötétségre. Pedig ha tudná, hogy pár hónappal ezelőtt mivel találkozhatott volna... Képes voltam érte változni, ezt észre kell vennie. Felnyitottam szemét arra is, hogy angyalokkal veszem körül magam, akik között egyedül ő áll érzelmileg közel, míg ha ezt nehéz is megfogalmaznom magamban, belementem a paktumba, amit eredetileg én határoztam meg, s ő kiegészített vakmerő módon. Jól tudja, sosem bántanám, legalábbis fizikailag nem. Ami a lelkünk között túl, azon meg nem lehet segíteni. Igen hasonlóak vagyunk, csupán a csuszka két végletén helyezkedünk el. A fény és a sötét. Mégsem létezhet egymás nélkül. A mosolyszünet ellenére nem tudom megállni, hogy gondoljak rá. Teljesen máshogyan alakulnak a dolgot, mint ahogyan elterveztem, ám nem csak vele kapcsolatban. Volt már dolgom megannyi nővel, akiknek sosem érdekelt a lelke, valóban játékszerek voltak, s nem érdekelt, hogy mással mit tesznek. Ám az, ahogyan az angyalok csapatát építem, kihívások elé állít. Olyan elképzeléseik, gondolataik vannak, amely hallatán még a Fenevad is hátrahőköl, rám bízza a döntéseket. Nem könnyen irányítható szolgákként kezelik magukat, önálló, gondolkodó szövetségesként, akik olykor ellentmondhatnak a nyilvánvaló felsőbbrendű hatalmamnak. Ahhoz, hogy jól működjön a dolog akár középtávon, kizárja annak lehetőségét, hogy csupán magamra gondoljak. Magamra elsősorban, ám jócskán figyelembe kell vennem az angyalok elképzeléseit. Eileen ebből a szempontból is más. Tudatán kívül mindent elsöpör, és magát állítja a központba. Önzőségből? Kétlem. A vélalány inkább menekülne mindebből, én mégsem tudok elszakadni tőle. Lelkileg már nem. Hogy ráerőltetném magam, vagy koslatnék utána? Fel sem merülhet. Nemesi gőgöm ezt sosem engedné. Ha ki akar válni a kapcsolatunkból, ám tegye. Ám az, amit a napokban egyre jobban beizgazolódni látok, Mirabella már lesben áll. A lányt kell biztonságba helyeznem. Legalább pár napra, amíg az angyalok fel nem derítik a szándékait. Főleg Jessamine, új kémmesterem. A többieknek már szóltam, és most távoznunk kell kettesben. Remélve, hogy nem lesz olyan makacs, hogy ellentmondjon. Nem akarom az éjszaka közepén letámadni, így a kviddicspályánál várom, ahova majd edzeni fog kisietni. Előtte érdemes, hogy ne fáradjon ki. Leülök hát a lelátókra, és ott várom, tudom, hogy ebben az időszakaszban szokott érkezni. Fekete öltönyt viselek, nyakkendő nélkül, az ingem is ugyanaz a szín, akárcsak a nadrág, míg egy bokáig érő zubbony borítja a testemet.
Amióta lezártam előtte az elmémet, nagyon nehéz elviselni a hiányát, mégis időt kell, hogy adjak. Nem tudhatom, hogy az egy hét elegendő vagy sem, hiszen pusztán attól nem riadhatott meg, amit látott, nagyjából tudta már, hogy ki vagyok, mégis odaadta magát nekem kérés nélkül is. Állandóan űzzük vad táncunkat, amelybe olykor cseppnyi romantika is vegyül, ez a hét nap az utolsó heteket, hónapokat tekintve már komoly szünetnek minősül. Nem keresett azóta, rövid kis beköszönésem szinte semminek sem volt mondható, mégsem bírtam ki, hogy ne lássam. Érdekes ez is. Eszköz lenne? Az lett volna egyátalán valaha? Talán akkor, amikor mindent elterveztem, még így volt. Hogy aztán szépen lassan átvegye az irányítást, és olyat engedjek meg, amit mástól arcátlanságnak vennék. Ahogyan a pulyatojás földre került a hallatlan sértés miatt, úgy a vélát nem illetném. Már csak az a kérdés... hányadán állunk most. Végre feltűnik, első észre sem vesz. Nem is kell hogy rúnakapcsolatban legyünk, ennyire már ismerem. Elillant a dacos, felszegett áll, sehol a büszke tartás. Legyek olyan önző, hogy úgy véljem, én öltem ki belőle? Mindaz, amit képviselek végül felemésztette volna? Rátört a félelem, hogy ennek nem lehet jó vége? A többi angyal léte riasztja, s ha másokkal lát? Vagy pusztán oly okról van szó, amelyre vak voltam, hogy meglássam, és mélyebbről van szó... Kár lenne találgatom. Felajánlottam, hogy ha már megszűnt irányomba a vágy, akkot tudja mit kell tennie. Talán most jött el az ideje, hogy kimondja. Valamiért ezzel kapcsolatban ürességet érzek, olyan csendességet, amely a kilátóban tört rám. Mintha befordulnék magamba, csak hogy ne kelljen szembenézni a valósággal. Van értelme legyőzhetetlennek hinni magam, ha a szív útjaiban következetlen vagyok? Szabályokat hozok e leány számára, hogy bármit felrúgni engedjek neki? - Nem inkább kit temetnek...? – Hangszínem cseppet sem bántó, a sötét ruházat inkább gyászos, semmint elengáns. Talán a saját hangulatomat is tükrözi. Igaz, már Eileen előtt is esküdtem az efféle összeállításra, hiszen nem csupán ápol, el is takar az avatatlan szemek elől. A sötét az én világom, s most úgy érzem, mérföldkőhöz érkeztünk. Nem csupán a kapcsolatunkban, a sorsunk tekintetében is. A kérésére bólintok, tudomásul vettem. Ezzel együtt nem érdekel. Több alkalommal, sőt egyre többször van a kedve szerint. Mondja ki. Csak mondja ki, hogy többé nem akarja azt, amit egymásnak felkínáltunk. Képes lennék ismét arra ha Eileen nem lenne, hogy valaki másra így figyelni? Aligha. Olyat kapott, ami másnak sosem adatott meg. Elfordul, míg odasétálok, hogy szembeforduljak vele. Anélkül nem ölelném meg, hogy nem lát, az letámadás lenne. Eltaszít most magától, ezt pedig nem fogom hagyni. Tiszteletben tarthatnám a kívánságát, de valamiért... engem is magával ránt a fájdalomba, amely átjárja. Nem. Nem fordítok hátat. - Eileen... ha én voltam akkor... kész vagyok... fejet hajtani, elismerni, és... igen, akár bocsánatot kérni. Ha pedig nem... akkor nem tudsz magadtól eltaszítani, hogy magadra hagyjalak. – Tévedett, ha azt hitte, hogy nekem csupán a brilláns, csodaszép, és született vezető lányra van szükségem. A lénye fogott meg, az az ösztönös, minden érzését megélő valakire figyeltem fel, akinek a fájdalom is a sajátja. Ledobva magamról most a fenevad acsarkodását, úgy állok most előtte, ahogyan az ágyban együtt aludtunk. Feltételek, illúziók, hatalmi játszmák nélkül. A párjaként. Kinyújtom a kezem, hogy megsimogassam a vállát, és ha nem rántja el, akkor megöleljem. Bármi is az... akármilyen sötét a lelkem... nem fogom hagyni.
Nem voltam benne biztos, hogy tovább akarom folytatni a kviddicset. A múltkor kizártak egy semmiségért, és érvénytelenítették az összes dobott pontomat. Olyan szinten idegbeteg lettem, hogy az öltözőben sikerült eszközölnöm egy ájulást, nem is emlékszem, ki kapart fel végül, de utána a fél napot a gyengélkedőn töltöttem, mert arról papolt nekem mindenki, hogy túlhajszoltam magam. Nem vitatkoztam, tudtam, hogy nincs igazuk, csupán a lelkiállapotom miatt ez a helyzet, de inkább higgyék azt, hogy fizikailag vagyok ki, minthogy bárkinek el kelljen mondanom az igazságot. A gondolataimba temetkezve nyargalok a pálya felé, szeretnék végre dűlőre jutni ebben a kérdéskörben, márpedig az nem megy másként, csak ha gyakorlok, és megpróbálom elképzelni, milyen lenne eme sport nélkül az életem. Ami azt illeti, elég nehezen megy a dolog. S a jelek szerint nem is most fogom kideríteni a dolgot, mert alig érek le a pályára, máris meglátom Uthert, és ő az, akivel most nagyon, de nagyon nem akarok beszélni. Soha nem kívántam jobban, hogy messze legyen tőlem, és könnyen lehet, hogy hamarosan ő is ugyanezt fogja kívánni. - Ki esküszik? Kérdezem nyeglén a megjelenése okán, ha bunkó vagyok, akkor legalább elterelem a lényegről a figyelmet, és nem kell róla beszélnem. Nem hülye, egy idő után át fog látni a szitán, de talán előtte sikerül elszelelnem. Igazságtalan dolog tőlem, nagyon jól tudom, hogy ennyire nem akarom látni, és még csak nem is sejtheti a valódi okát, de vannak dolgok, amiket egyedül kell feldolgoznom. A múltkor ott voltam neki, mikor szüksége volt rám, holott az éjszaka közepén vágyott találkozni, most… nem tudom mit akar, de félek, képtelen leszek megfelelni neki. - Nézd… muszáj gyakorolnom, és csak most szabad a pálya. Próbálkozom, remélhetőleg belátja, hogy épp erre volna szükségem, ugyanakkor sejtem, hogy erre keresztet vethetek, mert valószínűleg lényeges okkal van itt, mint általában. Én viszont kicsit már kezdek belefáradni abba, hogy valahogy soha semmi sem úgy van, ahogy én szeretném, ugyanakkor kicsit mindennap meghalok, mert nem látom, nincs a közelemben, és amikor itt van alig pár méterre tőlem, legszívesebben elszaladnék. Elfordulok, mert könnyek kúsznak a szemembe, azt hiszem, mégsem vagyok olyan erős, mint hitte egykor, mint ahogy én hittem magamról. Szánalmasnak érzem magam, és nem akarok így ránézni, nem akarom, hogy lássa, szenvedek, és azt sem akarom, hogy megtudja, miért.
Az elmúlt egy hétben adtam lehetőséget mind a kettőnknek, hogy távol maradjunk egymástól. Őt inkább zaklatta fel a dolog, mint engem. Nem állíthatja, hogy félreismert, jobbára sejthette, hogy nem kereszteslovagnak készülök. A közel őszinte lelepleződés mégis úgy érte, mint aki nem számított ennyire komor sötétségre. Pedig ha tudná, hogy pár hónappal ezelőtt mivel találkozhatott volna... Képes voltam érte változni, ezt észre kell vennie. Felnyitottam szemét arra is, hogy angyalokkal veszem körül magam, akik között egyedül ő áll érzelmileg közel, míg ha ezt nehéz is megfogalmaznom magamban, belementem a paktumba, amit eredetileg én határoztam meg, s ő kiegészített vakmerő módon. Jól tudja, sosem bántanám, legalábbis fizikailag nem. Ami a lelkünk között túl, azon meg nem lehet segíteni. Igen hasonlóak vagyunk, csupán a csuszka két végletén helyezkedünk el. A fény és a sötét. Mégsem létezhet egymás nélkül. A mosolyszünet ellenére nem tudom megállni, hogy gondoljak rá. Teljesen máshogyan alakulnak a dolgot, mint ahogyan elterveztem, ám nem csak vele kapcsolatban. Volt már dolgom megannyi nővel, akiknek sosem érdekelt a lelke, valóban játékszerek voltak, s nem érdekelt, hogy mással mit tesznek. Ám az, ahogyan az angyalok csapatát építem, kihívások elé állít. Olyan elképzeléseik, gondolataik vannak, amely hallatán még a Fenevad is hátrahőköl, rám bízza a döntéseket. Nem könnyen irányítható szolgákként kezelik magukat, önálló, gondolkodó szövetségesként, akik olykor ellentmondhatnak a nyilvánvaló felsőbbrendű hatalmamnak. Ahhoz, hogy jól működjön a dolog akár középtávon, kizárja annak lehetőségét, hogy csupán magamra gondoljak. Magamra elsősorban, ám jócskán figyelembe kell vennem az angyalok elképzeléseit. Eileen ebből a szempontból is más. Tudatán kívül mindent elsöpör, és magát állítja a központba. Önzőségből? Kétlem. A vélalány inkább menekülne mindebből, én mégsem tudok elszakadni tőle. Lelkileg már nem. Hogy ráerőltetném magam, vagy koslatnék utána? Fel sem merülhet. Nemesi gőgöm ezt sosem engedné. Ha ki akar válni a kapcsolatunkból, ám tegye. Ám az, amit a napokban egyre jobban beizgazolódni látok, Mirabella már lesben áll. A lányt kell biztonságba helyeznem. Legalább pár napra, amíg az angyalok fel nem derítik a szándékait. Főleg Jessamine, új kémmesterem. A többieknek már szóltam, és most távoznunk kell kettesben. Remélve, hogy nem lesz olyan makacs, hogy ellentmondjon. Nem akarom az éjszaka közepén letámadni, így a kviddicspályánál várom, ahova majd edzeni fog kisietni. Előtte érdemes, hogy ne fáradjon ki. Leülök hát a lelátókra, és ott várom, tudom, hogy ebben az időszakaszban szokott érkezni. Fekete öltönyt viselek, nyakkendő nélkül, az ingem is ugyanaz a szín, akárcsak a nadrág, míg egy bokáig érő zubbony borítja a testemet.
