Evangeline Daugherty

Tárgy: Evangeline Daugherty 2015-01-11, 23:44

[You must be registered and logged in to see this image.]
"You hit me once i hit you back...you gave a kick i gave a slap..."

Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Evangeline Lynn Daugherty
Születési hely és dátum: 1984 április 02, London
Csoport: Ex-Halálfaló
Patrónus: hiénakutya
Foglalkozás: csellista
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: -

Jellemed kifejtése

Oh, drága… hogy én milyen vagyok, azt nehéz lenne bármilyen hosszú leírással hűen ábrázolni… s nem is azért, mert a szó nem elég rá, leginkább azért, mert nem igazán lehet találni olyat, ami megfelelően ábrázolná szerény személyem jellemét. De… csak most, csak neked, megpróbálkozok mégis valamicskét bemutatást nyerni.
Szögezzük le, hogy bár sokszor annak tűnök és sokan annak is hisznek, nem vagyok ostoba. Monhatjuk, hogy ez védekezési mechanizmus, mondhatjuk azt, hogy imádok játszadozni az emberekkel. Persze, ha bárki kérdezi, nyilván az utolsó az igaz… Hiszen nincs is jobb annál, mikor az embert hülyének nézik, s mikor hülyére akarják venni, elbukik, te pedig jól szórakozhatsz az illető csúnya koppanásán.
Persze, ez gyerekesen hangzik, hogy mások nyomorán szórakozzak, de hát mit mondhatok? Mindenki életébe kell egy kis szórakozás, nem igaz? Márpedig, ha valakit az orránál fogva lehet vezetni, azt ki kell használni… Ez valahogy olyan nálam, hogy amit felkínálnak, azt illik elfogadni, ezt pedig tálcán dobják eléd, hát naná, hogy kapsz utána, mint az ízletes előételek után.
Régebben sokkal többet szórakoztam… ezt lehet a szórakozás minden formájára érteni… de sajnos elég hamar fel kellett nőnöm, két okból is, amiket egyelőre nem fogok az orrotokra kötni, itt ez most nem is érdekes. Csak az, hogy sajnos, egy időre legalábbis, nagyon is komolyan kellett vennem az életet és ez bizony elvette azt a bizonyos édeskés ízt az életből, amitől úgy imádtam. Hiszen egy anyuka nem szórakozhat csak úgy, éjjel-nappal, főleg nem az erősebbik nem tagjaival… még ha eddig szemrebbenés nélkül meg is tette, dacára annak, hogy mit gondolnak róla. Egészen fiatal koromban felfedeztem, hogy milyen hatással vagyok a férfi emberekre, vagy hát, akkor még csak fiúkákra. Egy szempilla rebegtetés, pár édeskés szó és már jöttek is utánam a kis bolondok, főleg, hogy a többi korombeli lány nem igazán gondolt olyan dolgokra, amikre én már akkor nagyon is. Jó, meg is lett a böjtje, de az mindegy is. De ezt az énemet sajnos egy időre félre kellett tennem. Valahol még mindig bennem van, ebben egészen biztos vagyok, s talán eljön az idő, amikor elő is húzhatom ismét, vagy csak magától kitör, hiszen még olyan fiatal vagyok ahhoz, hogy ne érezzem ismét azt az édes ízt.
Szokták mondani, hogy elviselhetetlen vagyok és akaratos, én erre csak annyit válaszolok, hogy csak elérem a céljaimat, ilyen, vagy olyan módon… az nem is fontos. Ha kell, kiabálok, ha kell pálcát rántok, vagy ha kell, azt hazudom, amit az illető füle hallani akar, s olyan hangon suttogom a füleibe, hogy ne mondhasson nemet. Mikor, milyen módszer hat. Talán ezért is voltam olyan jó a titkok kiderítésében… ezért tudtam annyi embert megzsarolni anélkül, hogy bármilyen főbenjáró átkot használtam volna. Ugyanis… hiába hiszem szentül, hogy Voldemort a jóért harcolt, s hiába hiszem, hogy az összes auror egy mocskos, álnok báb, akiket úgy rángatnak, ahogy akarnak, egy valamit leszögeztem magamnak, s az pedig az, hogy nem úgy fogok bármit is elérni, hogy azt a három átkot csak úgy szórom, mint valami mindennapi bűbájt. Nem azért, mert nem lennék rá képes… amennyi harag és gyűlölet bújik meg bennem, könnyedén megtehetném. De azzal nem saját erőmet mutatnám meg, hanem az átoknak az erejét… Sokra vittem halálfalóként ezek nélkül is, s csak kétszer használtam azt a bizonyos zöld fénycsóvát, amitől az élet kiszáll a velem szemben álló szeméből, de azt nem bántam meg.
Hajlamos vagyok a hisztire is, amit azt hiszem drága gyermekeimtől oly könnyedén eltanultam… tökéletes módszer amúgy, higgyétek el nekem… elkezd kiabálni, visszakiabálsz, elkezd hisztizni, visszahisztizel. A kis drágák annyira ledöbbennek, hogy elfelejtik, miről is szólt az egész. Csak hogy én ezt ügyesen át is ültettem a való életbe is. Na de kinek nincsen elviselhetetlen tulajdonsága? Olyan ember nem létezik, erre mérget veszek.
Azt hiszem egyelőre ennyi elég is volt belőlem… bár ez csak a kezdet, csak egy aprócska részlet mégis talán a főbb részlet, ami bemutatja személyiségem eszenciáját.

Megjelenés

Mit látok, ha tükörbe nézek? Attól függ… reggelente egy kócos, bozontos, hullámos, hosszú barna hajat, kissé nyúzott arcot – najó, legyünk fair, reggel mindenkinek nyúzott a feje… - na meg két szép, barna szemet, amik még szokták, hogy a fény beszűrődik tulajdonosuk szobájába.
Aztán, ha lejjebb nézünk, egy vékony testalkatot, ami ott formás, ahol kell… na igen, van, amivel megáld az a fránya isten, vagy ki, de van, amivel nem, cserébe egy cuki, fitos kis orrocska helyett kaptam valami nagyot, ami bár nem csúfítja arcom összképét, de nem is teszi olyan tökéletessé, mint a lentebb megtalálható terület. Na jó, mondjuk azt, hogy ettől különleges az arcom…. csak, hogy nyugodt maradjak.
Aztán a kóc eltűnik, felkerül az alapsmink, na meg persze némi ruha is, ami, megszokásból, kényelmes, de azért nőies… elvégre nevelj gyereket egyedül, tűsarkúban, pláne, ha kettő van. Ha dolgozok, mindig elegáns a megjelenésem, s bár emiatt már sok megjegyzést kaptam, kicsit talán extravagánsabb is, mint munkatársaim öltözéke. Úgyis eltakarja a nagy hangszer… akkor meg nem mindegy nekik? Maradiak és unalmasak mind… de komolyan, egy valamirevaló személyiség nincs az egész zenekarban.
Ha napközben látsz, hajam mindig szabadon van, fölösleg is lenne bármibe kényszeríteni, esetleg, néha összefogom, ha nagyon muszáj… alapvetően szemüveges vagyok, de csak otthon hordom, hiú vagyok, na. Hiába mondják, hogy jól áll, nem hiszek én senkinek, csak a tükörnek és magamnak.
Beszédközben tekintetemmel szinte követelem a beszélgetőtársam szemkontaktusát vissza, mert csak így lehet normálisan mondani bármit is… arról nem is beszélve, hogy így illik, ugyebár. Egy-egy reakciót csak úgy lehet rendesen felismerni, ha azt élesben kapjuk meg.

Életed fontosabb állomásai

Kemény tekintettel néz rám… kezében a pálca, amit szinte arcomhoz nyom. Határozott akar lenni, de látom rajta a kételyeket, hogy vajon képes lesz e véghezvinni, amit rábíztak. A nevét se tudom, azt se, hogy ki küldte… csak azt, hogy azoknak a szemeteknek dolgozik.
Még egy utolsó kísérletet teszek, hogy kezeimet kiszabadítsak a kötözésből, de nem sikerül… valami piszok jó varázslatot használt ez a szerencsétlen.
- Kinyögöd végre, hogy mit akarsz, vagy játsszuk még ezt egy ideig? – Vetem neki oda, persze széles mosollyal. Nem félek tőle, mert azt egyértelműen látom, hogy bárminemű komolyabb ártásra képtelen lenne.
- Az igazat… miért kínoztad és ölted meg azokat az embereket? – Szinte sziszegve hallom hangját, ahogy fogai között préseli ki a szavakat. Egyértelmű az irántam érzett gyűlölete, de elhiheti, hogy az érzés kölcsönös… ő nem tud rólam semmit, azt se, hogy miért harcolok, hogy miért vagyok itt, én pedig pontosan tudom, hogy ő miért. Mert vele is elhitették azt a maszlagot, amit mindenki fejébe nyomnak, hogy utána önkéntes bábként rángathassák a céljaik elérése érdekében. Egyáltalán nem csinálnak mást, mint mi… csak velük ellentétben mi ki is mondjuk, ők pedig burok alá és csillámpor alá rejtik az egészet.
- Mert magadfajta söpredék! Egy percig se bánom, amit tettem, s ha tudnám, megtenném újra és újra. – Szinte nevetek, miközben mondom, ő pedig szinte eltöri kezében pálcáját, ahogy egyre idegesebb lesz. Ó igen, gyerünk, mutasd ki a fogad fehérjét… csak úgy tudsz kínozni, ha fegyvertelen vagyok, egy székhez kötözve, máskülönben esélyed se lenne, egy fair küzdelemben, kis szánalmas mitugrász. Látom, hogy pálcája végén villan a fény, s érzem a fájdalmat, de olyan harmatgyenge ahhoz képest, amit eddig elviseltem, hogy szinte csak nevetni tudok rajta.
- Ó, ennyit tudsz csak kisbogárkám? Ezzel bizony semmit nem szedsz ki belőlem. Na gyerünk, kapd elő a kis szérumodat, csak most, csak neked önként megiszom, csak essünk már túl ezen a szánalomharcon, amit folytatsz…
Előkap egy fiolát, a már jól ismert varázsitallal, s durván a számhoz nyomja, kényszerítve, hogy lenyeljem tartalmát. Az érzést már ismerem… a szavak szinte csak úgy maguktól kezdenek ömleni belőlem, s esély sincs rá, hogy visszatartsam.
- Szóval akarod tudni az igazat? Hát elmondom, hogy büszke lehess azokra, akiket szolgálsz…
Közismert halálfaló családból származom, ami nem is meglepő, hisz az én csuklómon is ott virít a jel… azonban a történetem ahol kezdődik, ott semmi ilyesmi nem volt. Az én szüleim voltak az egyetlen kivételek, akik nem hajoltak meg az elvárások előtt, s nem voltak hajlandóak egyik oldalra se állni. Pártatlanok lettek, s ezzel persze ki is lettek nézve a családból. De nem bánták, sőt, én sem… az ő elveik alapján lettem nevelve, s hiába anyán és apám családja is vakon követte a Nagyurat, én sem éreztem, hogy nekem bárkit is istenítenem kéne, vagy követnem, ahogy szüleimnek se. Nem szóltunk bele ezekbe a dolgokba… csak éltük a magunk életét, ahogy mi jónak láttuk.
Persze én ennek ellenére, azt hiszem én örököltem egy kicsit halálfaló felmenőim modorából és viselkedéséből, kiváltképp nagynénéméből, aki édesanyám testvére volt.
Alig 15 éves voltam, amikor egy nyáron úgy mentem haza az iskolából, hogy terhes voltam. Azt hiszem, minden lányos szülő egyik legrosszabb rémálma ez… egy tinédzser szülő… aki még iskolába jár, élete elején. Dühösek voltak és csalódottak, de mellettem álltak és segítettek. – Végig a férfi szemébe néztem, akartam, hogy lássa a gyűlöletet a tekintetemben, pedig még el se jutottam a történet izgalmas részéig…
- Miután megszülettek a gyerekeim, ugyanúgy támogattak, sőt, felnőttként kezeltek, mert… akárhogy is nézzük, azzá kellett válnom hamar. Alig voltak két évesek az ikrek, amikor egy csodás este betörtek házunkba. Aurorok voltak… csak olyan gusztustalanok, mint te előttem… Rátámadtak az én nyugodt, békés otthonomra… és feldúlták az egészet. Én az emeletre menekültem, őket pedig ez nem is érdekelt, hiszen szüleimet keresték. Kínozták őket és vallatták… szentül állították, hogy a szüleim is halálfalók és részt vettek a kínzásokban és gyilkolásokban, amiket a családom többi tagja vitt véghez. Hiába esküdtek szüleim, hogy ez nem igaz, levegőnek nézték őket és amit mondtak… még akkor is, amikor felmutatták karjukat, jelezvén, hogy nincs sötétjegy… Azt mondták, csak elterelés, s miután végignéztem, hogy órákon keresztül hasztalanul és ártatlanul kínozták őket, végül kimondták a bűvös átkot, s otthagyták őket, engem… és a gyerekeket. Ártatlanok voltak, soha életükben még csak a gondolatukban sem merült fel, hogy bárkinek is ártsanak, s mégis így végezték. Ezek után mondjátok nekem, hogy jobbak vagytok bármelyik halálfalónál… ugyanazokkal a módszerekkel mocskoljátok be a varázsló nevet. – Undorral hangomban vetettem oda neki minden szót… még annak ellenére is, hogy a fájdalmas emlékek által előtörő érzelmek sírásra kényszerítettek, nem engedtem, hogy ez megtörténjen.
- Innentől kezdve magamra maradtam, persze családom többi tagja segített, ahol tudott, s talán ezért… talán azért, mert megláttam, hogy ha valahova állni akarok, az biztos nem a hazug, kétszínű alávalók oldala lesz, hanem az, amit ti sötét oldalnak neveztek. Megfogadtam, hogy amint megtudom, hogy kik kínozták és gyilkolták meg a szüleimet, ugyanazt fogom tenni velük. Elérem, hogy térden állva könyörögjenek az életükért… - Hiába küzdöttem ellene, látásom fátyolossá vált, s éreztem, hogy arcomon végigsöpör az első könnycsepp, de tekintetemben a düh és a megvetés ugyanúgy ott volt.
- Sírva, remegve, félve álljanak előttem, látva azt, hogy akármit csinálnak, nincs kiút… akármit mondanak, csak egy vége lehet ennek. De nem adom meg nekik rögtön azt a véget, meg fognak küzdeni érte, ahogy szüleim is tették. A földbe fogom tiporni őket százszor, s ha kell, még egyszer, hogy megkapják ugyanazt a bánásmódot… csak megérdemelten.
Nos… ígéretemet be is váltottam. Hosszas keresés után nyomukra bukkantam… és megtettem, amit ígértem. A két kis söpredék szánalomra méltóan könyörgött az életéért… de nem kegyelmeztem… se nem tenném meg soha. Szemet szemért… Nos elég kielégítő volt a magyarázatom? – Láttam az arcán a döbbenetet, s azt is, hogy leereszti pálcáját.
- Most pedig vagy oldozz el, vagy ölj meg… dönthetsz, ahogy akarsz… ennél többet nem fogsz tudni kihúzni belőlem, mert ennél több nincs ebben a történetben.

Tárgy: Re: Evangeline Daugherty 2015-01-12, 13:30

Elfogadva!

Hű, hát nem apróztad el a jellemet, hogy mit ne mondjak, csak pislogtam, hogy mennyi mindent írtál le ott, úgyhogy le a kalappal! Smile

Nagyon szépen összeszedett előtörténetet írtál, a karakteren is látszik, hogy tökéletesen ki van dolgozva és pontosan összeállt a fejedben az, hogy mit is szeretnél vele játszani, kihozni belőle, úgyhogy biztosan remek játékaid lesznek majd vele. Smile

A halálfaló brigád pedig külön örül annak, hogy egy újabb sötét varázsló lépett a színre, hiszen viszonylag kevés van belőlük. ^^ Nem tudok semmibe se belekötni, tényleg remek ET-t hoztál össze! Szépen is fogalmazol és amúgy is szeretem az ilyen cselekményesebb kiragadott kis életképeket, úgyhogy foglalózz, aztán mehetsz is játszani. ^^

[You must be registered and logged in to see this image.]

A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,

ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.