2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*Különösnek tartom azt a tényt, hogy a férfi velem maradt azok után, hogy kiszabadult a lába. Elmehetett volna bármerre, az erdő elég nagy ahhoz, hogy egyetlen pillanat alatt eltűnjön benne valaki. Amilyen hálátlan ezt néztem volna ki belőle, ám ő mégis maradt s velem tart a visszaúton. Már az is kiderült előttem, hogy nem igazán szeret beszélgetni, vagy csak én nem vagyok alkalmas beszélgetőtárs, nem mintha bántana a dolog hiszen én is kerülöm az embereket, de ha már a véletlen egymás útjába sodort minket, elvárható egy kis csevej. Ha van is, az csupán a rám vonatkozó kérdésekben merül ki, a vad és éles késeket hozzám vágó tekintet azonban azt érezteti velem, hogy ez nem udvarias érdeklődés és nem a női mivoltom keltette életre, inkább erőteljes óvatosság és bizalmatlanság amire nem szolgáltam rá. Azon tűnődöm, hogy mit kellett volna még tennem ahhoz, hogy legalább egy "köszönömöt" kicsikarjak belőle, vagy egy hálás pillantást a villogó vadság mellett. Sosem tudom meg, de nem dőlök a pálcámba emiatt. Hamarosan elválnak útjaink és nem találkozunk többé, legalábbis esélyes, hogy nem. Ritkán mozdulok ki otthonról, bezárkóztam a magam kis világába, nyalogatom a sebeimet s csak akkor hagyom el a házat ha nagyon muszáj. A mai nap ilyen volt, hogy épp összeakadtam Altan Munkhbolddal, remélem csak a véletlen műve és nem a sorsnak vannak tervei velem. Ezt a gondolatot elraktározom, de szinte rögtön elő is kell szednem. Még én lepődtem meg, hogy aurornak hitt, de a kérdés mégsem volt teljesen ok nélkül. Az a rövid megjegyzés, érzésem szerint önkéntelenül bukkant fel mégis a torkomba dobja a szívemet. Ha Altan Munkhbold tart az auroroktól, minden bizonnyal nem egyszerűen csak egy hálátlan polgára a varázsvilágnak. Ujjaim valószínűleg elfehérednek ahogy rászorítanak a pálcára, már csak egyetlen cél lebeg előttem, hogy minél előbb hazaérjek. Egy okkal több, hogy még csak gondolatban se essek neki, Tudjukki csatlósai nem a becsületességükről híresek s a halála csak olaj volt a tűzre. Lesz újabb nagyúr, valaki biztosan pályázik erre a címre s akkor Altan Munkhbold ismét beáll a sorba. Nem a béke köszöntött ránk hanem a vihar előtti csend.* -Értem. Szem előtt fogom ezt tartani. *Mi volt ez? Talán egy burkolt fenyegetés? Nagyon remélem, hogy nem marad a faluban sokáig, már csak ezért is fohászkodom, hogy gyógyuljon meg a lába minél előbb. Persze annak a lehetőségét sem vetem el, hogy őt újabbak fogják követni, talán nem is a temető miatt jött ide, vagy ha igen, nem az az oka, hogy rég elhunyt szerettei vagy ismerősei sírja előtt rója le a tiszteletét. Már abban is kételkedem, hogy képes bárkit tisztelni. Nagy megkönnyebbülés ér mikor szó nélkül sarkon fordul és a falu felé indul, menjen csak, minél távolabb tőlem, annál jobb. Persze azért legalább annyit mondhatott volna, hogy kakukk.* -Neked is szép napot, minden jót, ég áldjon! Pukkadj meg! *Durcásan adom ki magamból a dühömet, természetesen megvárva míg hallótávolságon kívülre ér. Remélem nem számítottam el magam. Amikor eltűnik a szemeim elől, sietősre veszem a lépteimet és egy vargakanyarral jutok el a falu első házáig, onnan pedig a házak mögött igyekszem elérni az otthonomat.*
Roppant nehéz úgy gondolkozni, hogy itt áll előttem valaki, aki úgy nagyjából a legtöbb vonásában hasonlít arra az egyre, akit valaha szeretni tudtam. Mintha valami megelevenedett látomás lenne, akit csupán a sebláz miatt látok. A dolgot bonyolítja, hogy más néven mutatkozik be, ennyire nem volnék képes tudat alatt valamit összerakni. A legrosszabb az egészben, hogy mást kell mutatnom, amit érzek. Sosem voltam egy visszafogott alak, ám könnyebb gyűlölni, megvetni ezt a nőt, hiszen ha azt mutatnám, amit egykori hasonmása felé éreztem, az mindenki számára meglepő lenne. A vad szerelmet, szenvedélyt nem lehet csak úgy lekezelni, így minden érzelmet kikapcsolok, s közömbösen trappolok mellette. Hamarosan elvállnak útjaink, s elfelejtem a látomást egy életre, amely visszatért ugyan, de nem zaklatta fel az életem. Mert nem teheti meg. Időnként oldalt pillantok, hiszen alig pár percem van még abból, hogy elraktározzam magamban a tüneményt, amely mégis képes volt ismét mindent felforgatni. Vagy a hasonlóság pusztán fizikai, és egy nagyon közeli rokonról, netán ikerről lenne szó? Sosem tudom meg, sosem kérdezem. Találkozik nagy ritkán a tekintetünk, a jeges tőr, amelyeket sugárzok, valahogy célt tévesztenek, nem merülnek mélyen, a tartózkodó válasz nem elég. Igenis mutassa ki, hogy gyűlöl, megvet. Egy magamfajta vadember nem méltó a szánalomra, amit mint bajbajutott felé próbált volna hinteni. Menjen csak, és tegyen jót azokkal, akik méltóak rá, hálásak érte. Tűnj a fejemből boszorkány! - Szerencsémre. – Bököm ki. Nem szándékozom mégegyszer újrajátszani a Seleste-kűröket. Sybella törékenyebbnek tűnik, ez pusztán megerősítő kérdés volt, hogy valóban nem támadt fel holtaiból az egykori kedves. Fújtatok egy sorrt, hosszú loboncomat kisöpröm a vállamból, magabiztos vicsorral meredek előre, az övemen a mancsom továbbra is. Elküldi a madarat, úgy tűnik közel vagyunk. Felhajtom magam is a köpeny csuklyáját, veszedelmesen villogó tekintetem nem sok jót igért, a láncos buzogányra is ráeresztem a zubbonyt. - A dolgot talán inkább fordítva gondolnám. Pusztán megelőzésből. – Mondom ki ezt is az őszinteség jegyében, ám megmentett, azon túl, hogy kihúzta belőlem a köszönöm szót, most még tartozom az életével, futni hagyom, de nem lesz ilyen legközelebb. A hidakat fel szokás égetni magunk mögött. Ha rámerészkedett az egyikre, magára vessen. Biccentek a szavára, és hátra sem nézve veszem a javasolt irány felé az utamat. Ostoba boszorkány... remélem nem akadunk többet össze!
*Azt mondják a szem a lélek tükre. Szívesen találkoznék azzal a bolonddal aki ezt kitalálta. Vagy csupán nem mindenkire áll, Altanra mindenesetre biztosan nem. Az ő szemei veszélyesek de nem olyan mód mint a fegyver az oldalán, vagy a tudás, a tapasztalat amit valószínűleg megszerzett már. Ha nem is nézek rá szinte a bőrömön érzem, átégeti a ruhám anyagát, simogat, karcol, perzsel és hűsít egyszerre. Attól függően mit akar elérni, olyanképp játszadozik a tekintetével mint a legtapasztaltabb nő, mögötte pedig nyers férfiasság lapul, érzem ahogy átölel pedig nem is ér hozzám. Vajon milyen lehet az érintése amikor valóban érint? Ő biztosan nem az a romantikus fajta aki virággal kedveskedik, vagy megszervez egy csodálatos estét a kedvesével, ahol mindennek megvan a helye és az ideje. Még a csók is tökéletesen időzített, hogy elrabolja a meghódítandó nő szívét. Nem, Altant az ösztönei vezérlik, improvizál, vad és könyörtelen, elveszi amit akar nem számít mit kell tennie érte. Valahol a lelkem legmélyén azonban számomra is meglepő módon tudom, hogy képes szeretni. Ám a szerelme is olyan pusztító mint ő maga, annyira veszélyes és mindent felperzselő mint az egész lénye, mégis egy röpke pillanatra fellobban bennem a vágy ezért az érzésért.* -A fa gyökerétől. *Muszáj hétköznapi dologra koncentrálnom, különben elveszek. Nem szabad a szemeibe néznem, olyan mint a muglik meséiben az igéző szemű boszorkány. A szüleimmel ellentétben a nénikém nagyon is oda van a muglikért, én sem gyűlölöm őket, szerintem számukra is van hely a világban, csak még nem értek meg rá, lehetőséget kell adni nekik, nem elsöpörni őket a föld színéről. Nélkülük mi sem lennénk azok akik vagyunk. Varázslatos lények.* -Reméljük nem. *Sosem volt úgy, hogy ne lett volna valahogy. Lám mindazon dolgok ellenére amiket át kellett élnem, itt vagyok, még ha sérülten is, de élek és létezem. Nem mondom, hogy nagyon élvezem, de bízom és hiszek abban, hogy egyszer majd megváltozik az életem. Nem kell bujkálnom és attól tartanom, hogy rám sütik a szüleim bélyegét. Képesnek érzem magam arra, hogy akár az egész világ ellen harcoljak a létemért, de Altan ellen semmi esélyem. Furcsa, kettős érzés kerülget. Félek tőle, de vonzódom is hozzá ami még inkább megijeszt. Nem az ereje és az oldalán függő halálos fegyver az ami óvatosságra sarkal, hanem az a megfoghatatlan valami ami a lénye mélyéről fakad és úgy érzem engem vett célba vele. amikor rám néz…..különleges tűz lobban a tekintetében ami, ha nem vigyázok, felemészt. Ám nem ez tart vissza attól, hogy ártsak neki bármilyen módon, hanem saját magam. Képtelen vagyok bárkit bántani, még ha magamat kellene is megvédenem, százszor meggondolnám. A neve nem mond semmit, még nem hallottam de ez sem jelent semmit. A feltételezése rólam….nem tudom, hogy nevessek-e vagy még egy adag óvatosságot vegyek elő. Auror én? Bár nem értek egyet a szüleim nézeteivel, dühös vagyok azokra akik elvették őket tőlem. Az aurorok kapták el őket és hurcolták az Azkabanba, talán soha többé nem látom őket. Valahol a két tábor között állok, és nem akarok elmozdulni egyik irányba sem. Már látom a falu házait, innen már csukott szemmel is hazatalálok, nem kell Arabellát követnem. Önkéntelenül is sietősebbre fogom a lépteimet, hogy minél előbb megszabaduljak Altan Munkhold veszélyesen vonzó személyétől.* -Nem, nem vagyok auror. *Vigyáznom kell arra, hogy a hangomba ne keveredjen bele a gyűlölet és a fájdalom amit az aurorok és a halálfalók iránt érzek. Felnézek az égre, a hollóm épp felettünk köröz.* -Arabella! Menj haza! *S ő egy rikoltással el is repül a falu irányába, hogy a nyitva hagyott kis ablakon át hazatérjen s ott várjon be. Amikor visszasüllyed a tekintetem a kettőnk szintjére, nem tudom nem észrevenni a férfi mozdulatát. Talán szándékosan tette úgy, hogy lássam. Megállok, majd amikor ő is megáll, távolabb lépek tőle. Ideje elbúcsúznunk egymástól.* -Arra nem lesz szükség, nem akarom bántani….egy kicsit mulatságos, hogy ilyesmit feltételez rólam. Nem lenne esélyem. Remélem ez azért nem bátorítja. Nos….a falunak egyetlen fő utcája van, ha egyenesen megy, megtalálja a Szárnyas vadkan fogadót. *Félreállok az útjából, de én magam nem indulok el mintha másfelé mennék, s valóban azt tervezem, hogy a kertek alatt kerülök az otthonomig.*
S még mindig nem indultunk el. Türelmetlen a vérem, hajt előre, az ismeretlen felé, mégis várakozni vagyok kénytelen, hiszen kölcsönös bizalmatlanságunk patthelyzetet idéz elő, nem akarom megfélemlíteni, nem sok értelme, míg a titkaimat, belső világomat nem nyitom meg felé. Van benne valami megfoghatatlan, amely talán csak a hasonlóság az aurorlánnyal, még mindig nem tudtam kifürkészni, melyik lehet az egy igazság a sok közül. Meglehet; csapdába sétálok az oldalán. Nem csupán a bokám, talán a nyakam fogja bánni, ha nem vagyok óvatos. Mosolyom ellenére úgy mozgok, akár az éber ragadozó, megfeszült izmokkal, ellent sejtve. Ha szükséges, inkább megelőzőm, mintsem bevárjam a végzetes csapást. Amely azonban késik, ha ártani akart volna nekem, akkor miért húzná eddig? Furcsa... A szemei azonban másról, tisztaságról regélnek, más, igenis más, mint Seleste. A fennhéjázó gőgnek nyoma sincsen, ez a lány hozzám hasonló módon szintén űzött vad lenne? - És még mitől? – Kérdezek vissza provokáló hangnemben, ha most volna a környékünkön fal, vagy akárcsak egy fa, most biztosan háttal odaszorítanám. Ám ennek hiányában pusztán a szemem varázsával tudok rá hatni, amely csontig hatoló, mélyen vesébe látó. Jeges, akár a tőr, ám ennél vadabb, férfiasabbal aligha találkozhatott. A modernkor varázslói bársonyszékekből vívják csatáikat, ha ugyan felmerül ilyesmi. Amivel azonban a nő most szembenézhet, akár a grizzly halálos ölelésre nyújtott karjai. Elindulunk ugyan a falu felé, meglátjuk, meddig is jutunk. - Az majd kiderül. – Sugallom vészjósló mustrával, s gázolunk tovább a hóban. Jómagam nem fázok, s ki sem vagyok melegedve a prémektől, olykor azonban belesek a csuklya alá, hiszen sokkal magasabb vagyok, megtehetem. A nő saját magához intézett simogató mozdulataira alig érezhetően megrándul a szemem, ilyenkor a férfiember ösztönösen is arra tippel, vajon milyen lenne valóban meg is érinteni a szóban forgó tincseket. Ez elmarad, s trappolunk lefelé a hegyoldalon a szurdokban húzódó házikók felé. - Munkhbold. Talán csak nem auror? – Kérdezek rá, Seleste is pont ilyen kiváncsi volt, legalább ebben hasonlítanak. Külsőleg szinte tökéletesesen, stílusra eddig nem, ám máris van párhuzam. Érdekelne az is, hogy vajon itt lakik helyben, vagy utánam küldték mondjuk hogy levadásszon. Jelentőségteljesen az övemre markolok rá, hogy kéznél legyen a koponyalékelő.
*Kényszerű ez a társaság, nem tudom miért nem fordultam sarkon az első pillanatban, miért kell nekem mindig mindenkit megmentenem. Ráadásul egy csöppnyi hála sincs benne, én megszoktam, hogy legalább annyit mondjanak; „köszönöm” ebből tudom, hogy valamennyire értékelik a tetteimet, de ez a férfi…..hogy perzselné meg egy Magyar Mennydörgő, vagy harapná meg egy Mantikór. De mégis miért érdekel ennyire? az előbb, amikor összeakadt a tekintetünk olyasmit láttam a szemeiben ami hét mérföldes távolságban van attól amit felém mutat. A szavai, az a veszélyes fegyver a derekán, az egész viselkedése egy számító gazemberre vall, a szemei azonban annak ellenére, hogy jég kékek, olyan melegséget árasztanak mint egy bedurrantott kandalló. A következő mondatáig.* -Az pedig nem lenne előnyös az egészségemre. Megszabadítottam a dilemmájától…._is_. *Az előbb megfogadtam, hogy nem érdekel a modortalansága, most mégis puffogok miatta. Az a mosoly azonban zavarba hoz. Magam miatt, mert úgy reagálok rá mint egy csitri. Az érezhető veszély ellenére ami belőle árad, vonzónak találom, ez az érzés pedig módfelett zavar. Jobban örültem volna ha semmi baja sincs a lábának és még jobban annak, ha bele sem szorul a gyökerek alá. Akkor legfeljebb csak elmentünk volna egymás mellett, ki ki a maga dolgára. Talán rá sem nézek és akkor nem láttam volna meg a szemeit, a mögöttük megbújó izgató titok árnyékával. Ám szerintem még sántikálva is mehetne másfelé, de nem, mellém eszi a fene, hogy tovább bolygassa az érzékeimet.* -Tudok magamra vigyázni! *Hiába hörrenek fel, nem tágít. Nem is nézek rá, anélkül is tudom, hogy megint mosolyog. A hangjából hallom, és már ettől megborzongok. Nem a hideg és nem is az arcomon lecsorgó megolvadt hólé az ami miatt a nyakamon lévő apró kis pihék az égnek merednek. Lesimogatom a hajamra hullott hópelyheket és visszahúzom a fejemre a csuklyát. Feltekintek Arabellára, egy maroknyi fekete kupac egy ágon, ott várakozik, hogy beérjük.* -Akkor jó ha kibírja.*Legalább nem érzek kínzó késztetést arra, hogy átkarolva segítsem tovább.*Arabella után. Visszavezet a faluba. *Kényszerű ez a társaság, de ha már így alakult és láthatóan nem tágít mellőlem, legalább kihozom belőle a lehető legjobbat. Nem árt ha megtudok róla egyet s mást.* -Csak annyit mondott, hogy a neve Altan. Gondolom van másik neve is. Megtudhatnám? Miért jött Roxmortsba? Biztosan nem csak pár sírhalomért.
Meg sem fordul a fejemben, hogy letöröljem a nő arcára olvadó hócseppeket, pedig ahogyan nedvesedik a haja, nagyon is impozáns látványt nyújt, nem tudok elvonatkoztatn a néha Seleste emlékétől, ám most hogy ez a Sybella itt van a közelemben, látható némi különbség. A haja egyenesebb, és egy picit magasabb is. Amíg egykori szerelem kissé kényeskedő volt, ez a nő nyílt tekintetű, közvetlen, és angyali módon kedves. Ha egy kicsit is romantikusabb lélek lennék, már pusztán ezért a tényért a karomba kapnám, így csak egy vállvonó morrdulásra telik tőlem, amikor kiderül, hogy nem vagyok az adósa. Egymáson felejtjük a pillantásunkat, esetemben nem csoda, de hogy őt mivel nyűgöztem le, az rejtély, hiszen nagyjából úgy beszélek vele, mint egy korcs kutyával. Tényleg valami földreszállt angyalnak kell lennie, hogy ha így tűri. Nem vagyok az a típus, aki magába fojtja a fájdalmát, én ebből táplálkozom, főleg nem egy nő előtt, akiben nem látok ellenfelet. Ha egy hozzám hasonló harcossal kerülnék szemben, kőkeménynek mutatkoznék. Kissé húzom a lábamat, estére meg fog dagadni, de oda se neki, majd rászórok némi boszorkányságot, meg gyógyfüvet, reggelre már kutya bajom sem lesz. - Jobb is, különben kénytelen lennék ott hagyni a sírhantok egyikében... – Felelem hasonlóan nyugtalanító stílusban, hogy még véletlenül se tudja, komolyan gondolom-e. Talán pont ezzel tartom fenn a félelemteremtő kultuszt. Ha bárki más utazót sodor útjára a sors, már kedélyesen cseverésznének, csak velem járta meg ilyen módon. S mint tudjuk, véletlenek nincsenek, azt is el tudom képzelni, hogy ő maga állította a csapdát. Azért nyugtalan, mert komolyabb sérülést remélt? Most akkor angyali, vagy ördögi? Nem tudom, hogy mennyi időm van, amíg ez kiderül. A holló megindul előttünk, kéretlen kalauzként mutatva az utat. - Megfelel... előbb azonban Önnel tartok, nehogy még valami baj érje... – Vetek rá egy magabiztos mosolyt, az előbbi morcos hangulatom oldódni látszik. Helyzetkomikum, hogy nekem esett bajom, most viszont mintha őt védeném. Na nem úgy, mint valami hős lovag, az olyan nevetséges eszmék nem is állhatnának tőlem távolabb. Hiába rázott le, hogy nem tartozom semmivel, az én világomban ez máshogy működik. Ráadásul ha több időt töltök vele, talán kiderül, miért is viseli Seleste alakját. Rákérdezni nyilván ostobaság lenne, s úgyis hazudna, vagy konkrétan megtámadna. Próbálok elvonatkoztatni attól a nyers szexualitástól, amely árad belőle, s oly vágykeltően ölel körbe, mintha minden érzékemre hatással kívánna lenni. - Kibírom. Nos... merre? – Kérdezek vissza, jelezve, hogy nem tágítok.
Toporgok az egyre gyűlő hóban és azon merengek mi a fenét keresek még itt. Arabella a kabátomra hulló hópelyhekkel játszik, csipkedi azokat míg el nem olvadnak, nedves foltot hagyva az anyagon. Máskor megmosolyogtatna madártársam hóbortossága, de most alig figyelek rá. Azok a kék szemek úgy vonzzák a tekintetem mint a virágos rét a méheket. Életem mostani szakasza arról szól, hogy elbújjak a világ elől, hogy kerüljek mindenkit akinek a legcsekélyebb köze is lehet a varázsvilághoz, főleg ha auror az illető. Bár az előttem állóról nem feltételezem, hordott már ennél nagyobb furcsaságot is a föld. Ezért nem fordítok szívesen hátat neki, inkább jöjjön velem vissza a faluba, lépkedjen mellettem, természetesen tisztes távolba. Az már huszadrangú tény, hogy nem várhatok tőle köszönetet, de igazából nem is érdekel, minden bizonnyal nem szokott hozzá, hogy megmentésre szorul így az azt követő elvárt, mások számára egyértelmű szavak hiányoznak a szótárából. Annyi baj legyen, nem dől össze a világ. Megengedem magamnak, hogy megforduljon fejemben a vállvonás gondolata és elindulok végre, ügyelve arra, hogy egyetlen lépéssel se kerüljön mögém. Ő sokkal magasabb nálam és nagyobbakat lép, viszont a fájdalom biztos nem kerüli el, így csínján bánik majd a lépésekkel. A hó ropog a talpaim alatt, azonkívül csend.* -Nem vagyok a megmentője, és tudja mit? Nem érdekel mit akar egy elhagyatott temetőben. talán jobb ha nem tudom. *Mondom magabiztosan, de mindez nagyon gyorsan elillan mikor meglátom a széles vigyort az arcán. A szemei körül szanaszéjjel futnak a nevetőráncok, különös és erős, szívdöglesztő és veszélyes vonásokat fedve fel.* -Arabella! Vezess! *Felreptetem a madarat, társam suhogó szárnycsattogásokkal emelkedik fölénk és elénk, egyik ágról a másikra szállva, időnként megvárva minket. Magabiztosabb a visszafelé vezető utat tekintve mint én alkalmi sétatársammal szemben.* -A Szárnyas Vadkanban talál szállást. *Egy irányba megyünk, úgy tűnik még egy ideig el kell viselnünk egymás társaságát. Lopva figyelem, ha az életem más fordulatot vett volna annak idején és nem kellene most bujkálnom, még vonzónak is találnám. Ha nem lenne nála az a halálos fegyver, még hagynám is, hogy rám támaszkodjon, és egészen a szoba ajtajáig kísérném, még egy vajsör erejéig maradnék is. Ám a férfi körül különös aura fodrozódik amit nem tudok hova tenni, s mivel jómagam súlyos titkokat cipelek egy ideje, könnyedén felismerem ugyanazt a másikban. A lelkének van egy része amit talán még maga előtt is elzárt, olyasmi amire nem szívesen emlékszik. Tudom, mert nekem is van ilyen, nap mint nap kényszerítenem kell magamat arra, hogy ne gondoljak a szüleimre, arra aki ha közvetve is de elvette őket tőlem, s velük együtt az életem napos oldalát is.* -Fáj még a lába? *Mindent azért nem öltek ki belőlem az elmúlt hónapok, erős ember nem aggódom érte, csak együtt érzek. A fene aki megette.*
Ahonnan én jövök, a nők még nagyobb fagyban is kevesebb ruházatot öltenek mint az a hasonmás lány, aki Seleste alakját viseli. Ugyan már én is eljöttem jó régen, őseim hagyományait részben örzöm még. Keverék vagyok, két világ közt rekedt félvér fattyú, ám valahova tartozni kellett, elsajátítottam a kulturát, amely azóta is meghatároz, még ha nem is lettem egy közülük. Jobban felöltözök mint a sztyeppéken élők, ám korántsem annyira, mint a kaukázusi ember. Ezért láthat ennyire vadnak a rémüldöző teremtés. Talán tart attól hogy jobblétre szenderítem, amellé küldöm a sírba, akinek utolsó gondolatai a láncosbuzogány tüskéin rekedtek. Nem, a köszönetet alig ismerem, a hálát azonban nem tagadnám meg. Máshogyan gondolkozik, ez gyorsan kiütközik. Nem is tudom, a sors nem lehet ennyire otromba, hogy két ennyire ellentétes lelket sodor egymás elé. Mi értelme lenne? Oly kusza így minden, s azt is babonázásnak fogom fel, hogy csakhamar magamról beszélek, céljaim nyitott könyvként borulnak a boszorkány lábai elé. Talán ideje volna lehajítanom mégis őt a lavina útjába, mielőtt még ő teszi meg, hogy a szolgájává taszít. Az nem is kérdés, hogy ő álmaim asszonya, az volt már életében is, s most holtában, álomképként még jobban vonz. Nem tudom, hogyan térhetett vissza, egyértelműsítenem kell hogy a boszorkány valódi arca korátnsem lehet ennyire gyönyörű. Vajon csak akkor fedi fel magát, ha kiloccsantottam az agyát? - Felőlem... – Vonom meg a vállamat, és taposom mellette a havat, azaz még nagyon el sem döntöttük, hogy merre szándékozunk trappalni. A bokám cefetül zsibong, mintha holmi hómélyi ragadozó harapott volna rá. Ekkora fájdalmat bírni kell, nem is mutatom a nő előtt, hogy gond lenne, ám a terhelést nem tudom máshogyan mutatni, testem el fog árulni. - Ez szép. A megmentőm máris faggatózik? – igazi harminckét fogas vigyort lát tőlem, akár vicsornak is elmenne, nem szándékozom válaszolni. Egy álnok bábjátékosnak nagyon nem. Csupán méregetem, s azon merengek, mikor is vesztettem az eszem. A lélekrabló perszónak olyanra kényszerít, amely rosszabb a halálnál... Tévutakra csal. A javaslata nem is ad választást, amíg nem tudok kitörni illúziójából, hiába is mennék a temetőbe. Bele kell mennem a játszmába. Úgy teszek, mint aki elnéz a távolba, s mérlegel. – Legyen akarata szerint. Akkor a falu... ott keresek majd szállást. – Miután ő nem válaszolt, nem látom értelmét kérdezgetni. Mindez az ő álma, amíg le nem töröm a béklyót. Bevárom, nem tudnám, hogy elkísér-e, majd Roxmort felé igyekszem, jól a lába elé figyelve.
A morranásra felkapom a fejem, de csak a mondat tartalma miatt. Nem az én tisztem eldönteni, hogy ki szolgál rá a segítségre és ki nem. Egyelőre velem még nem tett semmi rosszat, hogy hagyjam a fenébe, attól függetlenül még a téli hidegben is lever a víz mellette. Érzem ahogy a kabát és a ruha alatt a vékony selyem rátapad a bőrömre. Ő biztosan tud valamit amit én nem, de azt hiszem egyelőre nem is szeretném azt tudni. Van bennem egyfajta hit a véletlenekről amivel semmivé válnak, miszerint bármi is történjen velünk az soha nem véletlen. A sorsnak vannak tervei velünk és nem fordítva, bármennyire is szeretnénk ebben az illúzióban ringatni magunkat. Az élet pedig most bogarat tett a fülembe azzal, hogy egy kékszemű vadembert sodort az utamba olyankor amikor más nem nagyon merészkedik ki az erdőbe. Amint biztos távolba kerülök tőle, egy kicsit félre tudom tenni a félelmeimet és jobban szemügyre venni az idegent. Ha egy bálon találkoztunk volna – ahova egyébként esélytelen, hogy bármikor is elmenjek – vagy az Abszol-úton, esetleg Roxmorts utcáin, minden bizonnyal még utána is fordulnék. A vad külső mögött érzékiséget vélek felfedezni, és rájövök, hogy nem csak a szemei vonzanak. A vonásai, melyeket a hosszú haj foglal keretbe nem különben. Van bennük valami finom és izgalmas egzotikum, mint egy különleges parfüm, mint Mr. Flume csokoládéja. Ettől még persze kettesben vagyunk az erdőben és hiába a rengeteg fehér hó körülöttünk, egyre inkább kezd szürkülni, mert a vastag, puffadt hófelhők eltakarják a nap csekély fényét is. Arabella vállamra nehezedő kevéske súlya megnyugtat és az is eléggé jó érzés, hogy az a bazi nagy fegyver a helyére kerül és nem marad fenyegetően a férfi kezében.* -Nem az adósom. *Rázom meg a fejem és egy már a hótól átnedvesedett tincs az arcomra tapad. Egy mozdulattal söpröm félre s aztán lépek újra egyet hátra. Indulnék már, de nem akarok hátat fordítani.* -Inkább vérfagyasztó. Minek akar odamenni? *Ezzel el is árultam, hogy ismerem a helyet, bár az ott történtekről nem tudnék részlet gazdagon mesélni.* -Ebben a hóesésben nem fog odatalálni, az ösvényt belepte már a hó, próbálja meg holnap. *Arra persze nem gondolok, hogy talán jobban ismeri nálam az utat, de szeretném ha elindulna végre valamerre. Ha tovább csevegünk holnapra esélyes egy kiadós megfázás, az orrfolyás kellemetlen velejárójával.*
Nem azon vagyok meglepve, hogy segít. Az egy dolog. Éppenhogy azt vártam volna, hogy ha egy boszorkány ármányának áldozata leszek, akkor minimum kitépi a szívem. Ehelyett idejön, önzetlen, és naív. Na nem, ez utóbbi talán nem, tart tőlem, rám emeli a pálcáját. Mintha attól tartana, hogy bevágom a szakadékba. Erre minden esély megvan, ám így háláljam meg mindazt, amit tett értem? Nem nagy dolog, ha nagyon akarom, némi szenvedéssel kiszabadulok, de eltartott volna egy darabig, és jó eséllyel a lábam bánja. Így fel tudok tápászkodni, már a megjelenésemmel is a frászt hozom rá, pedig röpke pár percig ő volt fölényben. Nem, ezúttal nem fogom bántani, kiérdemelte legalább a semlegességet, hogy el merjem hinni, nem valami csalfa végzet kíván felfalni, tényleg a külső hasonlóság Seleste-el valami fatális véletlen. Véletlenek talán nincsenek is, a sorsunk meg van írva, itt, ezen a szent helyen kellett összefutni az aurorlány visszatükröződésével. Így nem hinném, hogy érdemes elengedne, hogy aztán életeken át rágódjak, miért is találkoztam vele. Tudnom kell, hogy ki ő, s miért sodorta utamba a szél. - Kétségkívül. Ettől még nem szolgáltam rá. – Felelem felmorranva, nem lett volna kötelessége, önzetlenül tette, annak tudatában, hogy bármit tehetek vele. Ha kitépem a pálcát a kezéből, s elbánok a madárral, megölöm, vagy erőszakot teszek rajta. Akár mindkettőt, tetszőleges sorrendben. Sosem voltam becsületes alak, a saját törvényeim érdekeltek, ám a vadállati lét távol áll tőlem a külsőm ellenére. Sőt, akár még csinosnak is találhatna, a kaukázusi vér ütközik ki rajtam a mongol stílus ellenére is. A nő visszahívja a madarat, s a pillanat elszáll, amikor még habozok, hogy megcsapjam-e. A láncos buzogány a helyére kerül, s féloldalt fordulok mellé, jelezve, hog részemről a dolog letudva. Érzem magamon a vizslató tekintetet, a kimondott szó ellenben megütközőst vált ki belőlem. Csodálkozva torpanok meg. - Szavakkal váltsuk ki az adósságot...? Érdekes elgondolás. – Felelem hát, s továbbra sem szándékozom megköszönni. A különböző kulturák csupán egy bizonyos pontig ütköztethetőek. Ez most nem az a halmaz, ahol közös nevezőre találhatnánk. Tudnia kell, tartozom neki, ennél többet ne kívánjon. Nem árulja el a célját, nekem aztán oly mindegy, hazudni én nem fogok. – Az erdőn túl van egy ősi temető. Talán valami csata zajlott vagy háromszáz éve, túl sok túlélő nem volt, a halottakat tömegsírokba, kriptákba szórták. Kellemes aurája lehet a helynek. Vérforrlaló. – Csettintek a nyelvemmel, és finoman megnyalom az ajkamat. Szinte várva arra, hogy kiváncsiság gyúl a szemében. Ám miután kiváncsi vagyok arra, hogy ki is ő, hajlandó vagyok változtatni az állomáson, ha nem tartana velem.
Eddig is láttam, hogy nem kis emberrel van dolgom, de most, hogy egészen közel vagyok hozzá, még félig fektében is úgy érzem, hogy fölém magasodik. Erőt, hatalmat, veszélyt érzek belőle sugározni, melyet némileg elnyomnak a hihetetlenül kék szemei. A hófelhők szürkesége és az általuk ránk rótt árnyak ellenére is szinte világítanak a szemei, kéken izzanak mint a lidércfény és úgy érzem egyre mélyebbre kúsznak a lelkemben. Mielőtt még bármit is tennék megszólal, kérdez. Meglepettnek tűnik, talán még senki nem segített rajta soha? Megfordul a fejemben a gondolat, hogy egy ilyen férfi talán soha nem szorult segítségre, esetleg annak aki segíteni akart, ideje sem volt rá, nekem is félnem kellene tőle. Messze elkerülni, itt hagyni had boldoguljon egyedül. Meggondolnám ha nyár lenne, jó idő, melegen sütne a nap, itt a fák alatt kellemes árnyékban lenne és olyankor többen járnak errefelé, szívesen másra hagynám most ezt a dilemmát. A fürkészés és a közelben hóba süllyedő gyaníthatóan fegyver alakú tárgy óvatosságra int, de az egyre sűrűsödő hóesés segítségre sarkal.* -Mert szüksége van rá. *Adom meg a választ a kérdésére és pálcámat a lába alatti földre irányítom. A göröngyök apró morzsákká esnek szét, könnyedén kihúzhatja a lábát a gyökér fogságából, én pedig szinte azonnal felállok és hátrébb lépek. * -Arabella! *A férfi feletti ágon ülő hollómnak szólok, s a gyönyörű fekete szárnyak azonnal szétterülnek a levegőben, felém száll jóval a férfi felett, majd a vállamon állapodik meg. Mókásan előrehajol és próbál a szemeimbe nézni, felrikolt és kiegyenesedve, gombszemeivel az idegent fürkészi készen arra, hogy nekimenjen ha támadólag lép fel velem szemben. Arabellánál azonban nem lehet tudni, hogy mit jelent neki a támadó szándék. Kezemmel végigsimítok csillogó tollain így nyugtatva őt, de amikor a hóból teljes valójában előkerül a fegyver, már én is ideges leszek. Még nem láttam senkit ilyen fegyverrel sétálgatni, hatalmas és súlyos, minden bizonnyal nagy erő kell hozzá, hogy akár meglendítse. Veszélyes és halálos, jobb ha gyorsan elindulok, tétovázok azonban, mert nem szívesen fordítok hátat a férfinak. A lábát nézem, úgy tűnik rá tud állni, ha sántikálva is, de képes tovább menni, nyugodtan magára hagyhatom a magam dolgát megtettem, a lelkiismeretem tiszta. * -Szívesen! *Az én világomban illik megköszönni a segítséget, talán neki nem tanították meg, de nekem igen, emlékeztetem rá. Mellesleg nem fogom elárulni merre tartok, az biztos, hogy az övével ellenkező irányba, még ha kerülnöm is kell, bár ebben az időben nem ajánlatos.* -Maga merre tart?
Biztosan tudom, hogy nem itt fogok megdögleni. Ha a boszorkány, aki errejárt, továbbáll, akkor megoldom valahogy máshogyan, akár a lábam eltörésével is, a varázslat majd megoldja. A pálcámért is akár nyúlnék, ám azt támadásnak venné, és még lángra lobbantaná a hajamat puszta indulatból. Nem félek a haláltól sem, ám az ne ilyen kiszolgáltatott állapotban találjon rám. Az sem izgat túlzottan, hogy netán férfiatlannak tartja hörgésemet, amellyel a fájdalmamamt fejezem ki. Én nem Rasmus vagyok, aki szerint keménynek kell lenni, nem kimutatni amit érzünk. Vadállat vagyok, akár egy grizzly. A sztyeppékről érkeztem ide, megélem az érzéseimet, a dühümet, a haragomat, és tudom, hogy ha üvöltök, csak erőt ad a következő lépéshez. Ettől még Rasmus a fivérem, más stílusunk ellenére is kiválóan egészítjük ki egymást. A nő túlságosan is ismerős, mintha három évvel ezelőtt lennénk, mintha Seleste lépett volna ki az álmaimból, hogy egy jobb életettel ajándékozzon meg. Rasmus mellett azonban nekem nem kell olyan. Ahogyan az aurorlánynak is megmondtam, találkáinkat vegye fegyverszünetnek, gyertyának, mely gyorsan elég, majd úgyis megöljük egymást. A sors iróniája, hogy úgy halt meg, hogy közöm sem volt hozzá. Pedig magam mellé állíthattam volna. Látnia kellett a korrupt rendszert, amelynek a részese. Mi Rasmus-szal legalább tiszta célokért küzdünk, nem álságosan épülünk be a bürokrarikus minisztérium hivatalnokai közé. - Miért? – kérdezek őszinte megdöbbenéssel, ezt hittem, hogy tart tőlem, akár meg is akar ölni. Kezdtem volna belenyugodni, hogy nem leszek olyan gyors, hogy akár a nyakát törjem ki. Akár Seleste, akár az ikerhuga, úgy tűnik, angyali türelemmel, és bizalommal áldotta meg őket az anyaföld. Segítőkésznek bizonyul, pedig tudja, hogy ha egyyer a fegyverem is a kezem ügyében, vagy fölé magasodom, akkor egy mozdulattal elvehetem az életét. Azaz mégsem... tartozni fogok neki. Mint ahogyan a kiváncsiságom is ébred, ki lehet az a Sybella. A lábamon érzem hogy enyhül a szorítás. Kihúzom hát a bokámat, amelyen érzem, hogy a véraláfutás még napokig sajogni fog. Maszírozom benyúlva a prémcsizma alá, hogy a zsibbadtság tovatűnjön. Vészjóslóan emelkedek, ám nem mutatok támadó szándékot. Lehajolok a láncos buzogányért, s az övembe tolom, feltekerve a súlyos tüskét golyót. Akinek azzal odavágok, annak nem kell agyműtéten gondolkoznia. Igaz, nem eldobható, mint Rasmus szekercéje, ám jobban is szeretem a belharcot, ahogyan az arcomra spriccel a velő. - Merre indult? – Kérdezek rá, anélkül hogy megköszönném. A mi világunkban nem létezik ez a szó. Tartozásomat majd le fogom egyszer róni, szavak nélkül.
*Ahogy hozzá guggolok, egyértelművé válik a helyzet, látom a hó alá bújt gyökeret, az alá csúszott be a lába, valószínűleg meg is rándult. Remélhetőleg nem tört el, de ahhoz, hogy többet tudjak róla, közel kell mennem és hozzá kell érnem. Még merengek azon, hogy segítsek-e vagy hagyjam sorsára, nincs olyan nagy baja, hogy az életét veszélyeztetné, valószínűleg egyedül is ki tudna szabadulni és segítene magán. Ám ismerem magamat, nem tudok elmenni senki mellett aki segítségre szorul. Hideg van, a hó egyre sűrűbben esik, meleg helyre kell vinnem még sötétedés előtt. Feltűnik, hogy néz. Nem csak úgy ahogy bárki nézne, hanem fürkészőn, a kíváncsisága felém szinte kézzel fogható, minden egyes vonásomon végiggyalogol a pillantásával. Az is fura a számomra, hogy egy ekkora, jóképű férfi beismeri a fájdalmát. Nem ehhez szoktam, bár nem volt túl sok dolgom a fiúkkal, férfiakkal, azért kivétel nélkül mindegyikről elmondhatom, hogy a férfiasság megőrzésének jegyében képesek bőszen letagadni ha fáj valamijük. Végül döntök. Hogy ez a felfedezés vagy más segített-e a döntésben nem tudom, de segíteni fogok neki. Felemelkedem, de csak annyira, hogy ne a hóban kúszva kelljen közelebb lépnem hozzá.* -Ne rántsa el a lábát, segítek kiszabadítani….egy gyökérág alá csúszott, a föld elég kemény, de menni fog. *Egyik kezemmel megtapogatom a bokája környékét, érzem a gyökeret is, de varázslat nélkül fájdalmas lenne kiszedni a lábát. Egy apró varázslat, amit még az anyámtól tanultam harmadéves koromban. Fellazítja a földet, porhanyóssá teszi így akár lyukat is áshatnék, így akartam Fagydudvát is „szüretelni”. Csak annyi kell, hogy a férfi ki tudja húzni a lábát a gyökérág alól. Emelem a pálcámat, remélem nem veszi fenyegetésnek, vagy nem érti félre a mozdulatomat. Tényleg segíteni szeretnék, aztán mehet mindenki a maga útjára. Arabella ezt a pillanatot választja arra, hogy hallassa a hangját . Ha eljutok addig a pontig, hogy létrejöjjön a varázslat és az Altanként bemutatkozó férfi kiszabadul, akkor már indulhatok is haza. Igen haza. Ebben a sűrűsödő hóesésben nem fogok még Fagydudva után is kutatni, érzem ahogy néhány hópihe elolvad a bőröm melegétől és lecsorog a szemem mellett.*
Határozottan káprázatnak vélem, hogy az a nő, lány, hogyan is nevezzem, aki kedvéért képes voltam még a Rasmushoz való hűségemet, barátságomat is holmi lopott órákra félretenni, most itt áll előttem. Nem, nem lehet ő, a túlvilágtól tényleg nincsen visszatérés, és ahogyan tudom, a Sötét nagyúr hívei elkábították, és többedmagával együtt rágyújtottak valami auror főhadiszállást. Még csak szavam sem lehetett, idő kérdése volt, hogy ha ellentétes oldalon állunk, az egyikünk nem húzza sokáig. Nem azért élek én, mert férfi vagyok, én is kaphattam volna már halálos átkot, amely eddig elkerült. És most itt áll előttem, legalábbis valaki, aki megszólalásig hasonlít rá. Egy nővér? Egy ikertestvér? Seleste sosem említette. Na nem mintha a családi háttérről diskuráltunk volna, amikor éppen nem akartuk elpusztítani egymást. Közelebb lép, ugyanaz az arcforma, bár a haját kissé máshogyan hordja, ám még a szemei is tökéletesen az egykori auroré. Érthető módon tart tőlem, hiszen nem vagyok éppen egy bizalomgerjesztő alkat. Célom a megfélemlítés, ezzel is lehet kultuszt teremteni. Behunyom egy pillanatra a szemem, hogy amikor kinyissam, ismét ott találjam őt. - Szóval Sybella. Altan. Talán nem vészes... viszont fáj is rendesen. – Nem kérek segítséget, ha magától nem tette eddig, akkor már nem is fogja. Mozdítok egyet rajta, és érzem, hogy feszül. Összeszorítom a fogam, hogy felhördüljek, egyetlen rántással kell majd kitépnem, mint a vadállatoknak, ám akkor félő, hogy eltöröm. Mindegy, majd csontforrasztok, talán még megy. A mozdulat viszont még nem indul meg, ugyanis a káprázat a közelben szemlélődik. Illata akár egy istennőé. Francba. A magam kedvéért még gondolatban hozzáteszem: a jó büdös francba! Tűnne már el, csinálnám a dolgomat, de ez itt játszik az érzékeimmel. A fegyvert úgysem érem el, de még a nőt sem. Akkor más megoldást kell néznem, főleg, hogy még a pálcája is a keze ügyében van. Végül ráfogok a vádlimra, ahogyan előrehajolok, és nagy levegőt veszek.
***
A hozzászólást Altan Munkhbold összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-17, 10:53-kor.
*Ahogy közelebb lépek, teljes egészében elém tárul a férfi arca. nem csak a kéken izzó szemek, hanem a markáns vonások is kerekké teszik a képet. A hang, és a távolból elém táruló látvány gyanússá tehetné, hiszen lehetne akár félszerzet is az általam hallott legendákból, vagy bármi/bárki Tudjukki csatlósai közül, de egyrészt Ő már nics és kétlem, hogy ennyi idő alatt megérett volna az utódja, másrészt eszembe ötlik, hogy ez nem a Tiltott Rengeteg. Ott bárki elbújhatna és meg is tenné, de ennyire közel Roxmortshoz nem lenne ildomos. Feltűnne, gyanút keltene ahogy én most gondolom, és rögvest magára vonná az aurorok figyelmét. Ha nem az övékét, akkor a dementorokét. Noha manapság nem kószálnak erre, azért nem árt nekik sem az óvatosság, főleg ha terveznek valamit. Így csupán egy védtelen, csapdába esett utazót látok, gyönyörű kék szemekkel és vad külsővel. Továbbra is tartom a távolságot, mert a kérdéseimre nem válaszolt, viszont visszakérdezett. A hangja mint az olvadt acél, azt nem tudom milyen, de hozzá hasonlítom mert mély, kemény, mégis lágy és forró.* -Seleste? Neeeem. Sybella vagyok. Megsérült? *Újra felteszem a kérdést, miközben a kabátom csuklyáját egészen hátratolom, hogy a hátamon végezze. Tincseim előrebuknak melyeket rögvest a füleim mögé űzök, hogy ne zavarjanak az idegen szemlélésében. Addig nem is megyek közelebb míg nem válaszol, bár láthatóan valaminek a foglya a hó alatt. A fegyver amit tőle pár méterre észrevettem, jó helyen van, bármi is az, ráérek később foglalkozni vele ha muszáj. kartávolságon kívül guggolok le hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vehessem hogyan sérült meg, Arabella pedig közvetlenül az idegen feje fölött foglal helyet egy alacsony ágon. A szentem vigyáz rám, apró fekete gombszemei ide-oda ugrálnak köztem és az idegen között, hogy bármilyen gyanús mozdulatra közbeléphessen néhány csőrdöféssel. Ahogy a diót szokta feltörni amit tőlem kap. Furcsa, hogy épp itt találok rá félig a hóba süllyedve, hogy annyira kiszolgáltatott annak ellenére, hogy cirka másfélszer nagyobb és erősebb nálam. Ismét eszembe ötlik az a gondolat, hogy ez egy jel a jövőmre nézve, vagy valami hasonló, mert soha nem számítottam arra, hogy ebben az ártatlan erdőben, Tudjukki halála után még valami rossz is történhet velem. Csak a családom bűnei miatt bujkálok melyek talán már elévültek, vagy nemsokára elévülnek, de mások elméjében még élénken élnek. Lehet, hogy épp idevetődött volna valaki aki szintén az én valamelyik cipőmben jár?*
Nem lett volna ilyen kis balesetem, hiszen nagyon is természeti ember vagyok, még az sem gátol meg, hogy Rasmuson tűnödöm. Egyértelműen az lehet az oka, hogy káprázik a szemem. A Seleste-hez hasonlatos tűnemény teljesen megzavar, romlanak tőle a reflexeim. Nagyon szívok a hideg levegőből, hogy kitisztuljon a fejem, és azon tűnödök, hogy megszólítom a nőt, biztosan csak a távolság miatt látom ily hasonlónak, ám megszólal, s nagyon is ismerős hangot hord felém a szél. Lépnék, ám szinte azonnal kicsúszik a lábam alól a talaj, s a közelben még egy faág sincsen, amibe kapaszkodhatnék, már zuhanok is. Egyetlen szerencsém, hogy reccsenés nem történik. Való igaz, varázslattal gyorsan összeforraszthatnám, ám jobb, ha elkerülöm, inkább harcos vagyok. A fájdalom belémnyilal, ám zordan tűröm, nem gyűlik könny a szemembe, csak magamat átkozom, hogy képes voltam megnyikkanni. Ha valami ármányos boszorkány közbenjárásáról van szó nem igazán kéne magamra felhívni a figyelmet, ám már késő. Csak annyit tehetek, hogy ha már a buzogány a távolban hever, hogy a pálcám után nyúlok, vagy puszta kézzel kell kitörnöm a nyakát, ha így képes megigézni. Felkészülök az esetleges harcra, még el vagyok fekve, visszatartom a lélegzetemet, hogy ki tudjak majd törni. A közelembe magasodó nő esetében nem is a pálcája riaszt el, hanem a tekintete. Ugyanaz a szempár, ugyanaz a csinos arc.. Ha meg is vagyok tévesztve, egyszerűen nem vagyok képes elpusztítani az álomképet. - Seleste? – Kérdezetek vissza hitetlenkedve, a három felém intézett kérdést mintha meg sem hallottam volna. Most meg sem próbálok feltápászkodni, csak könyökölök, és szemlélem őt. Mintha a lába felé nyúlnék, hogy valóságos-e, ám túl messze van, tartja a távolságot. Azok az érzéki ajkak, azok a vággyal teljes mandulavágású szemek, akiért meghaltam volna. A sors iróniája, hogy megtette helyettem, s most mégis itt van. Nyilvánvalóan seblázam van, csak azt hiszem, hogy könnyebben sérültem meg.
Egyre azon fohászkodom, hogy épségben hazaérjek, ha így esik a hó továbbra is, eltünteti az ösvényt. Na persze hoppanálhatnék is, de nem szeretek Roxmorts közepébe esni, márpedig ott lakom. Valószínűleg Arabellára kell majd hagyatkoznom, de attól még ő sem tud megmenteni, hogy gödörbe lépjek ami a hó alatt rejtőzik. Pedig milyen szép, csendes hideg idő volt mikor elindultam, ha nagyon babonás lennék azt gondolnám, ez valami jel, és sarkon kellene fordulnom másik napra halasztva a kirándulásomat. Mivel azonban csak kicsit vagyok babonás, tovább megyek de azért kíváncsi vagyok mi fog kisülni a mai napomból, azon kívül, hogy találok Fagydudvát. Holnap el is készíthetem, akkor harmadnap elmehetek Godric`s Hollow-ba, talán ott töltök pár napot, eleszegetem a nénikém készítette édes és mogyorós teasüteményt, kifosztom a csokoládé készletét és a társaságával feltöltöm magam az elkövetkezendő magányos hetekre. Igazán szép tervek lennének, ha már elmúltam volna ötven éves és özvegy lennék. Már látom a kis tisztást ahova igyekszem, de még mielőtt elérhetnék oda, a fejemre borul három marék hó Arabellának köszönhetően. Pont felettem csücsült egy ágon s mikor felszállt valószínűleg engedve unalma unszolásának, úgy gondolta kicsit feldobja a napját azzal, hogy pár ágat még megszabadít a hó súlyától s azt mind az én fejemre szórja.* -Arabella! Hogy a pixik fésüljék meg a tollaidat! Megállj csak! *Azzal már hajolok is, hogy hógolyót gyúrjak, bár nem valószínű, hogy el is találom, de azért meg kell próbálnom, harc nélkül nem adhatom fel, legalább a lelkem megnyugtatására el kell dobnom azt a hógolyót. Mikor Arabella csúfondárosan visszakrúgol felém, leszállva egy alacsony ágra, meglendítem a karomat és megcélzom a hógolyóval. Ebben a szent pillanatban kiált fel valaki a közelemben. Megdermedek, a hógolyó messze elszáll Arabella mellett, ő felröppen és a hang irányába száll. Valószínűleg a hollómmal való civakodás miatt nem vettem észre, hogy valaki közeledik felém. Nem mindennapi, hogy az erdőben összetalálkozzak bárkivel is, főleg egy ilyen hideg napon, térdig érő hóban. Hétvége sincs, hogy a Roxfortból idecsődüljenek a diákok valamilyen kaland reményében. Kicsit hátrébb tolom a fejemen a kabát csuklyáját, hogy jobban lássak, kezemben már ott van a pálcám a biztonság kedvéért. A kiáltás fájdalmasnak hangzott, de sosem lehet tudni. már látom is a hóban a sötét foltot ami emberre hajaz. Nem manó az már biztos, annál jóval nagyobb, nálam is termetesebb és a hangjából ítélve férfi. Ahogy közelebb ropogok hozzá, észreveszem a fegyverét nem messze tőle, nem sok látszik ki belőle, épp csak a markolat és a lánc, hogy mi van a végén nem tudom, az belesüllyedt a hóba. Persze abból amit látok nincsenek illúzióim, nem kondérláncot hordozgat magával. Rászegezem a pálcámat, úgy lépek hozzá egyre közelebb, de karnyújtásnyi távolságon kívül megállok.* -Megsérült? Mit keres itt ilyen időben? Ki maga? *A szívem a torkomban dobog, érzem a fémes ízt a számban, nem kétséges, hogy félek. Tekintetemmel a kezét és azon belül a pálcáját keresem, csak aztán nézek rá, az arcára, a szemeibe. Elakad a szavam, ha akartam volna mondani még valamit, azt már nem vagyok képes, elámulok a hihetetlenül kék szemein. Hosszú haja van amit már kissé belepett az intenzíven hulló hó, a rajta lévő prémek csak még vadabbá teszik a külsejét. Mit mondjak, nem láttam még ilyen fickót sosem.*
Taposom a havat, a combombat verdesi a láncos buzogány, amelyről élvezettel sikálgattam nem is olyan régen a rászáradni készülő agyvelődarabkákat. Rasmus ugyan ritkán él olyasmivel, de fiatalabb korában nála is előfordult, hogy ostoba muglikat kólintson fejbe. Én előszeretettel űzöm manapság ezt, valamiből meg kell élni. A muglik zsupszkulcs, vagy értelmes helyi közlekedés hijján gyakran fogadnak fel túravezetőt akár át az évszázados fák között, vagy fel a helyekbe, amitől még kissé szakadt külsőm sem feltétlenül tántorítja el őket, ugyanis bár van fegyverem, önvédelmi eszköznek nézik, mintha valami bunkósbot lenne. Mint ahogyan ez az idegen is. Rendkívül magabiztos volt, azonnal indulni akart, valami kulcsosház volt a célja. Még a mágiához is értette, jóféle tökfödő volt a fején. Amikor ez eszembe jut, mérgemben még a hóba is belerúgok egyet, hogy ne a nyelvemre harapjak rá. Hogy követhettem el ekkora baklövést? Jól megszokott harcmódomban egy szimpla sóbálvány átokkal mozdulatlanná dermesztettem, aztán durr a fejébe. Csak ezzel a mesterien tervezett mozdulat következtében az utazó nem keveset érő sisakját is úgy bezúztam az agyával együtt, hogy azt már semmilyen reparo nem hozta helyre. Némiképpen kárpótolt a fickó dagadó erszénye, amelyből tucatnyi sarló, de még egy galleon is előkerült. Ebből talán egy hétig is húzom, ha végre Ragnar eldönti, mi is akar. Ő nagyon jól eldiskurál a családjával, míg én unatkozom. Visszafelé indulok Roxmortba, összehúzom magamon a prémet. Jól bírom a hideget, ám nem árt az, ha alaposan felöltözöm, a hóvihar nem tetves gyerekjáték. Hamarosan visszaérek a falucskába, hogy kivegyek valami szállást, nem akarok Rasmuson élősködni. Megállok egy pillanatra, hogy akár egy szarvas, együtt dobogjon a szívem a természettel. Előrekémlelek, amikor nem is olyan messze észreveszek egy fiatal teremtést, aki a megszólalásig hasonlít az én egykori Seleste-emre. Az lehetetlen, ő meghalt. Nincsen az a varázslat, amely visszahozna valakit a túlvilágból, hacsak nem infernusként. Az a nő nagyon is élőnek tűnik. Boszorkányság! Már éppen indulnék el felé, amikor megindul a lábam alatt a talaj, meglehet a hó alatt valami gödör, vagy csuszamlás lehetett, mert jó nagyot csúszok előre-lefelé, három négy métert zuhanok valami dombról lefelé, hogy aztán akaratlanul is felkiáltsak, ahogyan a bokám kifordul, és tehetetlenül tárom szét a karjaimat a földön fekve. Még mázli, hogy a láncos buzogány tüskéi nem szántották fel az arcomat, az szép csók lett volna. Most a fegyver méterekre tőlem a hóban, kiugrott bokám ellenben valami gyökérdarab, vagy odú foglya. Próbálok felkönyökölni, zordan szorítom össze a fogamat, hogy ne hagyják el káromlatok ajkaimat.
~Hogy a ragyás egye meg a Fagydudvát!~ *Magamban átkozódtam amiért csak ilyenkor lehet megtalálni, persze a nevéből ítélve nyáron nem kapirgálhattam volna ki a földből. Kevés olyan növény van amit csak és kizárólag a téli hidegben, hóban lehet megtalálni és beszerezni, egyike ezeknek a Fagydudva, amiből nem is kevés kell a nagynénim csúzának kezeléséhez. Ráadásul Godric`s Hollow-ban nincs, sem a környékén, ezért magamra vállaltam, hogy szedek neki egy egész évi készletre valót. Szó se róla szeretem a telet, a térdig érő havat de csak ha szórakoztat, azonban már régen nem hógolyózom és szánkón is régen ültem. Megtehetném még, a tojáshéj szinte a fenekemen van, de a lelkem már öreg hozzá, amúgy meg nincs kivel. Ennek ellenére nem sietek, hogy gyorsan túl legyek rajta, legalább egy kicsit kimozdultam Roxmorts falai közül, a téli friss levegő pedig kifejezetten jólesik. A hó ropogása a csizmáim talpai alatt ütemes robajnak hallatszik az amúgy csendes erdőben, akabátomat kénytelen vagyok megemelni, hogy ne érjen bele a hóba, utálom ha az alja vizes, így is el fogok ázni mire hazaérek, a térdemig érő fűzős csizma nem éppen hótaposó, de egyrészt szeretem, másrészt nincs olyanom amivel nyugodt szívvel és lélekkel túrázhatnék. Mikor elindultam otthonról, még nem esett a hó, talán tíz perce kezdett el csendesen szállingózni és gyanítom, hogy ez vagy így marad estig, vagy sűrűsödni fog. A szütyőm amit a vállamon keresztben viselek minden lépésnél himbálódzik, nem igazán kényelmes de muszáj valamiben hazavinnem azt a fránya Fagydudvát. Hogy szórakoztassam magam egy kicsit, halkan egy dalt dúdolok, már napok óta a fejemben van és nem tudok szabadulni tőle, pedig nem is emlékszem arra, hogy hallottam volna valahol, nem ez az első eset, ilyenkor azt csinálom, hogy hangosan megpróbálom végigénekelni - Szent Mungó mentsen meg mindenkit attól, hogy hallja - az esetek többségében használ, és elfelejtem. Arabellát szerencsére nem zavarja, az ő hangjánál úgy sincs repedtebb, talán még élvezi is az enyémet. Most is ott repked felettem egyik ágról a másikra, néha marékkal szórja rám a havat az ágakról és mintha nevetne is, legalábbis úgy hallatszik. Gyönyörű feketesége nem visz színt az erdőbe csak az én lelkembe, kislány korom óta velem van és remélem még sokáig elkísér. nem sokára leágazik majd az ösvény egy keskenyebbre ami elvisz arra a tisztásra ahol a Fagydudvákat sejtem, csak el ne tévesszem, jobbra lesz a Szellemszállás irányába, de még elég távolságra attól a helytől, ahol csak egyszer jártam, akkor is kirázott tőle a hideg. Most nem szeretnék pluszban dideregni és fogat vacogtatni.*
