Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Legfrissebb

ϟ Stopptúra
  Today at 13:25
Daniel G. Paisley






ϟ Túl sokat tudsz...
  Yesterday at 23:10
Rhys Murdoch

ϟ Tower
  Yesterday at 19:31
Kalandmester

ϟ Hiányzásnapló
  Yesterday at 17:03
Calista Merrick
A hónap posztolói
Luna Lovegood
 
Cody Armstrong
 
Eileen Silsbury
 
Gina Accipiter
 
Daniel G. Paisley
 
Shanna Griffin
 
Megan Smith
 
Sidney Smallwood
 
Armand Stansson
 
Katherine Benedict
 
Statisztika

Összesen 640 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Loki

Jelenleg összesen 37921 hozzászólás olvasható. in 3432 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

aiden × reilly × benedict

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-18, 17:59



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Benedict nem érthette, miért komorult el hangulatom, mosolyom helyére miért úszott aggódó kifejezés, s miért tört rám a vérmes érzés, hogy két oldalról szorít rá két férfikéz törékeny nyakamra.
Fulladoztam. S a szédülés kerülgetett, mikor titkom még mindig rejtekében, szívemben pihent. Hogyan bújtathattam volna el valós énemet, vágyaimat, fájdalmamat Aiden elől, mikor érzéseim páholyában a legelőkelőbb helyet foglalta el. Egyetlen kapcsolat sem épülhetett hazugságra, de egy sem maradhatott fenn hosszan, mikor nem nyert magának baráti oldalról támogatást.
Nem szakadhattam szét. Órákat ajándékoztam volna az egyiknek, miután a másik kiszipolyozta belőlem a neki járó órákat? Lettem volna egy időben két helyen, vállalva, hogy belefáradok a legjobb barátom és a szerelmem közötti ingázásba?
Minden kegyes hazugság fájt volna, szálka lett volna tenyeremben.

Percekig húztam az igazságot, s még egyszer elmerültem Benedict ölelésében, mielőtt felfedtem volna titkomat.
– Aiden nem kihasználni akar, Benedict. Szeret engem… bízok benne, mert együtt járok vele. Megmentette az életemet a romos házban. Hálát kellene érezned, keresned kéne az alkalmat, hogy megköszönhesd ezt neki. Nem lehetsz ennyire gyanakvó. Az életemet is rábíznám. Én is szeretem őt Benedict, és nem akarok üvegszilánkokon lépkedni. Tudnia kell róla, hogy mi történik velem. Hogy mit csinálunk együtt. A sikereimről, a veszteségeimről… mindenről be akarok neki számolni, érted? Ne kérj arra, hogy elrejtsem a szenvedélyemet az elől, akit szeretek. Szükségem van rá, hogy szabadon beszélhessek vele, bármiről. A barátom vagy, így kijár nekem annyi, hogy elfogadd azt, akit én szeretek. És tudom, mit csinálok, tudom, hogy kivel… mindennek ellenére. Bíznod kell Aidenben. S nekem is segítened kell, hogy ne merüljenek fel bennem kételyek. Ha úgy döntesz, nem akarsz róla beszélni, nem fontos. De legalább tartsd tiszteletben, és ne bánts meg. Tudd, hogy nekem ő fontos. Annyira, mint te.
Benedictet és Aident is egyformán fájt volna elveszítenem. Nem tartozhattam úgy egyikükhöz sem, hogy a másik ne kerüljön távolabb tőlem.

Az ágyra került ékszereket sorra kezembe vettem, s elvonatkoztatva az előző beszédtémánktól, újra a kincsekre koncentráltam figyelmemet. A ráncos pergameneket széthajtogattam, s némely darabot az értékek közül újra szemügyre vettem. Mind igazán mutatós volt, s nem csak mint nőnek, de mint hozzáértőnek is, elnyerték tetszésemet.
– A gyűrű… hm… a memóriám beporosodott egy kicsit a házban – s hogy oldjam a megfeszült légteret, gyermekien felnevettem saját megszólalásomon. – Női ágon öröklődött az ezernégyszázas évektől a francia arisztokrata családok körében. Az utolsó tulajdonosa Luise Leclerc volt. Előtte a lányáé, és mind a kettőjük mellé be akarták helyezni a koporsóba, hogy az ékszert a múlténak tudhassák. Végül mindig a Louvre partján épült szanatóriumból került vissza az elhunytak családjához. Sok titok övezi és… hm, nem tudom. Ennyire emlékszek. De majd én utána járok. Nyugodtan add csak ide. Úgyis a könyvtárban akarom tölteni a délutánomat.
Önző vágy kerített hatalmába, ahogy láttam, hogy az ékszert Benedict forgatja ujjai között. Már az első pillanatban magaménak éreztem. Az ujjamon akartam tudni. Ha az első percben ennek a furcsa érzésnek nem is tulajdonítottam jelentőséget, kezdett eluralkodni rajtam.
– Megkaphatom? Nehogy itt hagyjam…
Remegve az aranyba foglalt fekete drágakincsért, kimartam Ben kezéből, hogy ráhúzzam gyűrűsujjamra.
– Itt van a legjobb helyen. Nem hagyom el… de nézd. Az a medál, aminek óra van a közepében. Évszázadok óta próbálják beüzemelni, mert minden alkalommal, mikor a könyvek visszamenőleg Erzsébet koráig időutazást jegyeztek, a képen szereplők viselték azt az ékszert. Most nálunk van. Kaptunk egy esélyt, hogy megjavítsuk. Egy megfelelő szakembert kell találnunk hozzá, akiben bízhatunk.
Elhadarva legjobb ötletemet, a kézfejemen virító gyűrűre kaptam pillantásomat. Zsibbadás söpört végig balkaromon, mely elérte a mellkasomat is. Kiszáradt a torkom, s mintha négyszemközt nem kaphatnék eleget a gyűrűből, vágytam a könyvtár magányára.
– Elmegyek a könyvtárba. Átlapozok néhány könyvet. Addig rendszerezd a többit, és pipáld ki a listán, amik primer váromásai voltak az expedíciónknak. Most, megyek. Ha a Aidennel kapcsolatban is sikerült döntésre jutnod, keress fel. A könyvtárban leszek.
Mellkasomhoz fogva vékony kézfejemet, elsiettem a hollóhátas fiú szobájából. Hiába éreztem magamban a változást, féltem a felderengő információt, ami felötlött bennem a gyűrű baljós múltjáról, képtelen lettem volna parancsba adni testemnek, hogy váljon meg az értéktől.
Velem lélegzett, velem élt.

nagyon jó volt, köszönöm! *-*



made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-16, 17:29

Részben megértettem Reilly kalandvágyát, akaratosságát, ha különféle kincsek, s régi ereklyék felkutatásáról volt szó. Az izgalom, az adrenalin felejthetetlen élményt nyújtott, s talán épp ezért választottuk mindketten az ereklyevadász szakot. Mégis, döbbenet volt számomra az, hogy ez a törékeny lány egy maga is képes volt ott maradni, szembe szállni a védő varázslatokkal, s egyéb rejtélyekkel, amit a romos ház falai bújtattak előlünk.
- Ej-ej Reilly – Halkan sóhajtottam, miközben rosszallóan ráztam meg fejemet. Mégis, lelkem mélyén elismertem teljesítményét, s tiszteltem munkásságát. Hallgatva élménybeszámolóját, még egy apró mosoly is megbújt ajkaimon, látva izgalomtól ragyogó pillantását.
- Tudom, ismerlek, de akkor is veszélyes volt, belátom. – Jól esett magamhoz ölelni törékeny testét, érezni azt, hogy tényleg ott van mellettem, s nem csak a gondolataim űznek csúf tréfát velem.
- Mindent? Minden olyan dolgot, amiről beszéltünk? Azokat a dolgokat, amik ott voltak a könyv hátuljában? – Felvillanyoztak szavai, lelkesen, s izgatottan tettem fel kérdéseimet, s úgy viselkedtem, mint egy hisztis kamaszlány a bál előtti éjszakán.
- Akkor mégis csak sikerült, és a könyv minden egyes sora igaz volt. Nagyszerű..- Tekintetem végig futtattam a lányon, aki közben azt ecsetelte, hogy mit hol tudott elrejteni a zsebeiben. Mosolyognom kellett, hisz tényleg nagyon kitömte mindenét, úgy nézett ki, mint egy piaci zsebtolvaj.
- Még szerencse, hogy nem motoztak meg a bejáratnál. Nagyon jól áll.– Nevetve ráztam meg a fejemet, miközben elértük szobám küszöbét.
Alapvetően nem járhattak fel Mardekárosok a Hollóhát területére, de nekem néha sikerült felcsempésznem Reillyt, aki már amúgy is tisztában volt a titkos jelszóval, hogy bármikor kedvére látogathasson. Tőle nem féltettem háztársaimat, nem volt egy tipikus mardekár alkat, aki csak azon törte a fejét, hogyan törjön borsot társai orra alá. Szerintem nagyon is kedvelhető lány volt, csak sajnos sokan nem ismerték Őt. Nem egyszer kaptam megjegyzést a barátságunkat illetően, még sem foglalkoztam a rossz pletykákkal. Nekem nagyon fontos volt a barátságom Reillyval, mi megdönthetetlen volt, bármely helyzetben.
A nyikorgó ajtót lassan kitártam, hogy előre engedhessem a lányt, akit kedvenc baglyom, Serge köszöntött öröm huhogásával. Látszott a madáron, hogy egy napig társaság híján volt, hisz úgy pörgött a kis kalitkájában, mint akit alaposan hátsón találtak egy jó kis táncoló varázslattal.
- Fáradj bentebb. – Magam mögött behajtva az ajtót, ledobtam válltáskámat, s kicsit megmasszíroztam bal vállamat, amit igen csak meghúzott a bőröv. Hosszú út állt mögöttem, eléggé elgémberedtek a végtagjaim, s legszívesebben kidőltem volna az ágyamon, de először még mindenképp meg kellett tudnom, hogy pontosan mi történt a házban, hogyan jutott ki a lány, s miket talált odabent.
- Igen, az akkor történhetett, amikor elnyelt a tükör. Tényleg aggódtam érted.. – Jegyeztem meg, miközben kíváncsian hallgattam végig beszámolóját a történtekről. Rémes dolgokat mesélt Reilly, tényleg megijesztett, bűntudatom is lett, amiért úgy eltűntem, s tekintetemből is láthatta az aggodalmat, miközben végig hallgattam.
- Te jó ég Reilly….de mégis, hogy kerültél ki egyetlen karcolás nélkül? – Döbbenten hallgattam tovább a történetet, miközben letelepedtem az ágyamra, s onnan figyeltem tovább Reillyt. Aiden nevének hallatán egy pillanatra felröppentek szemöldökeim a plafonig, még sem voltam olyan illetlen, hogy félbe szakítsam mondandójában. Magamban persze elkönyveltem, hogy előre sejtettem azt, hogy Lexton majd követni fog minket. Nem örültem a ténynek, hogy a lány ennyire közel került ahhoz a sráchoz, de végül is, kivételesen csak neki köszönhettem, hogy Reilly megúszta épp bőrrel.
- Ajj te lány.. gyere ide . – Felállva odaléptem mellé, s újra magamhoz öleltem, ez volt a minimum azok után, hogy megtudtam, miféle szörnyűségeken kellett átmennie.
- Reggel még nem örültem annak, hogy mindent elmondtál Lextonnak. Éreztem, hogy a srác nem tiszta..de , most azért örülök annak, hogy követett téged és ott volt veled, mikor én nem lehettem. De máskor jobban kell vigyáznod, vigyáznunk, rendben? Nem kerülhetünk ilyen bajba, soha többé , Reilly. – Tekintetem mélyen a lány íriszeibe fúrtam, miközben tenyereimet nyugtatóan csúsztattam vállaira.
- Lextonnal viszont óvatosabbnak kell lennünk, ne hagyd, hogy befolyásoljon. Én bízom benned Reilly, de te vajon bízol Aidenben? Ha nem történt volna ez a baleset, akkor vajon mit tett volna? Lehet, hogy mindent elárul valaki másnak és megszerzik előlünk a kincseket, a hírnevet. Kárba veszett volna az a rengeteg munka, amit rááldoztunk. Sőt, még így sem vagyok abban biztos, hogy a srác nem kotyogott erről…- Bármennyire is hálásnak kellett volna lennem Lextonnak azért, mert megmentette a lány életét, nem tudtam elfelejteni azt, hogy követett minket. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért tette ezt, s mit akart valójában. Lehet, hogy bizalmatlan voltam az emberekkel, de nem tudtam megbízni ebben a srácban.
Gondolataimban el is mélyedtem, s már csak arra kaptam fel figyelmemet, hogy Reilly szétszórta ágyamon a temérdek kincset, amit a romos házban talált. A szám is tátva maradt, látva azt a rengeteg ékszert, köztük a varázsgyűrűt.
- Ez valami döbbenet, nem akarom elhinni. Szabad? – Kivettem ujjai közül a gyűrűt, alaposabban szemügyre vettem, forgattam a fényben, s mosoly kúszott ajkaimra.
- Hogy is írta a könyv, mire is jó ez a gyűrű Reilly? – A lány tekintetébe fúrtam pillantásomat, olyan euforikus hangulatban voltam, hogy nekem már eszembe sem jutott, pontosan miket olvashattunk ezekről a tárgyakról. Csak azzal tudtam foglalkozni, hogy végre nálunk volt, s elértük a célunkat.
- Ennyi minden maradt még ott? Talán…talán vissza kellene mennünk, de kockázatos lenne. Így is majdnem ott ragadtál, és ki tudja még, hányféle csapda és trükk vár ránk. Engem az az örvény egészen Franciaországig repített. Ki tudja, miféle gonoszságok lakoznak még ott? Lehet, hogy akad olyan varázslat is, ami már túl veszélyes, és visszafordíthatatlan. Lehet, hogy mégis hagynunk kellene…és örülnünk ezeknek a dolgoknak. – Lehuppantam az ágyra, még mindig a gyűrűt csodálva, s csak fél szemmel pillantottam fel Reillyra.
- Te nagyon elszántnak tűnsz. Ne mond, hogy Aiden Lextontól kaptál bátorítást. Egyébként, elmondta, hogy miért követett minket? Én nem bízom benne, és lehet, hogy neked sem kellene. Talán…csak ki akar téged használni. – Eszem ágában sem volt megbántani a lányt, mégis, talán sikerült olyan dolgot mondanom neki, amivel megsértettem.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-16, 13:05



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Volt bennem szégyenérzet, önvád, s mélyen szántó sajnálat. Eprésztem volna magamban némi gyűlöletet, kegyetlen igazságtól duzzadó húsú rágalmat, de irányába táplált baráti szerelmem idő perzselte levelei mindent elfedtek.
Képtelen voltam haragudni rá. Belebújtam szakadt pulóver fedte karjának ölelésébe, s ügyetlenül húztam közel magamhoz. Hideg orrom meztelen nyakát érte, megsebzett ujjaim belekaptak széles vállába. Minden vágyálmom valóra vált azzal, hogy megölelhettem. Fellélegeztem, s a visszamaradt nehezék a mellkasomról galambbá válva tova repült.
Arcomat gyűrött mellkasába fúrtam. Csak akkor hittem el, hogy valóban jól van, nem rekedt a romok alatt, mikor felmelegedett testem ölelésétől.
– Én ijesztettelek meg?
Meghökkenve elhúzódtam tőle, hiszen mikor először hangra talált a rövid számonkérés, alig hallható dadogás volt a részemről, mely elfúlt mellkasának ütközve. Muszáj voltam felpillantani rá.
– Először még ott voltál, beszéltél hozzám, hallottalak. Aztán eltűntél…
S nem is várakoztatott magára sokáig az igazság, Benedict hamar belekezdett a homállyal fedett részletek prezentálásához. Meglepődtem szavain, de csak egy egész rövid ideig mutattam ennek jelét, hiszen aztán eszembe jutott a ház belső, amely kénye-kedve szerint változtatta küllemét. A szeszélyes ház annyi titkot rejtett magában, mit még varázslófül is elégedetlen bizalmatlankodással hallgatna végig. Mese habbal.
Ez volt az egykori gyógyszerész otthona. Csupán mi tudtuk, mi igaz, s mi színezett valótlan.
Hogy létem felöl érdeklődött, mely teljesen érthető volt azután, hogy a rólam megmaradt emléke az építményen belül, hogy az emeletre indulok, majd hatalmas robajjal adja meg magát az építőanyag szúette része, hogy aztán maga alá temessen.
Melléktevékenységek egész hadába kezdtem, ahogy rám terelődött a szó. Rágtam alsó ajkam, tépkedtem a körmöm, rugdostam a kövezett veranda talapzatát, miközben forró hulláma öntött el az izgalomnak.
Jól esően markoltam meg tenyerét, ahogy felém nyújtotta.
Nem tudtam, hogyan és miképp kezdhetném.
Első gondolatomat a bejárati ajtó nyekergése szakította félbe, majd a hideg kőpadlón magatehetetlen csoszogásom lehetetlenítette el.
Inkább csak csendesen, magamba zárkózva baktattam oldalán, míg a kincsre nem terelődött a szó.
– De vagyok, Benedict. És te is tudod, hogy üres kézzel nem távoztam volna abból a házból. Megtaláltam mindent, amiért indultunk. Csak a festményt kellett ott hagynom. De még visszamehetünk. Bármikor visszatérhetünk a birtokra, hogy elhozzuk, amit hagytunk. Annyi érték van ott, Ben. El sem hinnéd, ha nem látnád…
Hogy újra bajom esne? Megsérülnék? Magamon kívül társaimra és kísérőimre is bajt hoznék? Nem, a szenvedélyem az ilyen kételyeimet messzire száműzte. Égtem a tett vágytól, ahogy éreztem dudorodó zsebemből kikandikálni a sokat érő kincseket.
– Minden zsebemben van valami. Ez a nadrág is onnan van. A szekrényből szedtem. Elég nagy, de jó mély zsebe volt – mutattam magamra, és a deréktól lefelé lábaimat rejtő, koptatott farmeranyagra, mely lezseren csúszkált testemen.
Lassan felértünk a Hollóháti szobákhoz. Már alig vártam, hogy az ágyra üríthessem zsebeim tartalmát, de előtte még vallomások sorozatával tartoztam Benedictnek.
– Leszakadt alattam a lépcső. Mikor sikítást hallottál – utaltam vissza az előző beszédtémára, hogy érthetővé tegyem, mibe kezdtem bele. Elég erőt éreztem magamban, hogy megosszam vele, mennyi mindenről maradt le.
– Rengeteg rom szakadt a mellkasomra, nehezen kaptam levegőt, és komolyan azt hittem, hogy meghalok. Ráadásul a táskám az oldalamon volt, és a bájitalok, amiket magammal hoztam felrobbantak, a szilánkok szélére szaladt mérgek a szervezetembe jutottak. Először nem is éreztem, de tegnap kerülgetett a túlvilág szaga.
Poénos akartam lenni, de nekem ez valahogy soha nem ment. Ijesztő volt, mennyire nyíltan beszéltem a két halál közeli eseményről Benedict előtt.
– Nem tehettél volna semmit értem, és én sem lettem volna képes megmenteni magam. Ezért örülnünk kell, hogy reggel találkoztam Aidennel és hogy követett minket… ne haragudj rá. Kihúzott az omladék alól, és a mérgezéstől is ő mentett meg. Reggel még bántam, hogy elmondtam neki a kettőnk titkát, de utólag visszagondolva, ennél jobbat nem tehettem volna velünk. A lényeg úgyis az, hogy mind a ketten élünk, kijutottunk és még azt is elhoztuk, amiért mentünk. Megcsináltuk.
Mosolyogtam fel a fiúra, miután kinyitotta az ajtót, s utána én is besétáltam. Már csak egyetlen, apró információval maradtam adósa, mely előbb vagy utóbb de nyilvánvalóvá vált volna. De ez még váratott magára.
Az Aidennel való kapcsolatom egy újabb pofon lett volna számára. Ő nem értékelte volna annyira, mint én. Így hallgattam, s a szobába lépve, azonnal kipakoltam a zsebembe, ruháim anyagába rejtett értékeket, hogy azokkal bűvöljem el Benedictet. Minden kérdését belé akartam fojtani.
– Nézd csak. A gyűrű, amit a könyvben láttunk.
A fekete ékkövet kiemeltem társai közül, a fényképek, térképek és megsárgult pergamenre felvitt szerződések alól, hogy neki is bemutassam a legszebb gyűrűt, amivel valaha dolgoztam.
– Megérte odamennünk. Egy egész ezüst étkészletet találtam az étkezőben, a könyvek mind bőrkötésűek voltak a kredencekben, a padlószőnyeg kézzel készített, valódi ritkaság. És az emeletet meg sem tudtam nézni. Na, meg a többi festmény!
Minden drágaság csak egy volt a sok közül, mely eszembe juttatta Aident. Túl sok mindent köszönhettem a srácnak. Elhalt hangom, s tovább gyönyörködtem a gyűrűben.




made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-10, 21:06

- Te jó ég, hol a fenében vagyok?? – Riadtan pillantottam körbe, miközben ujjaim alatt néhol fűszálakat, s nedves gallyak apró darabkáit éreztem. Akármerre néztem, bokrok, s fák vettek körbe, a fény alig szűrődött át a hatalmas törzsek közt. Egy erdőben koptattam ülepemet, ez már egész biztos. Fájt még az oldalam az eséstől, a varázslatos örvény szinte azonnal magába szippantott, s teljes erővel lökött ki járatán. Hihetetlen élmény volt, részben ijesztő, mégis izgalmas. Bárcsak örülhettem volna. Tekintve azonban helyzetemet, hogy egy kietlen és ismeretlen helyen értem földet, ráadásul Reillyt valószínűleg baleset érte, nagyon aggasztott. A pálcám pedig nem akart működni. Mintha az örvény elvette volna varázserejét, s az enyémet is. Hiába mormoltam a varázsszavakat, hiába akartam gyorsan visszahoppanálni a romos házhoz, nem sikerült.
De hogyan is akarnám megmenteni Reillyt, ha magamon sem tudok segíteni? Az erdőből állati neszekre lettem figyelmes, ijesztő hangokra, melyek egyáltalán nem hozták meg a kedvemet a további ücsörgéshez. Gyorsan fel is pattantam, s elővettem apám régi, mágikus láncóráját. Az eszköz mindig megmutatta a helyes utat, s néha a legváratlanabb helyzetekben menthetett életet. Ezúttal azt vártam, hogy kivezessen a rengetegből és segítséggel eljuthassak valahogy vissza, a házhoz. Már előre féltem attól, hogy Dumbledore professzor büntetést fog kiróni ránk.
- Lássuk, működj már, mutasd, hogy merre menjek. – Idegesen tekergettem az apámtól megörökölt órát, melyről csak legendákat hallottam. Családi ereklye volt, de soha nem értettem, miért olyan különleges, sőt, még csak azt sem tudtam, működik-e használat közben. A számlapot figyelve arra lettem figyelmes, hogy a mutatók hirtelen tekeregni kezdtek, majd mindkettő a kilences irányába mutatott. Ekkor egyértelművé vált már az, hogy merre kell tartanom. Meg is indultam, s közben folyamatos figyelemmel követtem az óra mutatóinak váltakozását.
Majd egy órás, fárasztó séta után értem ki az erdőből, mire a sötétségből végre fények tűntek fel előttem. Egy kis kunyhó állt a tisztáson, kéménye füstölgött, már csak ebből is úgy gondoltam, hogy ez csak nem lehet olyan rossz jel.
Persze, eszembe jutottak azok a horrorisztikus történetek, melyekkel gyakran viccelődtek a csoportban, s nem egy történetet is olvastam ilyen kietlen helyekről. Mégis, nem akartam beijedni , s amúgy is, fontosabb cél lebegett előttem. Megmenteni Reilly életét. Ehhez azonban segítségre volt szükségem, s nem fordulhattam máshoz, mint a ház lakóihoz.
- Hahó, van itt valaki? Hahó..- Éppen az ajtón akartam kopogtatni, mikor váratlanul egy széles tenyér a vállamra csapott.
- Hé te, mit keresel itt?- Riadtan ugrottam hátra, hátam az ajtó lapjának simult, s először rémülten néztem végig a majd két méter magas férfin. Homlokát csak néhány másodpercig ráncolta, de amint észrevette mellényemen a Hollóhát hímzését , meglágyultak vonásai.
- Roxfort? Már csak ez hiányzott, újabb eltévedt kölyök. – Szemeit tekergette, mintha nem ez lett volna az első alkalom, hogy diákba botlik.
- Gyere be, szedd le azt a kabátot, bűzlesz mint egy bernáthegyi. – Jegyezte meg, majd kinyitotta az ajtót, s besétált az egészen apró terű házba. Odabent nem volt sok bútor, néhány szék, egy faasztal. A kandallóban ropogott a tűz, jól esett a meleg a majd egy órán át tartó gyaloglás után.
- Én..maga is Roxfortos volt? – Gyanakodva, bizalmatlanul fürkésztem a férfi arcát, hisz alapvetően nem bíztam senkiben, akiről nem tudtam legalább négy alap információt. Ki tudja, kiféle volt ez az idősebb alak.
- Hollóhát, 1967-es évfolyam. Ott egy régi emlék. – Azzal a falon függő kviddics éremre, s a kötött sálra mutatott. Alatta egy fotó is volt, meglepetten nézegettem a képet.
- Szóval? Mi járatban erre? – Érdeklődve vett szemügyre, miközben egy bögre, gőzölgő teát rakott az asztalra.
- Khm, eltévedtem. Öhm…egyszerűen nem tudom, hogyan kerültem az erdőbe, még csak azt sem tudom, hogy pontosan hol vagyok. London közelében? – Reménykedtem a válaszban, hisz nem akartam már sokat gyalogolni, amúgy is sürgetett az idő. A férfi nevetve pillantott rám.
- London? Hahahaaa, ne nevettes fiam. Franciaországban vagy, a borok hazájában. Szóval varázslat…emlékszem, mikor még én is aktív varázshasználó voltam. Jó is volt az. – Halvány , keserésed mosoly jelent meg ajkain, kíváncsian vettem szemügyre az idős férfit.
- Mi történt? Hogy került ide?-
- Igyál. – Bökött a teára, majd helyet foglalt az asztalnál, s maga elé is húzott egy csészével.
- Nézz rám…az emberek szörnyűek, pláne a varázslók. Ahogy elvégeztem az iskolát, nem kaptam állást sehol, kigúnyoltak. Kviddics játékos akartam lenni, de kirúgtak a csapatból, elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemből, nyugalomra vágytam. Itt jobb, nincs varázslat, szabadon élhetek, nincsenek szabályok. – Nem tudtam meg túl sokat a fickóról, az viszont feltűnt, hogy őszinte. Szomorúnak látszott, ezért nem akartam tovább faggatni a múltjáról. Pedig minden bizonnyal, izgalmas élete lehetett, tekintve a régi kupákat.
- Szóval ide kerültél egy varázslattal. Miért nem használod a pálcád? –
- Nem működik, mintha elnyelte volna erejét az az örvény, ami ide hozott..- Kezemben szorítottam pálcámat, miközben beszéltem, de eszem ágában sem volt oda adni a férfinek.
- Pech. Tudod milyen messze van innen London? – Vigyorgott, jó ízűen nevetett, mulatott kínos helyzetemen. Nem akartam tiszteletlen lenni, de kezdtem kellemetlennek érezni a helyzetem, s dühített az, hogy tehetetlenül voltam egy ismeretlen ember házában.
- Igen, uram. Megköszönném, ha útba igazítana, merre találom a legközelebbi mágus falut, ahol segítséget kérhetek. – Tisztelettel beszéltem, miközben felegyenesedtem az asztaltól, jelezve felé, hogy sietek. Mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Egy kis lazaságot. Tudod, miért nem álltak szóba velem a többiek? Mindig ilyen merev voltam, semmi lazaság. Ne feszülj be fiam, fölösleges. Gyere velem…- Az egyik ajtóhoz lépett, majd azt kinyitva, a kis helyiségben kutakodni kezdett. Nem sokkal később egy seprűt emelt ki onnan, s a kezembe nyomta.
- Tessék, ősrégi darab, de még működik. Ez nem olyan, mint a legújabb csodajárgányok. Jó néhány óra el fog telni, mire ezzel visszaérsz Londonba, de még így is gyorsabb leszel, mintha gyalogolnod kellene. Na, menj, látom hogy nagyon be vagy feszülve, biztosan csaj van a dologban. Menj, siess, nehogy lekésd a randevúd. Aztán , majd ne feledkezz meg rólam. – Azzal nevetve hátba veregetett, s visszaült elkortyolni a teáját.
Döbbenet, hogy milyen nyugodt egy fazon volt. Elsőre kicsit nyers, mégis barátságos.
- Köszönöm, igazán kedves, majd egyszer meghálálom. – Biccentve megköszöntem kedvességét, majd elhagytam házát, s a seprűvel visszarepültem Londonba…
* * *
Fáradtan, megtépázva, ázottan, kisebb-nagyobb horzsolásokkal tarkítva, kezemben a seprűvel gyalogoltam a Roxfort bejárata felé. Az utazás hosszú volt, nem kellemes, s még az eső is nehezítette.
Mire reggel odaértem a romos házhoz, hiába túrtam fel annak minden zugát, Reilly után kutakodva, már nem volt ott a lány. Aggódtam, ideges voltam, s minden érzelem kiült az arcomra. Féltem attól, hogy elveszítettem a lányt, bajba sodortam, s mindezt még tálalnom is kell az igazgatóság felé.
Elbuktam.
Minden egyes porcikámban éreztem a veszteséget, így lehajtott fejjel ballagtam, s nehezen nyomtam le a hatalmas ajtó kilincsét. Nevemet hallva, úgy kaptam fel a fejemet, mintha csak álmodnék, s talán nem is biztos, hogy jól hallottam. Néhány pillanatig csak néztem a lányt, mire észbe kaptam, hogy valóban Reilly áll előttem, s nem csak egy délibábot kergetek.
- Reilly, szia. – Meglepett az is, ahogyan hozzám bújt, s átölelt. Tagadhatatlanul jól esett, mindig is örültem, ha Őt láttam, s ezúttal kifejezetten. Átöleltem egyik karommal, s jó szorosan húztam magamhoz.
- Úgy megijesztettél, téged kerestelek és nem találtalak. Már felkutattam utánad a romos házat. Mielőtt eltűntem, hallottam a sikításodat…Te jól vagy?- Aggódva vettem szemügyre arcát, miközben tenyereimet vállaira csúsztattam.
- Engem..ott volt egy hatalmas tükör, mintha víz felszínét nézném, úgy fodrozódott. Éppen azt érintettem meg, és beszippantott. Mint egy örvény, érted? Döbbenetes volt és és hihetetlen…Franciaországba dobott. De annyi minden történt , gyere , menjünk fel a szobámba és mesélj el mindent. Te hogyan jutottál ki, és pontosan mi történt veled? Nagyon aggódtam érted, féltem attól, hogy elveszítelek. Mit sem ér az a kincs, ha te nem vagy. – Sóhajtottam, miközben tenyeremet övébe csúsztattam, hogy meginduljunk szobám felé.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-10, 19:01



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Az ékszerektől, s legújabb szerzeményeimtől elalélva, Aiden karjába kapaszkodva kászálódtam ki a méretes ruhásszekrény mélyéből. Magamhoz véve a fadoboz minden tartalmát, értékét, nem fájt a szívem, hogy hátrahagyjam a varázslatos hálószobát, ahol először ébredtem Aiden mellkasához bújva.
Már majdnem mindent sikerült elrejtenem ruházatom szűkös zsebeiben, mikor eszembe jutott, a bejárat folyosóján lógó fali festmény. Az eredeti Monet.
Mutatóujjamat egymagában az égbe emeltem, hogy várakozásra kérjem Aident, aki pálcájával fényforrások után kutatott a szomszédos helyiségben. Mivel úgyse látott, remegve kutatta a kiutat, úgy gondoltam, egyedül térek vissza a bejárathoz. Nos, a szoba nyolcszögletűvé avanzsálódását kutatva, a különböző méretű, szélességű, keretezésű, építészeti stílust követő boltívei választási szempontból nem könnyebbítették meg a dolgomat.
Döntésképtelenségemben tövig rágtam hüvelykujjam nyeszlett körmét. Ha lépni is akartam, akkor a mögém helyezkedő Aiden egyhamar kirántott mámorából a kép vonzásának, hogy bebizonyítsa, már pedig innen ki fogunk jutni.
Stabilitásomat vesztve indultam meg utána, s csak átérve a folyosóra egyenesítettem kis lépteimet. Addig úgy botladoztam, mint a járás művészetét próbálgató, újszülött négylábú szarvasmarha a karámban, vagy a húgom, a Roxmortban töltött éjszakák után a mardekár folyosóján, az IQ-számát meghaladó magasságú tűsarkúcsizmáiban.
– Ott volt egy eredeti Monet festmény…
Hátam mögé mutattam ujjammal, de már abban sem voltam biztos, hogy melyik az az ott, és melyik az itt. A tervrajz fordult velünk, mintha egy életre magába akarta volna szippantani fiatal létünket.
Tudtam, hogy nem most járok utoljára a romok között, hogy még visszatérek majd, hogy egy nyugodtabb és tapasztalt pillanatban kifosszam a múlt egy apró sifonérját. Aident már nem kötelezhettem vagy kérlelhettem maradásra, Benjamin eltűnésével kapcsolatban pedig csak remélni tudtam, hogy a fiút az iskola falai között találom, nem a romok temették őt maguk alá valamelyik sarokban.
Erre gondolni sem akartam, s a mozdulataim és tetteim felett uralmat gyakorló fiúnak rosszul esett volna, ha ismét egy másik nevét ejtem ki ajkaimon. Ezt már jól megjegyeztem érkezésekor. Benedictre különösképpen allergiás volt.
– Milyen betűkhöz?
Szemeim a falfelületre összpontosítottak, ahol Aiden megvilágította a titkosírást, melynek megfejtése a szabadulást jelentette. Ugyan ismertem a latin nyelvet, de abban még mindig Benedict tudására támaszkodtam volna, mint a sajátomra. Nem mindegy ugyebár, hogy a macska nyalogatja-e a vajat, vagy a vaj nyalja le macskák kecsességével jellemzett női testről a fáradtságot. Hm, igen. Ezért kellett újra felvennem a latint ötödévben.
– Szerencsénk van, ezek kvadráns jelek, amik…
Aiden ahelyett, hogy megvárta volna, míg végigmondom a mondatot, felszólított, hogy elfelejtett valamit, majd a következő percben már ott éreztem ajkait enyémeken.
Reszkető testemet fél karja vonta mellkasához, nem engedve, hogy megfutamodjak szenvedélyes hálájának jelétől.
– Már azt hittem, csupán azért mondtad tegnap, hogy a tiéd vagyok, mert féltél, hogy megmérgeztél a bájitaloddal. De így sokkal jobb… – gyengéden elmosolyogtam a szavakra, s mivel ő is élvezte közelségemet, nem gondoltam, hogy szaporáznunk kéne lépteinket kifelé. Mégis, mire elszólta magát, hogy elreteszeli még néhány óra erejéig a kijáratot, megijesztett, hogy a sötétben, kettesben maradjak vele.
Ha megvolt bennem a kíváncsiság, milyen is, mikor én kezdeményezek csókot, elvetettem, hiszen hirtelen kifordultam karjai közül, hogy visszatérjek a kvadráns jelekhez.
– Nagyon csábító, de ha megengeded, hogy visszamenjek, kerítek egy bőröndöt, hogy minden értéket magunkkal vihessünk. Nem akarod cipelni, hidd el – nevettem rá békítőek, s pálcám sárga fényét a falra vezettem.
Sajnáltam, hogy a könyvet menet közben belezsúfoltuk Benedict táskájába, s nem maradt nálam. Az emlékezetemre hagyatkozva kellett megfejtenem a felrajzolt jeleket.
– „A ketrec csak kintről míves, belülről veszélyes. Vidd magaddal, mit emlékezeted elbír, hogy ne legyen legközelebb egy újabb idegennek becsvágytól fűtött esélye”.
Ahogy lezártam a mondatot, s kiegyenesedtem Aiden oldalán, a nehéz, rozsdásnak tetsző lakat eleresztette tokját, hogy napfényt engedjen szemünkbe.
Ujjaimat Aidenébe fűztem, hogy együtt lépjük át a küszöböt.
– Nehogy rálépj, mert beleragadsz. Befelé jövet kis híján engem elnyelt…

A birtok szélén felállított kapu hívogatóan tárult ki előttünk. Kilincsébe kapaszkodva, újra a londoni sötét utcán találtunk magunkat. Átszelve a macskakővel rakott nyákos utcákat, az Abszol-út bejárata sejlett fel szemünk előtt. Nem beszéltünk túl sokat, míg visszaértünk a kastélyba. Emlékeinktől eltelve a másik közelében, elégedetten szedtük lépteinket.
A földszinten először én, majd utánam Aiden lépett ki a kőszörny mögül. A reggeli már javában zajlott, így senki nem járt a folyosón, ketten álltunk az otthonunkként számon tartott kastély elhagyott korridorján. Tenyerem övébe fagyott a kinti hidegtől.

– Holnap egy ismétlés, Mr. Lexton? – vigyorogtam fel a magas mágusra, de amint láttam arcáról lefagyni jókedvét, intettem egyet. – Vicceltem, ne aggódj. Viszont… meg kell keresnem Benedictet. Találkozzunk kicsit később, rendben? Majd én kereslek. Addig pihenj!
S már éppen elváltam tőle, hogy meginduljak a hollóháti torony irányába, mikor megtorpantam.
– Teljesen kiment a fejemből!
S ahogy ő lepett meg engem előzőleg egy csókkal, most úgy viszonoztam. Búcsúként két tenyerembe fogtam arcát, s rövid csókkal váltam el tőle.
– Ezt csak úgy…
Még a sarkon visszavigyorogtam Aidenre, de azt követően hevesen felszántottam a folyosókat. A bejárattal szemben megtorpantam, hiszen nem csak a szél fújt be, de egy fekete köpenyes mágus csoszogását hozta a szél az ajtó előtt elszórt kavicsokról.

– Benedict?
Bizalmatlanul léptem közelebb a nyílászáróhoz, hogy aztán újra a hideg levegőre merészkedjek, s már a lépcsők előtt üdvözöljem az eltévedt idegent.
Annyi mindenről lemaradt… mégis, nem tudtam ráömleszteni a tegnap eseményeit. A legfontosabb az volt, hogy életben van. S most nem egy ostoba ház játszott velem. A fiatal mágus valós volt, s ezt meg is tapasztaltam, ahogy átfagyott, elgyötört testéhez bújtam.
Áttapogattam mellkasát, a csuklyát letoltam fejéről, s megfáradt pillantásába fúrtam enyémet.
– Mi történt veled?
Aggódtam érte, soha nem jutott volna eszembe őt hibáztatni a velem történtekért.




made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-09, 16:58

Szava volt a zárszó azon az éjszakán, majd ránk telepedett az álom. S bár próbáltam fenn maradni, észnél lenni, ölelni, s figyelni rá, én is kimerültem a hosszú nap után. Egy ideig még figyeltem Őt, mellkasa ütemes mozgását, hallgattam szuszogását és igyekeztem mindeközben úgy ölelni, hogy ne erősen szorítsam.
A fáradtság azonban hatalmába kerített, s magam sem tudom, hogy mikor, de elaludtam Reilly mellett. Mély álomba merültem, s halk szuszogással aludtam el a lány közelségében. ..
* * *
Jóízűen fészkelődtem, s fejem alá gyűrtem a puha párnát. Kényelmesen terpeszkedhettem, s rég volt már ilyen jó éjszakám. Hirtelen zajra riadtam fel, s mindez elég volt ahhoz, hogy nyugodt alvásomból felébresszen. Riadtan ültem fel az ágyban, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy ágyban fetrengek, nem pedig azon az ódon, poros kanapén, Reilly ölelésében.
- Mi a franc..- Kellett néhány pillanat, mire tudatosult bennem az, hogy nem álmodtam az előző éjszaka történteket, s tényleg egy ház romjai alá szorultunk. Valamiért mégis megváltozott a szoba, a lány pedig nem volt mellettem. A következő másodpercben már Őt kerestem tekintetemmel, de ahogy a zajokra felfigyeltem, nem láttam mást, csak egy kupac ruhahalmot, s alatta némi motoszkálást.
Azonnal kipattantam az ágyamból, s az elővigyázatosság végett kezembe vettem pálcámat, hogy ha netán egy galád manó akarna velem kiszúrni, meg tudjam védeni magam ellene. Óvatosan lopakodtam közelebb, de amint hirtelen szétrobbant a ruhakupac, s meghallottam a nevemet, ijedten ugrottam hátrébb.
- Jesszus, Reilly, de megijesztettél! Nem tudtam már elképzelni, hogy hová tűnhettél. Jól vagy? Meggyógyultál? – Aggódva guggoltam le mellé, mert nagyon is érdekelt, hogy van a lány. Kezemmel félresimítottam néhány hajszálát, hogy jobban láthassam az arcát, s kék íriszeit. Nem csalódtam.
Makk egészségesnek tűnt, csillogtak a szemei és újra azt az igazán kíváncsi, mindenre elszánt csajt láttam benne, aki fel akarta forgatni az egész házat, hogy megtalálja azokat a kincseket. Pontosabban, nagyon is úgy festett, hogy már meg is találta azokat.
- Hűh, ez elég…giccses. – Kézfejére pillantva, megláttam az egyik ujján díszelgő ékszert. Egy kicsit még fintorba is kúsztak ajkaim, mert nekem nagyon nem tetszett az ékszer. Túl nagy volt és olyan régimódi fajta, amit talán valakinek az üknagyanyja viselhetett korábban.
- Most komolyan ezért haltunk meg majdnem? – Fejemet fogva el sem akartam hinni, hogy ez a lány mibe nem rángatott bele. De még ha csak Ő lenne ennyire izgága és kíváncsi, még meg is érteném, hisz mégis csak nő. Viszont Benedict Beaufort mi a búbánatot akart kezdeni ezekkel az ékszerekkel?
Megcsóváltam a fejemet, s kezemet nyújtottam a lánynak, hogy kirántsam Őt a ruha halmok alól.
- Úgy látom Miss, tökéletesen jól van. Szóval ideje visszatérni a kastélyba. Kapd fel ezeket az ékszereket, és tényleg menjünk, mielőtt még elkezdek port köhögni. Amúgy is…még mindig sötét és kicsi ez a hely. – Bármennyire is lett „barátságosabb” a szoba külleme, engem nem hatott meg. Még mindig borsódzott a hátam a légkörtől, s már előre féltem attól, hogy hamarosan szellemek is felbukkannak, amint megtudják, valami régi örökséget tulajdonítottunk el.
Míg Reilly az ékszereket szedegette, alaposan körbepillantottam, s feltűnt, hogy fény szűrődik át a szomszédos szobából.
- Nézd csak, vagy Benedict haverod ért vissza, vagy tegnap nem vettük észre , hogy ott is lehet egy kijárat. – Már nem érdekelt az, hogy akar-e még gyűjtögetni az ezeréves nyanyarongyok közt. Aki bújt, aki nem, elkaptam kezét, s magammal húztam a fény felé.
Némi törmelék megült a járatnak tűnő odúnál, ezért pálcámat elővéve átmozgattam onnan mindent oldalra.
- Gyere csak, itt kijuthatunk, feltéve, ha értesz ezekhez a…betűkhöz. – Furcsán pislogtam a kőbe vésett ábrákra, fogalmam sem volt arról, mi lehet felfirkálva. Hirtelen azonban sokkal fontosabb dolog jutott eszembe annál, mint hogy kinyissuk azt a járatot.
- Oh, Reilly, majd elfelejtettem. – Azzal karjánál fogva odarántottam magamhoz, másik tenyeremet gyengéden csípőjére csúsztattam, s hosszú csókot leheltem ajkaira.
- Ezt azért, mert megittad azt a hülyebájitalt, amit főztem. – Rávigyorogtam, nagyon örültem annak, hogy jól van, s eszembe jutott, miről beszéltünk elalvás előtt. Még ha nem is mondtam ki, tudatni akartam vele, hogy igen, mától ő az én csajom.
- Szóval, akkor mehetünk? Vagy robbantsam még magunkra néhány órára a termet? – Piszkos vigyor ült meg ajkaimon, s vártam Reilly válaszát.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-08, 14:02



from Reilly with love

Benedict × Aiden

– Inkább csak hozzád ragaszkodom – suttogtam Aiden mellkasába. Ujjaim akaratlanul is bejárták az izmos felsőtestet, s felfedezték annak apró jellegzetességeit. Kézfejem a fáradtságtól egy idő után elernyedt, s ráhanyatlott magunk közé húzott combom felületére. Kitapogatva a sérülést, s mély levegőt szívva tüdőmbe, elkeseredtem. Újra köhögő-roham tört rám, s minden légvételnél hörögve tapasztaltam, ahogy buborékokat fúj a tüdőmbe szivárgott folyadékból minden gyenge próbálkozás.
Erőtlenül húztam meg magam Aiden közelségében. Minden erőmet beleöltem a takaró eligazításába. Hiába éreztem, ahogy az anyag visszacsúszik kezemen, s újra fedetlenül hagyja a fiú sérült vállát, nem volt erőm újra próbálkozni.
Az első kortynál még biztos voltam benne, hogy az íznél a hatása csak nívósabb lehet, de percekig tartó várakozás nem csak Aident, engem is elkeserített.
Kitartóan remélő optimizmusom megbicsaklott.
Képtelen voltam tovább fészkelődni, úgy ziháltam néhány percnyi mozgástól, mintha kilométereket tudtam volna gyors tempójú futásban magam mögött. Ujjaim gyenge cirógatása abbamaradt, beletörődtem, hogy a bájital már nem fog hatni, s a rááldozott idő mind feleslegesen telt el távol Aiden ölelésétől.
– Nem akarlak megváltoztatni.
Magam elé szuszogva, elképzeltem, milyen is volt megérinteni és ujjbegyeim puha irhája alatt érezni a háromnapos borostát. Alig észrevehetően elfintorodtam a kelletlen szúrásra, mely csókjánál már arcom bőrén is ott hagyta nyomát.
Hallgatva szívdobogását, arra gondoltam, mennyi mindent nem tudtam vele megosztani rövid ismertségünk alatt. Ha most lett volna bennem erő, s tudom, hogy ez az utolsó órám vele, akkor levegővétel nélkül zúdítottam volna rá mindent, amitől én vagyok. Amitől szerethetett, amitől unszimpátiát, megbotránkoztatást, fáradt és beletörődő mosolyt válthattam ki belőle, amitől rám nevetett volna, vagy piszkos vigyorának felfestését követően megfeledkezve kínjaimról, hagyta volna, hogy belefulladjak édes csókjába, hogy ne a méreg végezzen velem.
Nehéz helyzet volt, hiszen csak hallgattam.
Mikor az ember vallomásra készül, s a legfrappánsabb szavakat keresi, elveszik a részletekben, s nem találja, azt az egyet, ami mindent magába foglalna. Velem is így esett. Képtelen voltam elkezdeni, ami én voltam. Némán feküdtem karjában, hogy azt szeresse, akit ismer belőlem, azt csókolja és dédelgesse, akit birtoklón magához húzott.
Nem tettem tönkre az idillt.
– Hazudtam?
Megriadva, erre felfigyeltem, amennyire csak tudtam ráemeltem kétkedő tekintetem. Hatalmas szikla tömeg hördült fel a megkönnyebbülésre, s már el is hagyták mázsás súlyukkal nehéznek bizonyult mellkasomat.
– Tényleg. A tiéd vagyok…
Bukott át ajkamon, mielőtt még ő is utánam mondhatta volna a szavakat. Nevemen nevezett, s mindeközben úgy beszélt, mintha a világot ragadta volna el gaz, csúf bitorlóitól. A gyomromban összefutó érzelmek magukkal rántottak. Aiden karmai között még birtoktárgynak is jó lett volna lenni. Láncai alatt szerelemtől reszketett volna testem, s ha kiszolgáltatva önkényének, zárt volna szíve cellájába, megadtam volna magam, nehogy beleunjon testem szelídítésébe.
Fölém hajolt, s elvette, amit csak neki szántam. Szeretetteljes csókomat. Ahogy mondta, az övé voltam. Csak az övé.

* * *

A következő nap legkülönlegesebb momentuma minden kétséget kizárólag az ébredés pillanata volt. Mikor éjszaka elnyomott az álom, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy reggelig megmaradok. Komor és bús gondolatok lepték el elmémet.
Az éjszaka alatt a hálószoba berendezése igencsak megváltozott. A kanapé, amin összebújva kuporogtunk, valamelyikünk kényelmetlen gondolatainak hála, terebélyes franciaággyá változott. Az alattunk rugózó matrac ugyan szakadt volt, megviselt és minden mozdulatnál nyekergett az idő vasfogai között eltöltött idő miatt, de legalább nem gémberedtek el a végtagjaink.
Egymásba fonódtunk a megnyúlt pokróc alatt, noha lábfejem jéghideggé fagyott, ahogy kimaradt Aiden öleléséből.
Könyökömre támaszkodva óvatosan felnyomtam magam, hogy szemügyre vegyem a megmaradt, és kívánságunk szerint deformálódott berendezési tárgyakat.
A duplaágyat két oldalról éjjeliszekrények fogták közbe, melyeken lámpa állt. Csupán a körte biztosítéka pattant el, így porfogónak volt kielégítő, mintsem világító, használati eszköznek. Ruhás szekrény termett a szoba másik felében, s az eddig zárt ajtó tárva-nyitva hintázott zsanérján. Az üstöt, melyben Aiden elkészítette a bájitalt, most egy széles tükör társaságában álló fésülködőasztalon pillantottam meg. A könyv egymásra fektetett lapokkal hevert a kellékes polcon.
A felbukkanó bútorok nem a semmiből termettek. A ház csupán azzal volt képes játszani, s azt tudta egyiknek-másiknak a helyére állítani, amit egyszer betápláltak falai közé. A küszöbön áthozott berendezési tárgyak másolatát egy életre magába itta.
Ahogy ezen elmélkedtem, felfedeztem magamon a javulás jeleit. Az erőm még nem volt teljében, de combom sérülését kitapogatva, már csak horzsolás és hegesedés nyomait leltem.
Hát hatott a bájital.
Hálásan pillantottam a hátam mögött hortyogó Aidenre, akinek ez idáig még nem tűnt fel ébredésem. Kihasználva, hogy mozogni tudtam, hatni saját mozgásomra, kikászálódtam az ágyból. Riadtan tapasztaltam az ülőhelyzetben rám törő, mérgezésből visszamaradt szédülést, de ahogy rövid percek alatt tovaállt, kezdtem azt hinni, a mérgező bájitalok ezzel búcsúztatták testemet.
Jól voltam. Egészen jól.
A lengő szárnyú gardróbszekrényhez lépdeltem, gyakorolva az állást. Nem akartam még felébreszteni Aident, az egyik lábam teljesen meztelen volt. S hiába látott már fedetlenül, pőre bőrrel, nem kívántam meztelenkedni előtte.
A szekrény ajtaja megadta magát, s kallantyúja a kezemben maradt. Ó, frenetikus! Most megrántom, és rám esik az egész. Csak, hogy hű legyek személyemhez.
A szekrény azonban nem borult, a nehéz fából készült faragvány kitárult előttem, s a huszadik századi ruhák tömkelegét okádta elém. Szoknyás, blúzok, alsó szoknyák, férfiingek és öltönyök, kopott farmernadrágok, ódivatú nyakkendők zavarba ejtő mintázattal.
Egy méretben rám való farmernadrágot emeltem ki, melynek ugyan néhányszor vissza kellett hajtanom a szárát, hogy ne bukjak orra benne, de legalább már civilizáltabban néztem ki, teljen öltözetben.
A szekrény hátuljába, egy, a mai széfekhez hasonló fadobozt szereltek fel. Nem volt rajta zár, melybe a megfelelő kulcs passzolt volna az étkező kredencében szem előtt tartott nyakláncok egyikére erősített medálból.
Hirtelen megfeledkezve az alvó Aidenről, rombolásba kezdtem. A szekrény aljába gondosan bepakolt cipőket és azok érintetlen dobozát a földre hánytam, majd bemásztam a ruhák dohos cellája közé. A biztonság kedvéért a sűrűn berakott ruhákból néhányat kihajítottam, s a nehezebbeket megrángattam, nehogy egy óvatlan pillanatban az egész rám boruljon. Strammnak tűnt.
Kísértettem a sorsomat, nem voltam elég hálás a gyógyulásomért, hiszen még mindig az hajtott, hogy megtaláljam a kincseket, melyekért Benedicttel annyit dolgoztunk.
Hiába tűnt el, tudtam, hogy nélküle nem mehetek el. Nélküle és a kincsek nélkül.
A fából eszkábált dobozt egy cipő sarkával sikerült felfeszítenem, s így minden tartalma ölembe ömlött. Családi ékszerek, fényképek, feljegyzések, térképek, s mindaz, amiért varázslók százai öltek volna.
Az ékszeres dobozból kiemelt fekete ékkővel díszített gyűrű megbabonázott. Forgattam, nézegettem, hozzá nem értésemmel felmértem értékét, s végül az ujjamra húztam. Gyönyörű volt!
– Aiden! Megtaláltam! Kellj fel gyorsan, megtaláltam!
Újabb adag vállfára akasztott kelmét hánytam el magam elől, hogy a felébredt fiú észrevehessen. Gyűrűsujjamra húzva az ékszert, azonnal felmutattam neki, s mivel bennem most sokkal több erő lakozott, mint benne, átrohantam a szobán legújabb szerzeményemmel, s ölébe kúszva most már orra előtt lebegtetve kezemet, ő is felmérhette a találmány szépségét.
– Ezért jöttünk és megtaláltam, Aiden!




made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-07, 20:22

- Elhiheted, hogy én is ittam már sokféle bűzlő löttyöt, amiket nagyapám kotyvasztott. Kedvenc hobbija az volt, hogy rajtam kísérletezett..- Ekkor ismét eszembe jutott egy rossz élmény, még gyerekkoromból. S bár halványan, de felsejlett előttem a kép arról az éjszakáról. Ahogyan csontjaim darabjaira hullottak, hangosan recsegtek, s igazodtak. Ahogy bőröm nyúlt, húzódott, ahogy arccsontom átformálódott, s szőke fürtjeim helyére sötétbarna hajszálak kerültek. Azt a kínzást nem lehet elfelejteni, talán soha nem is fogom. Ez azonban hirtelen túl sok sztori lett volna egyetlen estére, s féltem attól, ha Reilly rájönne, hogy ez nem is az igazi arcom, akkor megijedne, s félne tőlem. Hisz ki tudja, hogy valójában hogy is nézhetek ki. Lehet, hogy bűn ronda vagyok és soha hozzám se szólt volna.
Egy pillanatra megérintettem államat, s ujjaimat végig húztam borostás arcélemen. A hosszú évek alatt már megszoktam ezt az arcot, szinte a sajátom lett. Ettől függetlenül nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lett volna, ha azon az éjszakán nem itatja meg velem azt a bájitalt, s nem változtat hasonmássá.
- Hajrá, mindent bele. Gondolj arra, hogy ez egy finom cseresznyés koktél, te pedig a tengerparton kortyolgatod. Felejtsd el a szagát, csak idd ki. – Segíteni akartam, biztatni, hogy ne undorodjon annyira az életét megmentő, lila folyadéktól. Még a fiolát is ajkaihoz emeltem, mégis megállított a mozdulatban. Kíváncsian fürkésztem pillantását, igen komolynak tűnt, s fúrta az oldalamat az, hogy mi lehet olyan fontos dolog, amit mindenképp szeretne megosztani velem.
- Dehogy viselkedtél borzasztóan, én élveztem, minden pillanatát. Főleg, amikor leszakadt a szoknyád, és amikor ott a folyosón feltűntek a griffendélesek. Meg a tánc is jó volt, és ott az erkélyen..- Sejtelmes mosoly kúszott ajkaimra, ahogy minden együtt töltött pillanatot felidéztem a bál estéjéről. Tényleg jól sikerült az ünnepség, s ezer éve nem éreztem olyan jól magam, mint ott, abban a pillanatban. Erről pedig Reillynak is tudnia kellett, de szerintem érezte, hisz olyan mosoly játszott ajkaimon, ami kizárólag ezt tükrözhette.
- Köhögj csak. – Finoman végig simítottam a hátán, nagyon féltem attól, hogy a méreg már elérte a tüdejét, s azért vette olyan nehezen a levegőt. Aggasztott az állapota, de nem akartam türelmetlennek tűnni, sem pedig ráförmedni, hogy már pedig döntse le azt a folyadékot. Még mindig kezemben tartottam a fiolát, s vártam, hogy bólintson és folytathassuk a gyógyító kúrát.
- Igen, emlékszem. – Nem értettem, hogy miért lett olyan fontos Beau Cawst abban a pillanatban. Először azt hittem, üzenni szeretne neki velem – aminek egyáltalán nem örültem –, de ahogy tovább fűzte egyik szót a másikba, teljesen meglepett. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy efféle vallomással áll majd elő. Meglepett.
- Huh, ez…ez most így váratlanul ért. Tehát akkor nincs senkid? – Felvont szemöldökkel pislogtam a lányra, s próbáltam megérteni Őt. Valamiért hazudott nekem, becsapott, aminek annyira nem örültem. Persze, nem akartam kifakadni, haragudni olyasmiért, aminek nem tudtam az okát. Próbáltam azt feltételezni, hogy csak húzni akart vele, hogy még jobban felkeltse érdeklődésemet. Ki tudja, miféle női praktikák voltak a tarsolyában, ezért nem haragudhattam. Sőt, hallani azt, hogy nincs senkije és szabad a pálya, felemelő érzés volt. Már amúgy is az miatt őrlődtem napok óta, hogy csak átver, s könnyed kalandnak szán.
- Hát..köszönöm, hogy ezt elmondtad és most őszinte voltál hozzám. Mondjuk nem igazán értem, hogy miért volt erre szükség? – Már-már kérdésként hatottak szavaim, s valóban, érdekelt a válasz. Ellenben ez nem megfelelő alkalom volt arra, hogy folytassuk a társalgást pasi ügyeiről. Sokkal fontosabb volt az, hogy Reilly végre megigya a bájitalt,s kigyógyuljon a mérgezésből.
- Megbocsájtok, de most már tényleg idd ki azt a bájitalt, mert megszenvedtem az elkészítésével. – Kicsit hatni akartam rá, s bármiféle noszogatás jól jöhetett ahhoz, hogy végre magába tuszkolja azt a szörnyű italt. Megemeltem a fiolát, s még egy grimasz is kiült arcomra, ahogy végig néztem, hogyan kortyolja ki utolsó cseppig azt a rémes, madárürülékből és mindenféle fűből összefőzött löttyöt.
- Még mindig jobb,hogy azt rágcsáltad, mint a varjúpiszkot. – Felnevettem, nem tudtam visszafogni magam, mert leszámítva a helyzetet, ez tényleg vicces volt. Kellemetlen helyzetbe került Reilly, de ha túl akarja élni, meg kellett küzdenie még ezzel az üveg undormánnyal is.
- Hát bocsi, nem vagyok profi. – Figyeltem, ahogy kihúzza szájából a füvet, s elmosolyodtam. – Ott még maradt egy…várj csak, azt hiszem hogy…hogy egy kis tiszafa kéreg. – Ha engedte, ujjammal kipiszkáltam szája széléről a darabot, majd ujjaimmal megtörölgettem ajka környékét, hogy letöröljem az ital cseppjeit.
Türelmetlenül figyeltem vonásait, azonnali eredményt akartam és vártam a javulást. Tudni akartam, hogyan sikerült a csodaszer, s bízni akartam abban, hogy Reilly meggyógyulhat. Még sem történt semmi. Sóhajtva bólintottam, s igyekeztem nyugodtan kivárni a hatást. Látszólag azonban semmi nem történt.
- Jól van, akkor várjunk. Gyere, bújj még közelebb. -
Lábára pillantva még mindig láttam a csúnya sebeket, bőre még mindig sápadt volt, ajkai kiszáradtak. Éreztem, hogy még reszket a teste, ezért még jobban magamhoz öleltem Őt. Jó érzés volt mellette lenni, érezni testének melegét. Hajszálai apró piszkálódását a bőrömön. Megnyugtatott, s már nem éreztem azt,hogy rám akarnának dőlni a falak. Mintha elmúlt volna a félelmem, s már nem féltem annyira a bezártságtól.
Éreztem arcomon ujjait, simogatására kíváncsian pillantottam le rá.
- Nem nagyon szoktam, eddig nem volt miért. – Elmosolyodtam, s burkolt célzást tettem felé. Általában tényleg nem borotválkoztam, egyrészt, nekem tetszett az arcomat borító borosta, másrészt , elég sok csajnak bejött. Harmadrészt, a különféle kocsmákban és szórakozóhelyeken mindig idősebbnek látszottam, s olyan dolgokhoz is hozzájutottam, amihez diákként nem. Egyszerűbb volt dohányt szerezni, vagy hozzájutni a legfinomabb lángnyelv whiskeyk egyikéhez.
- Ha ragaszkodsz hozzá, megválhatok tőle. – S ekkor úgy öleltem magamhoz, mintha az enyém lenne. Csak egy pillanatra hunytam le szemeimet, mikor újra kinyitottam, láttam gondoskodó mozdulatait, amint rám húzta a takarót. Elmosolyodtam.
- Te aztán fáradhatatlan vagy, még betegen is másokat részesítesz előnyben. Ennyire azért nem kell féltened, nem fogok megfagyni melletted. Eléggé melegítesz. – Mosolyogva fordítottam arcomat felé, s ha engedte, akkor gyengéd csókot nyomtam ajkaira.
- Egyébként meg hazudtál, mikor azt mondtad, hogy nincs pasid. Hisz van egy, emlékszel? – Sejtelmes mosolyomból remélem értette, hogy mire célzom.
- Az enyém vagy Reilly Henessy Jones, mától az enyém. – S újabb csókkal pecsételtem szavaimat, majd egymás karjában elaludtunk….
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-07, 19:28



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Megkönnyebbülve sóhajtottam ki magamból múltam egy apró darabkáját. Megkönnyebbülve vettem a levegőt, de tudtam, hogy még tartozok egy vallomással, ami részesen hozzátartozott a családomtól való meneküléshez.
Mire rászántam magam, hogy újra megnyílok előtte, s egy újabb szeletet vágok neki magamból, elkészült a bájitalt. A kotyvalék, s a belekerült, nem éppen étvágygerjesztő hozzávalók már a gondolattól is elborzasztottak. Aztán ahogy Aiden kimérte a szűkös kis fiolába, elfáradt arcizmaim görcsös táncot jártak éles arccsontom körül.
A levegőben keringő szag, orrfacsaró volt.
Ha nem a bájital miatt intek búcsút a nyamvadt világunknak, akkor a bűz visz majd a túlvilágra.
A félhomályban, mit az apró lángon pislákoló pálca idézett elő, figyeltem, hogyan közeledik felém Aiden alakja. Nem méterekben mértem, sokkal inkább arra gondoltam, elérem-e, meddig kell még nyújtózkodnom mellkasa érintéséért cserébe.
Vágytam rá, hogy a közelemben legyen. S egyben mégis ijesztett a gondolat, hogy ha elhagyjuk valaha az ódon roncs négy, közbe záró falát, hogyan vívok vele újult erővel vérmes szócsatát az eddigi barát-látszat megtartásáért?
Aiden több lett volna már, mint egy körberajongott szépfiú? Akiért elepedek az órán, s aki miatt nőnek akarom látni magam a párás fürdőhelyiség egész alakos tükrében?
Több volt, mint egy fiú, aki testem önkényen szeszélyét éri el? Ő lett volna, akire a lányok várnak? akiért lányos álmok lesznek valósággá? Ez lenne a szerelem? Az igaz, őszinte és egészséges vonzalom, ahol egyenlő felek küzdenek a másikért?
Aiden lehetett volna. S bárcsak ő lett volna!
Mégsem éreztem magamban annyi erőt, hogy tovább szőjem vágyaim láncát, hogy túljussak az évszázad eleji boszorkány-áristomon, s önfeledten szabad legyek valamelyik mondvacsinált jelentőséggel bíró tanórán.

– Soha nem akartam még megmenteni, amit előtte szándékomban állt megmérgezni – pillantottam fel rá bizonytalanul, s ahogy karom alá nyúlt, hogy felsegítsen a pokróc nehéznek tűnő kötött anyag alól, belekapaszkodtam karjába, s ami szusz bennem maradt, kierőlködtem magamból.
Tartásom elcsuklott, így a lehető legjobb ötlet volt részéről, hogy mögém telepedett, és mellkasát használta háttámlámnak. Bizsergett bőröm közelségétől, de már elpirulni, vagy zavarba jönni sem volt elegendő lélekjelenlétem. Reszkető kezem nem bírta el a nüánsznyi súllyal megáldott fiolát, így ráhagytam Aiden ujjaira annak emelgetését.
– Ittam már Százfüléfőzetet. Borzasztó az íze, ahogy nyállal keveredik. Szóval… ez se lehet rosszabb. De nem vállalok felelősséget magamért, azt hiszem – fintorodtam el jól láthatóan, ahogy a gőzölgő ital megcsapta orromat.
Aiden karjára fektetve enyémet, ujjaim harmatgyenge fogságával kérleltem, hogy feljebb emelje az üvegcsét és orgonalila tartalmát.
Aztán félúton mégis megtorpantam.
– Mielőtt meginnám, és te azt hinnéd, hogy össze-vissza beszélek a hatásától, van még valami, amit el kell mondanom… jaj ne, ne is említsd azt az estét. Borzasztóan viselkedtem.
Akaratlanul is elnevettem magam. A kimerültségtől aztán köhögni kezdtem. Nem szabadott volna tovább húznom és halasztanom a bájital elfogyasztását, de a bennem maradt gyenge határozottsággal még várattam a hatás prezentálását.
– Azt mondtam, hogy van barátom. Beau Dwayne Cawst. Emlékszel? – száraz köhögésem miatt szünetet tartottam. – Senkim nincs, Aiden. Nem vár rám az iskola falain kívül szerető, vagy férfi, akihez hozzá akarom kötni az életemet. Sajnálom, hogy hazudtam neked. Beau apám legjobb barátjának a fia, aki mellett úgy nőttem fel, mintha a húga lennék. Ők fogadtak be, miután megszöktem. És ha akart is valamit, s a legutolsó levelei is még mindig arról árulkodtak, hogy képtelen rám bárhogy nézni… egyszer sem, soha, semmi nem történt köztünk. És, ezt csak akkor fogom meginni, ha megbocsájtasz.
Nem sok választásom volt, hiszen a helyzetváltoztatástól éreztem, hogy semmihez nem hasonlítható zsibbadás söpör végig a testemen, sérült combomból genny szökik alá. Elég volt éreznem, ha láttam volna, talán elájulok.
Megszegve ígéretemet, kényszerítettem a bájitalt, hogy számba kerüljön. Nem ízlelgettem, úgy öntöttem le nyelőcsövemen át gyomromig, mintha magától szaladt volna, s szaporán szedte volna darabos, nehéz lábait.
– Szerintem most rágtam meg egy félig megfőtt articsóka darabot…
Nevetve köhécseltem, amint az ízek összeértek számban. A fogamba ragadt sáfrányt kihúztam, s a padlóra hajítottam.
– Majdnem tökéleteset csináltál.
Igen is hálás voltam neki, csupán próbáltam hozni a jól megszokott formám, és belekapni egy kicsit, ne hagyjam elhalni a hangulatot.
– Szerintem még nincs változás. Adj egy kis időt a szernek… negyed órát. Nem egy fajta méreg került a szervezetembe. De hatni fog. Jól csináltad… annak ellenére, hogy azt mondtad, nem vagy mestere a bájitaloknak. Büszke vagyok rád.
Kezemet lassan fölfelé nyújtottam, míg el nem értem arcát. Megérezve borostás állát, már tudtam, hogy jó helyen járok.
– Nem szeretsz borotválkozni? Mindig szúrsz… nem mintha, ez miatt elveszíthetnéd a szimpátiámat… – suttogtam csendesen magam elé, s közben úgy helyezkedtem el mellkasa előtt, hogy oldalra fordulva, arcomat vállára hajthassam.
Férfias arcszeszének illatának nem tudtam ellenállni. A sötét kellemes takarásában, nem féltem kezdeményezni, hogy egész apró és futólagos csókot nyomjak meztelen nyakára.
– Neked is be kellene takaróznod. Ki vagy hűlve… add ide a kezed.
S ha engedte, tenyerembe fogtam kihűlt kézfejét, s addig bújtattam kettőnk között, míg hasamra nem fektettem, kötött pulóverem anyaga alá, ahol felmelegedhetett. Nem csak kezét akartam felmelegíteni, egész testének szüksége volt egy kis hőre, így erőtlenül, s sokszor próbálkozva húztam egyre tovább a pokrócot, hogy betakarjam meztelen maradt testének felületét.
Közel volt hozzám, de a rám telepedett bódulattól, ebben most nem láttam semmi zavarba ejtőt. Talán csak azt sajnáltam, hogy ennél nem tudtam közelebb bújni védelmező testéhez.




made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-07, 17:18

Mióta elszöktem Oroszországból, s megvetettem lábaimat a Roxfort iskolájának falain belül, igyekeztem titkolni kilétemet, s megőrizni saját titkaimat. Keresztnevemet sem használtam többé, s bár anyám Hamishként szólított gyermekkoromban, második nevemre kértem felvételemet az Intézménybe.

Mindazok után, ami velem történt, a hátam mögött akartam hagyni múltam fájó darabkáit, nem akartam sakkfigura lenni nagyapám fekete-fehér tábláján. Inkább hazudtam, elferdítettem az igazságot, csak ne kelljen senkinek a szemébe néznem, ha rólam kérdezett.

A történtek hatására azonban - s talán Reilly személyiségének köszönhetően - úgy éreztem, megnyílhatok előtte. Nem tartottam attól, hogy veszélyt jelentene rám, ha elárulnám neki az egyik titkomat. Bizalommal fordultam felé, s őszintén meséltem a múlt árnyairól, hogy kicsit érezze, fontos nekem és szükségem van rá.

Az igazság persze újra szívembe mart, ha régi emlékek kúsztak gondolataimba. Minden szörnyűség lepergett előttem, s néhány másodpercig nem tudtam szavakba önteni érzéseimet. Talán túl sok lett volna a lánynak, ha mindent egyszerre zúdítok rá. Valószínűleg már ez a történet is meglephette a hegekről.

Mindenesetre, jól esett a csönd, s hogy nem faggatózott tovább afelől, miért érdemeltem ki az ostorcsapásokat. Jól esett érintése, mintha azzal nyugtatta volna lelkemet. Nem is kellett több, újra azon voltam, hogy megoldást találjak problémájára. El akartam űzni szervezetéből a mérgeket, emlékeztem szavaira, s amint megjelent kezeim közt a méregkeverésről szóló kötet, máris azt gondoltam, van még esély.
Reilly szakértelmére mindenképp szükségem volt, mert hiába olvastam fel hangosan az összetevőket, magamtól nem jöttem volna rá arra, hogyan kutyulhatnám össze a csodatévő varázsszert.
- Jó lesz, ha segítesz, nem vagyok egy profi szakács a bájitalok konyhájában. - Kellett a mosoly, hogy erősítsem lelkét, kicsit feldobjam, s ne érezze azt, hogy itt a vég. Pedig benne volt a pakliban. Még sem akartam arra gondolni, hogy nem menthetem meg az életét.

Furcsa, de a következő pillanatban minden olyan eszköz feltűnt az asztalon, amire szükség lehet a bájital főzése során. Egy pillanatra meglepődtem, hisz semmire nem gondoltam, még szerencse, hogy Reilly mellettem volt.
- Látod? Ezek is neked jutottak az eszedbe. - Egy pillanatra végig néztem az ott heverő kisebb-nagyobb eszközökön. Az üstöt felismertem, és a keverőket is, a pipetta azonban olyan távol állt tőlem, mint mugliktól a Merlin szelet - az a csokiba mártott, mogyorós keksz.
Kezembe is vettem az eszközt, alaposabban szemügyre vettem, s nyomkodtam,hogy rájöjjek, hogyan is működik. Ismét csak bántam, hogy a tanórákon nem figyeltem oda eléggé.
- Köszönöm, figyelek. - Újra a lányra vezettem pillantásomat, s nagyon összpontosítva hallgattam végig szavait, melyek ezúttal fontos információkat tartalmaztak. Nem szerettem hülyének tűnni, nem is minden helyzetben fogadtam meg mások tanácsát, de most úgy éreztem, szükségem lesz arra, hogy a lány útmutatásait kövessem.
- Oké, oké, kicsit lassabban és csinálom is. - Elengedve kezét, megkerültem a kis asztalt, s lekuporodtam mell. Nem volt túl nagy az üst, csak épp akkora, amiben egy adagnyi főzetet elő lehet állítani. Éppen ezért, nagyon figyelnem kellett arra, hogy a megfelelő sorrendet kövessem és mindent úgy tegyek, ahogyan azt Reilly diktálta.

A macskagyökeret és a varjúürüléket beleszórtam a kis mozsárba és alaposan összetörtem. Utóbbinak rendkívül erőteljes, bűzös illata volt, el is fintorodtam.
- Malazárra, miféle anyagokat találtak ki annó az őseink. - Jegyeztem meg, de ennek ellenére folytattam az alapanyagok összekeverését.
Amint elkészült, átöntöttem az üstbe, s meggyújtottam alatta a tüzet. Az anyag gyorsan rotyogni kezdett, sötétbarnás színekben "karamellizálódott". Illata ütött rendesen, egy pillanatra a lányra kaptam pillantásomat.
- Érzed? Ne nagyon szippants bele a levegőbe, ez elég kellemetlen. Maszkot nem adnak a felszereléshez?- Sokat beszéltem, többet, mint kellett volna. Talán ezzel próbáltam levezetni a feszültséget, s félelmeimet a bájital főzését illetően.
A denevérszárnyakat úgy törtem darabjaira, ahogyan azt Reilly kérte, ügyeltem az arányokra, hogy ne legyen se kisebb, se pedig nagyobb. Kezembe véve a kavaró pálcát, azonnal elkezdtem beleforgatni a forró mázba, de nem feledkeztem meg felönteni vízzel. Az anyag továbbra is rotyogott, bár elveszítette sűrű, massza szerű állagát, s egyre inkább kezdett hasonlítani egy bájitalhoz.
- Siker, egész jól néz ki. A végén még indulhatok bájitalfőző versenyen is. - Nevettem egyet halkan, s Reillyra pillantva rákacsintottam. Nehogy azt higgye, hogy megunom, s feladom félidőben. Eszem ágában sem volt abba hagyni a főzést, még akkor sem, ha ki nem állhattam a kotyvasztást, s valószínűleg utoljára tartottam fakanalat a kezemben.
- Most nagyon forr, kis lángon folytatom. - Közvetítettem a történteket, majd végre , neki állhattam a további hozzávalók összeaprításához. Itt már igazi kézügyességre és gyorsaságra volt szükség. A késsel picit bele is vágtam az ujjamba, de ez mit sem számított. Gyors mozdulatokkal igyekeztem egészen apróra vágni a sáfrányt, a citromfüvet és az articsókát. Egy zöldes-pirosas keverék halom lett így a vágódeszka tetején, amit bele is kotortam az üstbe.
- Hé, Reilly, ne aludj el! - Azonnal rászóltam a lányra, nem engedhettem, hogy bealudjon és esélyt adjon a méregnek. Ki kellett tartania még egy kis ideig.
- Folytasd, mond, hogy mit csináljak. - Persze, már sejtettem, hogy meg kell kavarnom a főzetet, de szóval akartam tartani a lányt is.
- Oké - Majd úgy követve szavait, mintha a mesterem lenne, pontosan háromszor kevertem, majd egyszer balra, s ezt újra és újra megismételtem. Koncentráltam, s magamban számoltam is, de nem kerülték el figyelmemet szavai.
A főzet közben újra rotyogni kezdett, a színe is lilássá változott, de még közel sem volt kész. A könyv szerint még hiányzott belőle egy adalékanyag. Még kavargatnom kellett, hogy megfelelő, iható állagúvá váljon. Mindeközben, néha felpillantottam a lányra, s pillantásom íriszein állapodott meg, mikor meghallottam a szörnyű történetét. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy erőszak áldozata lett, de szerencsére végül kiderült, hogy nem. Ettől függetlenül szörnyű élmény volt, s máris megértettem azt, hogy nem tetszett neki a báli nyomulásom. Így már egész más színben tűnt fel előttem az az est.
- Reilly, hé..- Láttam, ahogy könnycsepp gurul végig arcán, nem akartam, hogy a múlt sötét árnyai még jobban nehezítsék állapotát. Egy pillanatra ott hagyva a főzetet, odaguggoltam hozzá, s megérintettem kézfejét.
- Te nem tehetsz erről, az a szemét nem érdemli meg, hogy kikészülj miatta. Ne gondolkodj a múlton, erős csaj vagy. Felejtsd el és lépj tovább. Most is próbáld meg összeszedni magad, sikerülni fog. - Biztattam, s nem akartam lázítani mostohaapja ellen. Pedig a történtek hallatán, szívem szerint megátkoznám a gazembert. Addig sújtanám átokkal, míg nem könyörögne életéért.
- Nem akartalak megijeszteni a bálon, és sajnálom, ha túl bunkónak tűnt a nyomulásom. - Jegyeztem meg újra, hisz eddig nem igazán fogadta bocsánatkérésemet.
- Meg azt is, hogy olyan pofátlan voltam a szobádban...vagyis, azt ne, ott élveztem a birkózást. - Elnevettem magam, s közben a tiszafa reszelékét is hozzáadtam a főzethez.
- Ezt a rémes illatot, nagyon guszta. - Kavartam még párat a főzeten, úgy, ahogyan a lány mondta. Majd elzártam a tüzet, s elővéve pálcámat, hűtő varázslattal próbáltam ihatóvá tenni az ital hőmérsékletét.
Ez néhány percet még igénybe vett, de azután máris fiolába töltöttem a főzetet, s odaültem vele a lány mellé.
- Nézd csak Reilly, elkészült. Elég fura a színe, meg az illata sem túl jó. Ilyennek kell lennie? - Kicsit féltem attól, hogy nem a várt eredményt értem el. Nem tudtam, milyennek kell lennie a főzetnek, csak remélhettem, hogy ettől nem lesz még rosszabbul a lány.
- Idd meg, ettől jobban kell lenned. Csak nyugodtan. - Segítettem, hogy felülhessen, s óvatosan végig simítottam kezemmel a hátán. Lopva a lábára pillantottam, már rémesen festett és sürgetett az idő.
- Szeretném, ha ettől jobban lennél, hisz így kivel fogok menni a Farsangi bálra? Kinek fogom megint letépni a szoknyáját, hm?- Közelebb húzódtam mellé, s úgy ültem, hogy hátával mellkasomnak dőlhessen. Próbáltam átkarolni és kényelmet biztosítani neki. Nem tudtam, mire számítsak, ezért végig mellette akartam lenni.
- Na, hogy érzed magad? -Kezéből kivettem az üres fiolát, s kíváncsian fürkésztem pillantását.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-07, 10:36



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Ha betévedünk egy romos, múlt évszázad közepén felhúzott otthonba, melyet a lakók már kilencven évvel ezelőtt elhagytak, akkor kétségbeeshetünk, hiszen a legtöbb, ami kezünk ügyébe akad, az a vastag rétegként lerakódott szürke por. De ha azt a házat mágusok és boszorkák lakták négy generáció óta, akik nem kis hozzáértéssel művelték a szakmát, akkor nem kellett szánk elé kapva kétségbeesni, s a legrosszabbra gondolni, ahogy Aiden tette, s a mérgek hatásának gyilkos tünetegyüttest produkálva és én.
– Aiden…
Szándékomban állt felszólítani, erőveszteségem ellenére, hogy tegyen le minden segítségnyújtási próbáról, egészen addig, míg fel nem sejlettek előttem a Roxfort kuszán egymásba ékelt téglái, s a nehéz faliszőnyegek, melyek a Benedict hálószobájához vezető szakaszon köszöntek vissza rám nap, mint nap.
Hát persze!
Az agyam hiába pörgött, s talált megoldást, ha a tüdőm annyira fáradt volt, hogy bizonytalanságának falai között vergődő Aident, csak percek múltán tudtam megnyugtatni.
– Arra kell gondolnod, amire szükséged van. Minden itt lesz. Tudod… már mondtam.
Miközben beszéltem a fiatal mágushoz, oldalra fordultam, hogy pálcája hegyes vége könnyedén felszakítsa a khaki színű nadráganyagot.
Rettegve vártam, hogy Aiden hozzákezdjen a művelethez, hogy kiszedegesse a vékony üvegszilánkokat a combomból. A lehető legrosszabb dolgot tehettem, megfeszítette, izmaimat, amitől csak még jobban fájt, ahogy a vágó felület négy oldala újra felsérti a vérző területet.
Megugrottam a férfi karjai alatt, nem is egyszer, s a semmiből előttem termett tengerkék anyagból öntött párnába vájtam bele körmeimet. Szerettem volna sikítani a fájdalomtól, de kontrollálva magam, és figyelembe véve gyenge életjeleimet, lemondtam róla, hogy plusz feszültséget keltsek az amúgyis indulatszagra éhező helyiségben.
A szoba velünk lélegzett és élt.
Mire leszámoltam a padlón koppanva a hetedik szilánkot, elfelejtettem nyögdécselni, elégedetlenül mocorogni, megerőltetve magam, de némán és mozdulatlanul tűrtem, hogy kitisztítsa Aiden a sebemet.
Beszélt hozzám, s ebben a percben nem is kellett más, hogy a belsőm csillapodjon. Jót esett őszintesége, mégis azt gondoltam, hogy nem ennyire kegyetlenül fog hangzani története behegesedett múltjának.
Nem mondtam, hogy sajnálom, vagy hogy te szegény, esetlen mennyire rossz lehetett neked. Mindegyikünknek megvolt a saját sara, amit magán hordozott évek és évtizedek múltán is. Magamról tudva, mennyire nem vártam volna szánalmat a gyermekkoromat megkeserítő napokért, így jártam el vele szemben is.
Gondolva, hogy többet jelent egy érintés, minden szónál, pálcát tartó csuklójára csúsztattam kezemet, s biztatóan megszorítottam kézfejét. Nem kaptam el ujjaimat, kiélveztem, hogy bőröm alatt bőre hevert parlagon.
A kialakult csendben, adósnak éreztem magam mellette.
A közénk hulló bájitalos könyv belém fojtotta a szavakat, s inkább csak figyeltem arcát. Közelében könnyebb volt legyűrni a bőröm alatt acsarkodó fájdalmat, mint egyedül. Ahogy felolvasta a hozzávalókat a megfelelő bájitalhoz, magam képzeltem el őket, az előttünk álló üvegasztal tetején. A könyv lapján feltüntetett mennyiséget, gyakorlott bájitalkeverőként könnyedén belepréseltem egy-egy mérőpohárba, így a mérleg elhanyagolható volt. A bájitalok elhanyagolhatatlan kelléke az üst, a pipetta, a keverő és több méretű fiola is felbukkant az asztalon.
– Segítek, Aiden… nem alszok el, ígérem. De le is van írva… – mély levegőt véve, magam elé vettem a kötetet, s ujjamat a megfelelő soron végigfuttatva, magyarázni kezdtem. – A macskagyökeret összetöröd a mozsárban a varjúürülékkel. Aztán beöntöd az üst aljára. Három denevérszárny, ezeket elnagyolva tördeled össze, és belehajítod. Beleforgatod az alul forrongó mázba, és felöntöd félkancsónyi vízzel. Az articsókát és a tiszafakérget nem teheted bele egyszerre. A sáfrányt, citromfüvet az articsókával együtt összeaprítod. Mint mikor a manók hagymát apróznak az ebédhez… ilyen, egész aprókra. Többször átviszed rajta a kést. Biztos jó lesz… – bármennyire is azt ígértem, nem fogok elaludni, ragadtak a pilláim, s alig láttam ki a szemnek nevezett szűkös résen.
– Háromszor jobbra kell keverned, egyszer balra. Ezt öt és félszer ismétled. Ha felforrt, de csak akkor, beleteszed a tiszafa kérgét. Nem kell az egész. Reszelékre van szükség. Nem nehéz, Aiden… és semmit ne moss le. Mindent úgy tegyél bele, ahogy itt van.
Megvártam, míg a fiú hozzákezd a munkához. Az első mozdulatait még figyelemmel követtem, de ébren maradni szinte fizikai fájdalommal járt.
– Nekem is vannak sebeim. Csak azok nem látszanak.
Egész halkan kezdtem bele. Úgy suttogtam, mintha más, illetlen füle kihallgathatta volna szavaimat.
– Az apám elhagyta a családunkat, épp, hogy hét éves voltam. Ezért anyám kerített magának egy új férjet. Maximilian Brandstörm beette magát az életünkbe. Még csak kilenc éves voltam, nem volt hová mennem. Épp, hogy megtanultam írni és olvasni, még segítséget kérni is nehezemre esett. Nem menekülhettem előle, mikor kettesben maradtunk a kúriánkban. Nem ért hozzám soha, úgy. De ha ő ott volt, meztelenre kellett vetkőznöm. Az ölébe ültetett, úgy olvasott fel nekem. Elhalmozott ajándékokkal, a legszebb ruhákat hozta el nekem. Félni is elfelejtettem tőle, teljesen összezavarodtam a közelében. Utoljára közösen kellett vele fürdenem. Akkor már elmúltam tíz és néhány hónap választott el az iskolától. Ha nem jövök el tőle, akkor „felvilágosít”. Ő így nevezte. Megkérdezte, miközben mosta a hajamat, hogy akarok-e én lenni a legfelkészültebb kislány lenni a Roxfortsban. Mindig tudásra és információra éheztem, azt mondtam neki, igen. Ha másnap nem hagyom ott az otthonomat és a csonka kis családomat, megerőszakolt volna. Hogy felkészülten mehessek az iskolába.
Lehunyt szemhéjaim mögül egy kósza könnycsepp tört utat magának. Fájó kezemmel azonnal letöröltem, hiszen egyáltalán nem sajnáltatni akartam magam. Csupán túl érzékeny voltam, ha erről a témáról volt szó.
Tekintetemmel kitapogattam a pálca fényénél dolgozó Aident, s figyeltem, ahogy készíti a bájitalt.
– Nagyon jó lesz. Mindjárt kész. Ide érzem az illatát, hogy rotyog. Mehet bele a reszelék.
Alig vártam, hogy megigyam azt az ocsmány ellenszert. De hát, ittam már ennél rosszabbat is, mikor Benedictel felpróbáltuk egymás alakját a Százfüléfőzetnek köszönhetően.




made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-06, 18:55

Láttam már méregtől szenvedni társamat, s nem kívántam újra élni azokat a gyötrelmes pillanatokat, ahogy végig kellett néznem más szenvedéseit, segítségnyújtás nélkül. A nagyapám tehetséges méregkeverőként könnyű szerrel ártott annak,aki útjában állt, s egyszer sajnos ennek szemtanúja kellett, hogy legyek. Még most is magam előtt láttam azokat a gyötrelmes képsorokat, amint elszürkült a fiatal férfi arcbőre, pupillái kitágultak, s szinte kővé dermedtek. Szája habzott, tenyerét véresre kaparta fájdalmában.
Reillyn is látszottak a mérgezés jelei, hisz egyik pillanatról a másikra lett rosszul karjaimban, s minden olyan tünet együttest produkált, mely veszélyre utalt. Nem kellett megszólalnia sem, elég volt csak ránéznem, láttam, s éreztem szenvedését. Nem voltam vak, teste reszketett, ahogy a hideg végig futott rajta újra, s újra. Bőre elsápadt, már-már szürkévé vált, tekintete nem fénylett már, ajkai kiszáradtak, szemei alatt sötét karikák ültek meg, s a lábának felületét fekete sebek tarkították.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudtam, ebbe akár..bele is halhat. S mintha ezt a lány is érezte volna, szemeiből könnyek gurultak végig arcán, s szipogva ejtette ki ajkain nevemet.
- Csss, rendben lesz minden, ne ess pánikba, az csak segíti a méreg terjedését. Végy mély levegőt, és nyugodj meg. Ki fogok találni valamit, rendben? – Aggasztott a helyzet, nagyon rossz bőrben volt Reilly, s nem akartam elveszíteni. Láttam, hogy mennyire fázik, ezért gyorsan körbepillantottam, s amint kiszúrtam azt a pokrócot, amit korábban Ő is, odaugrottam érte. Ráztam az anyagon párat, s azután beterítettem vele a lány felsőtestét, lábait azonban szabadon hagytam.
- Ez kockás, egyáltalán nem megy a szemed színéhez, ígérd meg, hogy odakint nem fogsz kockásat hordani, rendben? – Mindenféle hülyeséggel próbáltam a lány gondolatait terelni, hogy lehiggadjon, s szervezetére is hasson a lelki nyugalom. Ugyan nem voltam pszichológus, sem csodadoktor, de biztos voltam abban, hogy a méreg terjedését valahogy meg lehet állítani, vagy legalább lassítani.
Nem akartam pánikba esni, mégis féltem, hogy kifutok az időből, s a minimális gyógyászati ismereteimet sem tudom majd felhasználni. Ilyenkor bántam igazán azt, hogy azokon az órákon lustálkodtam és inkább telefirkáltam a füzetemet mindenféle rajzokkal. Most talán életet menthetne egy-egy elfecsérelt óra.
- Reilly, gondolkodj, minden információ hasznos lehet. – Ott álltam a lány mellett, tenyereim közt melengettem kézfejét, s tehetetlenül figyeltem szenvedését. Végig pillantottam törékenynek tűnő testén, gyengeségtől elhalványodott vonásain és sajnáltam. Bárcsak átvehettem volna fájdalmából egy darabot, de erre egyetlen varázslat sem volt alkalmas.
- Meg kellene próbálnom kiszedni a szilánkokat a lábadból. Most szét fogom vágni a nadrágodat a sérülésed mentén. – Azzal előkaptam a varázspálcámat, s annak segítségével, nagyon óvatosan igyekeztem felhasítani a lány bokája mentén a farmer anyagot. Erősen összpontosítottam, mert nem akartam újabb fájdalmat okozni.
Ahogy láttam, hogy az anyag kellően szétszakadt, abba hagytam a varázslatot, s nagyon óvatosan széthajtogattam a durva szövetet, hogy ne legyen lefedve sérült testrésze. Szörnyű látvány volt, ahogyan az apró üvegszilánkok a bőrében tanyáztak, s körülöttük fekete csíkok, s foltok szaladtak szanaszét, kúszva egyre feljebb, a lány combjainak irányába. Mindenképp meg kellett állítani a mérgezést.
- Ez az, sorold csak, figyelek. – Végre , úgy tűnt, hogy Reillyt tényleg igazi harcias amazonból faragták, hisz minden kínja ellenére kérésemnek eleget tett. Koncentrált, s próbálta felsorolni nekem azokat az összetevőket, amik talán a véráramlatba jutva mérgezést okoztak.
- Aúcs, mire készültél te? Hogy felrobbantsd Londot? – Meglepődtem, hogy mennyi minden bájitalt, s egyéb mérgező eszenciát hordott táskájában. Ki nem néztem volna ebből a szépségből, hogy egy igazi kis méregkeverő, aki ilyen sok ártalmas kotyvalékkal foglalkozhat. Bármelyik összetevőt sorolta, azonnal elfintorodtam, hisz a maga nevében mindegyik mérgező lehetett.
- Ne, ezt most hagyd abba! Felejtsd el a végtagok elvesztését, az én karom se hullott darabokra, a te lábad is tökéletes lesz, ugyanolyan dögös és szexi lesz a bokád és a combod, mint amilyen eddig is volt. – Rá kellett szólnom, mert egyrészt engem is frusztrált a negatív hozzáállása, másrészt hallani sem akartam arról, hogy efféle következményei legyenek ennek a balesetnek.
- Gondolkodjunk! – Intettem őt csendre, s nagyon erősen összpontosítottam, miközben ott guggoltam mellette, s ujjaim közt a pálcámat forgattam. Annyira akartam emlékezni az elmúlt nyolc év tanulmányaira, hogy eszeveszetten kutakodtam emlékeim közt. Újra éreztem, ahogy kiver a víz, ezúttal a stressz okozhatta már. Idegesen túrtam a hajamba, majd a lányra kaptam pillantásom, mikor újra megszólalt.
- Bezoárkő? Basszus, honnan szedjek most ilyen követ? Ez nem lesz jó Reilly, valami mást kell kitalálnunk. – Aggódva álltam fel, s ide-oda dőltem, egyik lábamról a másikra helyeztem testsúlyomat. Hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy kivegyem a szilánkokat, legalább addig is teszek valamit, s nem tétlenül nézem végig a szenvedését.
- Jó, ez jó ötlet. Rendben van, de ez fájni fog. – Ezúttal letérdeltem, sokkal nagyobb stabilitást jelentett, mintha csak guggoltam volna. Úgy legalább kevésbé fáradok, s jobban tudok koncentrálni is.
Bal kezembe vettem a pálcát, azzal világítottam a sebre, majd jobb kezemmel igyekeztem eltávolítani az üvegszilánkokat. Gondot okozott az, hogy sokkal apróbbak voltak, mint ami az én vállamban állt meg, így nehezebben is lehetett azokat kihúzni.
- Ne haragudj..tudom, hogy fáj, de gyors leszek. – S minden egyes szó közben kikaptam egy szilánkot a lábából. Rossz volt hallani, s érezni azt, hogy mennyire fáj neki mindaz, amit teszek, de ha csak arra gondoltam, hogy ettől majd jobban lesz, máris megérte. Kérdése eközben meglepett, s egy pillanatra némán kaptam fel tekintetemet, hogy íriszeibe fúrhassam pillantásomat.
- Nem, a tiéd meg fog gyógyulni. Még időben kapsz segítséget hozzá. Az én hegeim azért maradtak meg, mert nem volt se pálcám, se bájital, hogy meggyógyulhassak. – Egy pillanatra elnémultam, eszembe jutott nagyapám, aki hol derékszíjjal, hol ostorral ütött, s napokig odalent tartott a pincében, ha nem úgy viselkedtem, ahogyan azt tőlem elvárta.
- A nagyapám öröksége, egy igazi seggfej volt, aki agresszióval próbálta rám tukmálni az ostoba nézeteit. Így próbálta elérni, hogy egy bábjátékos legyek a játszóterén. Néha megvert..aztán meg napokra lent hagyott a pincékben. Nem fontos, már nem fáj…- Tettem hozzá, s ahelyett, hogy folytattam volna nem túl rózsás gyerekkori élménybeszámolómat, inkább arra ügyeltem, hogy befejezzem a seb kitisztítását.
Az utolsó üvegszilánkot is eltávolítottam a sebből, majd ingem anyagát gyengéden nyomkodtam bőréhez, hogy felitassam a méreganyag egy részét.
A sebet sikerült megtisztítanom, a véráramba került fekete vészt azonban továbbra sem tudtam megállítani. Ideges lettem.
- A francba, mi a fenét csináljak??? Bárcsak lenne itt valami könyv, ami leírja, hogyan hatástalanítsunk mérgeket. – Elkeseredetten ejtettem ki a szavakat, váratlanul azonban az ölembe hullott egy a semmiből.
- Mi a franc? – Döbbenten pillantottam a lányra, s akkor jöttem rá arra, amit már korábban is említett. Hogy ez az épület valószínűleg hasonló lehet a szükség szobájához.
Azonnal lapozni kezdtem a könyvet, s kerestem a sorok közt.
- Méregkeverés…nem, ez nem kell. Mérgek fajtái…mérgezések különböző tünetei.. ez az. – Felcsaptam a könyvet, s a rajzos ábrák közt olyasmit kerestem, ami hasonlított Reilly sérülésére.
- Uhh..jó, ne ijedj meg, csak döbbenet miket írnak. – Egy pillanatra felnéztem a lányra, majd visszatekintettem a sorok közé. Ott volt leírva, miféle főzet kell ahhoz, hogy hatástalanítsuk a mérgeket.
- Oké..Reilly segíts nekem. Én ehhez tök hülye vagyok. Megcsinálom a főzetet, csak mond, hogy mi kell hozzá, és mit hogyan csináljak. – Majd – ha a lányban volt elég erő – kezei közé csúsztattam a könyvet, s mellé térdelve, közel hajolva fejéhez, én kezdtem olvasni neki sorokat.
- Olyasmit ír, hogy macskagyökér, denevér szárnya, varjú ürüléke, citromfű és sáfrány. Articsóka és tiszafa kérge. De azt nem írja, hogy ezekből hogy csináljak bájitalt. – Teljesen kétségbe estem, soha életemben nem voltam jó a bájitalok főzésében, így mindenképp szükségem volt a lány segítségére.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-06, 11:30



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Aiden többet várt volna az estétől, mint amit jelen helyzetemben nyújtani tudtam neki.
Korábban nyaka köré font karjaim erőtlenül folytak le mellkasán. A derekamat ölelő karjáért lehettem a leginkább hálás, hiszen az akadályozott meg kínjaim közepette, hogy a földre rogyjak. Erőtlenségemben is kapaszkodni akaró, görcstől húzott ujjaim belemartak a fiatal mágus meztelen alkarjába.
Az eddig gyomortájékon ható bájitalok lejjebb haladva testemen, fájdalmasan összerántották izmaimat. Nem voltam még elszenvedője Cruciatus átoknak, de ahogy a történetekből kisejlő fájdalmat elképzeltem, az teljességgel ezt a jelenetet festette le. A fejem szét akart robbanni a nyomástól, irhám alá több ezer tű ékelte be magát, a csontjaim savban vergődtek, belső szerveimet négy oldalról körbe fogva rugdalták teljes erőbedobással bőrbakancsba bújtatott lábfejek.
Rosszul voltam. Óráknak tűnő rövid percekig tiporta legyengült testemet a fájdalom. Látásom elhomályosult, épp csak foltokat láttam Aiden varázspálcájának fényénél. Szavai körbeöleltek, de a szervezetembe került méregtől toprongyosra cincált idegeimen nem nyertek értelmet maguknak.
Ellenkezni sem erőm nem volt, sem lélekjelenlétem.
Mire testem vízszintesen elhevert a kanapé koszszemcsés felületén, belsőmben alább hagytak a vérmesen tomboló gyötrelmes megpróbáltatások.
Mozdulatlanul feküdtem, alig észrevehetően szuszogtam, miközben pillantásommal a sötét plafont tüntettem ki. Megszólalni sem mertem, nehogy a múlttá vált kálvária visszatérjen, s újabb gyötrelemhullám seperjen végig rajtam.
Úgy remegtem, mint akinek csontjait törték, s órákig kínozták. Könnyek futották el félelemtől szemeimet, melyek egyre csak gyűlő társaiktól kiszorítva érezték magukat pilláim közül, s végigszánkáztak száraz arcbőrömön.
– Aiden… – szipogva, hangtalanul próbálgattam a fölöttem magasodó fiú nevét. De még sokadik alkalommal is elhalt hangom, mire neve végére értem voltam.
Hirtelen érkező fájdalom gyűrt maga alá. Ruhám kötött anyaga alatt hideg verejték csókolta végig lüktető porcikáimat. Fáztam. Nem éreztem testem hőmérsékletének változását, így a kimerültség előjeleként fogtam fel a hűs étert.
– Mi volt a táskámban? – ismételtem meg inkább magamnak a kérdést, csak hogy összegyűjtsem gondolataimat, egy rövid, de velős válaszra.
– Bájitalok. Voltak antiszérumok, erős mérgek, de mágikus varázslatokat feloldók is. Ezekre nincs ellenszer, Aiden. Nem érintkezhettek volna emberi szövettel, mind a fekete varázslat egy ágát voltak hivatottak elpusztítani. Nem tudhatjuk, milyen következményük lesz. Talán elvesztem a varázserőm. Vagy nem használhatom többet a lábam, mert elhalnak benne az idegek. Kúpcsiga mérgének kivonata, csattanó maszlag, gyöngyvirág, aszaltfüge, patkánylép, piócalé, százszorszép gyökér. A legtöbb üvegben ez volt.
Pihegve tartottam szünetet.
– Én kevertem őket, és erre nézd meg…
A félhomályban sikerült Aiden kezét megszereznem. S maradék erőmmel azt tartottam szegycsontomra fektetve.
– A legtöbbet sötétvarázslatok feloldására használják. De egy mérget csak erősebb méreg teríthet le. Egy valamit tudok, ami segíthetne, de ebben a házban, biztos nem lesz. Bezoárkő. De ne… ne hagyj itt.
S erősebben markoltam meg kézfejét.
– Szedd ki a szilánkokat a lábamból, kérlek… aztán egyszerű, száraz ronggyal itasd fel a rajta maradt bájitalokat. Szerinted, nekem is olyan hegeket hagy majd a lábamon a sérülés, mint neked a hátadon?
Igen… láttam őket, csak eddig nem mertem rákérdezni. Most viszont, hogy megütött annak érzése, hogy már minden mindegy, s talán ez az utolsó beszélgetésünk, meg akartam ismerni, amennyire csak képes voltam állapotomban.  




made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-05, 21:43

Míg Reillyt magamhoz öleltem, éreztem testének melegét, szuszogását a nyakamnál, sikerült elfeledkeznem arról, milyen egy sötét és veszélyes helyen vagyok beragadva, valahol jó pár méterrel a föld alatt. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ott volt mellettem, sokkal jobban elterelte figyelmemet félelmeimről, mint bármi más. Egymás karjaiban el tudtam képzelni, hogy egy kényelmes ágyon pihenünk, vagy valamelyik klubhelyiség karfáján az éjszaka homályában.
Csókjaimmal hintettem puha bőrét, nyakának kecses vonalát, majd kulccssontját, melyről ujjaimmal igazítottam félre a kötöttes pulóver anyagát.
- Talán nem is olyan rossz ez a hely, elüthetjük az időnket. – Játékos mosoly villant ajkaimon, amit nem biztos hogy láthatott a lány a sötét szobában. Sajnos, egyetlen rés sem volt a falakon, ahonnét fény szűrődött volna a helyiségbe. Kizárólag a varázslat hozhatott világosságot körénk, bár ebben a helyzetben még az is elhanyagolható volt.
Reillyt az ölembe húztam, s ha engedte, tenyeremet combjára futtattam. Éreztem, ahogy átfonja karjaival a nyakamat, nem gondoltam, hogy ez lenne a tiltakozás jele. Egyértelműen zöld utat kaptam, s ezzel élni is akartam. Jó néhány napja kerülgettük már egymást, korábban már az osztályteremben is izzott köztünk a levegő, még ha csak szúrós szócsatáinkról volt szó.
Minden porcikámban kívántam, érezni akartam testét, s azt akartam, hogy ő is érezzen engem. Szemtelenül csúsztattam balomat fenekére, s jobbommal újra combján simítottam végig, mikor rám szólt.
- Dehogy nem, minden rendben van. Előfordul néha, hogy ágaskodik. – Jegyeztem meg szemtelen vigyorral, hisz érezhette ágyékom keménységét. Megőrjítette gondolataimat, ezért is kellett néhány másodperc , hogy újraértelmezve szavait, s érezve rajta a változást, észrevegyem, hogy tényleg nem stimmel valami a lánnyal.
- Hé, mi a baj? – Már biztos voltam abban, hogy valami tényleg nincs rendben. Reilly előre dőlt, közben kapaszkodott belém, s szinte érezni lehetett, hogy elgyengül az ölemben.
Ahogy rám szólt, azonnal el is vettem kezemet combjáról. Nem hangzott túl jól, hogy szédül, s kezdett megijeszteni kijelentéseivel.
- Megütötted? – Értetlenül ráncoltam homlokomat, hisz úgy emlékeztem, használtam a csonttöréseket gyógyító varázslatot, közvetlenül azután, hogy kihúztam Őt a romok alól. Egyik kezemmel támasztottam már csak derekát, másikkal kezembe fogtam pálcámat, s fényt gyújtottam.
- Lumos! – Újra világos lett közvetlen közelünkben, így szemügyre vehettem a lány arcát. Rémesen sápadt volt, szó szerint hasonlított hófehérkére.
- Jesszus, rémesen festesz. – Kicsúszott a számon, bár talán jobb lett volna, ha nem bókolok ilyen kedvesen a lánynak. Arcáról lejjebb vezettem a pálcát, végig a testén, s ahogy megláttam lábát a szakadt ruhadarabok alatt, már azonnal láttam, hogy nagyobb a baj, mint azt gondoltam.
- Van egy jó, meg egy rossz hírem. – Reilly szemeibe pillantottam, s mielőtt még választhatott volna , hogy melyikkel kezdjem, magamtól feleltem.
- A jó hír, hogy vehetsz magadnak egy új nadrágot, mert ez tönkre ment. A rossz hír…nos, a rossz hír az, hogy tele van apró szilánkokkal a lábad és nagyon úgy néz ki, hogy mérgezést kaptál. Ezt pedig minél előbb meg kell szüntetnünk. – Halvány mosollyal próbáltam biztatni, s elütni az amúgy komoly problémát. Ismételten nekem kellett erőt venni magamon, s elhitetni a lánnyal, hogy mindenre van megoldás.
- Le kell dőlnöd, azonnal. – Karjaimba véve a lányt, visszasétáltam vele a ház azon részére, ahol még volt élhető tér, s ott hevert egy kényelmes, kopott kanapé. Nem volt túl bizalomgerjesztő, valószínűleg évtizedek óta ültek rajta a porcicák, de még így is sokkal jobb pihenőnek bizonyult, mint a hideg deszkák.
Óvatosan fektettem a lányt a kanapéra, s lábait vízszintes helyzetbe fektettem. Nem akartam, hogy a vérárammal közelebb kerüljenek a mérgek szívéhez, tüdejéhez. Ki tudja, miféle dolgok kerültek sérülésébe.
- Figyelj rám Reilly, fogalmam sincs, mi lehet ez, valami méreg. Tudnom kellene azt, hogy mi robbant fel melletted. Nem mindegy, mivel próbáljuk semlegesíteni. Nem szeretném, ha rosszabbodna az állapotod, szóval segíts nekem. Nem vagyok jó bájitaltanból, sem pedig gyógynövénytanból. Mi lehetett nálad, és mivel hatástalanítsam?
Észrevettem, hogy a lány nem nagyon figyelt rám. Úgy tűnt, mintha pillái elnehezülnének, s magával ragadná az álom. Ezt nem engedhettem meg, ébren kellett maradnia.
- Reilly, nézz rám. Hallod? Segíts , és kezd sorolni, miféle dolgok lehettek. Segíts nekem. – Picit megrázogattam vállait, de csak finoman. Nem megnyomorgatni készültem Őt, csupán észhez akartam téríteni, hogy velem maradjon.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-05, 20:04



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Aidenen hamarabb felfedeztem a szorongás jeleit, mint magamon a mérgezésből fakadó, baljós tüneteket. A sarokba állított tükör sima képét elkerültem a pálcám végén gyújtott fényvilággal, hogy még véletlen se kelljen látnom hófehér, elhűlt vonásaimat, izomgörcs miatt összegörnyedt testemet.
Mikor elkapott a szédülés, s fájdalmam tört döfött szemgödröm mélyébe, még akkor is Aiden mellkasának, fantazmagóriáim alaptörténetéből kíméletlenül kigyomlálásán dolgoztam.
Hiszen a heves hányingert megelőzően, ahogy átjöttem a nappaliból, láttam egy pokrócot a kanapé karfáján lelógni. Kötött volt, poros, és talán még érintése is durva lett volna a fiú meztelen mellkasának. Mégis, jobban éreztem volna, ha nem találom állandóan szembe magam vele.
– Miért nem mondtad, hogy ezért akarsz olyan gyorsan kijutni? Bolond… akkor kitaláltunk volna valamit, már előbb – hajtottam oldalra fejemet, miközben szemeimben megrovás gyenge dühe csillant. Nem akartam, hogy miattam érezze kellemetlenül magát, így azonnal a pléd emlékezetembe vésett helye felé indultam volna, bal lábamat aktívan húzva magam után.
Éppen belefáradtam az első lépésbe, mikor éreztem egy gyengéd rántást karom felöl. Hamar kibillentem egyensúlyomból, s ahogy Aiden várta, ölébe heveredve végeztem.
Azonnal valami biztos pont után akartam kapni, amibe belekapaszkodva kiránthatom magam kiszolgáltatott testhelyzetemből, de amint megéreztem hideg tenyerem alatt forró bársonyát testének, visszahúztam kézfejemet.
– Bocsi… ez hideg volt.
Aiden valószínűleg meg sem hallotta szavaimat, hiszen keze, mintha enyém kezdeményezésére várt volna, kusza tincseim alá futott, hogy pőre bőrömet védtelenné tegye, s csókjával kínozzon az érzékeny területen.
Megremegtem.
Igaz, hogy már percekkel ezelőtt is görcs feszítette az izmaimat, de azt hiszem, Aiden közelsége tett rá még egy lapáttal a gyomromban repkedő lepkék izgatottságára.
Meguntam hazudni magamnak és neki. Túl jól esett, ahogy egyre többet mutatott meg ebből az ismeretlen tudatlanságból. Felkeltett kíváncsiságomat, vajon mit tud még tenni ajkával, ami ennyire jól eshet bizsergő bőrömnek?
Két karom automatikusan indult meg tarkója irányába. Ahogy a múltkor még neki kellett kezeimet felvezetnie felsőtestén, úgy most berögződött mozdulatként tettem eleget szívem sóhajának, s engedtem őt közel kerülni magamhoz. Nem mondtam, s hangosan jelét sem adtam, de vártam a folytatást, annak az apró és érzéki csóknak testvéreit kulcscsontomon aranyláncként sorjázni.
Közelebb húzódva hozzá, homlokomat vállára döntöttem, s szinte már felé is fordultam, remélve, hogy ő is vágyik csókomra, de még mielőtt bármi is történhetett volna közöttünk, felfordult a gyomrom, s úgy megszédültem, hogy ha Aiden nem tartja testemet, a földre esek.
– Valami nincs velem rendben, Aiden…
S ugyan nem tudtam, mi történt, a szervezetem hiába jelzett, tehetetlen voltam. Belekapaszkodva saját combomba, előre dőltem, hiszen hányinger környékezett.
Kettős látásom miatt azonnal lehunytam szemhéjaimat. Rosszul voltam. Mondanom sem kellett, Aiden láthatta rajtam, hiszen erőtlenül lógtam karjának fogásában.
Kezdtem belátni, hogy innen csak egy út van tovább és az kifelé vezet, vissza a Roxfortba. Rossz ötlet volt idejönnünk, s azt képzelni, hogy gyerekként leteszünk valamit az asztalra, csak mert kinyitottunk néhány ajtót.
Előreláthatatlanok voltak a ház ránk nehezedő következményei. S csak Aidennek volt elég esze, hogy ezt átgondolja.
– Ne nyúlj a combomhoz… nagyon fáj. Szédülök.
Csukott szemmel is forgott körülöttem a világ. Olyan erősen lüktetett az ér tarkómon, hogy mozdulni sem mertem.
A kulcsszó már elhangzott, hiszen Aident figyelmeztettem combomból érkező fájdalmamra, de annyi eszem nem volt, hogy a tömény bájitalok, melyek összenyaldosták a lábamba álló szilánkok élét, s mérgezést vittek a testembe.
A szétszakadt nadrág anyaga mellett jól látszott, hogy feketedett el combom keskeny foltja.
Folyt rólam a víz, s kimerülten sóhajtottam fel, mikor úgy éreztem, engedett a koponyámat szorító fájdalom.



made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-04, 22:35

Nem szóltam vissza Reilly azon megjegyzéseire, hogy akár el is mehetek és ugyan minek is követtem őket. Persze, joggal tette fel kérdését, de én is joggal kételkedhettem benne. Követtem, mert féltettem Őt, s nem bíztam az ostoba tervükben, hogy hatalmas kincsek nyomába erednek majd ketten, hogy megváltsák a világot. Az más kérdés, hogy így legalább szembesülnöm kellett kapcsolatuk milyenségével is. Csókjuk még mindig előttem lebegett, csalódott voltam, amiért a lány nem volt őszinte hozzám. Csoda hát, hogy annyira ellenszenves volt nekem Benedict, s nem repestem az örömtől, hogy fel kell kutatnom a romok között?
- Igen, valószínűleg félreismertelek. – Csak ennyit feleltem, miközben mélyen tekintetébe fúrtam íriszeimet. Nem tehetségét vontam kétségbe, s nem abban nem bíztam, hogy ne tudná megtalálni azokat a kincseket. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen lány, mint Reilly, nem adná olyan könnyen azokat a kincseket, s foggal-körömmel ragaszkodna ahhoz, hogy elvigye, amiért jött. Szavaimmal azt akartam sugallni a lány felé, hogy mindenről tudok, s kár tovább hülyítenie.
Ő persze mindebből mit sem vett észre, valószínűleg továbbra is azt gondolta, hogy én vagyok a bunkó, amiért elegem lett a romok közti mászkálásból, s ki akartam szabadulni végre a felszínre.
Szó szót követett, nem állt szándékomban vitatkozni vele arról, hogy ki mit szeretne csinálni. Ha Ő kincset akar keresni, hát keressen, én biztos nem veszek részt benne. Bosszantott, hogy mennyire védte Beaufortot, aki láthatóan ott hagyta őt egy levegőtlen, dohos lyukban. Nem is tudom, ki emelte volna le róla a gerendát, ha nem én..
Még mindig ezen gondolatok kavarogtak fejemben , mikor a lány már segítségemre sietve igyekezett kihalászni hátamból az üvegdarabot.
- Lebénul? Miért bénulna már le? Reilly, ne gondolkodj efféle baromságokon. Csak fogd meg, rántsd ki és kész. – A lánynak szüksége volt némi noszogatásra ahhoz, hogy ne féljen efféle segítségnyújtástól. Lehet, hogy kicsit ügyetlen volt, saját magára veszélyes, de azt kizártnak tartottam, hogy ha máson kell segítenie, akkor ne menne neki.
Kegyetlenül fájt, ahogy kihúzta belőlem az üvegdarabot, s bár felszisszentem, igyekeztem elnyomni fájdalmamat. Ha jobban szemügyre vett, hátamon láthatott néhány apró heget. Nem ez volt az első eset, hogy szilánkok fúródtak a hátamba, s talán éppen ezért viseltem annyira jól a sérüléseket.
Amint megszabadultam az idegen testtől, testemmel felé fordultam a széken, hisz látni akartam a tekintetét, mikor korábban feltett kérdésemre válaszol. Látni akartam, hogy vajon igazat mond-e, vagy újabb hazugságot kreál majd.
- Értem, akkor ez amolyan baráti csók. Hm..- Hangom kissé gúnyos lehetett, bár igyekeztem elfojtani sérelmeimet. Abban mégis csak igaza volt, hogy semmi közöm ahhoz, kivel mit csinál. S ráadásul ismét nyakon öntött azon megjegyzésével, hogy amúgy is van baráta, Ó persze, gondolhattam volna.
- Ja, persze. Nagyon tudsz vigyázni magadra. – Megforgatva szemeimet, újra hátat fordítottam neki, s a velem szemben álló zongorát kezdtem bámulni. Nem akartam sem tagadni, sem megerősíteni, hogy követtem Őket.
Éreztem, ahogyan átköti vállamat, rászorítja a textilt, s ekkor újra visszapillantottam, hogy lássam, mit csinál pontosan. Ügyes kezei voltak, de nem akartam megdicsérni, nehogy elszálljon magától.
- Hah, de vicces vagy. – Megjegyzésére újra gúnyosan kellett, hogy feleljek, mert egyáltalán nem értett meg. Nekem túl fontos volt az élete, az hogy ne sérüljön meg, s ott legyen velem a Roxfortban. Oly sok érzést tápláltam már iránta, amiről talán még csak fogalma sem volt. Tervezgettem, hogy majd beszélgetek vele, s elárulom neki titkaimat. Ez azonban megsemmisülni látszott, ahogy fellobbantak köztünk a vita első szikrái.
Makacs módon ültem tovább a széken, nekem semmi kedvem nem volt az ostoba kincsvadászathoz, hogy találjak néhány bizsut, amit aztán körül ugrálhatok örömömben. Én már annak is örültem volna, ha újra friss levegőt szippanthatok, s láthatom felettem a csillagos eget. Ez azonban elég lehetetlennek tűnt, tekintve, hogy egy második világháborús , leamortizálódott , egykor háznak nevezett putriban dekkoltunk.
Ráadásul a falak kezdtek összemenni, s egyre kisebb lett köröttünk a helyiség. Legalábbis én minden pillanatban ezt éreztem, s ezzel együtt nőtt a görcs a gyomromban. Már nem csak a homlokomról fojt a víz, de talán már a gatyámról is. Tenyereim is megizzadtak, ajkaim kiszáradtak, s a szívem dübörgését füleimben éreztem. Nem eshettem pánikba, ki kellett bírnom ezt.
- Szerintem akkor sincs értelme ennek a kincskeresésnek. Még ha találtok is valamit, nem biztos, hogy igaz a legenda. Talán egy unatkozó fazon írta össze azt a sok baromságot, hogy megtévesszen másokat. De tény amit akarsz, csak siess, mert nem akarok itt éjszakázni. – Jelentettem ki, miközben fejemet a falnak döntöttem, s próbáltam elképzelni, hogy egy tisztáson vagyok, ahol madarak csicseregnek.
Megtehettem volna azt, hogy szépen felállok, megkeresem a kiutat és lelépek, de nem vitt rá a lélek. Úgy éreztem, hogy vigyáznom kell Reillyra, pláne, hogy az a mihaszna Beaufort még mindig nem került elő. Gondolataimban még mindig a lány válaszai kavarogtak, hogy nincs közte és Benedict közt semmi, csupán barátok. Már kezdett felemészteni annak a gondolata, hogy mi van, ha ez a lány tényleg csak szórakozik velem.
Néha rápillantottam, elhúztam számat, s szemöldökeimet is összeráncoltam, amikor szerencsétlenül kiborította a szekrények tartalmát. A durva csörömpölés nem tett jót nekem, már amúgy is tele volt a hócipőm az egész helyzettel.
- Nem tudom, Reilly. Mondjuk valamelyik asztal fiókjába rejteném el, vagy egy olyan könyvben, amit biztosan nem nézeget. Tényleg nem tudom. De nem lehetne, hogy felkapnál néhányat azokból az aranyozott evőeszközökből, aztán azzal elhúznánk innen? Találtál valamit , elemezhetnéd, hogy kinek a dns-e lehet a villákon, ki evett vele utoljára és mit. Kiállíthatnátok Beaufortal egy múzeumban. – Nem tagadom, hangomban volt némi gúny, ezzel azonban nem őket akartam kifigurázni. Csak rohadtul idegesített már a bezártság, s éreztem, hogy megbolondulok odabent.
- Reilly! – Az újabb csörömpölésre odakaptam tekintetem, s láttam, hogy a lány egy szekrényfiók alól mászik ki. Nagyszerű, ennyire tud magára vigyázni…
- Komolyan, melletted két perc alatt meg lehet bolondulni. – Fejemet megráztam, majd előre hajoltam, s egyik tenyeremmel támasztottam meg homlokomat. Rosszul éreztem magam, nagyon.
- Tessék? – Felkaptam pillantásomat a lányra, s magam is éreztem, hogy csak úgy folyik rólam a víz.
- Mert…igen, tudom. Én csak…nem bírom a bezártságot. Kiborít. – Nagy nehezen beismertem gyengeségemet előtte, bármilyen ciki is volt. Mindenkinek lehetett valami gyenge pontja, s nekem ez volt az. Kifejezetten irtóztam az efféle sötét, bezárt helyektől, pláne ha tudtam, hogy nincs kiút.
- Ne…nem kell. – Elkaptam a lány tenyerét, mielőtt még tovább állt, s odahúztam az ölembe, majd kezeim közé fogtam bársonyos kézfejét.
-Inkább csak ülj ide az ölembe, az jót fog tenni. – S egy hirtelen mozdulattal az ölembe rántottam a lányt. Lehet, hogy vacakul voltam, de figyelemelterelésnek még mindig jobb egy kis flört, mint hogy azt várjam, mikor omlik rám újra a fal.
- Veszedelmes céda vagy te – Sejtelmes mosollyal fürkésztem tekintetét, miközben félresöpörtem hajszálait a nyakáról, s közelebb hajolva, csókot leheltem bársonyos bőrére.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-04, 16:57



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Alsó ajkamat megesetten szívtam be.
Kételkedve figyeltem néhány lépéssel elmaradva Aident, amint a kedvemért Benedictet kereste. Nem tudtam tartani vele a lépést, így inkább lemaradtam, hogy sérült combomban ne tegyek több kárt. A légzés már nem ment nehézkesen, de mellkasomról nem éreztem, hogy bárki is leemelte volna a gerenda súlyát.
– Aiden…
Szóltam halkan a fiú után, aki egyre zaklatottabb lett. Meg sem hallotta hangomat, dühödten kapta egyik falszakaszról másikra pálcáját, hogy a beomlott falak alatt életre utaló jelet kutasson. Belül majd elepedtem, hogy ne leljünk rá Benedictre. Élettelen teste csak még jobban kiborítana. Nem lehet, hogy őt veszítsem el, ugye?
Nem lehet, hogy választanom kelljen, s itt hagynom őt.
A velem maradt fiú elégedetlenkedése kegyetlen szavakat okádott a világra. Nem tehettem róla, de rosszul esett, hogy Aiden mély unszimpátiát érez Benedict irányába. Nem faggattam érzései miértjéről. Bezárkózva hallgattam ócsárlását, ellenséges felütéseit kijelentéseinek, miközben úgy éreztem, hogy hiába áll tőlem karnyújtásnyira a fél világ választ tőle el. Tényleg ez az az Aiden, akit megismertem, s akiről azt mondtam, hogy szeretem?
Hol volt ilyenkor Benedict?
Nem hagyhatott itt. Ő ilyen soha nem tenne.
Nem engedhettem meg magamnak azt a könnyedséget, hogy kételkedjek a legjobb barátomban, s bármit is adjak Aiden rosszindulatú szavaira.
Elbizonytalanodtam, s már nem tudtam, hogy mit szerettem benne.
– Aiden, szabad az út! Nem kértelek, hogy kövess. Keresek neked egy kijáratot, és indulhatsz vissza a Roxfortba. De én, nem mozdulok, egy tapodtat sem innen, amíg Benedictet nem találom meg!
Indulatosan teremtettem le Aident, aki kihozott a sodromból. Soha nem hittem volna, hogy az első nézeteltérésünkkor ilyen pocsékul fogom érezni magam? Hol volt megírva, hogy a szerelmeseknek veszekedniük kell a kapcsolatuk megszilárdulásáért?
– Nekem ez fontos. Az a gyűrű, többet ér, mint a mi hármunk élete egybevéve… ez a ház tele van felbecsülhetetlen értékekkel. Nem megyek el nélkülük Aiden. Sajnálom. Ha arra számítottál, hogy majd kimenekülök innen ezek után, talán félre ismertél.

Megkerülve őt, pálcámat körbe hordozva a helyiségen, hirtelen tűnt fel a vállából kiálló üvegszilánk. Furcsa volt, hogy nem érzékelte a vágó fájdalmat izmaiban. Reméltem, hogy nem tudok kárt tenni benne, s nem vágok át egy ideget, ha megmozdítom. Egy életen át nem viselhettem a következményét bénulásának.
Nem. Ma éppen eleget pusztítottam. Mást nem bántanék.
– Én vegyem le? – kaptam fel fejem felszólítására. Nagyon szerettem volna elkerülni, hogy teljesen lecsupaszítsam mellkasát. Az előző rövid, de velős összeszólalkozásból fakadóan, most egyáltalán nem akartam, hogy felszínre jöjjön gyenge női énem, melyről leolvadt a fehérnemű, ha csak felvillant Aiden szentségtörő, „szűztelenítő” mosolya.
Nagy levegőt vettem, mert nem hagyhattam őt szenvedni, s a kigombolt ing fél szárnyát, segédkezve le kellet húznom a válláról. A kikandikáló üvegfelszínén hamar átbújtattam a megrongálódott szövetet, s a fiú máris meztelen felsőtesttel magasodott fölém.
Ajkaim kiszáradtak, sőt még el is nyíltak, ahogy a félhomályban szemügyre vettem, minek simultam neki olyan lojálisan csókjaink közben. Nem bírtam mozdulni, s pillanatokig dermedten szorongattam az ing ujját, mielőtt elengedtem volna.
– Kihúzom… de elég mélyen van. Nem akarom, hogy engem hibáztass, ha lebénul a kezed – a legpesszimistább felfogás bukott ki ajkamon, de csoda volt, hogy megtaláltam a hangom zavarba ejtő közelségében.
– Nem érlek így fel, és sokkal jobb lenne, ha nem szembe lennél velem, hanem háttal, és föléd tudnék hajolni, mert így reménytelen…
A fiú hamar a segítségemre lett, s rárogyott a felé tolt székre. Oldalának támaszkodva vettem jobban szemügyre a sérülését. A vérző sebet szétfeszítettem ujjammal, hogy megragadva az üvegszilánk szúrós végét, lassú és megfontolt mozdulatokkal kihúzzam belőle.
– Ne haragudj… ne mozogj… mindjárt kint van… nem is fáj annyira… mindjárt jó lesz, Aiden…
A homlokom verejtéket szült, mire a vérrel festett üvegdarabot teljes egészében kiszedtem vállából. Nem győztem nyugtatni a káromkodó és sziszegő varázslót, vagy olykor érinteni meztelen bőrét és visszanyomni ültébe.
Kérdése olyan hirtelen ért, hogy szólásra nyílt ajkaim közül még csak megdöbbent nyögés sem érkezett.
– Benedict és köztem semmi nincs barátságon kívül. Ezt már reggel is elmondtam neked. Nem hazudtam… Az a csók semmit nem jelentett. Bocsánatot kért érte, mert csak felindultsága hevében történt meg. Ha Benedict komoly kapcsolatot akart volna tőlem, vagy én tőle, már nyolc év alatt áteshettünk volna a tűzkeresztségen. S most is együtt lennénk. De nekem barátom van… nem is értem, miért dühít ennyire, amit kilestél! Mert igen, leselkedtél utánam, követtél és nem bíztál bennem… pedig mondtam, hogy tudok vigyázni magamra.
A mondandóm végére, kissé csüggedten vallottam be magamnak, hogy ezért inkább hálásnak kellene lennem, hiszen ha Aiden nem ment meg, már nem érezném, milyen levegővel eltölteni fiatal tüdőmet.
Beszéd közben sikeresen szétszaggattam a könnyű textilből készült kelmét, s ráerősítettem különböző kötésekkel és fedési módszerekkel vállára, melyet legutóbbi alkalommal tanultam Benedicttől, mikor ellátta a sérült bokámat. Jónak tűnt és főleg tartósnak.
– Most pedig leróttam a tartozásom. Te csak ülj itt. Ez a sarok biztonságosnak tűnik. Nem fog semmi rád szakadni. Megkeresem a gyűrűt, amiért jöttünk… addig úgysem tudsz innen kivinni, amíg nem találtam meg.
Dacosan jelentettem ki, s mintha szándékosan kerestem volna a bajt, erőszakosan rántottam ki a körülöttünk magasló szekrények fiókjait, hátha valamelyikből előkerülnek a családi ékszerek.
– Hová tennél egy gyűrűt, Aiden? Hol tartanád, ha nem akarnád, hogy a feleséged megtalálja? A fehérneműs fiók kizárva. Az étkezőben nincs több rejtekhely.
Éppen ebben a percben rántottam magamra egy egész fiókot, ami aranyozott étkészletet rejtett. Áh, nem ordítottam fel! Azt sem mertem mondani, hogy de nagyon fáj. Aiden azonnal megfojtott volna.
– Abszolút jól érzem magam… te csak ülj…
Fájós lábamra támaszkodva hátrébb húzódtam, hogy neki dőlve a falnak, ne tegyek egyelőre kárt magamban, s pihentessem szilánkokkal beterített lábamat.
– Miért jöttél utánam Aiden? Nézd meg magad… folyik rólad a víz, és remeg a kezed. Látom a fényben. Rosszul vagy? Hm? Kellene hoznom neked egy pokrócot. Hogy betakarhassuk a mellkasodat.
Egyáltalán nem éreztem magam kevésbé rosszul magam, mióta méterekre lehettem meztelenségétől, hiszen már úgyis retinámba égett kidolgozott izmainak látványa. Egyszerűen csak kerültem a pillanatot, hogy tekintetemet rajta nyugtassam el.


made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-04, 10:25

Kész rémálom jelent meg lelki szemeim előtt, miközben visszagondoltam azokra a pillanatokra, ahogy erőlködve próbáltam felszabadítani a lányt a romok súlya alól. Nem irigyeltem abban a helyzetben, s az azután következő pillanatokban sem, mikor fájdalmakat kellett legyűrnie gyógyulása érdekében.
Nekem nem egyszer törtek csontjaim, hála nagyapám gondviselésének, s szinte már meg sem kottyant, ha gyógyító varázslatot használtak rajtam a manók. Ennek ellenére még mindig emlékeztem a legelső alkalmak egyikére, nem beszélve annak a bájitalnak az elfogyasztásáról, mely keserves fájdalmak közepette rendezte át arcberendezésem, s alakított át teljesen. Hirtelen minden rossz emlékem előtört gyermekkoromból, s talán az átkozott ház okozta ezeket a hallucinációkat, gúnyos tréfát akart űzni a betolakodókkal.
Reilly fájdalmaktól összeránduló arcára pillantottam, a varázslatot mégis végrehajtottam, s úgy álltam fölötte, mint pallost tartó, csuklyás kivégző az áldozatai felett. Tudtam, hogy fáj, de meg kellett tennem. Nem hagyhattam elvérezni Reillyt, hogy komolyabb baja essék, esetleg a romok alatt érje utolsó estéje. Nem engedhettem veszni hagyni azt a tündért, aki melegséggel töltötte el szívem, s kezdett visszarángatni az élők sorába.
- Tudom, hogy fáj, tudom, hogy sz*r, de te ennél sokkal erősebb vagy Reilly! – Szabad kezemmel megszorítottam Övét, s véghez vittem minden gyógyító varázslatot, amit ismertem. Ezzel még így sem sikerült csillapítanom az üvegszilánkok okozta vágási sérüléseket, de legalább már azt megakadályoztam, hogy összeroppant bordái kicsinálják a tüdejét, s egy örök életre görbe lábbal kelljen tovább szenvednie.
A kimerültség ebben a helyzetben mit sem számított, fóbiáimat egész jól kontrolláltam, s még ha féltem is a sötét, zárt helyiségektől, ennek ellenére talpon kellett maradnom. Nem törődni a fülemben lüktető szív morajlásával, a szomjúsággal, mely eszetlen méreteket öltött. Nem eshettem pánikba, nem akadhattam ki, mert ebben az egész ótvar romos épületben Reilly kizárólag rám számíthatott.
Legszívesebben hangosan ordítottam volna Beaufort után, hogy tolja elő a képét, ha már ennyire vagány volt és elcipelte ezt a lányt egy ilyen veszélyes helyre. A kis piszok cserben hagyta Őt, ebben biztos voltam, szinte a zsigereimben éreztem, hogy egy töketlen f*sz, aki a bájvigyorával, meg a hátranyalt fejével igyekszik meghódítani a lány szívét. Annyira dühös voltam, még sem engedhettem ki a fáradt gőzt, hisz a lány reménykedve, könyörögve kérte, hogy keressük fel.
Reméltem, hogy valahol rátaposok annak a dögnek a kezére, felsikolt és akkor tudom, hogy legalább nem hagyta itt a lányt. Bíztam abban, hogy talán én tévedek újra, s rossz emberismerőként megtévesztett az alapból érzett szimpátiám.
Lassan sétáltam előrébb, egyik kezemmel a pálcámat tartva, másik tenyeremmel szinte folyamatosan az arcomat törölgetve a por, s az izzadság végett. Már úgy nézhettem ki, mint egy kéményseprő, aki hetek óta csak egyik füstölgő lyukról a másikra jár.
Hallottam a motoszkálást a hátam mögül, s mikor hátra nézve észrevettem, hogy Reilly követ, nagyon mérges lettem. Homlokomra azonnal a düh kockái vetültek, s megtorpanva hátra is fordultam.
- Mondtam, hogy pihenj, nem? Miért nem tudsz egyszer a fenekeden maradni? – Ha addig volt is kedvesség , s türelem a hangomban, addigra mind elszállt. Egyáltalán nem derített annak a gondolata, hogy egy rom alatt raboskodjak. Szinte már fojtogatott az érzés, láthatatlan ujjait torkomra szőtte, s erővel próbálta legyűrni maradék erőmet is.
- Igen Reilly, hogy kijussunk. Rohadtul nem akarok még több időt dekkolni ezen a dohos, szú ette, ki tudja hány ezer éves porfészekben. Nem akarom megvárni, hogy a pofámba hulljon a vakolat. Minél előbb meg kell találnunk a kijáratot, mert amin bejöttünk…az beomlott. – Pálcámmal a lejárat irányába mutattam , hogy végre szembesítsem a lányt a helyzettel. Nem hihette azt, hogy ez még mindig csak egy kis kaland, egy szuper kincskereső akció. Ez annál már sokkal súlyosabb volt.
- Ó hát persze, a fantasztikus Beaufort talált egy pingvint? Ne nevettes, még ha talált is valamit, az nem ok arra, hogy Te vagy bárki más itt rohadjon. Nem éri meg. – Határozottan vágtam hozzá a szavakat a mardekáros lánynak, próbáltam felnyitni szemeit. Dühöm már sokkal inkább a bezártsággal járó félelmeimhez párosult. Úgy izzadtam, mint templomban a könyű vérű boszorkány, arcomon verejtékcseppek patakzottak végig, s csak arra tudtam gondolni, hogy végre kijussunk.
- Kincsek? Egy szaros ékszerláda miatt akarsz itt rohadni? Az eszem megáll, tényleg…- Kiborított a lány, a helyzet. Olyan dühös voltam, hogy Benedictet akartam bokszzsákként használni, ezért is kiáltottam el magam.
- Beaufort, itt vagy? Told elő a gyáva arcodat és ne játszd itt a harci sérültet. Berángattál magaddal egy lányt a veszedelembe, nem hallod? – Hangom dühösen sivított végig a romhalmazon, válaszul azonban csak a némaság felelt. Reilly felé fordultam.
- Nincs itt, itt hagyott, elment. Nélküled ment el. – Hihetetlen, hogy Hennesy mennyire védte még mindig a hollóhátas fiút, s szinte minden szavával bizalmat adott annak a hóhérnak.
- Jaj igen, Benedict a hős, Benedict majd kijuttat, persze…hagyjuk.- Ekkor már nem tudtam titkolni érzéseimet, melyek azóta kavarogtak bennem, hogy egymás karjaiban láttam őket, míg én a bokrok mögött lapultam.
- Ne köszönd, már bánom, hogy utánatok másztam. – Lehet, hogy nem épp erre számított a lány, de mindenki azt kapja, amit megérdemel. S tekintve, hogy úgy éreztem, engem jócskán átejtett, ne is várjon mást. Mosolyát nem fogadtam, elfordítottam pillantásom, s ahelyett hogy köszönetét hallgassam, újra a teret pásztáztam, hogy a kijáratot megleljem.
- Aúú – Szisszenve fordultam felé, mikor vállamban éles fájdalmat éreztem. Ezzel egyszerre hallottam meg Reilly rikkantását is, ezért értetlenül pillantottam rá. Gondolataimat annyira lekötötte a szabadulási vágy, hogy fájdalmaimról meg is feledkeztem, s csak ekkor kezdtem érezni, hogy egyre intenzívebben lüktet a húsom.
- Egy szilánk? – Magam is hátra fordítottam a fejem, s döbbenten vettem észre a nem is annyira kis darab üvegszilánkot, mely élesen állt ki a vállamból.
- Hogy nem vettem észre..- Dühös érzelmeim egy perc alatt elpárologtak, míg volt időm mással foglalkozni. Ez a sérülés pedig elterelte a figyelmem, legalább egy kis időre.
- Talán csak ki kellene húznod. – Tettem javaslatot, de egész jó ötletnek tűnt, amit a lány mondott, ezért elkezdtem kigombolni az ingemet, majd próbáltam olyan rutinosan megszabadulni a szövettől, ahogyan máskor. A fájdalom azonban egy mozdulattól visszatért, s újra felszisszentem.
- Nem megy, húzd le a bal vállamról, mert rohadtul fáj. – S még én gondoltam azt, hogy jól viselem a fájdalmat. Rosszabb lehettem egy hisztis kislánynál is, de legyen mentségemre, nagyon nehezen viseltem már a bezártságot, s fóbiámat képtelen voltam egyik pillanatról a másikra leküzdeni.
Ha lecsúszott az ingem, egy pillanatra felé fordultam. Látni akartam, mit fog csinálni, s míg csak az üvegszilánk felé nyúlt, figyeltem is mozdulatait, de amint elkezdte húzni az éles tárgyat, majd összecsináltam magam a fájdalomtól.
- Áááh, ez fááj. – Elkapva fejemet, kivártam míg megszabadít a húst szaggató recéktől, s csak azután adtam kezébe az ingemet.
- Ezzel…ezzel a Benedictel több is van köztetek? Csak , mert láttam ahogy megcsókolt és magához ölelt. – Míg a lány azon volt, hogy csillapítsa vérzésemet, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem fel neki a kérdést. Beaufort körül forgott minden gondolata, s lassan már az enyémek is. Tudnom kellett, hogy mire számítsak.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-04, 01:01



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Hosszasan feküdtem a gerenda alatt. A testem kihűlt a meleg ruhák ellenére, s most még Aiden jelenléte sem töltött el vágytól izzadó forrósággal. A falak összeszűkültek, portól megszürkült tapéta szaladt le a falakon, a szőnyeg itt-ott lyukas volt, s a dohányzó asztal egyik támasza is kitört, a valaha rajta talpaló váza az évszázad eleje óta szilánkjaira válva hevert a parkettán.
Arcomat oldalára fektettem, s hagytam, hogy egy ócska könnycsepp felnyalja mellettem a padlót, ahogy előtte kimosta a hazug képeket szememből.
A helynek még csak köze sem volt a Henessy-kúriához.
Ez újabb könnyeket csalt a szememben. Már soha nem térhetek vissza úgy a családom kastélyába, hogy ne rettegnék tőle, melyik boltív alatt fordul be Maximilian kívánkozó mosolyával.
– Aiden… megéreztem, hogy ma meghalok. Ezért akartam elköszönni tőled… annyira… – megrándult testem, ahogy egy pillanat erejéig tiszta, friss levegő száguldott végig az ereimen. Ahogy a gerenda súlya hangyányit engedett a szorításon, a mellkasom csak még nehezebbnek tűnt. A szűkös résbe, mely mellkasom és a gerenda csiszolatlan fája keletkezett, vétkesen becsúsztattam zsibbadó kézfejemet. Nem gondoltam, hogy újra rám ereszkedik a tartó eszköz, s tovább kell viselnem terhét ennek az otromba háznak.
Ez csak a pokol lehetett. A pokol tornáca, ahová pipázni járt az ördög.
A fiú mit sem sejtve hagyott fel az erőlködéssel, s így sikerült ujjaimat beszorítanom a gerenda és a több kilónyi törmelék és szegycsontom közé.
– Aiden, eltörtem az ujjaimat…
Soha nem állítottam, hogy a közelemben lévő embereknek könnyű dolga, van, ha életben és épen akarnak tartani. Újra felsírtam, ahogy a kézfejemben heves fájdalma áradt szét a zúzódásnak.
Annyi embertől nem búcsúztam el, hogy maradhatnék itt a romok alatt? Hogy érhetne véget az életem, mikor Benedict számít rám és a segítségemre? Még nem tettünk le semmit az asztalra, hogy nyugodtan eltávozhassak, mondva, hogy ez a társadalom már sosem felejt el.
Kinek hiányoznék? Aidennek? Benedictnek? Sadie-nek? Beaunak? Vagy Haydriannak?
Bárhogy vettem sorra a nevemet, nem töltött el elégedettséggel, hogy vannak, akik szeretnek anélkül is, hogy drága kincseket ástam volna ki a földből. Semmirekellőnek és feleslegesnek éreztem volna megfulladni a romok alatt, így most már kétségbeesésemben kalimpálni kezdtem szabad kezemmel, hogy szabaduljak kínlódó helyzetemből. Az alám zuhant korlát hegyes éle volt az egyetlen, ami a rángatózásra csak még jobban belevájt az oldalamba.
Azonnal mozdulatlanná dermedtem, hogy tovább itassam a ház csontváz egereit.
Már nem figyelve Aidenre, elhagyva magam, hirtelen azt vettem észre, hogy az egész testem oldalra borul, s az arcom a szövet inghez ér, melyet az eddig felettem guggoló fiú viselt. Megkönnyebbülve töröltem könnyeimet felkarjába, s egészséges kezemmel, melyet mozgatni tudtam, keze felé kapálóztam. Azt akartam, hogy megérintsen és éreztesse, hogy ott van mellettem.
Ehelyett rám szegezte a pálcáját, és elviselhetetlen fájdalmat okozott. Újra felsikoltottam a fájdalomtól, s ha nem tartott meg a kanapé tetején, valószínűleg legurultam róla, ahogy küzdöttem a csontjaim reparálásáért felelős bűbáj ellen.
Szuszogva, kimerültem pillantottam teste után, ahogy magamra hagy. Miért ment el?
Nem bírtam ülve maradni. A combomba fúródott szilánkok sem tarthattak vissza tőle, hogy kövessem Aiden lépteit. Látnom kellett, mit talál, s milyen alapossággal kutatja át a házat.
– Lumos Maxima – gyújtottam az egész teret betöltő fényt pálcám végére, s annak árnyával követtem a fiút, aki egyre távolabb ért tőlem, mégsem járt sikerrel.
– Hogy kijussunk?
Megdermedve ébredtem rá, hogy Aidennek semmit nem jelent ez a hely, s az egyetlen, ami miatt emlékezetébe vésődik majd, az a pillanat lesz, hogy majdnem ott ragadtam a fél ház alatt. Csoda, hogy lélegeztem. A mozgás nehezen ment, sőt, teljesen képtelen voltam bármiféle könnyed mozdulatra, ugyanis a testem úgy sajgott, mint a nyolcvanéves üknagyanyámé hajdanán.
– Aiden, te ezt nem érted. Benedict talált valamit. Te is látod, én is érzem. Nem mehetünk el. Ez a ház, maga a rejtély. Meg kell találnunk a kincseket. Egy fekete mágus lakott itt, aki igazi gyűjtő volt. Valahol kell lennie egy ékszeres doboznak, amiben találnunk kell egy fekete gyémánttal vértezett gyűrűt. De a jegyzeteit is magunkkal kell vinnünk, ahogy azt a festményt sem hagyhatjuk itt. Ki fogunk jutni. Ha Benedict kint ragadt, a házon kívül, akkor hozni fog segítséget. És nekünk itt meg kell várnunk. Én most már jól vagyok. Kibírom. Napokig is.
Dacosan szegtem fel államat. Szerettem volna biztos lenni benne, hogy Benedict jól van, de csak a remény volt számomra, amivel összekulcsolhattam ujjaimat.
– Ugye tudod, hogy nagyon köszönöm? Nem szép dolog, hogy követtél, de megmentetted az életemet. Tartozom neked – mosolyogtam rá a fiúra, s nem is gondoltam volna, hogy mikor megérintem vállát, akkor majd elvágom az ujjam.
– Merlinre! Ne engedd, hogy bármit csináljak, mert ma önveszélyes vagyok. Ez a ház pedig csak rásegít… de várj. Ez… a vállad. Aiden, van egy szilánk az inged alatt. Kiveszem. Jó? Nem akarlak közben megölni, tényleg… de ez itt nem maradhat.
Járni képtelen voltam, De azt még megtehettem, hogy átvonszoltam magam másik oldalára, hogy jobban hozzáférjek a sérüléshez.
– Le kellene venned az ingedet… és egy darab kellene is belőle, ami tiszta és a sebre tehetem. Sajnos, én nem ismerek gyógyító bűbájokat. Az Benedict asztala. Őt nem kell megmenteni. De ő úgy fel van mindig készülve, mintha háborúba indulnánk…
Féltettem a másik fiút, s rettegve emeltem pillantásom a konyha sötét távolába, ahol rimánkodva kérleltem Merlint, hogy tűnjön fel szikár alakja. De semmi nem történt. Már a patkányok is rég elhagyták a házat, azok sem motoszkáltak a falakban. Nem hogy Benedict. A fiú, eltűnt. Nem viseltem volna el, ha elveszítem.




made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-03, 23:02

- Merlinre, kellett nektek ilyen helyre jönni. Reilly..- Legszívesebben egy alapos fejmosásban részesítettem volna a lányt, de sem a helyszín, sem a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy balesetvédelmi oktatásban részesítsem. Az pedig már végkép nem tartozott feladataim közé, hogy egy felnőtt nőnek arról magyarázzak, hogyan vigyázzon magára. Sejthettem volna, hogy akivel ilyen apró balesetek fordulnak elő nap, mint nap, az egyszer pórul jár.
- Pedig már indultam, jegyem van egy kviddics mérkőzésre. – Kicsit piszkálódtam, talán azért, mert még bennem volt a tüske a látottak miatt, másrészt meg, el akartam terelni a figyelmét a körülményekről. Szegény lány, rémesen festett, szörnyű volt a romhalmaz alatt látni. Nem volt nehéz kitalálni azt, hogy sérülései lehetnek, akár még komolyak is. Hisz elég volt csak hallani, ahogyan a levegőt vette, vagy fájdalmasan feljajdult. Végig vezettem pillantásomat testén, láttam, hogy lába hogyan hever a gerendák alatt, s hogy az apró üvegszilánkok hogy felsértették a bőrét. Ijesztő látványt nyújtott a vér, elfehéredő bőre, s tekintete, ami nem úgy csillogott, mint korábban.
- Nehogy elhidd, hogy hagynálak már itt? – Szelíden rámosolyogtam, nem vehette észre rajtam az aggodalmat, s azt hogy féltem attól, talán súlyos sérülései lehetnek.
- Hé, nyugodj meg kislány. Segítek, de nem szabad pánikba esned. Kiszedlek innen, ne aggódj. – Hangommal próbáltam simogatni lelkét, szelíden szóltam hozzá, s azon voltam, hogy ne essen pánikba. Ebben a helyzetben a lehető legrosszabb eshetőség lett volna, ha kiakad, s gyorsabban használja el a levegőjét, mint ahogyan azt kellene.
Reilly még sem csillapodott, mi több, idegesen kapott ingem után, s a szövetet szorítva rántott magához közelebb. Félelem, s aggódás látszott tekintetében. Érződött, mennyire félti Benedict Beaufortot. Persze, gondolhattam volna.
- Nem, nem láttam Őt. – Egy pillanatig úgy gondoltam, hogy pukkadjon is meg ott, ahol van, s valószínűleg mindezt a féltékenység diktálta lelkemben. Ennek ellenére félre kellett dobnom ezeket az érzéseket. Nem mondhattam arra nemet, hogy megkeressem, de elsősorban az foglalkoztatott, hogy valahogyan kiemeljem a lányt a gerendák alól.
- Nyugodj meg, megkeressük, de előbb kiszedlek innen. – Pálcámmal újra körbevilágítottam a testét, szemügyre vettem helyzetét, és azon gondolkodtam, mit is kellene tennem. Először mögé térdeltem, kezeimet a karjai alá csúsztattam, s úgy akartam kihúzni, de meg sem mozdult. Ráadásul szisszenéseiből éreztem, hogy fájdalmai lehetnek. Így ezt a módszert félre kellett tennem.
Második lehetőségként arra gondoltam, hogy leemelem róla a gerendát, félre lököm, majd úgy húzom távolabb a romoktól. Ez már jó ötletnek tűnt, oda is álltam a gerenda fogható részéhez, s minden erőmet bevetettem, hogy megmozdítsam a hatalmas fadarabot. Erőlködve próbáltam arrébb mozdítani, verejték borította el homlokomat, s éreztem, ahogy a sós cseppek végig futnak az államon.
-Francba, ez így nem megy. – Dünnyögtem, s bár mindössze csak néhány perc telt el, máris úgy néztem ki, mint aki már huszonnégy órája szenved a súlyos terhek cipelésétől.
- Ne félj, nem adom fel. – Mosolyt erőltetve arcomra, igyekeztem Reillyt is biztatni, nehogy kiakadjon és azt higgye, hogy innen már nincs menekvés. Ostoba voltam, hogy azt hittem, fitogtathatom testi erőmet a lány előtt. Egyértelmű, hogy nem mentem semmire a két karommal, így nem maradt más választásom, mint hogy varázspálcámat használjam.
Egy mozdulattal töröltem le a verejtéket homlokomról, majd kezembe fogtam a pálcát, s a romos törmelékekre, illetve a gerendára emeltem.
-Mobiliarbus! – Erősen koncentráltam, s bár  a nagy teher miatt sokkal nehezebben ment ez a varázslat – kezem is megremegett közben – sikerült arrébb csúsztatnom mindent a lányról. A törmelék, s a gerenda megint csak robajjal ért földet, de legalább már nem Reillyt takarta el.
Ahogy sikerült megszabadítanom a terhektől, gyorsan odaléptem hozzá, óvatosan nyúltam teste alá, s felemelve Őt, biztonságosabb helyre cipeltem, távol az üvegszilánkok, kiálló fadarabok, s omlás veszély közeli falaktól.
- Reilly, csúnyán megsérült a lábad, és köhögsz is. Valószínűleg törésed van és belső sérüléseid. Segítek rajtad, csak bízz bennem. – Pálcámat ezúttal a lányra szegeztem, összeszedtem minden egykori tudásomat, amit a gyógyításról tanultunk, s bár nem voltam profi, igyekeztem olyan bűbájokat, s varázslatokat alkalmazni, melyek lényegesen javíthatják a lány közérzetét.
- Anapneo! – Először légútjait igyekeztem megtisztítani a portól, hogy abba maradjon fuldokló köhögése, s ne szenvedjen légszomjtól. Ahogy ezzel végeztem, azonnal újabb varázslatot alkalmaztam.
- Hippokrax! – Összpontosítottam,minden figyelmemet a varázslatnak szenteltem, s ha fájt is Reillynak az a néhány másodperc, míg ripityára tört lábcsontjai a helyükre ugrottak, s összeforrtak, meg kellett tennem ezt, az Ő érdekében. Ezzel egyben belső sérüléseit is megszüntethettem.
- Azt hiszem…most már jól leszel. – Kimerülten sóhajtottam egyet, de még dolgom volt. Meg kellett néznem, hogy Beaufort hol lehet.
- Te ne mozogj, még pihenned kell. Mindjárt visszajövök, itt a pálcád, ha valamit hallasz, védd meg magad. Ez a ház nem olyan barátságos, mint azt gondolnánk. – Kezdtem úgy érezni, mintha tényleg a horror házában lennék. Nem volt jó érzés ott hagyni a lányt, de lehet, hogy Benedict is segítségre szorult. Még ha nem is szimpatizáltam a sráccal, nem hagyhattunk senkit hátra.
Újra a lumos segítségével világítottam, törmelékeken át lépkedtem, óvatosan, ügyelve arra, hogy ne tegyek még nagyobb kárt az épületben. A nappaliban senkit nem találtam, az emeleti lépcső leszakadt, s hiába indultam vissza a kijárat felé, azt addig teljesen eltorlaszolta a törmelék.
Néhány perccel később újra Reilly mellett voltam, s lehuppantam mellé a földre.
- Sehol nincs Beaufort, mindent megnéztem. A nappali teljesen üres, ott nem volt. Itt bent sem, itt csak te voltál. Kifelé pedig…nos, eltorlaszolta a törmelék a kijáratot. Ki kell találnunk valamit, hogy kijussunk. – Sóhajtva dőltem hátra, fejemet az egyik ott lévő oszlopnak döntve, s csak ekkor lettem figyelmes arra, hogy fáj a bal vállam. Nekem fel sem tűnt, de egy nagyobb üvegdarab állt ki belőle, s a vérem már vörösre festette az ingemet.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-03, 20:50



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Az asztalon álló borospohár alá bújtatott damasztszalvétát akartam kihúzni, hogy szemügyre vegyem díszítését, de ezzel két borospoharat is sikerült a földre löknöm.
– Nem kellene semmihez hozzányúlnom, ugye? – fordultam hátra szégyenkezően Benedicthez, s kezdtem úgy érezni, hogy a mai napon sokkal jobb lett volna, ha inkább sokáig ejtőzöm az ágyban, és kiolvasok egy ponyvaregényt. Ehelyett, betettem a lábam a világ talán leginkább elveszettnek nyilvánított romhalmazába.
Jól esett Benedict vállamra nehezedő tenyere.
Túl közel állt hozzám, hogy ne öleljem meg. Fejemet mellkasának támasztottam, s féloldalasan a ház felé fordultam. A berendezést fürkészve, a kincs lehetséges rejtekhelye után kutakodva tekintetemmel, meghallottam Benedict szavait. Nem mozdultam, érdeklődve hallgattam történetét, s muszáj volt felnevetnem a végén. Jó kedvre derített. S ezt imádtam benne.
– Szegény… visszamehettem volna neked a konyhára jégért. Akkor már nem lenne ez a halvány folt sem itt – húztam végig ujjamat arcán, majd elléptem tőle.
Furcsa, de nem is tudtam elképzelni, hogy máshogy történt volna. Benedict, akit felpofoznak? Mit tett volna? Túlontúl udvarias volt, hogy lemerte venni egy hölgy kabátját? Nevetséges. Erre újra mosolyognom kellett.
– Felmegyek – szóltam hátra a fiúnak, s ha ő is saját felfedező útjára indult, én is azt tettem.
Nem akartam a húgomra gondolni, mégis, elárasztottak a vele kapcsolatos emlékeim.

A nappaliban méltóságteljesen nyújtózott el, a század elején luxus számba menő, kézzel készített török szőnyeg. Cirádás minták szorították ketrecükbe a leveleket, virágokat, tekergőző liánokat, s a körtáncot járó elefánt csordát. Gyönyörű volt, antik darab.
Mégsem ez kötötte le a figyelmemet, hanem a fonott kosár, melynek gyomortartalma a földre hányva hevert. Gyermekjátékok.
Kezdtem úgy érezni, hogy a ház együtt élt és érzett a benne mozgókkal. A markomban tartott partedlit még jobban meggyűrtem, s szívemhez szorítottam puha textilétől telt öklömet. Az egésznap körülöttem vészjósló keringőt járó rossz előérzetem beigazolódni látszott.
A széles ablakpárkányban elfonnyadt növények szárai sorakoztak. Szikkadt, megrepedt föld és néhány száraz gally maradt a bársony függöny alatti, egykor zöldszínben pompázó kinti világból.
Megkeseredett tekintetem visszatalált a földön heverő játékokhoz, s a nevemre keresztelt kislány rongybabáját magamhoz vettem. A játék szoknyáját nagy gonddal megigazítottam, a fehér csipkét leporoltam, durva spárgából két copfba font haját arca oldalán rendeztem el. Szép volt. S túlontúl hasonlított egy csúfra, akit úgy szerettem. A sajátomra.
Ahogy jobban szemügyre vettem a lakásbelsőt, homályosan gyermekkorom otthona sejlett fel előttem. A ház csúfos játékot űzött velem. Az előkén elszíneződött cérnabetűket jobban szemügyre véve, máris láthattam, hogy ennek semmi köze az itteni családhoz. Az alsó szint maga volt a laboratórium. Az egyterű légben minden szív azt látta, amire oly nagy szüksége volt.
A Henessy-kúria falai fölém nőttek, az emlékekből megmaradt tapéta elnyelt, a bútorok fullasztottak. Csapdában éreztem magam. A nevemmel díszített ál-partedlit a földre ejtettem, s menekülőre fogva lépteimet eredtem meg az emelet irányába, ahol már reméltem, hogy kitalálok az érzelmi labirintusból.
Nem gondolva a lent kutakodó Benedictre, ki akartam szakadni az élettérből, melyből egyszer már megszöktem. Nem járhatom ugyanazt a parkettát, mire fogadást kötöttem, hogy többet meg sem közelítem. A lépcsőforduló tetejére érve vettem jobban szemügyre a nappalit, melyet gyűlöltem. A mesterember keze munkáját dicsérő könyves polc előtt ott terpeszkedett a kanapé, melyen először vetkőztem le Maximilian szeme láttára. Félelmemben, az idegen érzéstől aztán bepisiltem, s a szövet itta fel szívem görcsös félelmét. Soha nem ültem rá azt követően a pamlagra.
Az egész úgy bontakozott ki előttem, ahogy a horror történetek helyszíne. Először apróságok vették el a szoba valóját, majd a színek és illatok is visszatértek, a pontos bútordarabokkal együtt avanzsálódott az idegen hely az otthonommá.
Kezdtem megbolondulni, ugyanis hallásomat a zenelejátszó nyekergése nyelte el.
Reszketve tettem meg az emelet felé a következő lépést, hogy látóteremből kikerüljön az egyterű helyiség klasszicista stílusú bútorzatával. A konyha irányából érkező lépéseket Maximiliannak tulajdonítottam. A részletek után magának az ördögnek is el kellett érkeznie, hogy rátelepedjen a csendéletre a katarzis. Ha visszanyerem józan ítélőképességem, talán megfontolom, hogy neki dőljek a korlátnak, s nem nézem, mennyi lépcsőfok van még az emeletig, melynek magassága a szabadságot és a megnyugvást jelentette volna számomra.
Hatalmas robajjal zuhantam a mélybe. Az ódon házbelső szúette faoszlopai, lemállott vakolata, elbarnult téglája mind a mellkasomon végezte.
Alig egy perce, hogy az utolsó szavak elhagyták ajkaimat. A megfogyatkozott oxigéntől képtelen voltam szóképzésre. Kezeim kihűltek, ajkaim remegtek, arcom vörös színt öltött, ahogy szívem egyre több vért pumpált a szabadon maradt erek irányába.
Fulladoztam.

Benedict nem válaszolt, s már majdnem feladtam a kalimpálást, mikor Aiden hangját véltem felfedezni. Beszélni már nem volt erőm, viszont kezemmel még sikerült arrébb löknöm néhány törmeléket. S ez elég volt, hogy felhívjam magamra a fiú figyelmét. Szerettem volna mosolyogni, hálásnak lenni, de már azt se igen éreztem, ahogy megszorította a kezemet.
Ahogy húzni próbált, sikerült fellélegeznem, de ez csupán néhány percig tartott.
– Aiden… ne hagyj itt. Szedj ki innen… kérlek. Aiden.
Riadtan folytak le újabb és újabb könnyek arcomon, de ezeket már nem tudtam kontrollálni. Szabadult kezemmel sikerült elkapnom a fiú felsőjének anyagát, hogy úgy húzzam őt magamhoz.
– Láttad Benedictet? Valahol itt kell lennie… Aiden, meg kell őt keresned. De ne hagyj itt…. Aiden. Nagyon fáj a lábam. Meg kell keresned Benedictet. Csak szedj ki innen…
Össze-vissza beszéltem félelmemben, de egyet nem engedtem. Aiden mellkasát.




made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-03, 19:04

- Aha, szóval Te és az a srác elmentek együtt kincset keresgélni? Hát jó, rajtam ne múljon, én aztán egy szót sem szólok senkinek. – Nem igazán tetszett az, hogy Reillynak ilyen sok dolga volt ezzel a sráccal. Kicsit furcsálltam azt, hogy éjjel-nappal együtt lógtak, s nem akartam elhinni azt, hogy némi kincskeresés ennyire izgathatja a fantáziájukat. Biztos voltam abban, hogy itt valami van a háttérben. Valami olyan dolog, amiről nem szeretnék, ha más is tudomást szerezne.
Azért nem engedhettem el anélkül, hogy ne csókoljam meg, s ne bírjam rá, hogy rám is szánjon egy kis időt, ne csak a tudor haverjára. Kívántam mézédes ajkait, közelségét, szerettem volna több időt eltölteni a társaságában, egyelőre azonban be kellett érnem néhány pillanattal.
- Várlak a kalandozásod után. – Rákacsintottam, szemtelen vigyor szökött ajkaimra, s élvezettel néztem, ahogy sikerült újra zavarba ejtenem a lányt. Tovább akartam indulni, s már lefordultam az alagsor irányába, amikor meghallottam a lány nyekkenését, s a tompa puffanást. Visszakapva pillantásomat láttam, ahogy a lány a lépcsőkről kanalazza fel magát.
- Reilly, jól érzed magad? – Oda akartam lépni, hogy felsegítsem, de láthatóan kutya baja sem volt, csupán csak arcát öntötte el a pír. Merlinre, kezdtem azt hinni, hogy én vagyok rá olyan hatással, hogy a lány hol a szoknyáját veszítse el, hogy a lépcsőn guruljon le.
- Nagyon vigyázz magadra azon a kiruccanáson, hallod? – Szóltam utána, de már csak sziluettjét láttam eltűnni. Megindultam a birtok felé, de két lépést sem tettem még odabent, amikor megtorpantam, s gyanakodva fordultam vissza. Fúrta az oldalamat a lány nagy sietsége, s az, hogy ennyire készült erre az útra azzal a Beaufortal. Nem ismertem a fickót, éppen ezért nem is bíztam benne.
Úgy döntöttem, hogy követni fogom Reillyt, s kinyomozom, miben mesterkednek ezek ketten.
Szerencsére, terephez voltam öltözve, így mindezzel már nem kellett sokat foglalatoskodnom. Csak arra kellett ügyelnem, hogy nesztelenül mozoghassak, s ne vegyék észre azt, ha a nyomukban járok.
Egy oszlop mögül figyeltem ki a párost. Nem hallottam tisztán, miről beszélgetnek, csak annyit láttam, hogy váltottak néhány szót, majd egy ajtón keresztül átléptek.
Követnem kellett őket, magam is átsétáltam az ajtón, s a sötét alagúton keresztül mentem utánuk. Nem gyújtottam fényt, így elég nehéz volt, s csak tapogatózva, az ő fényüket követtem lassan, lemaradva tőlük. Közben igyekeztem hallgatózni, s mikor már tudtam a pontos úti céljukat, úgy döntöttem, hogy seprű helyett én az egyszerűbb módot választom.
A Towerhez hopponáltam, s vártam. Már a tököm is kezdett lefagyni a hidegben, összehúztam magam, s kezdtem azt gondolni, hogy észrevettek és átvertek. S talán Reilly nem mondott nekem igazat. Egyszer csak mégis feltűntek, s majd egy busz ütötte el őket.
- Basszus…- Majdnem felfedtem magam, hogy odarohanjak, és leteremtsem Beaufortot, hogy jobban is vigyázhatna a lányra. Szerencsére, volt annyi nyugalmam, hogy visszafogjam indulataimat, s inkább tovább figyeljem a szerencsétlenkedő párost.
Újra követni kezdtem őket, kifigyeltem, mire használják a telefonfülkét, s természetesen utánok eredtem. Nem állíthatott meg semmi, tudni akartam azt, hogy mit kereshetnek ilyen nagy hévvel.
A fülkén keresztül kissé rázós volt az út, s majdnem lebuktam előttük, úgy kellett begurulnom egy bokor mögé, hogy ne vegyenek észre.
Az mögül kandikáltam ki néha, s döbbenten figyeltem, ahogy Beaufort ölelgeti a lányt.
- Pf, még hogy kincskeresés, ennyit erről. – Nem láttam tisztán, de nagyon nem tetszett az, hogy ez a segg úgy nyomorgatta az én csajomat. Jó, lehet hogy nem mondtuk ki nyíltan, s csak az álbarátját személyesítettem meg egyelőre, de szándékaim voltak vele kapcsolatban. S eszem ágában sem volt megfutamodni ebben a pillanatban.
Kivártam. Hosszan rejtőztem a bokor mögött, már szúrta a fülemet az egyik félre álló gally, kósza hangyák mászkáltak az arcomon – már amik még nem fagytak meg – s rohadt hideg volt. Azt hittem, hogy még a gatyám is odafagy a hideg talajhoz, mikor végre történt valami.
Mi az, hogy történt valami! Beaufort megcsókolta Reillyt. Ott helyben elő akartam kapni a pálcámat, hogy átokkal sújtsam azt a mocskot. Kétségbe vontam már a lány szavait is, s nem tudtam eldönteni, hogy miféle tréfát űz velem. Talán csak bolondított, ki tudja, lehet hogy a nagyapám keze van a dologban.
Kettős érzések kavarogtak bennem, részben el akartam tűnni, másrészről azonban már érdekelt, hogy ez a két botladozó őrült mit találhatott.
Mikor eltűntek a látószögemből, végre felegyenesedtem, s nesztelenül közelebb lopakodtam. A lejárat sötét volt, már nem hallottam a hangjukat. Nem tudtam, hogy mitévő legyek.
De miért is pazaroltam az időmet erre a csajra? Miért?
Ezek a kérdések kavarogtak bennem, mikor hirtelen porfelleg csapott ki az üres járatokon, s meghallottam a lány elfojtott sikolyát.
Azonnal előkaptam a pálcámat, sietve rohantam lefelé, ügyelve a biztonságomra, de hirtelen újabb robbanás rázta meg a falakat, s mögöttem berobbant az egész lejárat. Hasra estem, a pálca kiesett a kezemből, s jó ideig csak porfelleg keringett az arcom körül. Köhögnöm kellett, megszokni a régi, ódon épület levegőtlen terét.
S ekkor újra meghallottam a lány hangját.
- Csessze meg, hogy mindig ilyen katyvaszba keveredek. – Köhögve tapogattam pálcám után , felülve megtörölgettem szemgödreimet, majd pislogva párat, előre tartottam pálcámat.
- Lumos. – Fény lövellt elő a varázspálcámból, de így sem láttam sokat. Porszemek kavarogtak a levegőben, s amerre csak néztem, mindent por és hamu lepett el.
Botladozva lépkedtem, igyekeztem megvilágítani lábam nyomát, s mindvégig Reilly hangját követtem.
- Hol vagy Reilly? Aiden vagyok..- Füleltem, ide-oda forgolódtam, míg észre nem vettem a lépcsőfeljáró mellett azt a hatalmas romhalmazt. Onnan jöttek az elfojtott hangok, ezért gyorsan odasiettem, s a fény segítségével kerestem a lányt.
- Reilly, meg vagy. Aiden vagyok, hallod? – Már tisztán láttam Őt, meg azt is, milyen szerencsétlenül járt. Egy gerenda alatt hevert az alteste, homlokát vöröslő vér színezte, arcbőre portól vált szürkévé.
Igyekeztem átmászni a romhalmazon, s néhány ügyes lépés után máris ott térdelhettem a lány mellett. Megérintettem kézfejét, miközben közelebb hajoltam hozzá.
- Mi történt itt? És mid fáj? Tudsz mozogni, hogy kimenjünk innen? – Aggódva pillantottam kék szemeibe, s hirtelen azt sem tudtam, hogy segítsek rajta. Nem volt nálam bájital, a gyógyító varázslatokból pedig nem sokat ismertem. Tudhattam volna, hogy ahová ez a lány beteszi a lábát, ott csak törés, és szakadás lehet…
- Gyere, ki kellene innen mennünk. – Kezemmel karjai alá nyúltam, s próbáltam kihúzni őt a gerenda alól, sikertelenül.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-03, 18:20

Még mindig a lejáratot csodáltam, szinte megfeledkeztem minden másról, ami körbe vett. Még Reillyról is egy pillanatra, s csak később kaptam rá pillantásomat. Szemöldökeim picit összeugrottak, mire sikerült rádöbbennem tettemre. Ha nem szól, fel sem merült volna bennem az, hogy örömömben mit tettem.
- Öhm, igen? Biztos nagyon örültem. – Mosollyal igyekeztem hirtelen jött zavaromat leplezni, hisz egyáltalán nem volt köztük szokványos ez a csókosdi játszma. Még csak az hiányzott, hogy félreértsen és bármiféle mögöttes tartalmat véljen felfedezni csókomban.
- Gyere, nézzünk körül odabent is! – Egyrészt azért sietettem, hogy tereljem a témát, másrészt azért, mert minél előbb rá akartam találni azokra a kincsekre, melyekről már hetek óta olvasgattunk a könyv hasábjain.
- Az nem is lenne jó. – Vele együtt nevettem, majd előre engedtem, s hagytam hogy Ő vezessen lefelé a lépcsőkön. Pálcámmal igyekeztem mindent bevilágítani, nem siettem el lépéseimet. Lassan haladtam lefelé, s csodálattal vettem szemügyre a falon lógó képeket.
- Hihetetlen, mintha visszarepülnénk az időben. A varázslatok hogy megóvták ezeket a képeket. – Egyik mellett megállva, végig simítottam ujjbegyemmel a kereten, amit csak por lepett el, más nem. Jó minőségű festékkel készíthették a portrékat, hisz nem volt repedezett a vászon felülete. Ugyan nem voltam a szakértője, úgy véltem, ezek a képek akár még egy múzeumban is helyt állnának.
- Valószínűleg fönt lehetett a patika és idelent éltek. Csodálatos. – Őszinte mosoly játszott ajkaimon, kérésére az egyik képre világítottam pálcámmal, s érdeklődve hallgattam a lány szakértelmét.
- Tényleg valódi? Miből gondolod? – Közelebb hajolva, magam is részletesebben vettem szemügyre a képet és az egyik sarokban megláttam a festő saját kezű aláírását.
- Bámulatos. Ha ezek ilyen jó állapotban vannak, akkor ki tudja, hogy még mennyi mindent találhatunk. Meg kell lelnünk azt a gyűrűt. – Izgatottan szaporáztam meg lépteimet lefelé, s ahogy leértünk a poros helyiségbe, némi köhögést követően megint csak körbepillantottam.
Ódivatú bútorok köszöntek vissza, régi kredencsor, étkezőasztal, felborult székek. Néhány tányér darabokban hevert a földön, s úgy tűnt, a bombázás szele ide is elért.
Egy pillanat erejéig magam előtt láttam a menekülő családot, amint gyorsan kellett elhagyniuk otthonukat a váratlan támadás miatt.
- Ugyan, te ne haragudj azért, hogy az örömömet úgy fejeztem ki odafönt. – Halvány mosollyal kértem elnézését, s még mielőtt valóban elkönyvelhetett volna perverz disznónak, úgy éreztem, színt kell vallanom előtte az arcomon vöröslő tenyérlenyomat végett.
- A pofont Magdalena Marks osztotta ki és mentségemre váljék, hogy véletlen áldozata lettem annak a nőszemélynek. A klubhelyiségben tartózkodtunk, én egy könyvet olvasgattam, amikor a barátjával vitatkozni kezdtek. Csak lopva pillantottam fel és nem is szerettem volna igazán hallgatózni. Azért kaptam csak fel a fejemet, mert elhangzott a neved. S mivel érdekelt, hogy miért te vagy a vita tárgya, felkeltem, és a kihelyezett kancsókhoz léptem, hogy teát töltsek magamnak. Bevallom, közben lopva hallgatóztam. Végül kiderült, hogy Sadie húgod kavart be Magdalena kapcsolatába, legalábbis ezzel vádolta a barátját. Persze, nem vettem észre, hogy a lány közben hátat fordított a barátjának, s azt sem, hogy a barátja arrébb lépett. Én éppen indultam volna vissza a kanapéhoz, mikor a barátja csúfosan beszólt a lánynak. Magdalena fordultából adta a pofont. Még a nadrágomat is leöntöttem a teával. Aztán nem győzött bocsánatot kérni, míg a barátja nagyot nevetett rajtunk. Szóval, más helyett kaptam a pofont. – A történet végére érve elmosolyodtam, jellemzően csak én keveredhettem ilyen kellemetlen szituációkba.
- Mi az, be akarsz költözni? – Nevetve figyeltem Reillyt, ahogyan körbe járja az ebédlőt, s úgy állítgatja fel a székeket, mintha csak az otthonában tenne rendet.
Mellé lépve én is szemügyre vettem azt a bögrét. Láttam, hogy a lány elérzékenyül, ez valami női ösztön lehetett. Kezemet vállára csúsztattam, hogy ezzel fejezzem ki együttérzésemet.
- Rendben, menj csak. De óvatosan, ezek a régi, szúette épületek veszélyesek lehetnek. Mindig nézz oda, hová lépsz! – Még rápillantottam Reillyra, majd elváltak útjaink.
Az ebédlőből nyíló nappali felé vettem az irányt, hatalmas szobában találtam magam. Ahová a pálcámmal világítottam, mindenütt az egykor ott lakó család emlékeibe ütköztem. Az egyik sarokban egy ősrégi zongora ácsorgott, mellette egy kanapé hevert, virágos mintázattal.
- Vajon hová rejthette el a patikus azokat az ékszereket? – Magam elé motyogva, kíváncsian lépdeltem a helyiségben, mikor pálcám fénye megvillant egy hatalmas tükörben. Egy pillanatra meg is ijedtem, hisz nem számítottam arra, hogy egy tükörbe ütközöm.
A tükör felszíne hullámokban fodrozódott, legalábbis úgy láttam. Nem tudtam eldönteni azt, hogy csak káprázik a szemem vagy tényleg jól látom, hogy mágikus eszközbe botlottam.
Közelebb lépdelve a kerethez, alaposan szemügyre vettem, s mivel kíváncsiság tombolt bennem, megérintettem ujjammal a keretet.
- Reilly, ez hihetetlen, gyere le. – Amint kimondtam a szavakat, hirtelen éreztem, hogy megremegnek a falak, s hatalmas puffanás törte meg a csöndet. Még Reilly sikolyát is hallottam, de már nem tudtam segítségére sietni. A tükör magába szippantott..
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-03, 16:01



from Reilly with love

Benedict × Aiden

Hiába hallottam a közelről érkező puffanást, és férfiasan elfojtott nyögést, nem voltam képes földbe gyökerezett lábaim miatt akárcsak elmozdulni vesztőhelyemről. A cipőmre telepedett kemény beton, kötés közben forró gőzt bocsájtott ki, s elszorította a vérkeringést két lábamban. Az idő múlásával az anyag egyre feljebb kígyózott, s már átlépte bokám vonalát, melyet még a magasított szárú bakancsvédett.
Ha nem mozogtam is csak rontottam a helyzetemen. Veszteni való nélkül kiáltottam el magam, hogy Benedict rám találjon. A fiút már érkezésekor figyelmeztettem a csapdára, mely engem elejtett. Nem is én lettem volna, ha nem vonzom be a bajt, s nem szerzek még több sérülést.
– Ne gyere ide… Benedict!
Bárhogy szólongattam a fiút, ő sem volt különb a többi hímegyednél. Meglátott egy bajba jutott nőt, és elszállt az agya. Másra sem bírt gondolni, csak hogy segíthessen, majd hogy segítségéért cserébe hálát kapjon.
Elém lépve, egész közel kerültem hozzá, s muszáj voltam belekapaszkodni ruhájába, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Homlokomat hátának döntöttem, s a bőrömet maró és egyre jobban bekebelező anyag miatt, csendben reméltem, hogy a varázslat sikeres lesz. Többszöri próbálkozás után sem történt semmi. Ráadásul most már kettőnket nyelt el a beton.
– Vegyél egy nagy levegőt, Benedict… ne aggódj, még egész sok van belőlem, vagy legalább negyed órád gondolkodni – paskoltam meg gúnyosan vigyorogva a srác vállát, majd rögzített testhelyzetem ellenére is próbáltam belekukucskálni a felütött könyvbe. A bokám már nem mozgott, egészen átette magát a kötőanyag a hasított bőrön, s elérte a zoknimat. Fájt. De még azt a luxust sem engedtem meg magamnak, hogy sziszegjek a kellemetlen nyomástól. Nem akartam stresszelni Benedictet, így uralkodtam a tűrőképességemen.
– Tényleg nem akarlak sürgetni, csak… hogy rájöttél?
Felvidult arcvonásait mosolyogva vettem szemügyre. Minden önzőségemet félretettem, hogy néhány percig ünnepelhesse magát. Mi az a térdemig felkúszott szürke anyag nekem!
Legnagyobb megdöbbenésemre, felém fordult, s ölelés helyett, tenyerébe vette arcom, hogy szájon csókoljon. Tényleg mindenre gondoltam a mai nap után, de arra nem, hogy a legjobb barátom majd fogja magát, és újabb zűrt kavar bennem.
Kizártnak tartottam, hogy viszonozzam. Döbbenten figyeltem, ahogy elhúzódik tőlem, feloldja a varázst, kitárja az ajtót, és a derekamnál fogva engem is magával húz.
Mindez alatt önerőből csak annyira voltam képes, hogy csókjának nyomát kabátom ujjával durván letöröljem ajkamról. Ellenkezés nélkül hagytam, hogy próbababaként kezeljen.
– Megcsókoltál – jelentettem ki alig hallható hangon, letaglózott arckifejezéssel, s míg ő a felfedezéstől örömködött, vállon találtam tenyeremmel. Elhúzódtam vonzó közelségéből, s próbáltam erőt venni magamon, a jelen pillanatot előtérbe helyezni, elhanyagolni Aiden csókját, na meg most már Benedictét. Mi a Merlin lábában liluló visszér vitte rá a fiatal varázslót, hogy értetlenség fátylát borítsa rám?
Haragom azonban szűnni látszott, ahogy újra mozgásra bírtam lábfejeimet, s láttam feltárulni alattunk a bejáratot. A kiemelkedő lépcsőfokra lépve, még erősen szorítottam Benedict alkarját. Még mindig jobban jártunk, ha engem kellett megmenteni a zuhanástól, mint őt.
– Megyek… nehogy megsérülj nekem, te gáláns lovag – ironikusan hátra vigyorogva vettem szemügyre a varázslót, aki már jól láthatóan be volt sózva. Mind a kettőnket izgatott, hogy mit találunk odabent. Magától talán észre sem vette volna, hogy az előbb megcsókolt, hogy illetlenül érintett és zavarba hozott. Nem erőltettem rá pillanatnyi dühömet, inkább én is vele élveztem a feltáruló csodát. Későbbre tartogattam a csók-témát, addig is belül elfojtottam dühöngő szívem robaját.
– Csodálatos! Világíts csak oda…
S ahogy lejjebb haladtunk, a fiú kezét a falra akasztott alkotásra, annak is alsó bal sarkába irányítottam. Mivel Haydrian betege volt a művészetnek, rajongója a festészetnek, gyűjteményében több valódi Monet festmény is leledzett. Ismertem vonásait az impresszionista alkotónak.
– Ez egy valódi Monet festmény. És nézd… – végig vezetve ujjaimat a fekete színnel vésett sorokon, a teljes mondatot. – Claude Monet–tól a legjobb barátnak. Ez eszméletlen… a késői éveiben készülhetett a kép.
Mutattam rá a színárnyalatokra, melyek a művész halálát megelőző éveket jellemezték. Szerettem ujjam tapintása alatt érezni a vászon érzelmeit.
– Ne haragudj, elragadtattam magam.
Elpirulva indultam tovább. Noha dukált volna, hogy hátra pillantsak, nem e veszett el nyomomból Benedict, a lehető legtehetségesebb módon kerültem pillantását. Azt a csókot nem volt olyan könnyű száműzni elmémből.
A földszint magába foglalt egy apró főzőfülkét, szeles étkezőt, ahol az üvegezett kredencek fogságában korabeli, porcelán étkészletek sorakoztak. A fából faragott, elegáns ívű székek fellökve hevertek a recsegő hajópadlón. Nem tudtam ellenállni a vágynak, s a félbehagyott vacsora terítékéhez felállítgattam a feldöntött három nehéz széket.
Háttámlájuk tengerkék bársonnyal volt bevonva. Tenyeremmel simítottam le puha felületéről az évtizedek alatt ráült port. Csodálatos volt, ahogy érintetlenül fennmaradt ez az otthon.
– Gyönyörű… Ben…
Elérzékenyülve vettem kezembe a babaetetőre kikészített evőeszközöket, az aprócska bögrét, melyet az Izabelle név cirádás betűi díszítettek. A partedli tisztán volt a tányér mellé készítve.
– Még az utolsó vacsorájukat sem költhették el… Van még valaki, aki él a családból? Vagy mindnyájan odavesztek? Hogy lehet, hogy az életben maradt örökös soha nem jött vissza a házba, hogy elvigye, ami az övé? Illene felvennünk a kapcsolatot az élő rokonokkal, mielőtt bármit kifosztunk.
Feltéve, ha voltak élő rokonok.
Érzékeny női szívem majd megszakadt, ha arra gondoltam, hogy az Izabelle nevű gyermek is áldozatául esett a mugli világ ocsmány hadviselésének.
– Felmegyek az emeletre. Kiálts, ha találsz valamit.
Az előkét markomba szorítva, elszabadultam Benedict közeléből. A rendezett nappalin át indultam meg a vaskos gerendákból megmerevített lépcsőfokokon keresztül az emeletre, ahol a családi ékszereket és értékeket sejtettem.
Már félúton jártam, túl voltam a fordulón, mikor a lépcsőfok korhadt valója elvesztette tartását, s beszakadt lábam alatt. Még idejében reagáltam, s így sikerült hátra ugranom.
– Ha jössz fel, vigyázz, már nagyon el vannak használódva a lépcsőfokok! – kiáltottam le Benedictnek, s azt hittem ezzel véget is ért a rombolás, amit véghezvittem. Ostobán, rátámaszkodva a korlátra, meg akartam nézni, hány pihenőn keresztül csigázik felfelé a lépcső, mikor a kilazult csavarok megadták magukat súlyom alatt és velem együtt a földszint padlójára zuhantam.
Sikítva estem lejjebb öt métert. Zuhanás közben a fából faragott korlát előbb érte el a talajt, mint én, így a gerincem sima talaj helyett, annak kézműves voltára zuhant.
Kellemetlen szúrást éreztem a tüdőm környékén, de ez még nem volt minden. Azonnal megpróbáltam felkászálódni helyzetemből, de már a gondolat megfoganásakor is késő volt. A fölöttem álló, gerenda, mely addig a plafont tartotta, lezuhant helyéről.
Sikolyom elhalt, amint a felém zuhanó fa, törmelék és tetőcserép maga alá terített. Sikítottam a fájdalomtól, mely a mellkasomra nehezedő fájdalomtól csak levegőhiányt eredményezett.
Kapkodtam a levegőért, de csak a törmelék porát szívtam tüdőmre.
– Benedict! Benedict kérlek, gyere… nem kapok levegőt.
Elfúló hangon kiáltottam a fiú segítségéért. Alig pár centivel tudtam csak kijjebb vonszolni magam a romok alól, de ez elég volt ahhoz, hogy a nyomás alatt a táskámban nyugvó bájitalok felrobbanjanak. Csak a zörejt lehetett hallani, a ház darabjainak morzsolódását. Az üvegszilánkokat az üvegben keletkező nyomás átfúrta az anyagon, s éreztem, hogy combom bőrén vért serkentenek.
A sírástól csak még rosszabbak lettek az esélyeim. Alig jutottam a porfelhőben oxigénhez.
Fulladás közeli állapotba kerültem.



made by torie

Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict 2015-01-03, 13:51

- Dehogy akarlak! Miért akarnálak , te bolond? – Nevetve húztam közelebb magamhoz Reillyt, végig futtattam pillantásomat kipirosodott arcán, s még tenyeremmel is megérintettem a bőrét.
- Jesszus, te tényleg átfagytál. Azt hittem, sikerült felmelegítenem téged az erdőben. Várj csak – Újra magamhoz öleltem a lányt, s barátian dögönyözni kezdtem a hátát, mert nem akartam azt, hogy tényleg átfagyjon a hidegben, s a végén kudarcba fulladjon tervezett utunk. Közeledésemben nem volt semmi hátsó szándék, csupán baráti segítségnyújtás. Szerencsére, már nem voltam olyan zavarban a közelében, mint anno, ott a szobámban. Ahogyan azonban ezek a gondolatok eszembe jutottak, s felsejlettek előttem az emlékképek, gyorsan el is engedtem a lányt.
- Elég ebből, a végén még kihasználsz. – Nevetve pillantottam kék íriszeibe, s közben feligazgattam kezemre a kesztyűmet. Tényleg nagyon hideg volt odakint, ahogyan beszéltünk, leheletünk meglátszott.
- Ki ne nyomd a szemed, egek! Te tényleg ön- és közveszélyes vagy. – Már röhögnöm kellett, egy pillanatra sikerült teljesen kizökkentenie a komoly kutatói tevékenységből. Olyan jól éreztem magam Reilly társaságában, hogy észre sem vettem, hogy repül az idő. A nap már felkelt, sugarai bevilágították London sötét utcáit, s hamarosan előttünk is felbukkant az, amiért jöttünk.
Nem akartam tovább várni, annyira izgatott voltam, hogy talán nem figyeltem eléggé a lányra, s így történhetett meg az, hogy ujjaink elengedték egymást, s én előbb jutottam át a titkos átjárón, mint Ő.
Persze nagy öröm volt látni a régi, romos épületet, de az, hogy Reilly nem volt mellettem, amikor körbepillantottam, aggodalommal töltött el. Amilyen zizzent az a lány, talán valami baja eshetett.
Hirtelen, a semmiből ütközött neki mellkasomnak a lány, tettem is hátrafelé egy lépést, csoda, hogy homlokunk nem koccant össze.
- Már kezdtem aggódni miattad. Jól vagy? Senki sem látott meg? – Kezdtem paranoiássá válni, s úgy sejtettem, hogy minden egyes léptünkben követett valaki. Bizonyára csak túlságosan féltem attól, hogy évfolyamtársaink előbb vadásszák le előlünk ezeket a rejtett kincseket.
- Szóval kipróbáltad. Úgy látom, hogy mostanában mindent nagyon szeretnél kipróbálni. – Sejtelmes mosollyal fürkésztem tekintetét, ezzel egy picit célozni akartam neki arra, ami miatt már napok óta elvarázsolódva járt-kelt a lány. Nevetnem kellett rajta, s ami a legszebb, nem tudtam haragudni rá még ezért sem. Olyan volt, mintha a húgom lenne, gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok voltunk. Ismertük egymás rigolyáit, hóbortjait, s talán pontosan ettől egészítettük ki egymást olyan jól.
- Nagyszerű, majd beszámolhatsz erről a mugli ismereteket oktató professzornak. Biztosan értékelné. – Újra nevettem, jó érzés volt látni arcán az örömöt, hogy képes volt ilyen apróságoktól is feldobódni. Nem lehetett ráismerni, s kezdtem azt gondolni, hogy ez a lány tényleg szerelmes.
- Most viszont vedd szemügyre kérlek ezt. – Tenyereimet a lány vállaira fektettem, magam elé húztam Őt, s így mutattam be neki a csodálatos épületet, mely annak idején a patikus varázslóé volt.
- Igen, ezért megérte a sok könyvtárban töltött óra és az a rengeteg kódfejtés. – Jóízűen nevettem, büszke voltam kettőnk munkájára, s arra , hogy tényleg izgalmakkal teltek a mindennapjaink.
Kölyökkorom óta arra vágytam, amiről a szüleim mindig is meséltek. Kalandozásokról, kincskeresésről. S most végre úgy éreztem, hogy megkezdődhet igazi pályafutásom. Egy olyan társ oldalán, akiben mindenre számíthatok. Csodásan éreztem magam, még a csontig hatoló hideg ellenére is.
Hagytam, hadd menjen előre a lány, én még néhány pillanatig csodáltam az épületet. Ekkor jutott csak eszembe, hogy sajnos nem tudjuk megörökíteni ezeket a pillanatokat, hisz nem hoztunk magunkkal ehhez használatos fotómasinát.
- Váljunk, de csak óvatosan! Nézz a lábad elé Reilly, és ha találsz valamit, sikíts. De ne olyan ijesztően. – Nevetve cukkoltam Őt, majd én is elindultam a ház felé. Előhalásztam a pálcámat, óvatosan lépkedtem, s szemügyre vettem közelről is a ház elemeit.
Érződött rajta a régi kor hangulata, s az, hogy hosszú évtizedek óta állhatott itt elhagyatva. Mindenütt csak por, pókháló és sűrű növényzet. Aztán találtam egy rést, óvatosan meg akartam piszkálni, de hirtelen olyan bűbáj lépett hatásba, hogy engem egy méterrel hátrébb repített, s fenékre érkeztem.
- Aúccs, vigyázz Reilly, tele van az egész védőbűbájjal. – Kiáltottam, miközben igyekeztem feltápászkodni a földről. S még én mondtam, hogy ő vigyázzon magára. Vicces. Olyanok voltunk, mint két tojás, s nem volt olyan alkalom, hogy ne szerencsétlenkedtünk volna így, vagy úgy.
- Mi? Megvan? – Abba hagyva nadrágom porolgatását, gyors léptekkel – mondhatni szaladva – vettem célba a lányt, s a nagy lendületet visszafogva, némi csúszással értem mellé.
- Hoohoppáá – Egyensúlyomat sikerült megőriznem, miközben a lány egyik karjába kapaszkodtam. Én is szemügyre vettem azt, amit Ő látott, az viszont, hogy Reilly lábát bekebelezte a bejárat, aggodalommal töltött el.
- Óóóó , hogy Malazár törné apróra ezeket a betondarabokat. – Ennél csúfondárosabb káromkodás nem jött nyelvemre , próbáltam összpontosítani, s nem megijedni már az első nagyobb akadály előtt.
- Jó, megoldjuk. – Összeszedve magam, próbáltam Reilly elé állni testemmel, így kissé furán lába lábaim közé keveredett. Szabad kezemmel hátra nyúltam, hogy megfogjam a lány karját, testemmel kicsit hátradőltem, hogy minél jobban védjem őt a varázslattól.
- Finito! – Pálcámból előtört a varázslat, fények villództak, mindhiába. Nem történt semmi, még csak egy betondarab sem tört le a helyéről. Dühösen összeszorítottam ajkaimat, majd próbáltam még inkább összpontosítani. Újra az ajtóra szegeztem a pálcámat, s megismételtem a varázslatot.
- Finito! – Még erőteljesebben tört elő a varázslat pálcámból, még sem történt semmi. Legfeljebb az, hogy majdnem felborultunk. Sóhajtva csóváltam meg fejemet, hogy nem működik ez a varázslat, majd elléptem a lány elől, s vele szembe fordultam.
- Ez sajnos nem kivitelezhető, hiába próbáltam, nem semlegesíti a bűbájokat. – S ahogy meg akartam mozdulni, nem mozdult a bal lábfejem. Lepillantva azt kellett látnom, hogy pechemre már az én bokámat is átfogta a beton.
- Jaj nem igaz, nem lehetek ilyen szerencsétlen. – Kezdtem kétségbe esni, hogy férfi létemre nem hogy Reillyn nem tudtam segíteni, de még magam is beleragadtam abba az anyagba, amire a lány külön felhívta a figyelmemet.
- Nézzük, mit tehetünk. – Gondolkodva pillantottam le a bejáratra, s ahol a lány pálcája megvilágította a felületet, képi jeleket véltem felfedezni. Olyanokat, amiket szobámban is elemeztünk.
- Nahát, talán ez is varázsigével nyílik. Még jó, hogy betettem a könyvet. – Szerencsére nem akasztottam le oldalamról a táskámat, így könnyedén kiemelhettem a könyvet, s már csak elő kellett keresnem a formákat, s azok jelentését.
- Tövises az út a csillagokig. Hm..de ennek nincs semmi értelme. Meg sem mozdul. – Bosszankodva próbáltam rángatni lábamat, minden siker nélkül. Már engem is úgy szorított a beton, ahogyan Reillyt. Sajnos, a lánynak már a bokáit is fogta a kötőanyag, s kezdtem attól tartani, hogy ha nem sietünk, mindketten szobrokká dermedünk és örök idők végezetéig leszünk emlékei egy sikertelen kincsvadászatnak.
- Gondolkodj Benedict, gondolkodj. – Motyogtam magam elé, miközben Reillyra pillantottam. A lány nyakában lógott egy medál, rajta néhány latin betű. S hirtelen eszembe jutott a megoldás. Úgy megörültem, hogy hirtelen kezeim közé fogtam a lány arcát , s meggondolatlanul csókot nyomtam a szájára.
- Megvan Reilly, hát persze! Ez latin! Mint a varázslatok, miért nem jutott előbb az eszembe? – Pálcámat újra a bejárat felé tartottam, majd összpontosítva kezdtem emlékeimből felidézni a latin ábc-t , hogy összeolvasva a megfelelő betűket, kiejtsem a varázslatot.
- Ad astra per asperas. Ad astra per asperas! – Hirtelen lilás-kékes fények villództak, a föld morajlani kezdett alattunk. A betononon hirtelen hajszálvékony repedések keletkeztek, s egy pillanat alatt darabjaira hullott az addig oly kemény rabságként szolgáló beton.
Ahogy kiszabadultam, azonnal hátrébb ugrottam, s átkarolva a lány derekát, Őt is hátrébb rántottam, nehogy beessen a keletkezett szakadékba.
Hatalmas porfelleg kerekedett körülöttünk, orromat, szememet is csípte, s szabad kezemmel igyekeztem eltakarni arcomat. Aztán, ahogy a por leülepedett, s újra a bejárat felé pillantottam, látszott a lejárat, a lefelé vezető lépcsőfokok, s a kissé ódon korlát, mely felidézte a húszas évek hangulatát.
- Lumos! – Megvilágítottam a járatot, s még mindig tátott szájjal álltam Reilly mellett, el sem akartam hinni azt, hogy sikerült.
- Döbbenet, lenyűgöző. Látod a festményeket a falakon? – Tátva maradt a szám is, izgatottan vártam, hogy előre törjünk, s felleljük az összes kincset, ami ránk várt.
- Előre mész? – A lányra pillantottam, s meg sem fordult a fejemben az, hogy talán megharagudott rám eszetlen viselkedésemért.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: aiden × reilly × benedict

Vissza az elejére Go down

aiden × reilly × benedict

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Similar topics

+

Similar topics

-
» Aiden & Alicia

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: Közel s távol-