2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Talán az volt a jó, hogy még viszonylag fiatalon és nem túl mély fájdalommal tapasztalta meg először ezeket a dolgokat, vagyis nekem úgy tűnt, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is a helyzet, de persze sajnáltam, hogy így kitolt vele az a fiú. - Sajnos az emberi kapcsolatok sokszor zűrösek, de ezzel mást nem lehet tenni, mint tanulni belőle és remélni, hogy minél kevesebb ilyen van az ember életében. - én már csak tudtam, ahogy Ems-el szétmentünk, az nem volt egy szép történet, meg előtte is sokat vitáztunk, pedig nem úgy indult a dolog, messze nem. - Remélem működni fog és újra beszélő viszonyban lesztek. Azt kétlem, hogy utál, szerintem inkább csak meg van zavarodva, túl sok új impulzus érte és nem tudta kezelni, rossz társaságot választott és hagyta magát befolyásolni, de ha tényleg így van, akkor még simán helyrejöhet a dolog. Ha meg nem, te akkor is azt érezheted, hogy megtettél minden tőled telhetőt. - azt jó volt látni, hogy nem akarta feladni, hogy tenni akart azért a barátságért, annak ellenére is, ahogy Theo bánt vele, büszke voltam rá nagyon. - De, sokkal fontosabb, főleg a te korodban. Fiú még sok jöhet, de életre szóló barátot nagyon nehéz találni - nem tettem hozzá, hogy nekem nem nagyon van egy olyan barátom se, reméltem, hogy neki lesz több is - -Jól van, kérdezz utána, de csak ha nem jelent gondot az alkalmatlankodásom, vagy ha több szülő is jön egyszerre, nem akarok kellemetlenséget okozni neked a sok varázsló-gyerek között - mondtam óvatosan, halvány mosollyal. Nem tudtam róla, hogy muglik valaha bemehettek-e a Roxfortba, vagy épp szülők, reméltem, hogy nem, túl sok kérdést vetett volna fel a jelenlétem, mindenképp el akartam volna kerülni az odalátogatást. - Azt nem mondom, hogy repesnék az örömtől, ha Dan is tudna varázsolni, de azt se mondanám, hogy bánnám, még nem igazán tudom, hogy később ebből mennyi előnyöd vagy hátrányod lesz, remélem minél kevesebb. - mondtam teljesen őszintén, nem tudtam, hogy ebben az új varázslóvilágban milyen munkája, karrierje, élete lehet majd egy fiatal varázslónak, bíztam benne, hogy meg tud majd élni a varázslóvilágban, ha azt a jövőt választja, de persze ha a muglik közt akart volna élni, akkor abban is támogattam volna - De akármi lesz később, itt mindig lesz otthonod és mindent megteszek majd, hogy semmiben ne szenvedj hiányt, akár a varázslók közt akarsz majd maradni, akár vissza akarsz majd térni közénk- mutattam körbe mosolyogva, jelezve, hogy ami az enyém az az övé is. - Finom vacsora lesz és szép karácsony, biztos vagyok benne - simogattam meg a hátát mosolyogva, nagyon jó volt, hogy újra itt volt velünk és teljes volt a kis családunk egy kicsi időre.
/Én is köszönöm a játékot, nagyon tetszett és bemelegítésnek is nagyon jó volt, most jöhet a nehezebb része! /
Arra már eddig is rájöttem, hogy az élet elég bonyolult tud lenni, sőt mit több... nagyon az. Néha tényleg úgy érzem jobb lenne magamat távol tartani a fiúktól, meg úgy általában mindentől és akkor egyszerűbb. Ha kosarazni megyek le, akkor minden sokkal egyszerűbb, míg ha ilyen érzelmi dolgokba bonyolódom bele, akkor... nem értem a menetét. Persze mert ezeknek nincs konkrét szabálya, pedig milyen jó is lenne! Sokkal könnyebben eligazodnék az élet zűrjeiben, ha egyszer valaki összeírná, hogy mi merre hány méter. - De legalább vagy nekem te és Dan, rajtatok ki tudok igazodni, más fiúk meg... zűrösek. - rántom meg a vállamat mosolyogva. Igen, jó lenne egy könyv, ami összefoglalja az élet lényegét, de hát sajnos effélét nem árulnak. Be kell érnem a saját tapasztalattal és majd talán szép lassan rájövök, hogyan is működnek a dolgok. Nem azonnal, de... majd idővel remélhetőleg menni fog. Bár félek tőle, hogy addig még ér majd jó néhány csalódás. - Igen, talán a levél az jó ötlet lehet. Jó lenne megint jóban lenni Theoval, mint régen. Annyit próbálkoztam már nála pedig, de mintha... nem tudom, néha olyan érzésem van, hogy utál. - elhúzom kicsit a számat. Hát na, azért rossz érzés tud ez lenni, nagyon is. Mégis csak a legjobb barátom volt és szeretném, ha megint jóban lennénk, ha segítene nekem ezeket a zűrös dolgokat átgondolni mondjuk. Ő talán tudná, hogy a fiúk hogyan gondolkodnak és segítene nekem is kicsit jobban felfogni ezt az egészet. Nem lenne rossz. - Abi fontos nekem és azért egy régi barátság mégis csak fontosabb, mint egy fiú nem apu? - ha Abinek tetszik Leo és... ha esetleg többet is érez, akkor én nem tudnék közéjük állni. Nem vagyok olyan és nem is leszek sosem. Ennél nekem ő sokkal fontosabb. - Nem tudom, én csak láttam, ahogyan beszélt róla és azt hiszem igen. Azt hiszem Abi szerelmes. - bizonytalanul bólintok egyet, mert hát azért ennyire nem tudom, de... szerintem nem tévedek, szerintem fontos neki Leo, és én egy kósza csók miatt nem tehetem meg, hogy közéjük állok. Amúgy is csak egy csók volt... nem olyan nagy dolog nem igaz? - Igazából fogalmam sincs, hogy vajon beengednek-e muglikat, talán van rá mód... nem tudom. Majd utána kérdezek. - mosolyogva pakolászok tovább. Aput talán megnyugtatná, ha tudná, hogy pontosan hova járok suliba, hogy nem veszélyes a hely, meg ilyesmi és akkor neki is könnyebb lenne elengedni engem minden alkalommal, legalábbis azt hiszem. Talán akkor itthon is kevésbé bánja majd, ha eljön az ideje és esetleg varázsolnék. - Igen, igazad van, majd ki fog ez derülni. Én... örülnék azért neki, ha Dan is tudna varázsolni. - magam miatt is persze, mert akkor nekem is könnyebb lenne. Nekem sem kéne titkolni dolgokat, ha már varázsolhatok itthon, akkor nekem is jóval könnyebb dolgom lenne. Örülnék neki, ha Dan is tudna varázsolni. - Igen, tökéletesen elég. - bólintok és persze én is folytatom tovább. A vacsi szuper lesz, ebben biztos vagyok, és az egész szünet és a karácsony is remek lesz, ez nem is kérdés.
//Köszönöm a játékot, szupi lett a kari és imádtam! Úgy gondolom, hogy érdemes már zárni, hogy ne nyárig karácsonyozzunk, és akkor jöhet a levelezés a kemény témával. //
- Én is szeretlek, kislányom! - suttogtam kicsit elcsukló hangon még mindig őt ölelve, ismét nem jártam messze az elérzékenyüléstől, annyira jó volt hallani, ahogy kimondta. - Hát igen, nem lenne semmi egy olyan kézbesítés, Dan hónapokig mesélné, az biztos! - nevettem fel, picit elrévedve, előhozott pár régi emléket ez a kép, az én szüleim kaptak miattam ilyen levelet, én meg tőlük utána a szidást érte - Ha lehet, akkor tényleg jobb lenne elkerülni, mindenki érdekében - tettem hozzá már kicsit komolyabban. - Abból én is kérek majd akkor egy példányt, néha úgy érzem, hogy nekem is szükségem lenne rá, de szerintem ki is adhatnád, tuti best seller lenne - mondtam mosolyogva, aranyos gondolat volt és főleg az, hogy egyből Dan-re gondolt ezzel kapcsolatban. Talán még mindig Ems-el lennék, ha lett volna egy olyanom, bár akkor meg Daniel nem lenne nekem - folytattam magamban a gondolatmenetet egy kicsit, pár pillanatra elbambulva, de aztán inkább elvetettem és újra Charlene-re figyeltem teljesen. - Én úgy tapasztaltam, hogy ha valaki szeretné, hogy segítsünk, az előbb vagy utóbb meg fog találni a gondjaival, még esetleg egy kis szünet után is, ha meg nem akarja, akkor kéretlenül nem nagyon fogja elfogadni, Talán azt tudnám javasolni így elsőre, ha már nem áll szóba veled, hogy egy levélben írd le neki, hogy miken aggódsz vele kapcsolatban és juttasd el hozzá, ha arra se válaszol, akkor el kell gondolkodnod rajta, hogy elengedd-e, de túl könnyen nem szabad az ilyesmit feladni. . próbáltam a szerintem lehető legjobb tanácsot adni, remélve, hogy segítek vele, mást nem nagyon tehettem. - Kedves tőled, hogy ennyire a szíveden viseled a barátnőd boldogságát és inkább nyelsz miatta egyet, büszke vagyok rád! - mosolyogtam rá büszkén, ki is húztam magam egy kicsit a széken ülve, ez nagyon érett gondolat volt tőle, a korabeli lányoktól szerintem nem nagyon lehetett erre számítani - Szerintem ő is hálás lesz ezért, ha működik neki a dolog a fiúval. Ha meg nem, akkor ebből azt is érezheti, hogy abban a helyzetben is számíthat majd rád, mert fontos vagy neki. Tényleg, úgy érzed, hogy jól megvannak együtt? - Ez jól hangzik, remélem kapok majd egy ilyen meghívót, érdekelne az iskola több szempontból is! - mondtam lelkesen, de közben reméltem, hogy nem érkezik ilyen meghívás soha, mert elég sok bonyodalmat okozhatott volna, ha ott összefutok egy régi ismerőssel, márpedig egy pár tanár biztosan ott volt még azok közül, akik engem is tanítottak - Nem tudom, hogy min múlik, hogy valaki varázsló lesz, úgy tűnik, hogy nem zárható ki, hogy nem-varázslók gyerek varázsló lesz, szóval Dan-nek is valószínűleg annyi esélye van rá, mint amennyire neked volt, még van pár évünk addig, mire ez kiderülhet - igazából Dan-nek kisebb volt az esélye, mert ő csak félig volt varázsló-származású, amit Charlene nem tudott. Egyelőre nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz, ha ő is megkapja a levelet, szerencsére volt még sok idő addig. - Ennyi krumpli elég lesz hármunknak szerintem, egyetértesz? - mutattam neki a tálat, amibe a meghámozott darabokat raktam - Mi következik a kuktának?
- Szeretlek apu! - bukik ki belőlem, amikor megölel. Hát igen, amikor az ember ilyen hosszú idő után jön haza, akkor azt hiszem érthető, ha kissé átmegy érzelgősbe, pedig én nem szoktam ám az lenni, de hát na apu tényleg nagyon sokat tesz értünk, ezzel tökéletesen tisztában vagyok és tudom, hogy kellene neki több segítség és ha tudom, akkor megteszek mindent, hogy könnyebb dolga legyen. Azért is akarok most előre főzni egy kicsit, tudom, hogy akkor neki is sokkal egyszerűbb lesz legalább a következő pár hét. - Nem akarok felesleges idegességet okozni azzal, hogy berepül egy bagoly az ablakodon levéllel a lábán. Bár Dan tuti élvezné. - vigyorodom el. Na de apu... tuti, hogy halálra rémülne, ha csak úgy beröppenne egy madár az ablakon, hogy a postás helyett ő hozta a levelet. Még a végén attól félne, hogy esetleg rátámad az öcsémre, csak csak megcsípi, agy valami, pedig a Roxfortos baglyokkal soha sincs ilyen gond, többségi nagyon jól nevelt. - Ha rájövök, hogy mi hogyan működik írok Danielnek egy szabálykönyvet, hogy neki már könnyebb legyen. - ha már az én életem ennyire kusza mostanában, legalább az öcsémnek könnyebb dolga legyen, bár lehet, hogy ez a fiúknak más, nem tudom, de nem mondanám, hogy nekik egyértelműen sokkal könnyebb lehet az életük. Egyébként is azt hiszem... nem is tudom talán ezt mindenkinek magának kell kitapasztalni, bár azért én még mindig örülnék valami szabálykönyvnek, ez a kitapasztalás elég nehéz. - Szerinted hagynom kéne Theot élni a saját életét? De... nem kellene tennem valamit, ha úgy gondolom, hogy nem jó irányba változott meg? - nem tudom, túlságosan jó barátok voltunk és én nem hiszem, hogy fel kéne adnom csak úgy a dolgot, mert... mégis csak Theoról van szó, aki nagyon fontos volt nekem és még most is az. Nem hiszem, hogy csak úgy el kéne engednem, vagy... talán megpróbálhatnám még egyszer és ha akkor sem jön be a dolog, akkor engedjem, hogy élje a saját életét? Talán ez a jó megoldás, de akkor is adhatnék a dolognak legalább még egy esélyt, na persze azt hiszem a többi zilált ügy rendezése után, előbb azokat kéne helyre tenni. - Azt hiszem ez a jobb megoldás, ha inkább kerülöm őt, mert... rossz érzés látni, hogy Abivel van, de Abit szeretem, mégis csak a legjobb barátnőm és jót akarok neki. - nem akarok egy fiú miatt összeveszni vele és akkor azt hiszem tényleg inkább az a megoldás, hogy kerülöm Leot és nem foglalkozom inkább vele. Ez lesz a legegyszerűbb, és akkor senkinek sem kellemetlen ez az egész, hiszen ő úgy sem érti, hogy nekem miért kellemetlen ez az egész, akkor nem is hiszem, hogy el kéne magyaráznom neki igaz? Nekiállok közben elrendezni a húst. A leves gyors, az hamar készen van, elég később is nekiállni, a hús úgyis tovább fog sülni, hogy igazán finom legyen. - A suliban... valami isteni a kaja! A manók nagyon profik és mindig baromi változatos is az egész. Ha egyszer... nem is tudom eljöhetnek szülők is, akkor igazán megnézhetnéd, vagy majd hozok kóstolót. Egyébként... szerinted Dan is ilyen lesz, mint én? - mert hát apa nem varázsló és anyáról se tudok semmit, Aisha se volt az, de attól még Dan is simán lehet varázsló nem igaz? Azért én örülnék neki, bár pont elkerülnénk egymást majd azt hiszem.
- No, azért a belem talán nem dolgozom ki, meg miattatok minden csepp enegia megéri ám! - mondtam miközben átöleltem, fogadva a pusziját és egy kis időre magamhoz húztam, aztán engedtem vissza pakolászni. Mindig nagyon jól esett, amikor ilyeneket mondott, ekkor mindig úgy éreztem, hogy jól csinálom, amit csinálok, hogy jó apa vagyok, pedig régen nem gondoltam volna magamról, hogy az leszek. - Igen, elébe mész és ezt még egyszer köszönöm, így nekem is könnyebb, de szerintem neked is. - ez is talán a jó nevelés eredménye volt, vagy csak lehet ilyen volt a természete, de soha nem éreztem, hogy titkolózna előttem, ahogy én se szoktam előtte, bár a negatív dolgokról inkább csak nem szoktunk beszélgetni, hogy könnyebb legyen felejteni. - Valóban, a sportok ennyiből jobbak, kár, hogy az élet nem egy sport, könnyebb lenne mindig csak levenni a polcról a nagy szabálykönyvet és attól kapni útmutatást. - mosolyogtam rá melegen, úgy láttam, hogy kezd egyre jobban felnőni, máshogy állt most már a komolyabb dolgokhoz, mint pár hónappal korábban, megedzették az események - Sajnos az ember nem mindig tudja magát távol tartani, olyankor kell arra figyelni, hogy minden fél minél kevesebb fájdalmat szenvedjen. Nem örültem neki, hogy ennyire összezavarodtak a dolgaik Theo-val, rossz volt hallani azt a nagy sóhajt és látni, hogy mennyire szenved ettől, pedig régebben szinte elválaszthatatlanok voltak és úgy éreztem, hogy jó hatással vannak egymásra - Ennyire nem ismerem a házak közti viszonyokat, de ha jól sejtem, akkor a mardekárosok nem épp a legkedvesebb módon viszonyulnak a többiekhez és biztos ez hatott Theo-ra is. Néha az embereket megváltoztatja az új környezet és az új barátok, ez ellen nem lehet mit tenni, aki menni akar, azt hagyni kell elmenni - nekem is voltak ilyen ismerőseim, sokan fordultak el tőlem, amikor én elkezdtem a varázsvilágnak hátat fordítani, de velük igazán nem foglalkoztam, úgy éreztem, hogy nem érdemelték meg. Aranyos volt, ahogy elpirult, tényleg tetszhetett neki a srác, még ha ebbe így konkrétan talán bele se gondolt korábban. Igaz ettől nehezebb is lehetett a dolog sokkal, ahogy azt hallottam az utána jövő mondataiból is. - Azt remélem, hogy nem gondolja, hogy buta vagy, talán inkább azt, hogy te komolyabban veszed, mint ő, ami inkább attól lehet, hogy ő bizonytalan, nem a te hibádból. - nem kicsit zavarta össze a dolog, így segíteni nagyon tudtam, de azért próbáltam tanácsot adni, remélve, hogy ha nem is segítek, rontani se fogok a dolgokon - Szerintem először most neked kell eldöntened, hogy mennyire akarod vele helyre tenni a dolgokat. Ha szeretnéd, akkor le kell ülnötök nyugodtan és megbeszélni a helyzetet, ha pedig nem, akkor inkább talán jobb lenne elkerülni amennyire lehetséges és hagyni, hogy az idő rendezze a dolgokat. Kihúztam a fiókot és kivettem a hámozót, majd a szekrényből egy tálat a krumplinak. - Rendben, akkor kezdem a krumplival, úgy emlékszem van elég itthon, nemrég vettem egy nagy csomaggal. - örültem, hogy tudok segíteni és talán egy kicsit a főzés is segít majd neki, hogy jó kedve legyen, a gondokon még ráért gondolkodni később is - Tényleg, ott a suliban miket szoktatok enni, jól főznek? - kérdeztem ártatlan mosollyal, mint aki nem tudja milyen lakomának beillő ott minden étkezés, de közben a gondolatra összefutott a nyál a számban, az is nagyon hiányzott abból az időből.
- Jól van apu, tudom, hogy nem vagy gyerekkínzó, Daniel pedig lelkes és segít, amúgy is mindig erre tanítottam. - hát na azért én is sokat foglalkoztam az öcskössel, főleg persze nyáron, de akkor nagyon is, amióta már azért sok mindent megért. Mindig elpakoltuk a játékokat és az a szabály, hogy akkor veszünk elő valami újat, amikor már meg van az előző szépen újra a szekrényben és szerencsére ezt úgy fest meg is jegyezte, és nem hágja át, aminek határozottan örülök. Apuról meg amúgy sem tudom elképzelni, hogy direkt kínozná az öcsémet azzal, hogy rendet rakjon. - Amúgy is kidolgozod a beled is értünk. - lépek egy pillanatra közelebb, hogy átkaroljam a nyakát és egy puszit hintsek az arcára. Eleget dolgozik értünk, tudom, hogy nehéz lehet neki, úgyhogy én aztán egy pillanatra sem lennék vele számon kérő, ehhez kétség sem férhet. - Elébe megyek én a problémáknak és tudod nem szoktam sumákolni. - legalábbis az esetek nagy részében megmondom, hogy mi történt. Egyszer volt csak olyan, hogy sikerült összetörni úgy istenesen a bicajomat, de vagy egy hétig elpihent a garázsban úgy, hogy apu észre se vette, de végül akkor is bevallottam töredelmesen, hogy mi történt. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy nem látta már előtte is csak megvárta, amíg én mondom el. - De én inkább távol tartanám magamat a bonyolult dolgoktól. Ezért jók a sportok, ott mindig meg van minden szabály. - a srácok meg... és a kapcsolatok, meg a szerelem... nem is tudom, nekem túlságosan zavarosnak tűnik az egész és nem tudom, hogy mégis hogyan kéne kezelnem, vagy megértenem, hogy most akkor ki mit és miért csinál. Nincsenek meg a jól megszokott szabályok és ez... elég pocsék. - Igen, teljesen. Én próbáltam beszélni vele, de... nem is tudom, szerintem már minimum utál. Hát... tudod apu amikor elkezdtük a sulit akkor valahogy minden mást lett. Azt hiszem az én hibám, mert sok új barátom lett, ő meg a Mardekárba került és... nem is tudom, talán már csak szimplán derogál neki velem mutatkozni. - hatalmasat sóhajtok. Hát igen, elég pocsék érzés, pedig én nem akartam ezt. Talán elrontottam az elején, hogy hanyagoltam őt és e miatt rosszul érezte magát, de nem volt szándékos és most meg ez lett a vége, teljesen eltávolodott, mintha nem is számítana már, ami régen volt, hogy mennyire jó barátok voltunk és már nem is kíváncsi rám... egyáltalán. - Igen... azt hiszem... vonzó. - jól van, azt hiszem az első alkalom, hogy kicsit azért sikerül elvörösödnöm, amire eddig még nem került sor. - Szerinte egy csók nem a világ és nem nagy dolog, és azt hiszem úgy gondolja, hogy csak én vagyok buta, hogy kiakadtam azon, hogy a legjobb barátnőmmel ment a bálba. Ő... nem igazán érti ezt az egészet. - Leo valahogy semmit sem ért. Biztos azért, mert fiú, vagy csak mindent félvállról kezel, de nekem akkor is rossz volt, igenis bántott ez az egész és nem tudok csak úgy átsiklani felette. Azt hiszem tényleg az a megoldás, ha kerülöm és nem beszélek vele, akkor nincs gond és Abinek is jó lesz úgy. - Mondjuk a répával és akkor feltesszük a levest, hogy puha legyen a borsó, én pedig addig elrendezem a húst jó? Aztán mondjuk megpucolhatná a kukta a krumplit. - ezek az egyszerűbb feladatok, de ismerem aput, ő nem nagyon tud sok felé koncentrálni egyszerre, és azért kellenek neki egyszerűbb feladatok. Nem akarom, hogy a nagy beszélgetés közben még meg is vágja magát véletlenül.
Nagyon jó volt hallani a nevetését és látni a jó kedvét, nagyon hiányzott már, az egész ház hangulata teljesen más, amikor itt van, már a jelenlétével is feldobta mindig. -Nem mondanám azért, hogy túl lelkes, csak pont annyira, amennyire kell, hogy ne egyedül kelljen mindent megcsinálnom, még szerencsére inkább játéknak fogja fel a takarítást, mint munkának. - mondtam gyorsan picit szabadkozva, mivel tényleg nem én szoktam befogni Danielt takarítani, inkább ő nem szokta kibírni, hogy nem álljon neki pakolódni magától. - Majd kiderül, eddig még nem jött semmi, szóval lehet még ezzel se érted el azt a bizonyos küszöböt, de így azért sokkal jobb, hogy tőled tudtam meg előbb, köszönöm, hogy elmondtad! - mondtam mosolyogva, nem tudtam volna rá haragudni így, hogy láttam, nem lett semmi baja és úgy láttam meg is bánta, szóval részemről elkönyveltem egy kis szerencsés kimenetelű csínynek a dolgot. Egy sor csokit én is törtem magamnak és egy kockát el is rágtam, ahogy hallgattam az évődését, majd egy nyeléssel nyertem egy kis időt a válasz kigondolására. - Persze, hogy jogos volt, a saját lelkiismeretével pedig neki kell elszámolnia, ne te emészd magad rajta - ennél okosabbat nem nagyon tudtam mondani, reméltem, hogy picit azért ez is megnyugtatja majd. - Mert az élet sajnos néha ilyen bonyolult, hiába is próbáljuk meg a lehető legjobban kézben tartani. Legtöbbször nem tehet mást az ember, mint hogy megpróbálja minél jobban átlátni a dolgokat és levonja a következtetéseket - szegényen láttam, hogy eléggé felkavarta az a fiú, ráadásul még Theo is eltávolodott tőle, ami szintén nehéz lehetett annyi évnyi barátság után - Kerül? Teljesen? Vagy csak kevesebbet beszéltek, mint régen? Mi volt az oka ennek a szétválásnak? - lehet, hogy írt erről korábban, de ott és akkor nem ugrott be a dolog, ezért inkább rákérdeztem. Az a sóhaj nem hangzott túl biztatóan, a válaszok meg pláne, elég fura egy srác lehetett, ha még a neve se volt egyértelmű és ha ennyire össze tudta kavarni a dolgokat. - Szóval érdekes a srác és ha jól sejtem, akkor vonzó is, de azt hogy érted, hogy nem érti a dolgok lényegét? - próbáltam kicsit kipuhatolni a dolgokat, hátha tudok segíteni feldolgozni a dolgokat, vagy talán felnyitni a szemét olyasmikre, amikbe még nem gondolt bele korábban. - Mivel kezdjük a főzést? Miben segítsen a kuktád? - kérdeztem mosolyogva, miközben épp akkor elég hangosan megkordult a gyomrom.
- Hát persze, hagyod, ha segíteni akar, Daniel meg túl lelkes. - nevetem el magam. Nem is tudom megállni, hogy ne így egyek és épp ezért van, hogy már nagyon vágytam rá, hogy itthon legyek, ahol minden egyszerű és könnyed, ahol jól érzem magam és nem zavar be az ég világon senki és semmi és én ezt már nagyon hiányoltam. Még az sem zavar, hogy apu nem igazán érti a legtöbb varázsvilágbeli dolgot, de én mindig szívesen magyarázok neki és lassan talán majd legalább egy részét megérti. - Oh, hát gondolom kötelességük szólni, ha valami gond van. - rántom meg a vállamat. Nem volt azért ez olyan nagyon halálos szabályszegés szerintem, csak hát ha már eltört a karom is, akkor evidens, hogy szólnak róla apunak, meg gondolom azért is, hogy máskor ne csináljak ilyesmit, de én úgyis tudom, hogyan kell hatni rá, hogy ne szúrjon le nagyon és ez most is tökéletesen megy. Nem azt mondom, hogy mindig kihasználom, hogy én vagyok az egyszer pici lánya, de... azért néha lehet nem? Az ember azért tudja mik az előnyei. A csokiból naná, hogy török szépen magamnak, ha nem lenne gond, akkor is megtenném, de ez a pasi téma... nem igazán nekem valók a fiúk, túlságosan bonyolult az egész, én pedig nem nagyon tudok kiigazodni rajtuk. - Értem apu, de... akkor jogos az, ha e miatt mérges voltam rá igaz? Mert ő meg persze nem értette, hogy mi a bajom. - és szerintem Leo még most sem fogja fel ezt az egészet, azt meg főleg, hogy amit a bálon csinált az csak még rosszabb. Ez az egész úgy rossz ahogy van és azt hiszem nekem meg kéne próbálni magam függetleníteni az egésztől valahogy. - Ez elég bonyolult apu, miért ennyire bonyolult? - komolyan úgy érzem, hogy az életben nem fogok tudni kiigazodni ezen az egészen, bármennyire is szeretnék, mintha csak... nem is tudom nem is engednék a srácok, hogy felfogjam, vagy én gondolom túl, mint ahogy Leo mondta és egyszerűen nem kéne bonyolítani a dolgot? - Theo még mindig kerül, de már nem is tudom, hogy mit csináljak, hogy ez változzon. - hatalmas sóhaj, mert hát itt lakik a szomszédban és mégsem tudok róla semmit sem, ami azért baromi rossz érzés. Tényleg én rontottam volna el mindent közöttünk? - Ez elég bonyolult azt hiszem... nem is teljesen értem, Abi azt mondta, hogy Cameronnak hívják, de nekem meg Leoként mutatkozott be és igazából én se tudok róla sokat, de baromi jól deszkázik és amúgy vicces és jó fej, de... azt hiszem nem nagyon érti a dolgok lényegét. - vagy tényleg én vagyok az, aki mindent akaratlanul is túlbonyolít? De az a baj, hogy Theo is ezt csinálja, ő sem akar velem barátkozni, pedig én próbálkozom, Leo meg akarna, de... én meg vele nem akarok. Néha komolyan jobb lenne elbújni a szobámba pár hétre és kizárni mindenkit, aki jön nekem ezekkel a... zavaros dolgokkal.
A vigyora ragályosnak bizonyult, ahogy hallgattam a megjátszott dorgálását, majd nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel hangosan - Azért inkább úgy mondanám, hogy hagyom, ha segíteni akar. De ha ki akarod hívni a rendőrséget, akkor vállalom a gyerekmunka vádját! - tettem fel a kezem megadóan. - Jó-jó, akkor hipogriff, igyekszem majd megjegyezni. - mondtam kicsit még bizonytalanul kiejtve a szót, vagyis hát úgy tettem - Jól van, annak örülök, hogy nem lett baja a kezednek. - Te emlegettél iskolai értesítést, ebből következtettem rá, hogy nem kezelték annyira könnyedén a dolgot. - tudtam, hogy az nem volt túl nagy büntetés, kaptam én annál durvábbat is akkoriban, de azért inkább így folytattam - Nem tudom az mennyire komoly büntetés, remélem azért tanultál belőle így is. Szegény, úgy látom megvolt az első igazi szerelmi csalódása… - gondoltam szomorkás mosollyal, aztán benyúltam magam mellett a fiókba, kivettem egy tábla csokit, kibontottam és odatettem a pultra. - Teljesen igazad, de sajnos az emberek, főleg a férfiak, nem mindig úgy cselekszenek, ahogy azt illene vagy hogy azzal ne bántsák a másikat. Általában azokkal az indokokkal csókolunk meg valakit, amiket te is írtál, de néha az élet közbeszól, nehéz általános igazságokat mondani. - életemben először kellett ilyen kérdésekre válaszolnom és nem tudtam igazán, hogy mennyire sikerült jól. - Na, azért nem mindet egyszerre, de volt, hogy többet is egy időben és valamelyiket általában igen. - válaszoltam mosolyogva a bizonytalan visszakérdezésre, láttam rajta, hogy így már nem volt igazán biztos benne, hogy szerelmes volt-e abba a srácba igazán, de nem is volt baj, ha ettől átgondolta, talán akkor kisebb lehetett a csalódása. A válaszai is elég bizonytalanok voltak, látszott rajta, hogy nagyon bizonytalan a dologban, tetszhetett neki a srác és talán imponált is neki pár dologgal, de hogy az szerelem-e, azt nem igazán tudhatta még, hiszen még soha nem volt szerelmes. - Sajnos nagyon sokszor ilyen zűrös, mert az emberek mindig bizonytalanok az érzelmeikben. Sokszor a szerelemről is csak közben vagy utána tudjuk meg, hogy az volt, az elején még nem. - reméltem, hogy ez a válasz segített valamennyit, hiszen ha sokaknak bonyolult, akkor nem akkora gond, ha neki is az - Tényleg, Theo-val mi van mostanság? Nem beszéltek már? És mit tudhatok esetleg erről a Leo-ról és Cameron-ról, mert ezt a részt annyira nem értem? Letörtem egy sort a csokiból és azt rágcsálva vártam a válaszait, jól esett, hogy így megnyílt nekem, hogy rám bízta a gondjait és reméltem, hogy tudok segíteni a válaszaimmal és a tanácsaimmal.
-Szóval csalsz és Danielre is hagysz igaz? Ejnye apu! - vigyorodom el, mert hát viccelek csak persze, azt hiszem ez amúgy is egyértelmű. Szívesen segítek ebben az egy hétben minél többet, úgy is eleget lazsálhatok majd a suliban, és tudom én, hogy apunak elég nehéz így is mindent egyedül csinálnia. Daniel szeret segíteni, de én is tudom jól, hogy néha nagyobb káoszt csinál, mint amennyit segít. - Nem járhat mindenki ugyanúgy jól. - rántom meg a vállamat együtt nevetve vele. Amúgy is legalább spórolni tud, és nem kell havonta venni egy új kenyérpirítót, mert szénné égett benne a kenyér, meg... a pirító is, ez azért nagy előrelépés. Jó mondjuk ilyen is csak egyszer fordult elő, de azt egy életre megjegyeztük. Szerencsére annak a vége is nevetés lett, meg persze annak a kitárgyalása, hogy veszünk egy új medzsboxot az öcsémnek, mert hogy a kenyérpirító, a medzsbox és a kómás felnőtt nem a legjobb hármas. - Hipogriff apu, úgy hívják, hogy hipogriff. - javítom ki szinte azonnal, bár az utolsó szavaknál már elhalkulva kicsit, mert azt hiszem nem most van az ideje az effélének, amikor épp a fejmosást akarom elkerülni, amúgy is megkaptam már a gyengélkedőn is. - A jobb, de már jól van, reggelre rendben volt, szóval már semmi bajom. - heves bólogatással magyarázok, de nem megyek jobban bele a bájital témába, mert azzal amúgy se hiszem, hogy túl sok mindent tudna kezdeni, szóval inkább nem feszegetem jobban. Cameron említésére már elhúzom kicsit a számat. Na igen a pasi téma, ebben sose voltam jó, a fiúkkal általában haverkodom és ennyi. - Cameron... Leo... az egész marha zavaros, de komolyan. - na igen a bál óra végképp nem tudom, hogy hová tegyem ezt az egészet. Abie más néven ismerte meg és én is és közben mégis ugyanaz a srác és... ah... nem is kéne beszélnem vele többet. - Olyan egyértelmű, hogy még meg is bűntettek sérülten? - pillantok rá, de aztán csak mosolyodva megrántom a vállamat. - Segítenem kellett mágia nélkül kitakarítani a konyhát a manóknak, de túlélhető. - na igen itthon már sokszor csináltam ilyet, az első sütési próbálkozásaim után akkora volt a káosz, hogy profi vagyok konyha kipucolásban. - Azt mondta, hogy azért, mert abban a helyzetben oda illet és... egyszerűen csak meg akart csókolni, de... ez nem fair apu. Mást hívott el végül a bálba és nem akkor csókolunk valakit meg, ha tetszik is? Vagy... akarunk valamit tőle? Így... ez nem volt jó és ő ezt nem érti meg. Szerinted nincs igazam? - attól kellett volna kapnom az első csókomat, aki... nem is tudom... Túlságosan ábrándos és romantikus felvetés az, hogy az első csók jelentsen valamit? Tudom, hogy nem szoktam én ilyesmin agyalni, meg nem vagyok olyan lányos lány, de attól még vannak érzéseim és nem akartam, hogy ez így történjen meg és ezt valahogy Leo nem igazán érti meg. A szavaira elgondolkodva figyelek és hümmögök kicsit, amikor befejezi. - Ezt mind... egyszerre érezted? - jó hát na ez lehet, hogy buta kérdés, én nem hiszem, hogy éreztem ilyet, vagy legalábbis nem mindet egyszerre. Talán valamit igen, de... nem mindent, akkor nem szerelemről van szó igaz? - Én nem is tudom, csak... azt hiszem ilyen sok mindent nem, de rossz érzés volt látni Leot Abivel, de közben Ron kedves srác, vele mentem a bálba és őt nem akartam ezzel megbántani. Hiányzik nekem Theo, vele sose volt semmi ilyen bonyolult és ez az egész... dolog a fiúkkal... miért ilyen zűrös? - mintha senki se tudná, hogy mit akar, vagy csak én nem tudom? Talán nem is kell még tudnom, hiszen csak tizenhat vagy, bőven ráérek még a szerelemmel, csak hát most hirtelen sok minden jött egyszerre és valahogy ezt is rendezni kéne magamban.
-Rendben, akkor ebben megegyezhetünk, bevállalom a takarítást, az úgyis jobban megy és abban Daniel is szeret segíteni. - nagyon jól esett, hogy segíteni akart, szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen lányom van. - Igen, az asztalosok és a konyhai kisgép forgalmazók meg sírhatnak, egyre kevesebb lesz a bevételük! - egészítettem ki nevetve. Tény, hogy nem kevés pénzem ment rá a korábbi években, hogy a károkat helyreállítsam, de a javulás valóban érezhető volt az idő előrehaladtával - El is fejeltettem, milyen nagyszájú az én kislányom! - ráztam meg felé játékosan a tenyerem, amikor kidugta rám a nyelvét , mintha pofon legyinteném, de persze soha nem ütöttem meg, csak így szoktam csinálni, amikor pimaszkodott velem. - Akkor a mai menü meg is van, a többi napra majd később megtevezzük. - örültem, hogy nem szólt semmit a könnyeimre, pedig biztos észrevette. Ritkán érzékenyültem el a gyerekek előtt, de néha én se tudtam elkerülni. Majdnem közbeszóltam a beszámolója közben, de végül inkáb megvártam, hogy befejezze és egy kis gondolkodás után, ami alatt végig a szemébe néztem, halvány mosollyal a szám szélén, mert nem tudtam rá haragudni, annyira bűnbánóan nézett, kezdtem el beszélni. - Nos, akkor sorjában a kérdéseim. - felemeltem a kezem és mutatóujjam kinyújtottam - Repülő madár-ló? - ezt a szokásos elterelő kérdésnek szántam, mert persze láttam hippogriffet én is és ültem is rajtuk akkoriban, de ő ezt nem tudhatta és egy mugli tuti ezzel a kérdéssel kezdte volna. Kinyújtottam a középső ujjam - Eltört a karod? Melyik? Hol? Rendben összeforrt? - persze tudtam, hogy ez több kérdés volt, de egybe tartoztak és bár tudtam, hogy a gyengélkedőn jól helyre tudták tenni az ilyen dolgokat, de azért így is érdekelt és ott is volt már, hogy nem tökéletes lett a gyógyítás. Jött a gyűrűs ujjam - Cameron? - ezt kicsit szélesebb mosollyal, már-már vigyorral kérdeztem, de utána kicsit rendeztem az arcvonásaimat az utolsó kérdéshez, melyet a kisujjam kinyújtása után tettem fel - És milyen büntetést kaptál végül? - érdeklődő arckifejezéssel vártam a válaszait a négy ujjam kinyújtva hagytam, ahogy a pultra könyököltem. Láttam, hogy elgondolkodott a kérdésen, hogy érzékeny pontra tapintottam a bállal kapcsolatban, ezért nem is sürgettem a választ, de jó is, hogy nem tettem, mert eléggé meglepett, még soha nem kérdezett tőlem ilyet. Természetesen jól esett, hogy megkérdezte, mert ebből éreztem, hogy mennyire bízik bennem, igyekeztem is a tőlem telhető legjobb választ adni. - Hát… Attól még lehet kedves srác, hogy ilyet tesz. Nem szép tőle és neked ilyenkor el kell gondolkodnod, hogy mit is szeretnél tőle, de legalább is meg kell tőle kérdezned, hogy miért is tette, amit tett, lehet, hogy van rá valami jó indoka, amiről te még nem tudsz. - próbáltam a kevés információ mellett egy biztató választ adni, mert láttam, hogy mennyire bizonytalan a dologgal kapcsolatban - Összeszoruló gyomor, amikor vele vagy, állandó önkéntelen mosoly, amikor vele beszélsz vagy rá gondolsz, amit szinte állandóan meg is teszel, könnyek, ha bánt vagy ha őt bántják, ezek az általános tünetek. Persze mindenkinél kicsit másabb, de nálam ezek voltak, mindkét esetben. - Ems és Aisha is ezeket hozta ki belőlem és mindkettő elvesztését nehezen viseltem, még ha mások is voltak a két esetben a körülmények. Most már úgy éreztem, hogy többet nem fogom ezt érezni senki iránt, vagyis nem nagyon gondoltam, hogy akarom - Miért, te mit érzel? - tettem fel óvatosan a kérdést, ha akarna esetleg róla beszélni, de nem akartam erőltetni a dolgot.
- Arra sose kerülhet sor, szeretek itthon lenni, ha van házimunka, ha nem és tudod, hogy imádok főzni, maximum a tiéd a takarítás. - rántom meg a vállamat mosolyogva. Igen, engem tényleg nem zavar az, ha besegítek itthon. Szeretek, és mivel imádom a családomat ez egyáltalán nem megterhelő, főleg hogy tudom apa mennyi mindent megtesz értünk. Annyira már vagyok érett, hogy tudjam milyen nehéz lehet neki és szeretnék segíteni. - Ezért minimum kitüntetés jár! És a konyha is fellélegezhetett akkor. - vigyorodom el. Igen tudom én, hogy ő nem épp a világ legjobb szakácsa, de nagyon igyekszik és ez a legfontosabb. Azért nagyon is tud ám, ha akar, és akarat mindig is sok volt benne, szerintem volt is honnan örökölnöm, hogy én is ilyen vagyok, nem sok minden tántoríthat el a kitűzött cél elől. - Régen is ehetőeket főztél, amikor sikerült nem odaégetni. - öltöm ki rá szórakozottan a nyelvemet, csak aztán fordulok vissza a hűtőhöz, hogy kiszedjek mindent, ami kellhet, közben csak megrázom a fejemet. Nem lesz felrobbantva a konyha és nem is lesz semmi baj, nem kell e miatt félnie. - Majd ellesel most is pár fogást és menni fog. - mosolyodom el, előpakolva most már a húst is szépen, aztán előkerül egy kis mirelit borsó is, mert arra is szükség lesz. - Oké, azt Daniel is imádja, tökéletes választás apu! - szuper menünk lesz, ebben már teljesen biztos vagyok és szívesen segítek én itthon is, hogy legyen mit elpakolni a hűtőbe. Szorosan ölelem meg, amikor közelebb lép hozzám. Hát igen, azért tényleg hiányzik nagyon itthon lenni, ő is Daniel is. Így minden sokkal egyszerűbb és nyugodtabb. - Az remek lesz! - tudom én, hogy el tud érzékenyülni, de a kipislogott apró kis könnycseppeket nem teszem szóvá. Fárasztó lehet neki ez az egész és én pont e miatt szeretnék minél többet segíteni, amikor tudok. - Oh, csodás állatok apu! A testük olyan, mint egy lóé, de a fejük madár, és tolluk van és valami meseszépek, és repülnek is! Csak tudod kissé erősen rúgnak, de én nem tehettem róla. Beesett a karámjukba a laszti, és... eltört a karom, de tudod ezt nem nagy kunszt a suliban, egy nap alatt rendbe jön, csak aztán kilógtam Cameronnal a gyengélkedőről és repültünk egy hipogriffen és... ennek nem nagyon örültek. - marad ám a nagy szemekkel való borjú nézés, mert hát na tudom, hogy nem szabadott volna, de nem tudtam megállni és végül is ez tényleg olyasmi volt, mint valami békülő repülés, bár... sokat nem számított, miután a bálon... Ezek után még rá is térünk a bál kérdésre, amire csak fújtatok egyet és picit talán morcosan dobom le magam az egyik székre, és csak pár pillanat múlva szólalok meg. - Apu... ugye, ha valaki megcsókol aztán a legjobb barátnőddel megy el a bálba, akkor az... nem nevezhető kedves srácnak? - tétován pillantok csak rá, azt is úgy egy pillanatig. Nem sokat beszéltünk még a fiúkról, Theoról panaszkodtam már sokat, de hát Theo a barátom, az... más nem? - Honnan tudod, a szerelmes vagy? Akkor... mit érzel pontosan? - mert hát apu volt már szerelmes igaz? Ott volt neki anya, hát... csak szerette, ha lettem én és Aisha, szóval biztosan tudja, hogy is megy ez, mert nekem az egész totál kínai!
Felnevettem a vigyorát látva és a megjegyzéseit hallva, jó volt látni, hogy ennyire jókedvű itthon. - Hát megunni biztos nem fogunk, maximum te fogsz belefáradni a sok házimunkába és inkább menekülsz majd vissza az iskolába. - kacsintottam rá mosolyogva. -Na, azért annyira nem vagyok ám már béna a konyhában, szépen lassan javulok, már legalább egy hónapja nem gyújtottam fel semmit! - mondom színlelt felháborodással, majd Danielhez fordulok - És most már egész ehetőeket is főzök, ugye kisfiam? - nézek rá kérlelőn, de ő csak felnevet és újra kifut a folyosóra, pár pillanattal később már a lépcsőről hangzanak a léptei - Hát, ha nem robbantja fel a konyhát és senkit nem változtat semmivé, akkor használhatod azt a hozzávalót. - reméltem, hogy tényleg valami olyat hozott, már tényleg kezdtem kíváncsi lenni rá. - Jól hangzik a sült, már régen volt nagyon, ilyeneknek azért még nincs bátorságom nekiállni. - mondtam mosolyogva és már össze is futott a számban a nyál az ízekre gondolva - Lehetne mondjuk egy könnyebb borsóleves például, a sülthöz nem kell bonyolultabb szerintem. Már persze ha neked is ízlene. - tettem hozzá egy kis gondolkodás után, az ételek kitalálása mindig is nehézségeket okozott. Nagyon jól esett a felajánlása és tényleg nagy segítség lett volna, ha egy időre mentesít a főzés alól, miután elmegy. - Köszönöm kislányom! - felálltam és odaléptem hozzá, jó szorosan megöleltem és könnyek gyűltek a szemembe, ezért gyorsan vissza is ültem a helyemre, közben gyorsan kipislogva a könnyeket - Majd együtt megcsináljuk azokat a lefagyasztanivalókat! Majd kitaláljuk, hogy mik legyenek és rendezünk egy nagy közös bevásárlást, azt Daniel is imádja, igaz a boltosok nem annyira! Hipo… Hipogriff? - kérdeztem szándékosan tördelve a szót, mintha még sose mondtam volna ki, aztán a magasba szaladt a szemöldököm, ahogy befejezte a mondandóját. Persze azt gondoltam, hogy nem fog egész életében mindent szabályszerűen tenni, de az meglepett, hogy olyat tett, amiért engem is értesítene az iskola, azt csak elég komoly kihágásoknál szokták megtenni. Persze a bűnbánó tekintete miatt már előre tudtam, hogy nem leszek képes majd képes haragudni rá - Na, ne kímélj, halljam azokat a körülményeket! Egyből láttam, hogy a fiús kérdéssel darázsfészekbe nyúltam, lehet, hogy valami rossz emléket kavartam fel benne. - Jól van, jól van! - tettem fel a kezeim gyorsan megadóan - Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz, csak úgy kérdeztem! - majd megpróbáltam témát váltani - Milyen volt a karácsonyi bál? Jól érezted magad?
Szeretek itthon lenni, valahogy így olyan, mintha... mindent el tudnék feledni egy kicsit, mintha minden ami rossz itt nem történhetne meg. Tudom butaság, de azt hiszem ezt jelenti a családi fészek, ahol nem érthet utol semmiféle szomorúság, vagy ha mégis, akkor belefészkelheted magad apa ölébe a fotelben és ugyanúgy érezheted magad, mint tíz évesen, és akkor egy csapásra minden egy kis időre megoldódni látszik. Na ezért szeretek én itthon lenni és őszintén szólva most különösen jól is jön ez. - De az egy nagyon tartalmas hét lesz majd apa, ne aggódj, aztán hamar jön majd a nyár, akkor majd jól meg is untok, hogy folyton itt rontom a levegőt. - vigyorodom el, aztán még azért vetek egy lopott pillantást a nem teljesen rendben lepakolt cuccaimra, végül csak megrázom a fejemet. - Jól van, azt hiszem nem lenne jó ötlet, ha féllábon állnál addig. - nevetve cuppantok oda az arcára, amikor megölel. Tudjuk jól mindketten, hogy nem az lesz az első dolgom, hogy rendet tegyek, sőt jó eséllyel nem is a második, de majd sort fogok idővel keríteni rá, de most érthető, hogy az a fontosabb, hogy velük legyek igaz. - Tudom apu, nem tudtam volna mit kezdeni a lelkiismeret-furdalással, ha pont karácsonykor gyújtod fel a fél konyhát és... majd meglátod, hogy mitől olyan finom az a süti, de becs' szó száz százalékosan biztonságos! - tudom én, hogy nincs oda a mágiáért. Boszi vagyok és ki tudja, hogy az öcsém is varázsló lesz-e majd, épp ezért elfogadta, de nem kell oda lennie érte, nem is várom én el ezt tőle, bőven elég, ha elfogadja a maga módján, itthon amúgy se varázsolhatunk, szóval nincs gond. - Na jó szóval... sültet együnk? Azt a fajtát, amit Daniel is imád mondjuk? A curry-set, sok sajttal, és... egy sima krumplipüré jó lehet, tudom, hogy imádja és te is szereted. Levesnek pedig... na jó, azt te találod ki, a desszert pedig a különleges csokis muffinom lesz. - persze az öcsém a csoki szó hallatára már eleve fel is figyel és egy harsány juhéj is elhagyja a száját, amikor épp egy pillanatra érinti a konyhát. Fogalmam sincs, hogy szorult belé ennyi energia. Jó bennem is sok van, de Daniel néha még engem is simán felül tud múlni. Közben persze azért pakolok is elő olyasmiket, amik kelleni fognak a hűtőből, de megvárom, hogy leves terén apa mit javasol. Nem találhatom ki én az egyedül az egész karácsonyi menüt, bár ha nagyon kéne akkor azt hiszem azért képes lennék rá. - Majd most segítek, ha gondolod főzök le pár dolgot előre az utolsó nap, meg pár fagyasztani valót is és akkor pár hétig könnyebb lesz. - ennyit bőven megtehetek, nem nagy fáradtság, csak kicsit több kell mindenből és akkor legalább pár hétig egyszerűbb, elő lehet kapni a fagyasztóból is a kész dolgokat. - A suli remek, képzeld el repültem hipogriffen! Bár... azt hiszem a körülményeinek nem fogsz örülni és talán jobb, ha én mondom el, mint ha a suliból kapsz értesítést... - oh naná, hogy már előre boci szemeket meresztek rá, amikor még fel se vázoltam, hogy mit sikerült már megint művelni. A fiúkat érintő kérdés viszont... hát arra azért már kicsit hepciásabban csattanok fel. - A fiúk... tök hülyék apu! De komolyan, alig van köztük normális, nem akarok fiúkkal foglalkozni. - látványosan hevesen rázom meg a szőke üstököt, amiből azért nagyon is sejthető, hogy minden bizonnyal valami rossz benyomás az oka annak, hogy ennyire rossz véleménnyel vagyok a srácokról. De hát érthető, talán még Ron a legértelmesebb, mert Cameron... hát komolyan tiszta kiborító, és Theo... ezzel az állandó elutasítással. Nem is kéne fiúkkal foglalkoznom az a helyzet.
Nagyon jó volt látni, ahogy Daniel-el ölelkeznek, ilyenkor mindig hangosan dobogott a szívem. Amikor pedig a nyakamba ugrott, akkor épp úgy éreztem, hogy boldogabb nem lehetnék, újra együtt volt a kis családom. - Jaj, tényleg, csak egy hét! - mondtam szomorúan, bár persze tudtam, hogy csak annyi, de mindig rossz volt hallani és belegondolni is - Igen, majd nyáron jobb lesz és ezt a hetet is igyekszünk majd minél jobban kihasználni! - mosolyodtam el újra és rákacsintottam. - Persze, hogy tudom, de az se mindegy, hogy kinek mi a fontos, nem igaz? - nevettem fel hangosan a megjegyzésén, mindig hamar jókedvre tudott deríteni - Jól van, elhiszem, hogy elpakolod, de ha nem haragszol, addig azért nem állok itt fél lábon! - hajoltam le mosolyogva a pusziért és utána egy kézzel szorosan magamhoz húztam pár pillanatra. - A sütést egyébként is inkább rád akartam hagyni, tudod, hogy abban nem vagyok túl jó. Meg most kíváncsivá is tettél. - majd kicsit tettetett ijedséggel tettem hozzá, miközben a gyerekeim után indultam a konyha felé - Remélem azért nincs semmi veszélyes abban a varázslós hozzávalóban. Mosolyogva néztem a futóversenyt és jól esett látni, hogy Charlene megint hagyta az öccsét nyerni, mindig tudta, hogy mivel nevetesse meg - Akkor irány a hűtő kiasszony és legalább egy-két ötletet kérnék a választáshoz! - a konyha közepén lévő pulthoz mentem és leültem a mellette álló egyik bárszékre, Daniel-t figyeltem, ahogy futkározott fel-alá. - Jól vagyok, Daniel mellett nem unatkozom itthon, a praxis pedig elég szépen megy szerencsére, nem panaszkodhatom. Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt sokszor és nem ártana egy kis segítség, de nincs gond. - jól esett, hogy megkérdezte és láttam rajta, hogy tényleg érdekli is a válasz, nem úgy kérdezte - És te hogy vagy? Hogy megy a suli? És a fiúkkal mi a helyzet? - az utolsó kérdést széles mosollyal tettem fel, lehet, hogy először életemben, de úgy éreztem, hogy most már ideje volt, mégse kezelhetem örökké kislányként.
Az az igazság, hogy nem tudtam már várni. Nagyon lassan jött el a téli szünet, nekem pedig annyi mesélni valóm van és annyira szükségem volt már arra, hogy végre itthon töltsek egy nyugis időszakot, legalább pár napot, amikor végre... tényleg nincs semmi zűr, amikor nem foglalkozom se a fiúkkal, se semmivel, és hát ezért jöttem előbb, mint ahogyan eredetileg akartam, ahogy megbeszéltük, de hát a szobám rendezettsége érdekel ám a legkevésbé. Most ha van egy kis por, mert nem jártam itt egy kis ideje, hát nem igazán érdekel a dolog, az a legfontosabb, hogy itt vagyok és hogy velük tölthetem legalább ünnepeket. Sokat nem is kell várnom lent, mire meghallom a lépcsőn a kopogó apró lépteket és egy pillanat múlva már az én drága kis öcsém veti magát a nyakamba, én pedig még meg is pörgetem a levegőben. Mellette még én se vagyok annyira töpszli, és lehet hogy nem vagyok egy világbajnok erővel megáldott leányzó, de őt én is simán fel tudom emelni, ami azért elég jó dolog. Kap két nagy cuppanós puszit is, ami miatt persze nevetve törölgeti az arcát. Ismerem én már annyira, hogy ez nem komoly, direkt túl játssza és végre, amikor apu is feltűnik visítva landolok a nyakában. - Hát még én! Annyira hiányoztatok, hogy el se tudom mondani! Egy hét tudod apa, minden évben így van. Bár több lenne! De... majd a nyári szünet hosszú lesz. - akkor vagyok itthon sokat. Nem mondom, hogy nem jó a suli, de azért az hiányzik, hogy többet legyek itthon. Viszonozom a puszikat, és még egyszer jól megszorongatom apát. Tuti, hogy fáradt hiszen annyi mindent csinál és én szívesen segítenék neki még sokkal többet, de hát... most a suli mellett nem lehet. Azért az is valami, hogy ilyenkor itt vagyok, és persze mindig írok egy tonna levelet, az alap. - Tudod a suli lényege az, hogy az ember kihámozza a sok-sok infoból azt, ami igazán fontos. - vigyorodom el egy pillanatra a ledobált cuccaimra lesve. Jó hát na nem arról vagyok híres, hogy durván nagy rendet tartok, de nem is kell az mindig. Sok mindenre oda figyelek, a rend főleg akkor ha sietek, hogy megszorongassam a családomat nem az elsődleges. - De elpakolom majd, becs' szó. - mosolyodom még el, kicsit pipiskedve, hogy afféle ígéretmegpecsételésképp még egy puszit is adjak az arcára. - Hát naná! De közösen találjuk ki, hogy mi legyen a főfogás, ebből nem engedek. Viszont olyan tuti új muffin receptem van, hogy el fogtok alélni tőle! Az egyik manó adott egy titkos összetevőt és valami isteni! - lelkesen mesélek, ahogyan mindig, aztán neki iramodom futva a konyha felé, megpöccintve Daniel vállát. A verseny az életem, naná, hogy még ebben is képes vagyok rá, de persze lassítok és az öcsém nyer, mint ilyenkor minden esetben. Szeretek én nyerni, de az ő nevetése fontosabb annál, hogy én legyek az első a konyhában. - Csodás fánk lesz, a legszebb, és együtt díszítjük ügye öcskös? - Daniel lelkesen bólogat, én pedig beveszem magam a hűtőbe. Na nem szó szerint, de behajolok, hogy átnézzem a dolgokat szépen. - És te hogy vagy apa? - pillantok azért hátra, amikor Daniel épp kiszalad kicsit. Mellette nem nagyon lehet azért komolyan beszélni, de... néha azért kell. Tudom, hogy apa mennyire leterhelt és tudja, hogy nekem igenis elmondhatja, ha bármiben segíthetek neki, akár csak ebben az egy hétben is, akkor meg fogom tenni.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Samuel.Carols
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Carols lak 2015-01-09, 15:30
Először azt hittem, hogy képzelődöm, amikor kiabálást hallottam a földszintről, de amikor másodszor is jött a hang, akkor már biztos voltam benne, hogy Charlene ért haza. Eléggé meglepett, amikor meghallottam, későbbre vártam, azt hittem csak dél körül jön majd. Épp Daniel-el raktunk rendet a nővére szobájában, ő szintén nagyon várta már, hogy a testvére újra otthon legyen egy kicsit. Bár csak féltestvérek, mégis úgy szeretik egymást, ami még édes testvérek között is ritkaság. Daniel velem egyszerre hallotta meg Charlene-t és egyből eldobta, ami a kezében volt és elindult le az emeletről, hogy köszöntse. Napok óta a ház rendbetételén dolgoztunk együtt, nagyon sokat segített és már csak pont ez az egy szoba maradt csak, amit még lett volna időnk befejezni és frissen csillogott volna, ha nem jön korábban, de szerencsére már nem voltunk messze a befejezéstől. Gyorsan a helyére raktam, amik a kezemben voltak és azokat is, amiket Daniel ledobott, majd siettem le én is az előtérbe. Ott találtam Charlene-t, már Daniel-el ölelték egymást. Miután meglátott pillanatokkal később már az én nyakamba ugrott és hosszan szorítottam magamhoz boldogan. - Annyira örülök, hogy újra itthon vagy kislányom! - mondtam rámosolyogva és egy-egy nagy puszit adtam az arca két oldalára, majd egy még nagyobbat a homlokára, miután leengedtem újra a földre - Remélem sokáig maradsz! - mivel ő nem tudta, hogy a Roxfort-ba jártam, így úgy tettem, mint aki nem ismeri a rendszert. Megláttam a cipőjét és a táskáját a régi megszokott helyén, az ismerős látványtól csak még szélesebben tudtam mosolyogni, de azért megjátszott rosszallással odamutattam - Úgy látom a rendszeretet oktatását ott se veszik előre a fontossági sorrendben! Egyből eszembe jutott, hogy az ebédnek még neki se álltam, előbb a rendrakást akartam volna befejezni. - Van kedved a szünetet egy kis közös főzőcskézéssel nyitni? Tele a hűtő és a mélyhűtő minden jóval, azt választasz, amit akarsz! - kacsintottam rá és elindultam a konyha felé, Daniel-t követve, akit teljesen feltüzelt Charlene jelenléte - Utána pedig elmehetnénk a fát kiválasztani, ha benne vagy.
- Megjötteeeem! - kellően nagy lendülettel vágódik ki az ajtó, amikor én meg bevágódom a házba. Sok ideje nem láttam már apát, az a szeptember nem most volt, de végre itt a téli szünet, lement az a totálisan kiborító bál is, és most végre itthon vagyok! Most valahogy még jobban hiányzott apu, meg az öcskös, mint eddig bármikor. Legszívesebben tovább maradnék itthon, de tudom, hogy sajnos nem lehet. Tudom én, hogy amúgy is számítanak az érkezésemre, de nem akartam, hogy még külön ki is jöjjenek elém, így is elég hideg van és így is elég sok dolga van apunak, hogy rendben legyen a lakás, főleg így karácsony előtt. De már itt vagyok és segítek majd mindenben. Kitaláljuk együtt, hogy mi legyen az ünnepi menü, meg persze azt is, hogy milyen legyen majd a fa. Tavaly az arany-piros verziót szavaztuk meg családilag, de most akár lehet valami más is. Ha már itthon is varázsolhatnék, akkor még jobban feldobhatnám a díszeket, de egyelőre azt még nem lehet, úgyhogy marad a hagyományos megoldás. - Apuuuu! - kiáltom el magam újfent, miután a hátizsákomat szépen levágtam a fogas mellé. Jobb az a földön, mert ha most feldobtam volna a cipős szekrényre, akkor ezer százalék, hogy úgyis leesik, és ha nincs szerencsém rántja magával a terítőt, meg a vázát, akkor meg miért ne előzzük meg már eleve ezt a katasztrófát? Azért az meglepne, ha esetleg nincsenek itthon, bár... ha most szerzik be a fát... de azért csak nem. Igaz, hogy picit előbb jöttem, mint a megbeszélt, de azért nem hiszem, hogy mégsem várnak. Körbepislogok. Jó tudom én, korán van, a hajnali vonattal jöttem, és még csak fél 10, de az öcsém ilyenkor már rég pörögni szokott. Négy éves, nála jobban még én sem pörgök, pedig azért én elég jól nyomom. A jól megszokott mozdulattal bújok ki a cipőmből és hanyagul - a rendszeretet teljes hiányával - pöccintem a fogas alá, aztán ha még mindig nem toppant elém senki, akkor célirányosan megközelítem a konyhát. Ha pedig végre feltűnik valaki az utamban, akkor úgy a nyakába vetem magam, hogy ihaj és úgy megszorongatom, hogy még a levegő is alig marad meg a tüdejében. Mindezt persze harsány köszönő sikítással vegyítve.
/
Úgy gondolom, hogy érdemes már zárni, hogy ne nyárig karácsonyozzunk, és akkor jöhet a levelezés a kemény témával. 
