2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Megvárom, amíg Keith távozik, csak akkor nézek rá újra Ariellre és hallgatom a szavait. Nem tetszik, amit csinál. Nem azzal van a baj, hogy valakit bajba kever indokolatlanul, ez... néha hasznos, de csak ha eljátszunk egy szerepet és nem akkor ha tényleg közben sír, mert a lába fáj. Ennél mi erősebbek vagyunk és neki is annak kell lennie, és nem ezt csinálni... nem így kell elérni a célokat. Azért megenyhülök, amikor a nyakamba borul. Finoman végig simítok a haján, ahogy kicsit eltolom magamtól. - Tanultál belőle igaz? Nem mutatjuk ki a gyengeségeinket, főleg nem ilyen mértékben. Ennél több vagy, ahogy az apád vagy én és nem okos dolog ellenségeket szerezni ilyen piti ügyek miatt érted? - halkan sóhajtok egyet, ahogy hátrébb lépek kicsit, hogy újra rendesen a szemeibe nézhessek. - Menj most, és gondold át ezt a napot. Megkockáztatom... kérj elnézést a fiútól, ne vágd el magad nála, sosem tudhatod, hogy ki lesz jó szövetséges. Erősebb legyél Arielle. - teszem még hozzá, csak aztán lépek közelebb kicsit, hogy újra megöleljem. Most csak futólag és egy kicsit rövidebben, aztán az ajtó felé bökök az állammal. Neki kell ezt lerendezni magában és persze az ő dolga, hogy fejlődjön, mert jelenleg, amit tesz, az nem pont a legjobb út, de van remény mindig. Die is kemény fiú lett, Arinak is menni fog ez, csak talán számára mindez valamivel nehezebb, de én bírom benne ettől függetlenül.
Szinte már pislogni is elfelejtek Arielle szövegelése után. Jó, tudtam én a kis csajról, hogy a célja érdekében megtesz mindent, na, de hogy még én legyek hibás amiatt, hogy nem képes az orra elé nézni, kicsit már sok. Tudtommal nem mondtam neki, hogy ott essen össze a kövek közt. Még ha jól emlékszem akkor figyelmeztettem is, hogy vigyázzon és nézzen előre, mert ha nem így tesz akkor hatalmasat fog esni, hallgatott rám? Nem. Most pedig miután nagy gálánsan elcipeltem az anyjához megkapom, hogy én tehetek az egészről. Vagy csak én vagyok eltévedve és valójában egy szemét állat voltam, vagy az Ő vallása alapján még külön el kellett volna vernem és akkor lennék jó fiú, vagy éppen tényleg nekem van igazam és Arielle most tényleg engem okol a semmiért. Látszik rajtam, hogy egy cseppet bosszús vagyok, de próbálom ezt rejtegetni, hisz mit érdekeljen engem mit mond a kis csaj. Világos, hogy az anyja úgy is elhiszi. -Legközelebb majd finomabb leszek. - Dörmögöm és még egyszer végig nézek Arielle-n majd összeszedem a gondolataimat, hogy válaszoljak neki. -Ari, majd azután vádolj meg hazugsággal miután te magad nem teszed ugyanezt. - Láthatja rajtam, hogy ezúttal se nem poénkodom se nem szórakozom, komolyan gondolom amit mondok és a mérgem sem játék. Hátat fordítok a két nőnek és kilépek az ajtón, a köszönést mellőzöm, mert nincs kedvem hozzá. Nem utálom Arielle-t, de most nem is vagyok oda érte. Nem tudom ezzel mit akart elérni, előtte meg még szinte könyörgött, hogy segítsek neki, meg csimpaszkodott, mint egy majom. Ki érti a nőket? Mert én aztán már nem tudom hányadán állok velük. Madison is egyszer letépné a fejem másszor meg egész jól el van velem. Túl bonyolultak a nők, de hát nem is lenne kihívás megszerezni egyik-másikat ha egyszerűek volnának. Minden rosszban van valami jó.
Azt már összeszorított foggal tűröm, hogy ellássa a lábamat, végülis varázslattal nem vészes, nem csíp, anya meg elég jól ért a varázsláshoz. Ha már nem vagyok egy harcos alkat, akkor ügyes boszorkánynak kéne lennem ahhoz, hogy valamit fel tudjak mutatni a Halmar-klánban. Eláll lassan a lélegzetem, lassan megnyugszom, ám pontosan tudom, hogy a java még hátra van. Biztos vagyok benne, hogy most fogom kapni a leszúrást. Már azon gondolkozom, mivel is fogom magam kimagyarázni, és Keith-re kenni a dolgot, mert teljesen jogos, hogy anya pofákat vág, ennél keményebbnek kéne lennem. Ő egyszerre erős és nőies, nem csak az utóbbi, amit én is erőltetek, de mellette viszont én nem tudok csábos lenni, így még ezt sem tudom túlzottan hangúlyossá tenni. - Csak azért hoztál ide, mert azt követeltem tőled. Hazudsz, ha azt mondod, hogy magadtól is jöttél volna. – Replikázok, és anya szavaira hevesen bólogatok, valóban vicces lenne, ha Keith még Pitontól is megkapná a magáét. És mégis, tulajdonképpen nem igaz, amibe belekevertem. Lényegében rendes volt velem, meghallgatott, próbált felvidítani, én meg egy ócska szemét vagyok vele, miután felcipeltetem magam, még meg is alázom itt anya előtt. Ezek után ugyan még odaszúr egyet, amire már nincsen nagyon kedvem válaszolni, csak beharapom az ajkamat, valahol kezdem megbánni, amit mondtam. Miután elment, jön amire igazán készültem. - Nem sírtam Sheska, fájt a lábam, de csak az dühített, mennyire hülye helyzetben látott. Erős akarok lenni, mint te. – Borulok a nyakába, hogy átöleljem, és adok neki még egy puszit is. Szintén nem túl erőlteljes tett tőlem, még mindig az érzelmeim vezetnek, ahelyett, hogy magabiztos próbálnék lenni. – Nem. Egy nagyszájú idióta, de segítőkész. Én kevertem őt bajba. – Nézek bele a szemeibe, ez felér egy bocsánatkéréssel is, még ha szó szerint nem is mondom ki, láthatja rajtam, hogy a szénfekete pillantás megalázkodásról árulkodik. Valahogy mindenki szemében én vagyok a nyomi kiscsaj, aki az egész társaságnak a terhére van, de vajon mit kéne tennem, hogy ez változzon. Nem tudom, hogy mi mással hívjam fel magamra a figyelmet. Apa is rámszólt, amikor elkezdtem magam vagdosni, és azt tanácsolta, hogy legyek erős lány, akár használjam is a testem. Anya talán elmondhatná, miként tegyem azt, csak éppen most keresztbe akar lenyelni. Elengedem, és várom, hogy most mit kapok a beismerő vallomást követően.
Természetes, hogy ellátom a lábát, ám még sem esek neki azonnal Keithnek, ahogyan azt talán a lányom elvárná. Elég jól ismerem már Arit és... tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem is kicsit, de hajlamos túlreagálni. De azt is tudom, hogy az ilyesmit nem mások előtt kell elrendezni, ezért maradok csendben amíg ellátom a lábát, amíg a seb immár használható állapotba kerül. Húzódik még és az összeforrás folyamatát is érzi azért, de ennyi kell. Meg lehetne talán oldani úgy is, hogy nem érez belőle semmit sem, de arra nincs szükség, hiszen... lássuk be, hogy ő a mi lányunk és nem lehet ennyire... nyafka. Nincs is erre más szó. Én az ő korában már sokkal keményebb dolgokon mentem át és nem sírtam egy kis horzsolás miatt. Felálltam és mentem tovább, mert nem volt más választásom. Ő se mutathatja magát gyengének mások előtt. Megvárom, amíg lejátsszák egymás között az egymásra mutogatást, csak akkor fordulok szembe Keith-szel. - Máskor jobban figyelj oda arra, hogy kivel milyen módon... hülyülsz Keith. Kétlem, hogy a házvezetőd értékelné, ha elmesélném neki, hogy az egyik háztársadnak ártottál, még ha esetleg nem is szándékosan. - az esetleg szócskát azért jól megnyomom, mert hát nem tudhatom, hogy mennyi a valóságtartalma ennek az egésznek. Tudom, hogy Ari is tud ferdíteni, vagy inkább túldramatizálni dolgokat nagyon is. - Most mehetsz, de a következő ilyennek már komolyabb következményei lesznek. - az állammal intek csak neki az ajtó felé. Részemről ennyi volt és nem kívánom tovább a szobámban látni. Nem köszönöm meg neki külön azt, hogy ide hozta Arit, viszont pont azért nem kapott komolyan leszúrást, mert megtette, mert az jogos és abban igaza van, ha szándékos lett volna, akkor nem jön ide önként, de nekem anyai kötelességem, hogy kiálljak a lányom mellett. Így már csak akkor fordulok újra felé, amikor az ajtó becsukódott a Mardekáros srác mögött. Ari, ha netán diadalittas mosollyal fogadna akkor is csak a szigorú tekintetemet láthatja maga előtt. - Mégis hogy képzelted ezt Arielle? Egy kis sérülés miatt sírva hoznak ide hozzám? Nem arra tanítottunk, hogy meg védd magad, ha bajba kerülsz? Ha az a fiú volt a hibás, akkor tenned kellett volna arról, hogy többet véletlenül se merüljön fel, hogy árt neked, akár még önkéntelenül sem. Nem sírhatsz minden kis horzsolás miatt! - szigorú a hangom és a tekintetem is felettébb kemény. Ő a mi lányunk, nem viselkedhet is, Rasmus lánya nem viselkedhet így, mások előtt pedig főleg nem! Milyen híre lehet ennek? Mit gondol, a élet harcba keveredne, mit tenne? Elsírja magát, ha eltalálja az első keményebb varázslat? Kemény jövő várhat ránk mielőtt még elérnénk a hőn áhított célt és azt csak is kemény akarattal és kemény szívvel teljesíthetjük be.
Pimasz vigyort vetek felé, látom az ábrázatán, hogy mérges. Nevethetnékem támad tőle, mintha valaki irigy volna vagy épp féltékeny, azt se tudom már melyik. Legszívesebben elnevetném magam vagy megint felhúznám, mert ha ideges akkor nem törődik azzal, amit azelőtt gondolt. Bár bevallom lehet irigy, tényleg, Madison jó csaj és megfogom szerezni, bár Arielle-nek sincs oka szomorkodásra, csinos, sőt, nem csak csinos, de gyönyörű, szóval ha nem lesz ilyen sokáig hárpia még a végén lesz egy srác aki nem beszarik tőle hanem megpróbálja betörni. Előre is elismerésem annak a csávónak aki veszi a bátorságot és megpróbálja meghódítani ezt a lányt. Arielle-nek nem egy nyápicra van szüksége hanem egy tökös gyerekre aki megadhatja neki amire szüksége van. -Most teljesen elszontyolodtam Cicamica, pedig azt hittem még te fogsz betakargatni minket, túl sokat képzeltem.. - Vigyorodom el, imádom húzni az agyát. Mondhatni tényleg a húgommá fogadtam a kis csajt. Van benne egy olyasféle lángolás ami talán soha nem fog kihunyni. Azt hiszem kedvelem Arielle-t, nem olyan nyámnyila, szerencsétlen, igazán belevaló lány. Megérdemli a figyelmem. Épp ezért gondolom úgy, hogy számára nem egy tacskó lenne a megfelelő partner. Akaratlanul is ha arra gondolok, hogy valaki is akár egy ujjal is hozzá ér hát rögtön ideges leszek. Nem a húgom, de pont olyan mintha az lenne, majd én elbírálom ki a megfelelő a számára, persze a tudtán kívül. Amúgy sincs jobb dolgom minthogy beleüssem az orrom más dolgába. Madison úgy is megvár, nem lesz Ő senki másé csak az enyém, bármelyik takonygombóc is próbálkozik nem húzza sokáig. A területemet vérmesen védelmezem, és valamilyen értelemben Arielle-re is igényt tartok. Az esését végig nézve nem lehet valami kellemes hangulatban ami persze Arielle-nél a hárpiánál is rosszabbat jelent. Kézbe kapom és elindulok megkeresni az anyját. Ha útközben összetalálkoznék a bátyjával..na jó, erre inkább gondolni se merek, az a buldózer egy állat, de tényleg, remélem míg elérünk az anyjához senkivel sem futok össze főleg nem Die-al. -Onnan jöttem Cicám, nincs kedvem visszamenni. - Mondom halál komoly ábrázattal míg felérünk az anyjához. Naná, hogy totál ki van akadva a nő. De nem értem mitől, ez csak pár karcolás, Arielle is csak játsza a fejét, jobban tudom én, hogy nem ennyire nyávogós liba. -Hééé, nem csináltam semmit vele, hülyültünk, bepipult aztán elrohant majd elhasalt, ha akkora szemét lennék hogy magam okozom a dolgot akkor hülye lennék még ide is cipelni, nem? - Könyörgöm a logika megkívánja a dolgot. Azért ennél többet is kinézhetnének belőlem. Ha én tettem volna és megpróbálnám helyre hozni a dolgot akkor se lennék akkora barom, hogy magam járuljak a csaj anyja elé. Mardekáros vagyok és nem egy gyáva griffendéles. -Arielle, belőled meg többet néztem volna ki. Úgy festesz mint akinek a lábát amputálták. - Visszafojtott mosollyal nézek rá. Most komolyan ennyi miatt csap ekkora hisztit? Jézusom..
Igen, bunkó, de attól még kedvelem. Nem véletlen, hogy epésen reagálok rá, ha arról számol be, hogyan enyeleg a hugrabugos szőkével. Nem féltékeny, pusztán irigy vagyok. Keith annyira nem jó pasi, viszont figyel rá, ökörködünk együtt, és rohadtul hányingerrel tölt el, hogy mással meg még nálam is jobban elvan. Biztosan a kis szőkének a seggébe is belebújik, bár elképzelni sem tudom, mit látnak ezek egymásban. Az a Madison, akire láttam, hogy Keith nyálcsorgat, már külsejében is egy üveges tekintetű liba, Keith meg csak a bugyiját akarja. Na nem felvenni... Lehúzni! - Cöh, ha vevő rá, hát egészségetekre, nem fogom tartani a gyertyát, te hős lovag. – Csóválom a fejem, itt már én is nevetek, bár én nem vele, hanem rajtuk, és igazság szerint bármennyire is önző tudok lenni, mégiscsak jó dolog lehet, ha a haveromnak lesz majd nője. A pasik nehezebben vannak meg egyedül, mint ahogyan a sok hányingerkeltő dolog mellett engem is idegesít, hogy én meg mindenkit elriasztok. Így tizenhaton túl azért már engem is érdekelnek dolgok, csak éppen ez egyirányú. Ha én nézek meg valakit, azt szabad, de ha fordítva visszanéz valaki, hát kiütném a szemét a pálcámmal. Nem is tudom, ez a sok nyüzüge, béna alak valahogy még csak annyi vér sincsen a pucájukban, hogy legalább apára hasonlítsanak. Ha ő rámnéz, akkor azonnal elhallgatok. Na nem mintha apakompleszusom lenne, és csakazért is olyan fickót akarnék, mert tulajdonképpen nekem aztán az sem baj, ha egyedül vagyok, nem kívánok Madison libuska lenni senki kedvéért. Viszont akkorát esek a kövek között, hogy öröm nézni, és az égető fájdalom az istennek sem akar csitulni. A srác alám nyúl, miután megkértem, hogy vigyem már anyához. Sheska biztosan segít. Ám a könnyeim nem a fájdalomnak, főleg a dühnek szólnak, hogyan lehettem ilyen hülye, hogy így hagytam magam megalázni. Térdre esek egy srác előtt, hogy aztán cipelgessen a gyengélkedőre. Akkor már inkább anya. A virágszálam megszólításra örülhet, hogy nem törlöm képen, de csak mert kapaszkodok. - Elmész a saját anyukádba... – Préselem ki a szavakat, a minimális szemfestékem is a száj felett úszik már. A puszin enyhén meglepődöm, végül enyhültebb képpel szipogok, amíg fel nem érünk. Anya ajtót is nyit, itt viszont már kitör belőlem a hisztérika, pedig nem akartam árulkodni. – Ez a seggfej majdnem kitörte a térdemet anya. Dobjuk ki az ablakon, vagy mittudomén... – Szorítom össze zordan a számat, tudom, egy skadináv harcoscsalád sarjához nem illik ez a sírós rinya, úgyhogy gyűlölködő képpel enyhítem a könnyeket Keith irányába. Az ágyon hagyom, hogy ellássa a térdemet, húzódik rendesen a széle, felkönyölve várom, hogy anya még jobban kiossza a háztársat, aki most minden nyűgömről tehet.
Házi feladatok, órai jegyzetek... oké, azt hiszem nem csak a terhesség miatt lesz hasznos eltűnni az iskolából, ez nem biztos, hogy hosszú távon elviselhető lesz nekem. Jobb lenne lehetőség szerint minél előbb hagyni a dolgot, főleg hogy annyi a... Szerintem a legtöbben még csak azt se tudták, hogy mi fán terem a szimpatikus mágia, csak akkor tudnám, hogy mégis mi a fenének vették fel a tantárgyat, csak hogy engem készítsenek ki, vagy mi? Mert egyelőre úgy fest, hogy ez a mai generáció több, mint buta... egyenesen szánalmasan hülyék is vannak köztük, akiknek nem hogy egyetemre, de még emberek közé se kéne menni, mert már a létezésük is a teremtő elleni bűn. Jó talán túlzásba esem, de ha bárki másnak ennyi szánalmasan rossz fogalmazást kéne átolvasni, szerintem pontosan ugyanezen a véleményen lenne, mint én. Szóval egy hatalmas sóhaj kíséretében húzom magam elé a következő pergament, miután az előzőre már szép piros festékkel keresetlen szavakat véstem fel. Ahhoz is közel vagyok, hogy a tinta a szemközti falon végezze és inkább keressek magamnak valami értelmesebb elfoglaltságot, amikor aztán nyílik az ajtón. Meglepetten pillantok fel, mert hát na kopogás, vagy valami? Mi lenne, ha épp elfoglalt lennék? Ha nem lennék itt persze zárt ajtóra találnának csak, de akkor is... nem nyitunk be csak úgy egy tanárhoz. Már épp jönne valami kellemetlen kis megnyilvánulás az érkező irányába, amikor sikerül értelmezni, hogy az egyik egy srác, aki az én Arimat cipeli be éppen gondolom már istenesen lefáradva. Azért kissé elkerekedik a szemem. - Jesszus! Mi történt? Tedd le szépen oda. - intek azonnal a kanapé felé és már azzal se nagyon foglalkozom, hogy esetleg még összevérez itt valamit, mágiával se perc alatt minden tisztítható. Végül aztán szépen letérdelek mellé, hogy megnézzem azt a sebet. Elég szépen lehorzsolta. Halk igét mormolok el, mire a seb szép lassan kezd el rendbe jönni. Nem vagyok profi gyógyító, nem is lesz azonnal tökéletes, de a vérzés eláll, és lassan hegedni kezd. - Pár napig még fájni fog kincsem, de... túléled. - ha most az apja látná ezt a könnyes arcot... hát nem biztos, hogy tetszene neki. Erősebbnek kéne lennie, egy ilyen sérülés apróságnak számít csak, szerintem ezt ő is tudja, valahol mélyen. Aztán fel is kelek szépen a leányzó mellől és immár kellően haragosan nézek Keithre. - Ugye nincs közöd ehhez? - igen a szigorú tekintet meg van és az ígérete annak, hogy ha köze van hozzá... na annak elég komoly következményei lehetnek még.
Alapjáraton egy hatalmas bunkó vagyok amit élvezek is. Azonban még én se vagyok feltétlenül szemét mindenkivel. Van akit elviselek és igen, dobpergést kérek, van akit még kedvelek is. Arielle egy kis vakarcs, de van benne valami tűz, és az ilyesmit értékelem. Ő olyan, mint egy bosszantó kishúg, a nagyon-nagyon bosszantó fajtából. Szépnek szép, ezt nem vitathatom, nagyon is csinos kis csaj, azonban nekem a szőkék jönnek be, persze ezt is csak egy ideje vettem észre. Ha nincs Madison akkor akár életem végéig se tudtam volna meg milyen csajok a bejövősek. Arielle sajnos nem listás, nálam legalább is nem, de ettől függetlenül pimaszul viselkedem vele ahogy eddig, mert ezt élvezem. -Köszönöm a jókívánságokat, igyekszem majd meghódítani a sármommal, a jól neveltségemmel, a kedvességemmel, az udvariasságommal... - A végén már nem bírtam tovább és elröhögtem magam. Oké, ez kész, kizárt, hogy valaha is valamelyik összejönne. Én nem ez a fajta pasi vagyok, nem is akarom másnak mutatni magam, ha egy csajnak nem kapós a stílusom akkor az felejtős. Azonban Madison néha visszautasít néha meg látom, hogy bármit is mond az ellenkezőjét akarja. Rafinált csaj és ez tetszik benne. -Áhh, pedig az anakonda az nagyobb hatású lenne. - legyintek csalódást színlelve. Aztán persze már nem tudok semmilyen visszavágást intézni felé, mert felpattan és gyalogkakukk módra elszáguld. Na most már, megtehettem volna, hogy hagyom had fusson és azt is, hogy utánarohanok, mert csak, nos a másodikat választottam. Még szerencse, abból az esésből egyedül nem tudott volna felkecmeregni. Egy könnyed mozdulattal felkapom, de leültetni már nem tudom, mert úgy csimpaszkodik belém, mint egy pókmajom. -Jól van Virágszál, nyugalom, elviszlek anyukádhoz, csak ne sírj már. - Sóhajtok és gyors léptekkel kezdek haladni a kastély felé. Próbálom úgy tartani a karomban, hogy fájdalmat ne okozzak neki, de a könnyei nem apadnak és ez idegesít. Egy apró puszit adok a homlokára hátha megnyugszik a kis csaj. Eszméletlen, hogy minden csaj elalél tőlem, vagy így vagy úgy, Arielle a látványosabbikat választotta.
Tulajdonképpen ezzel a sráccal sosem voltam túl szemét, azon kevesek egyike, akiktől még a bántásokat is elég könnyen lenyelem tőle, mert úgy vélem, nem direkt teszi, sokkal inkább csak ugrat, az meg valahol pozitív töltetű, legalább értékeli, hogy vagyok, afféle barátként kezel, amely elég kevesekre jellemző. Mintha én lennék a többség szemében az a vadóc mardekáros, akit inkább utálni érdemes. Nyilván nem úgy tekint rám, mint lányként, a szeme csillogásából nem ez derül ki, de legalább nem kell rácsapnom a kezére, ha taperolni merészelne. Jobb ez így, köteletlenül el lehetünk egymás mellett, ő meg tényleg szőkézzen, nekem úgysem lesz senkim, még ehhez is béna vagyok. - Legyetek nagyon boldogok együtt. – Jegyzem meg epésen, belül azért nem kicsit vagyok féltékeny. Nem is a szőkére, nem is arra, hogy Keith mással smárol, csak magára az érzésre. Rossz érzés, hogy amint növök, bármennyire is hányingerem van ettől a kapcsolatozósditól, egyedül fogok ücsörögni, míg galambpárok járkálnak a kastélyban, én meg csak anyával tudok ellenni. Igazából most vele sem, amióta Rasmus megjött. Hát ez van. Azzal már csak belémtapos a srác, hogy hiába emeli ki, hogy csinosnak tart, a szőkét még jobban. Hát egészségükre. - Anakondát nem tudtam szerezni, de a kígyó már csak megszokásból is kell. – Rántom meg minden kecsességet mellőzve a vállamat. Nem kell, hogy Arielle-ezzen, valahogy a nevem túlságosan kedves, finom, nem illik hozzám. Legalábbis még senki nem tudott úgy kezelni, hogy legyen is értelme úgy hívnia, hogy a magaménak érezzem. A külsőmön túl nem sok nőiesség szorult belém, még az ütésemet is csak nevet, meg lecicusoz, csoda, hogy nem pofozom fel, inkább felpattanok, és elinalok, hátha legalább ebben lefőzhetem, ám ma egyátalán nincsen szerencsém, a lábamra puffanok. A tenyerem is ég, de ami a térdemből sugárzik, az a merő szúró fájdalom. Nem engedem, hogy letegyen, a nyaka köré fonom a kezem, s úgy bújok hozzá. Bármennyire is szorítom össze a fogamat, könnycsík indul meg sötét szemeimből az ajkam felé. - Ne.... anyához vigyél. – Nem hiszem, hogy most el tudnék menni a gyengélkedőre, saját magamat meg nem gyógyítom meg még ügyesen. Szeretek fájdalmat osztani, az enyhítése már nem az én asztalom.
Nem igazán vagyok most elememben. Nem vagyok az a kimondott szemét sem aki szoktam lenni, sőt, a kedvesebbik énem se bukkan most elő, valami köztes úton ragadtak meg. Ezért hát amikor látom, hogy nem jut el a poén Arielle tudatáig meg sem lepődök. Még magam se találom valami évezred poénjának. Persze azért a heves reakció meglep a csajtól. Valamibe beletrafálhattam, nekem ehhez tehetségem van, pont ezért készül ki tőlem Maddie is. De ezek ellen nem tudok mit csinálni, sőt, nem is akarok változtatni. Nem akarok én az a fajta lenni, mint az édes Cedric akit mindenki úgy ölelgetett, mint egy plüss szépfiút, na az ilyesmitől fordul ki a gyomrom tartalma. Nekem ez az énem a megfelelő. -Micsoda fenyegetés Csajszi! Le a kalappal, most cidrizek itt. Mellesleg találtam már magamnak egy szőkét, de hidd el, fel veszi veled a versenyt hiába tűnsz egy Latin-Amerikai szépségnek. - természetesen direkt nem az éles elmei különbséget vagy hasonlóságot emelem ki. Mindkét csaj éppen annyira okos amennyire kell, hogy legyenek. Arielle épp annyira éles elméjű, mint Madison. bár mindkét lány más dolgok miatt érdekel. Arielle, mint egy bosszantó kishúg, Madison pedig az elérhetetlen lány akit akkor is megpróbálok megszerezni mikor már nincs rá esély. -Csörgőkígyót? Nem lesz ez kicsit enyhe büntetés Törpi? - A törpi csak úgy kiszalad a számon, nem tehetek róla, Ő olyan kis..Törpi, nem tudok rá már mit mondani. Megtiltotta, hogy leszépségezzem, ledrágámozzam meg a Törpit is, hát ugyan kérem, valahogy csak hívnom kell.És valahogy az Arielle, nem áll a nyelvemre egykönnyen. Letérdel Ő is amin meglepődöm, de hát persze, hogy ez is el lesz poénkodva. A gyomron öklözésen elnevetem magam. -Ha megmutatod merre van az a hely odamegyek, addig meg kénytelen vagy elviselni Cicus. - Kitör, mint egy puskagolyó és elszalad, hát jó, játszunk így, elindulok utána és megpróbálom figyelmeztetni arra az ágra, de már későn. Szép nagyot zakózik amin még nekem is megrándul az arcizmom, ennél már csak az lett volna durvább ha fejre esik. Odaérek és megállok mellette. -Jól vagy? Azt nem kérdem meg fáj-e valamid, mert biztos vagyok benne, hogy igen. - Meg se kérdem szabad-e és már a karomba is kapom a csajt. Vérzik a térde nem kicsit, könnyen rendbe lehet hozni,d e kizártnak tartom, hogy eltudna vánszorogni is valameddig. Egy nagyobb kőre ültetem. -Rendbe tudod tenni a lábad vagy vigyelek a gyengélkedőre? - Tök normálisan kérdem, mert a sérüléseken nem lehet poénkodni.
Kissé szőkének érzem magam, pedig aztán kifejezetten az éles eszemről vagyok híres, mégsem értem most a Keith féle poént, így csak nézek rá nagy szemekkel, s nem csak az arckifejezésem árulkodik, ki is mondom a dolgot. - Hogy mi van...? – Mosolyom vészjósló, mert ha a végére érek a gondolatmenetnek, és megértem, hogy mi akart ebből kihozni, minimum pofán dobom egy marék sárral. Egyenlőre csak járatom a pillantásomat, akár segít összerakni a foszlányokat, akár nem. Látok rá esélyt, hogy csak rámlegyint. Mi mardekárosok tartsunk össze. Na persze... Megvonom végül a vállamat, és én is a halra figyelek, az most érdekesebb mint az én Keith majdnem-haverom. Tulajdonképpen még a születésnapomat sem szoktam ünnepelni, ha megtenném, akkor csak őt, és még egy-két embert hívnék, az meg nem is lenne az igazi, ezért inkább úgy teszek, mint akit nem is érdekel ez a mizéria, mert így nem érzem annyira elhagyatottnak magam. Oldalt kapom a fejemet, ahogyan magához hasonlít... Nem is tudok nem nevetni, van a dologban némi kárörvendés. - Az, hogy állandóan rajtam köszörülöd a nyelvem. Keress magadnak valami buta szőkét, engem meg hagyj lógva ezzel a Törpizéssel, mielőtt még teszek veled valamit, amitől tényleg törpi leszel... – Csóválom a fejemet, ám kevés bizalmasom egyikeként olyan nagyon nem tudok rá haragudni, vélhetően azért ugrat, mert kedvel. Nem tudom egyébként is, hogy apáékat mivel tudnám lenyűgözni, hiszen harcolni nem tudok, az eszem sem úgy vág, ahogy kéne, és ha az egyetlen dolgot, hogy nőnek születtem, egyszerűen nem akarom használni. Nem vagyok az az édelgő típus. Néha kibelezek egy-két kígyót, vagy vagdosom magam, de nagyjából ennyi. Túl átlagos vagyok, és ez bánt... - Kész, ezzel elintézted magadnak, csörgőkígyót teszek a párnád alá. Vagy ilyesmi! – Mégsem tudok rá igazán mérges lenni, vagy megalázni azzal, hogy uralkodom rajta, ezért én is térdre vágom magam, hogy ismét magasabb legyen. Tudom én, hogy milyen rossz érzés lehet letörni egy srác egóját, már fenyegettem másokat a golyójuk levágásával, mert hozzám mertek érni, akkor ha már Keith ilyen jó arc, akkor én is lehetek elnéző. - Drágám... hát elmész te a sunyiba. – Öklözöm a gyomrába, és már fel is pattanok, mert ezzel azért feldühített. Nem vagyok a drágája. A legtöbben a suliban olcsó ribik, azoknak mondjon ilyesmit, mielőtt még továbbmegyek, és meg kívánom rúgni... Felpattanok, és az előbbi szándék mellé most már némi dac is párosul, mérges vagyok rá, azt hittem, csak hülyülünk egyet, ezzel túl messzire ment. Azért időnként hátranézek, hogy mennyire marad le, ám neki van igaza, így nem lehet koncentrálni, mert az utolsó pillanatban irányváltásra kényszerülnék, amitől összeakad a lábam, és átesek valami keményebb sziklán. Az utolsó pillanatban kiteszem ugyan a kezem, így az arcom nem bánja, de a térdem iszonyatos erővel csapódik egy élesebb kőnek. Éles fájdalom hasít a lábamnak, ahogyan a földre zuhanok.
Bírom a hideget, sőt, egész jól megvagyok vele, így tehát számomra egyáltalán nem fura, hogy ebben az ítéletidőben is a fűben fetrengek. Mondjuk azért általában egy jó csaj sem szokott átbucskázni rajtam heverészés közben. Most persze, hogy vigyorgom ezen az egészen, hát nem számítottam Arielle-re az biztos, párszor dumáltunk már, de ennyi, attól, mert egész értelmes még nem lettünk haverok. -Ohh, akkor már értem miért pusztultak ki a dinoszauruszok, valamelyik ősanyád egy dühösebb pillanatában sültet készített, igazam van vagy igazam van? - Száraz humor, az időjárásnak megfelelő. Nézem a nagyobb halat ahogy lakmározni tér a megsült példányokból. Szép példája annak, hogy a nagy és erős a gyengéken eltaposva tőr a csúcsra. Ez maga az élet példája. -Mintha csak magamat látnám, érdekes. - Inkább dünnyögöm mint sem hangosan mondom ki, annyira azért nem lényeges, hogy konkrétan megosszam a lánnyal. -Mi nem méltó hozzám Törpi? - Ismételten vigyorgok, mintha az arcomra fagyott volna ez a gesztus, de erről nem tehetek, itt egy apró lány és halakat sütöget közben pedig veszedelmesnek akar látszani, kérem, ezen nem lehet nem vigyorogni. ma amúgy is kicsit jobb hangulatban vagyok, nem nagyon csak egy kicsit. Kivételesen nem vesztem össze a kis gyógyítómmal, lassan esedékes lesz megint, már hiányolom az ölni tudnék tekintetét. Egy ideje senki se akart megfojtani egy kanál vízben, ez már sértés. -Eszemben sincs, egy ilyen harcias vadmacska sok sérülést tudna okozni, eszemben sincs lenézni, ördögien veszélyes vagy Törpi! - Na meg a Mikulás, Ő is pont annyira veszélyes, mint Arielle csak egy a különbség, Arielle jó csaj míg az öreg egy rokkant nyugdíjas, de mindegy. Letérdelek ezzel is megadva neki a lehetőséget, hogy egyetlen egy pillanatra kiélvezhesse a magasságot, meglepődök mikor letérdel és újra az a kis törpe lesz, mint volt. -Drágám, a lelki egyensúlyom teljesen jól van. - Vigyorgok majd egy pillanatra meghökkenek mikor felpattan, mint a rúgó és elszalad. Kapjam el? Ez most egy vicc? Mi vagyok én, leopárd Ő meg a préda? Ha most szemét lennék, mint szoktam lebénítanám és potty, meg is van, de néha nekem se árt rendes gyereknek lenni, bár ettől hetekig kiütéseim lehetnek amit Madison-nal megtudok vizsgáltatni, rendben, elkapom. -Kevesebbet nézz hátra...vigyázz ott egy ág! - Kiabálok előre, ha még meg tud állni az jó, ha nem akkor esik egyet a vízbe a döglött kedvencei közé vagy éppen a hideg földre, szerintem a második a jobb. Szaladok ahogy a lábaim bírják, nem vagyok egy nő mentő gáláns lovag, de ha lehet nem nézném végig ahogy összezúzza magát.
Azért át nem esek rajta, de hát ki az az állat, aki ebben a hidegben a fűben heverészik? Bezzeg apáék igazi északiak, ha a vérükből való lennék, akár még le is heveredhetnék Keith mellé, ám van egy olyan érzésem, hogy a sötét haj és szem inkább valami latinos, mediterrán szülőket sejtet, még az ír nevem ellenére is. Igazából cseppet sem érdekel, hogy mi történt az eredeti családommal, teljesen jól megvagyok Sheskáékkal. A fiú, akivel összeakadtam most, háztárs, még az egészen értelmesek közül való, még ha állandóan zrikál is a furcsa kérdéseivel. A hajammal játszadozva várok, amíg lesz olyan szíves feltápászkodni, a vigyorán pusztán halványan mosolyogni van erőm. - Nem először teszem ezt, hívhatjuk hobbinak, és ha elég intenzív vagyok, előbb utóbb csak kihalnak. – Rántok vállat, és a füstölgően fodrozódó vízre figyelek, amiben egy recésebb uszony jelenik meg, valami nagyobbacska dög köszöni szépen, hogy melegen tálalom számára az uzsit. Mindig is a nagy halakat támogattam, lám most látható eredménye is van. - Ne már Keith, ez már hozzád sem méltó. – Állandóan vigyorog itt rajtam, bár tudnám, mivel is érdemeltem ki, hogy ilyen jókedvre tudjam varázsolni. Ha már itt vagyunk mindketten, legalább csinálhatnánk valamit az értelmetlen szócséplésen túl. Apa is megmondta, próbáljak magam mellé szövetségesek gyűjteni. Ha nagyon muszáj, akkor biztosan Keith-nél kezdem, legalább ismerem valamennyire. - Te aztán lovagias vagy, állandóan lenézel, mert kicsi vagyok. Ne akard, hogy bántsalak. – A pálcám még mindig a kezem ügyében, ráfújok a végére, hiszen füstölög az előző elemi mágiától, még van benne elég szufla ahhoz, hogy Keith-t is felforralt halacskává változtassam, vagy akár a talárját is felgyújthatnám. Dacosan szorítom késpenge vékonyra formás ajkaimat, és mellkasom előtt összevont karjaim is azt mutatják, hogy nem engedek a parancsból. Ha már leszépségez, akkor teljesítse is, amit kérek. A röhögésen végül én is elnevetem magam, és mellé ereszkedem, megpaskolva a vállát, viszont csúnyán nézek, amikor összeborzolja a hajamat. - Nem tekintem. Jövök én is, hogy megmaradjon a lelki egyensúlyod. – Most ismét olyan pici vagyok arányaiban, mint az előbb, aztán mégis felpattanok, és mint egy óvodás, futásnak eredek, nem az épület felé, hanem végignyargalok a vízparton, olykor hátranézve. – Kapj eeeeel! – Süvöltöm hátrafelé nézve, szerencsére még nem taknyoltam, de ami késik...
Eszembe ötlik a közelgő bál, és bizony hivatalos vagyok rá, a kis szöszke lesz a partnerem, hát az egyszer biztos, hogy amilyen érdekes volt eddig a kapcsolatunk olyan izgalmas lesz maga a bál is. Megígértem, hogy amennyire lehetséges jó fiú leszek...nos ez nálam nem biztos, hogy sikerül is, mert hát én meg a jóság, sose ismertük egymást. Utálom a bálokat, mindig is utáltam, az apám szinte hetente rendezett valami partit a magasabb köreiben levő talpnyalóinak, untatott, de részt kellett vennem rajta. Nem csoda, hogy most is viszolygok még csak a gondolatától is. De hát ezzel is egy csöppet jobban ki ismerhetem Madison-t. A kis törpe átesik majdhogynem rajtam és ezzel ki is rángat az ábrándozásból meg a borzongásból a közeledő bál miatt. Lassan feltápászkodom a földről pedig igazán kényelmesen elheveredtem rajta, majd folytatom később. -Aha, értékelték, élnek még egyáltalán halak a tóban vagy sikerült mindent elkápráztatnod a tudásoddal? - Vigyorgok rá. Őszintén, egész jó fej a csaj ha éppen nem idegesítő, mert ez a kettő gyakorta változik rajta. Mint ahogy minden nőnél, ez a bosszantó bennük, tudálékosak, okosnak képzelik magukat vagy éppen olyanok, mint Arielle, kiismerhetetlenek és az ilyesmit annyira nem bírom. -Kérlek szépen, a százötvenöt igenis törpe és az, hogy növésben vagy több, mint kizárt, mert ha így volna pá rév múlva a kastélyba se férnél be, nem? - Húzom fel a szemöldököm, de már vigyorgok, ez egy igazán értelmes vita, hát meddig süllyedek még? Jesszusom. Lábujjhegyre áll és valami igazán röhejes látvány nyújt ahogy próbál velem egy magasságba kerülni. -Ehhez még dobj hozzá valami bűbájt, nem fog anélkül sikerülni. - Mondom majd mikor azt mondja térdeljek le, mert Ő akar magasabb lenni, láthatja mennyire meghökkenek. -Ez most egy szép álmod vagy beütötted a buksid Szépségem? Utoljára akkor térdeltem le amikor leejtettem valamit, ha most megtenném alighanem úgy érezném leigáztál, nagyon nem szeretem érzés az ilyen. - Mondom komolyan, de aztán elröhögöm magam és térdre ereszkedem, hát a nők fognak a sírba vinni ahogy a jó öreg nagybátyám megjósolta, talán mégse annyira habókos az ipse. -Ezt tekintsd karácsonyi, születésnapi, halloween-i, hálaadásnapi, névnapi, húsvéti ajándéknak, vili? - Mosolygom rá és hagyom, hogy kiélvezze a magasságot majd felállok. -Elég volt a jóból Törpi! - Borzolom össze a haját hátha sikerül felidegesítenem. Valamiért, nem tudom miért, de vele kevésbé vagyok bunkó, örülhet neki.
Talán nem kellett volna kijönnöm, ha már ennyire rossz az idő, de ha belegondolok abba, hogy apa és anya északról származik, és még a harminccal hidegebbet is vállvonva kibírják, nem maradhatok le sokkal mögöttük. Nem vagyunk ugyan vér szerinti rokonok, de ha a fél életemet ők vezényelték le, az többet számít, mint hogy hova születtem. Fázósan összehúzom magam a bőrzsekit, és a felforrt, döglött halak fölé tartom a kacsóimat. Nem lesz ugyan sokkal melegebb az érzet, de legalább jó látni, hogy ők már nem szenvednek tovább. A hülye, hülye bált meg úgyis kihagyom, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy elhívjon, de nem is érdekel, úgyis csak halálra untam volna magam, a legtöbb srác úgyiscsak a külsőségekre megy rá. Én meg bár nem vagyok elszállva a külsőmtől, mégis van jobb dolgom azon gondolkozni, hogy éppen ki smárol kivel, hányinger az egész. Keith kerül a látóterembe, kevésbé ostoba, mint itt a legtöbben, és félreértés ne essen, magamat sem tartom egy észlénynek, de vajon minek is kell ide járnom? Mert kötelező? Mert a papa azt mondta, hogy tartsam nyitva a szemem, épüljek be? Nem vagyok én kém.. Anya bezzeg milyen jól csinálja, nekem ne m megy ez sem. A realitás taláján maradva igyekszem nem többnek lenni a tahó és hisztis mardekáros lánynál, ha túlzásba vinném, akkor biztosan felfigyelnének rám, azt meg nem akarom, anya már így is kihúzott a kakiból, többszer, mint megérdemeltem volna. Visszakérdez, míg én hálásan bólogatok, hogy feláll, és nem kell nekem leülnöm, mert akkor tényleg felfáznék. - Rájöttem, hogy elemi mágiák egészen jól mennek, és ezt ki kell próbálnom a halakon. Láthatod: értékelték. – Elhallgatok, ahogyan egy szintbe kerülünk, általánosságban nincsen nagy hangom, nem szoktam én fenyegető sem csak ha sarokba szorítanak. Keith általánosságban akár még elviselhető is, amíg nem beszél olyan hülyeségeket, mint most. - Törpeee? Kérlekszépen a százötvenöt azért nem törpe, és még növésben vagyok. – Nem igaz, nagyjából három éve nem mozdultam semmit, így ha nem volna az ajkamon a gőgös fintor, akár még kis cuki is lehetnék. Csípőmre vágott kézzel állok lábujjhegyre, még így sem sikerül őt megközelíteni, így a vállára támaszkodva próbálom őt lenyomni. - Térdre, én akarok a magasabb lenni! – Látszik, hogy csak viccelek, de talán benne van a játékban.
Hát hogy is mondjam, szeretek gondolkodni egy csendes helyen, a tópart nem rossz, bár olykor sok idegesítő és visítozó szerencsétlen jár erre, legszívesebben elküldeném őket valami melegebb éghajlatra, de akkor meg találkoznom kellene az igazgatóval, hogy ugyan hogy is képzeltem, hogy eltűntetek pár diákot, áhh, ez a macera nem ér annyit. A szél egyre hidegebb, érzem ahogy karomon a szőrszálak felmerednek a szél cseppet sem gyengéd érintésére, nem fázom, de tény, hogy melegem sincs. Azonban ez a hideg másokat elrettent így teljes a nyugalom...vagyis mertem remélni, de persze nem jött be. Majdnem átesik rajtam egy csaj akit elsőre fel se ismerek, de a szemem elé teszem a kezem, hogy a nap sugarait takarjam és egyből ismerős lesz a botladozó csaj. Arielle. Na már csak ez hiányzott. Szeretem azokat a csajokat akik képesek megnyikkanni a társaságomban, de Arielle túl megy minden határon, vele nem tudok szót érteni és akármit is vetek be éppannyira tud visszavágni, mint ahogyan én, bosszantó. Látom ábrázatát hogyan vált dühösből érzelemmentessé ahogy felismer, na igen, így vagyunk mi egymással, sehogy. Intésére visszaintek és szórakozottan visszadőlök a fűbe és behunyom a szemem. Nem sok időt szoktam fordítani másokra, de ezt pont tudja is Arielle, elvégre egy házban vagyunk. Az össze mardekáros közül talán ezt a csajt tartom valamire is, belevaló, vakmerő, és tekintélyt parancsoló. -Kösz a kérdést, nem. - Eresztek meg felé egy vigyort majd felkönyökölök a fűben. Végig nézek Arin és hát nincs valami jól felöltözve, így én is fagyogatnék. -Mit keresel errefelé ahol a mardekáros se jár? - Vigyorgok rá majd feltápászkodom a hűvös talajról és megigazítom magamon a dzsekimet. -Jobban fel kellett volna öltöznöd Törpelány. - Mondom komolyan bár a mosoly ott lapul a szám sarkánál, a lételemem mások bosszantása, Arielle-el sem teszek kivételt, bár szerintem Ő ezt nem hagyja annyiban, nem olyan. Arielle határozottan nem az a lány aki felkelti a figyelmem, jobban szeretem azt a fajtát aki alárendeltnek születik, egy ilyen lány inkább ellenfél vagy szövetséges esetleg.
A tópartra igyekszem, mert nem tudok tovább megülni a fenekemen. Anya azt mondta, hogy Rasmus végre a faluba érkezett, s hamarosan láthatom. Igaz, az még napok, mégsem tudok most bent ülni, és a házifeladatok közötti lazáskodásra figyelni. Na nem mintha arra bármikor tudnék, a végtelenségig unalmas, leszámítva azt a nagyon kevés értelmes mardekáros háztársat, aki apa alá be lehet majd iktatni. Akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, akik ténylegesen elfogadják azt, hogy hatalomra születtünk. Egyetlen mázlim az, hogy csak úgy cikázik a szemem, így az utolsó pillanatban, amikor éppen hasraesnék az illetőben, így át tudom ugrani, s gyűlölködve pillantok rá vissza. Egyetlen szerencséjre, hogy ismerősről van szó, különben minimum oldalba rúgnám, amilyen kedves hangulatomban vagyok. Nem, anya lehordana a sárga földig, ha nyíltan lennék szemétláda. Így csak gondolatai úton maradnak meg ezek a szép dolgok, Keith esetében még az sem, felsóhajtok, és megenyhülve intek neki. Talán egy fokkal jobban fel kellett volna öltöznöm, legalább sálat venni, vagy vastagabb kabátot, mert a bőrdzseki és a harisnya nem biztos, hogy elég lesz, így most kicsit fázósan szorongatok egy tincset az ujjaim között, és nem értem, hogy a fiú hogy bírja ilyen jól a cidrit, hogy még el is dőlt a fűben. Csigavérű talán.. - Hé Keith, nem fagytál még kékre? – Fogom meg a pálcámat, és a vízhez gugolva elkezdem forralni a kishalakat, amik ott úszkálnak a kövek között. A víz bugyogni kezd, a piroskás állatkák megfőve buknak fel a felszínre nagy füstölgés közepette. A vállam felett átdobom sötét tincseimet, és szemlékem a fiút, hogy min gondolkozhatott el ennyire.
Most mit is mondhatnék, csak heverek itt a fűben és próbálok úgy tenni mintha nagyon nem érdekelne semmi, pedig tényleg van ami megmozgatja a fantáziámat. Itt van rögtön az első példa, Madison, az a kis Szőke valahogy mindig befurakszik a gondolataim közé, olykor bosszant a dolog, de van, hogy egész jó. Persze élőben már más a helyzet. na akkor igazán nehéz elviselni a nagy "segítek mindenkinek" rohamait. Mondhatnám úgy is, hogy a legnagyobb ellentétek vagyunk és persze egy percig se bírjuk egymás társaságát ami már csak hab a tortán. Kár, hogy olyan elviselhetetlen, ha kicsit visszább venne talán ráhajtanék, hogy kiszórakozzam magam egy picit. De így ez mind esélytelen, nem bírok megmaradni a közelében. ha ott van velem akkor kényszert érzek rá, hogy a világ legnagyobb ősbunkója legyek. Tudok én egész normális is lenni, ha rám jön, de vele kapcsolatban nem érzek mást, mint vágyat arra, hogy az őrületbe kergessem. Ez egyáltalán nem szerencsés a kis csibém számára, de vagy megszoksz vagy megszöksz, nagyon szökni nem tud. A másik dolog ami még foglalkoztat az a másik lány, a hollóhátas Marie vagy, hogy hívják. Vele is volt szerencsém elcseverészni és bár sikerült a türelem minden szikráját elveszítenie mégis sokkal készségesebbnek tűnt, mint a Szöszi. Na meg el ne felejtsem, hogy egész csinos darab annak ellenére, hogy esze nem igazán van ahogy a legtöbb lánynak sincs. A kis Szöszinek azért van sütnivalója, ha egész jól rejtegeti akkor is. Nem mintha szeretnék egy csajt aki körülöttem lebzsel és egy percet sem hagy egyedül a gondolataimmal, de egy vagy két éjszakára megtartanám valamelyiket. Vagy mindkettőt egyszerre, sose elég a jóból. A fűszálat rágcsálva nézem a felhőket ahogy elvonulnak. Olyannyira unalmas ez a nap, még Madison-t se láttam ma, Ő legalább képes feldobni a napomat még ha ezek után hetekig fúj rám, mert szemét vagyok.
