2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Palmer házaspár otthona Roxmorts egyik kis félreeső utcácskájában található, nem messze a Három Seprűtől. Mivel itt már egyre kevesebb ház épült, tökéletes rálátást nyújt a Szellemszállásra és a távoli kastélyra is.
Kívülről igen impozáns házikó, az ember szeme könnyedén megakad rajta, ha éppen arra jár. Hatalmas ablakai vannak, amelyek rengeteg fényt engednek a ház belsejébe, amely tértágító bűbájjal van ellátva. Kell is a hely, hiszen három gyermek és két felnőtt éli itt mindennapi életét. Rengeteg növény lelhető fel lépten-nyomon, amelyek igen ízlésesen foglalják el a szabad tér minden egyes szegletét. A nappali falai mentén könyvespolcok helyezkednek el, tele különféle témájú kötetekkel. A nappaliból nyíló ajtó egy dolgozószobát rejt, amely hangszigetelő bűbájjal van ellátva. Az emeleten található 4 szoba és egy fürdőszoba, na és természetesen egy WC.
Szeretném azt gondolni, hogy jó apa, és jó férj vagyok. De senki sem tökéletes. Mindenki követ el hibákat. Még én is. Tökéletes ember nincs. Csak remélhetjük, hogy sosem követünk el akkora hibákat, amik kihatással lennének a kapcsolatainkra. Vagy amik tényleges törést okoznak a gyerekeink számára. A legtöbb amit megtehetünk, hogy minden tőlünk telhetőt igyekszünk megadni a szeretteinknek. Sajnos mostanság el kell ismernem ebben nem voltam a legjobb. Máskor tele vagyok hétvégi program ötletekkel, és igyekszem annyit a családommal lenni, amennyit lehet. Most a szünetben pedig itthon vagyok, de mégsem. Ez pedig nincs jól így. Azt hiszem túlságosan elvonta a figyelmemet Miley, és a szülei tetteik. Legalábbis a feltételezett tetteik. Egy listának nem kéne alapvető bizonyítéknak lennie, de valami zsigeri rossz érzésem van az egésszel kapcsolatban. Ahogyan a lányukat nevelik. Az a sarkalatos, gyűlöletkeltő ideológia, ami már rég idejét múlta, és igazából sosem állta meg a helyét... Egyszerűen képtelen vagyok szemet hunyni, és úgy tenni, mintha nem láttam, és nem hallottam volna semmit. És nem csak a sellő felem sértett büszkesége miatt. - Esélyesen igazad van, és a szülei mindentől tiltották, ami nem fér bele az elvakult nézeteikbe. De nem tudom, mennyit segítene, ha megkedvelne. Utána pedig megfosztanám a szüleitől. Úgy érzem mindenképpen én vagyok a rossz ember a történetben, mert akármit is teszek azzal bántani fogok egy ártatlan lányt, akinek semmi fogalma semmiről. - csóválom meg szomorúan a fejem. Nem akarom, hogy a szerencsétlen lány szenvedjen, azért pedig pláne nem, mert én bosszút akarok. De legalábbis igazságot. Az igazság pedig az, hogy bár híres vagyok a nyugodt természetemről, és hogy szinte sosem emelem meg a hangom, de ha összetalálkoznék jelenleg Mr. és Mrs. Thompsonnal, akkor ez nem maradna így. - Minden diák számít, és egyben a mi felelősségünk is. Nem akarom tovább nézni, hogy a szülei ideológiai téveszméinkek a csapdájában vergődik. Esetlegesen ő is ezekhez ragaszkodó felnőtté váljon, egy rossz utat követve. - magánemberként talán nem kéne, hogy érdekeljen a lány, hiszen csak egy diák. De úgy érzem a tanáraként igen is felelősséggel tartozom érte, és a neveléséért. Nevezzük ezt tanári kötelesség tudatnak. Persze mindettől csak bonyolultabb, és erkölcsileg nehezebb lesz a dolog. - Igen. Valószínűleg ezt fogom tenni. Fel fogom keresni. - adom meg magam végül. Mert lássuk be egyedül, azzal hogy itt őrlöm magam aligha változik bármi is. A probléma adott marad. Ezt egy személyben egymagam nem fogom megoldani. Bármennyire is szeretném megváltani a világot, és leginkább úgy, hogy ebben egy gyerek se sérüljön. Ebben a történetben azt hiszem csak áldozatok vannak, és nem végső soron nem lehet majd elkerülni a további sérüléseket sem. Csak szembe nézhetünk azzal, ami jön. - Talán igazad van. Azt nem tudom, hogy lenne-e rokona, aki gondoskodik róla. Én kész is lennék megtenni, és őszintén csodállak, amiért ezt mondod. Azt hiszem ezért is szerettem beléd. - mosolyodom el halványan, de aztán visszaköltözik valami szomorú komolyság az arcomra. - Viszont azt nem tudom, hogy ő mennyire lenne képes egy fedél alatt élni azzal, aki jó eséllyel tönkre teszi az eddigi életét, és rombolja le alapjaiban az eddig felépített ideológiai hitvilágát. - aggódom Miley reakciói miatt igen. Már most is elég nehéz az élete. Én pedig éppen felrúgni készülök mindent, amiben valaha is hitt, és hinni tudott. Ez pedig sehogy sem lesz sérülésmentes senki számára. Csak remélhetem, hogy egyszer képes lesz megbocsátani nekem ezért.
Tudomásul veszem a bocsánatkérését, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy mindezt nem szándékosan tette. Ray nagyon jó apa, így hát aligha hiszem, hogy tudatában lett volna annak, hogy amit tesz, az számunkra nem jó. A napjai nagy részét az iskolában töltötte, majd fáradtan zuhant be itthon az ágyba, holott máskor szinte állandóan ő szervezi a hétvégi, közös programokat. Alig szólt hozzám pár szót, amikor kérdeztem, akkor is csupán szűkszavúan felelt és ennyi, nem több. A gyerekek természetesen nem értették, hogy apu miért nincs velük, de még annak ellenére is bőven megfeleltem számukra, hogy sohasem tartottam magam annyira jó anyának. Úgy tűnik, nekik mindegy, csak legyen mellettük valaki... A nagyobbik pedig... Nos, ő mostanában elég sokat ténfereg a barátaival a faluban, szóval nem sűrűn tartózkodik itthon. Igyekszem ugyan reális keretek közé szorítani ezeket a kis kiruccanásokat, de ő a férjemmel jött ki jobban, nem velem. Így hát az utóbbi pár napban elég lazára vette az itteni házirendet. Végül a lányra terelődik a szó, akire már panaszkodott korábban, én pedig komor arckifejezéssel hallgatom végig őt. Raymond általában jól kijön az emberekkel, ami ugyanúgy igaz a diákjaira is. Tudtommal ugyanis a legtöbben kedvelik őt. Ritkán emeli fel a hangját és igyekszik inkább észérvekkel meggyőzni valakit arról, hogy amit tesz, az helytelen, ezért is volt olyan maradandó számomra, hogy egy griffendéles lánnyal konkrétan nem boldogult. Nem szokása ennyire a lelkére venni a dolgot. Csupán fogja magát és újfent próbálkozik. De ez a lány... Nem is tudom, talán Ray valamilyen úton-módon megérzett volna valamit legbelül? Még ha ő nem is tudott róla, de a hatodik érzéke akkor is kiéleződhetett. - Tudod, ha lehetősége nyílna arra, hogy jobban megismerjen és megkedveljen, abban az esetben talán sokkal könnyebben megváltozna a véleménye... mindenről - mondom ki nyíltan a gondolataimat. - A szülei esélyesen tiltották mindentől, ami nem emberi, ennek révén pedig aligha volt alkalma más fajokat is megismerni. Ő azt tudja, amit éveken át sulykoltak belé. Nem szükséges elmondanod számára, hogy te mi is vagy valójában - összegzem a szavaimat. - De nem is értem, hogy miért olyan fontos, hogy ő mit gondol rólad - csóvalom meg a fejem lemondóan. - Csupán egy diák, nem több. Nincs sok közötök egymáshoz... Persze, Ray mindig is szerette volna megváltoztatni az emberiséget, méghozzá a lehető legpozitívabb irányba, de aligha gondolom, hogy egy tizenhat éves kamasz elfogadása lenne a legcélravezetőbb ebben a tekintetben. A szülei vadászok, ami teljesen érthető okokból zavarja Raymondot, hiszen a fajtáját üldözik ezek az "emberek". Mégis, személy szerint nem hiszem, hogy érdemes lenne ebbe ennél több energiát fektetni. - De ha mégse hagy nyugodni a gondolat, akkor szerintem az lenne a legjobb, ha összebarátkoznál vele és amikor már eléggé megkedvelt téged, megosztod vele, ki is vagy és honnan jöttél - szólalok meg végül ismét. - Abban az esetben talán sokkal elfogadóbb lenne. Tizenhat évnyi életszemléletet nem lesz egyszerű eltörölni, de ha Rayt valóban nem hagyja nyugodni ez az egész, akkor talán még ez lenne a legjobb lépés részéről. - Fajtaképviseleti nagykövet? - vonom fel a szemöldököm értetlenkedve. Életemben nem hallottam még ezt a szót, habár én nem is vagyok sellő vagy másmilyen mágikus lény. - Hát, ha jobban belegondolok, akkor esélyesen pont az ilyen helyzetek miatt létezik ez a cím... Mármint, mostanában elég sok mágikus lény próbál meg beilleszkedni a társadalomba és az emberek nem minden esetben befogadóak. Ő nyilván jobban tudná kezelni ezt az egész helyzetet. Tanácsot adhatna. Én azt mondom, próbáld meg - javaslom számára, habár ráerőltetni nem szeretnék semmit sem. Kettőnk közül Ray sokkal, de sokkal türelmesebb az emberekkel, nekem az ilyesmi nem igazán megy. Igazság szerint nem is nagyon izgatna az a lány és a véleménye sem. - Hát, így akkor se maradhat a helyzet - csóválom meg a fejem. - Ha tényleg ők ölték meg a szüleidet és még sok más mágikus lényt rajtuk kívül, akkor muszáj lesz lépéseket tennünk ellene. Az a lány... Bizonyára vannak rokonai, akik magukhoz vennék. Hosszabb távon rosszabb lenne az anyjáékkal maradnia, ha valóban így nevelik. Esetleg egy rövid ideig magunkhoz vehetnénk, habár abban az esetben nem lenne valami szerencsés, ha tudna arról, hogy mi is történt egészen pontosan... Fogalmam sincs azt illetően, miként boldogulnánk még egy kamasszal, de ha Rayt megnyugtatja a dolog, akkor ennyi áldozatra hajlandó lennék. Nyilván úgyis az iskolában tölti majd a lány az ideje nagy részét és mire véget ér a nyári szünet, már esélyesen megoldódik az elhelyezési probléma. Persze, csak abban az esetben, ha lesz ilyen egyáltalán.
Kelletlen el kell ismernem, hogy Lorennek igaza van mindenben. Noha eddig igen hálás voltam a bizalmáért, és türelméért, amivel nem faggatott. Igaz, én sem faggattam őt az ikertestvéréről, és a képességéről, melyet főzetekkel nyom el. Igaz, szerintem meg kellene inkább tanulnia kezelni a dolgot, semmit elnyomni, de sosem nyaggattam ezzel. Főleg mert elég szörnyű lehet számára helyzet. Így csak annyit sejtek, amennyit ő mesélt. De igen. Talán sokkal jobb lett volna, ha mindent elmondunk egymásnak őszintén, ami valaha bántott minket. Akkor talán a mostani helyzetet is könnyebben viselném. Nem haragszom a kérdésért. Inkább csak rádöbbentett, hogy mennyire elhanyagolhattam a saját családomat, miközben elmerültem a múlt ingoványában. Ez az én hibám. Nem Lorené. - Sajnálom, hogy nem törődtem veletek többet az elmúlt napokban. - mit mondhatnék még ezen kívül? Nehéz lehet számára így látni engem, és még csak nem is érti miért. Ezen pedig kétség kívül változtatnunk kell. Így végül belefogok a történetembe, és abba, hogy mi kavart fel ennyire, holott a kedves, béketűrésemről vagyok inkább ismert. Még akkor is, ha jelenleg is sokkal jobban esne egyszerűen elmerülni a kedvesem ölelésében. Csak így szavak nélkül. Ezt mindig szerettem. Azt hiszem a múltammal, pedig mindig is szükségem volt a szeretet ilyen kifejezésére. Amiből gyerekként aligha juthatott elég számomra. - Igen. Ő az. - bólintok rá Lory felvetésére. Nem sokszor szoktam panaszkodni diákokra. Tényleg csak elvétve fordul ilyesmi elő. Így talán nem is kellene meglepődnöm azon, hogy Loren emlékszik erre. Azonban a pergamen kapcsán a dolgok, és a Miley-val folytatott beszélgetéseim is egész más megvilágításba kerülnek. Na, nem mintha a lányt hibáztatnám bármiért is. Sokkal inkább a szüleit, akiket minden baj forrásaként könyveltem el magamban. Látom Loren arcára ugyanazt a tanácstalanságot kiülni, amit én is érzek, ahogyan lassanként a szavaimból összerakja a történteket, és megérti az összefüggéseket. De nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen ember legyen a talpán, aki ilyen helyzetben jó tanácsot tud adni, lehetőleg olyat, amiben senki nem sérül. Bár be kell látnom, hogy azt hiszem ez lehetetlenné vált már ezen a ponton. - Nem is hibáztatom a lányt. De ha valakit 16 éven át arra nevelnek, hogy gyűlöljön, mindent ami más, mindenkit aki nem teljesen ember, és ítéljen el mindent, ami ezzel kapcsolatos lehet, akkor hogy magyarázod el neki, hogy ez egy nagyon rossz elvakult felfogás, ami semmi jóra sem vezethet? Mit tehetnék? Mondjam neki, hogy "Heló! Én is sellő vagyok, mégsem rossz ember..."? Az élet nem fehér és fekete. Legalábbis nem úgy, ahogyan ő gondolja. Ne érts félre, ha egy fajtámbeli kezdene ok nélküli gyilkolásba, azt ugyanúgy elítélném, mint a lány szüleit. Éppen csak nem vagyok annyira naiv, és szűk látókörű, hogy azt gondoljam, mindenki aki nem ember rossz, és minden ember jó. - sóhajtok fel. Igen, ez már az első beszélgetéseinkkor kiütközött. Mennyire is más a látás és szemléletmódunk Miley-val. De ezen így utólag belegondolva nincs is semmi csodálkozni való. Hiszen, ha egy ilyen rossz ideológia szerint nevelték egész életében, akkor nem csoda, ha ezeket az elvakult eszméket ismételgeti. Őszintén? Szívből kívánom a lánynak, hogy legyen kiváló kviddics játékos. Foglalkozzon a sporttal. Úgy láttam azt szereti. Legyenek benne hát sikerei profiként is. A lényeg, hogy megtalálja önmagát, és a saját ideológiáját, a szülei rossz hatása helyett. De itt is felmerül az erkölcsi kérdés. Hagyjam, hogy boldogan éljen a szüleivel, akik előítéletekre nevelik, vagy fosszam meg tőlük, talán örökre megsebezve a lány lelkét. Talán éppen ezzel igazolva, hogy mennyire is aljasok azok akik nem emberek. Hiszen sellőként elárulnám a bizalmát. - Igen, azt hiszem ezt nem fogom tudni egyedül megoldani. Talán tényleg beszélnem kellene Dumbledore-ral, vagy Spencerrel. Ő is sellő. A Roxfortban van, amolyan fajképviseleti nagykövet féle. Bár azt én sem tudom, hogy pontosan mit takar ez a cím. - sóhajtok fel végül. Valakinek ki kell tálaljak. Előbb-utóbb. Még ha Miley előtt titok is marad egyelőre, amire rájöttem. - Nem akarom, hogy magára maradjon. Hiszen pontosan tudom, hogy milyen nehéz árvaként úgy felnőni, hogy sehova se tartozol igazán. Mindenütt csak az időlegesen sajnálatból megtűrt kölyök vagy. Nem. Ilyet nem kívánnék neki. De az vajon mennyivel jobb, ha van otthonod, és szüleid, de ők folyton csak mérgező nézetekkel, és ideológiákkal tömik a fejed. Azzal, hogy helyes az előítélet, és gyűlölet? - ez sehogy sem jó így. Jelenleg egy egyszerű hálóban vergődő kishalnak érzem magam. Szeretném tisztán látni ezt a helyzetet, és tisztázni is. Viszont nagyon messze állok attól, hogy objektív legyek. Tele fájdalommal, haraggal, és egy 12 éves fiú minden félelmével, aki teljesen magára maradt.
- Igen, kellett volna - sóhajtok egyet helyeslően Raymond szavai hallatán. - Nem faggattalak, hiszen úgy gondoltam, ha van valami életbevágóan fontos, akkor beszámolsz róla, de ezek szerint inkább mélyen eltemetted magadban - csóválom meg a fejem, noha emiatt egyáltalán nem neheztelek rá. Örültem volna annak, ha beszámol mindenről, ami vele kapcsolatos, de közben meg is értettem, miért nem szeretne beszélni a múltjáról. Ha történt valami tragédia, az ember nem egykönnyen nyílik meg mások előtt. Néha még akkor sem, ha az a bizonyos illető a felesége. És természetesen azt is figyelembe vettem, hogy minden ember számára mást és mást jelent a feldolgozás folyamata. Ray sohasem traktált a gondjaival, pont emiatt is mentem bele végül a költözésbe, amikor felvetette. Úgy éreztem, ennyi áldozatot én is megtehetek érte. - Sajnálom, hogy megvádoltalak - szólalok meg kelletlenül. Ray mindig is szeretett, ezt ezerszer bizonyította már, úgyhogy nem is értem, miért jutott ekkora butaság az eszembe. Kételkedtem benne, ami egyáltalán nem volt helyes részemről. Kerek-perec rá kellett volna kérdeznem nála a dolgokra és nem halogatni a végtelenségig. Ha előbb megnyílik, talán nem került volna ilyen lelkiállapotba. A mosolyától valóban megnyugszom kissé, habár a lelkiállapota miatt továbbra is feszült vagyok. Bánt, hogy bántja valami, amiről nem sokat tudok. - Én is - búgom, amikor szorosan átölel és a csend pillanataiban csupán élvezem a közelségét. Ezt mindig is szerettem benne... Mellette sohasem éreztem kínosnak a hallgatásomat. Van, hogy szavak nélkül, csupán egy pillantásból megértjük a másikat, holott mások sok évtizednyi házasság után sem képesek ennyire egymásra hangolódni. Számunkra azonban valamilyen szinten jót tett a kezdetleges ellenségeskedés. Legalábbis, én nem fogadtam tiszta szívvel az új jövevényt, amikor felbukkant nálunk. Kis idő elteltével azonban ő elenged, én pedig figyelem, amint elővesz egy pergament, majd a kezembe nyomja azt. Széthajtogatom, az írás gyöngybetűkkel van, szóval nem igazán tudom eldönteni, hogy ez most felnőttől vagy gyerektől származhat. Nevek sorakoznak rajta, noha képtelen vagyok őket elhelyezni magamban. A Palmer néven viszont megakad a tekintetem és szinte azonnal leesik számomra, hogy ők lehetnek Raymond szülei. - Mi ez? - pillantok fel értetlenkedve végül, de Ray máris belekezd a magyarázatba, én pedig figyelmesen hallgatom őt. A lány neve hallatán a szemöldököm ráncolom. - Mintha már említetted volna egyszer... - jegyzem meg bizonytalanul. Megpróbálom magamban előkaparni a nevet és valamilyen eseményhez kötni. - Igen, már hallottam róla! - csillan fel végül a tekintetem. - Pár hónapja, vacsora közben mesélted, hogy van egy griffendéles diák, akivel nem igazán boldogulsz - Ray esetében pedig igen ritka jelenség az ilyesmi, hiszen elég könnyen szót ért a gyerekekkel és kamaszokkal egyaránt. Pont emiatt ragadt meg bennem a lány említése. Raymond szavai hallatán egyre tisztábban rajzolódik ki előttem a kép... Ennek a Mileynak a szülei ölték meg a férjem szüleit, ez pedig egy fatális véletlen során derült ki. Hirtelen tanácstalanság ütközik ki az arcomon, hiszen fogalmam sincs azt illetően, mit lehetne tenni ebben a helyzetben. - Ray... - szólalok meg óvatosan, magamban alaposan megrágva a még ki nem mondott szavakat is. - Ez a lány nem tehet a szülei bűneiről, ezzel ugye tisztában vagy? Ha nem szeretnéd tanítani, kérj meg mást rá vagy oszd be egy másik csoportba, de semmiképp se mond el neki, mi mindenre jöttél rá! Beszélj Dumbledoreal - vetem még fel az egyik olyan lehetőséget, amely jelen helyzetben eszembe jut. - Jelezd az auroroknak, add le nekik a listát, tégy bármit, de az a lány semmiről sem tehet - ismétlem meg nyomatékosan a szavaimat, noha abban teljes mértékben biztos vagyok, hogy Raymond nem ártana neki. - A vadászat nem legális dolog, pont az ilyesmik miatt, szóval esélyesen az Azkabanba küldik majd őket - vonom le végül a következtetést. Erre egy szimpla, neveket tartalmazó lista ugyan nem lesz elég, de ha találnak más bizonyítékokat is, akkor esélyesen ez lesz a vége. - Bár, gondolom, fogalmad sincs, mit kellene tenned - sóhajtok egyet végül, amint gondolatban összefűzöm a szálakat. - A lány magára maradna, a szülei nélkül, ezt pedig nem szeretnéd. Igazam van? Kérdőn tanulmányozom a férjem arcát, miközben próbálom kitalálni, mi is járhat a fejében tulajdonképpen. Nem egy bosszúálló típus, de a szüleit megölték, most pedig esélyesen képbe kerültek a gyilkosaik. Ez még a legnyugodtabb ember hétköznapjait is romba döntené.
Nem igazán gondoltam bele, hogy az elmúlt napok mennyire nehezek lehettek Loren számára. Pedig én is emlékszem arra az estére, amikor a volt pasija megcsalta, és végül nálam kötött ki, és az én vállamon sírta ki magát. Szó szerint. Sejthetném, hogy mennyire bizonytalan lehet, pont ezért és mennyire kétségbeejtő lehetett számára az elmúlt időszak. Noha akkor azt mondtam neki, hogy aki képes megcsalni, az nem érdemli meg. És nem is érdemelte meg egyetlen percig sem. Ezt pedig még most is így gondolom. Ezért sem jutna ilyesmi az eszembe. Nem. Most egész másról szól a történet. De mivel igyekeztem ezt magamba zárni, nem figyeltem eléggé rá, és az érzelmeire. Ez pedig kétségtelenül az én hibám. - Beszélnem kellett volna a gyerekkoromról. Arról hogyan nőttem fel, és kerültem végül oda... hozzátok. - válaszolom meg végül a "minden" kérdést. A titkok nyomasztó dolgok. Előbb-utóbb pedig úgyis felszínre törnek. Ennek pedig talán éppen itt az ideje, hogy napvilágra kerüljön. - Részben igazad van. Tényleg az iskolával kezdődött, ott történt valami. De hogy lenne valakim? Az nem fordulhat elő. Soha. Neked pedig soha nem kell félned rákérdezni bármire is. És soha nem kell félned a válaszaimtól sem. - próbálok egy kissé megnyugtatóan elmosolyodni. De ebben így is van valami szomorú, amit talán kívülről nehéz lehetne megállapítani minek is szól. A helyzetnek, a bizalmatlanságnak, az iskolában, és a múltban történteknek? Általában igyekszem nem a múltban ragadni. Egyszer egy öreg bölcs professzor azt mondta, hogy ezzel csak magamat mérgezem. És a környezetem. A végén pedig csak magamra maradok, ha így teszek. Igyekeztem megfogadni, hogy nem ragadok bele a múlt sérelmeibe. Nem hagyom, hogy tönkre tegye az életem, és a kapcsolataim az emberekkel, akik fontosak számomra. De most olyan elemi erővel csapott minden hátba, hogy úgy érzem minden sebem felszakadt, és éppen olyan eleven, mintha ma történt volna. Mintha semmi sem változott volna. Ettől is olyan nehéz. - Tudom. Mindig hálás leszek ezért. Szeretlek. - ölelem szorosan magamhoz Loryt, amikor odajön mellém, és megölel. Egyszerűen, csak jól esik a közelsége, hogy itt van velem. Mellettem. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire szükségem van rá. A fizikai érintkezésre. Hosszú percekig képtelen vagyok másra, csak hogy magamhoz húzva a feleségem sírjak ki magamból minden fájdalmat. Már régen nem nézem az időt. Fogalmam sincs róla, meddig lehettünk így. Végül, amikor kicsit összeszedem magam, akkor egy pergament veszek elő a fiókból, és adom Loren kezébe. Ami pedig a tartalmát illeti, nos nevek. Sok név. Köztük a szüleimé is. S ezért végre belefogok, hogy megmagyarázzam a kapcsolatot az iskola, a 16 éves lány, és szüleim között. - Az iskolában kezdődött. Egy Miley Thompson nevű griffendéles lánnyal. A kisasszony hozzáállása és szemtelensége mondjuk úgy túl volt azon a határon, amit elfogadhatónak tartok. - Loren pedig ismer már annyira, hogy sejtse, ennek meg voltak a maguk következményei a kisasszonyra nézve. De ez általában nem szokott túl nagy fejfájást okozni. Minden tanárnak meg kell ezzel birkózni. A tanítás része. Így végül folytatom a történetet. - Ahogy a büntetőmunkán egyre inkább elkezdett beszélni, és megnyílni, úgy kezdtem egyre jobban megérteni, hogy mi állhat a háttérben. Éppen csak görcsösen próbáltam nem összekötni a saját múltammal. Szándékosan figyelmen kívül hagyni, és nem belegondolni, hogy mit jelentenek valójában az olyan mondatok tőle, mint "A szüleim vadászok, és engem is annak nevelnek." vagy "Minden veszélyes, ami nem ember." Ha valakit 16 éven át így nevelnek, akkor nehéz bármit is mondanod, ami változtat a véleményén, és belenevelt nézeteken. - Loren számára nyilván nem jelentenek újdonságot az általában igen pacifista nézeteim. Ahogy az sem, hogy mennyire hevesen tudom ellenezni a fenti nézeteket. Nyilvánvaló okokból. Legalábbis egyre inkább nyilvánvalóvá váló okokból. - Végül azt hiszem összekeverte a nekem szánt házidolgozatát azzal, így véletlenül azt adta oda a dolgozat helyett. Kétlem, hogy szándékos lett volna. Bár semmit sem tud a múltamról, nem akarhatta hogy lássam ezt. A lista azt hiszem azokat tartalmazza, akiket a Miss Thompson szülei "vadásztak le a nagyobb jó érdekében, hogy megvédjék az embereket a fajtánktól..." - az utolsó mondatba pedig vegyül valamiféle tőlem idegen rosszindulat, és fájdalom, egy adag keserű irónia mellé. Ezzel pedig azt hiszem el is érkeztünk az erkölcsi válságom okához. Azt akarom, hogy elfogják a szüleim gyilkosait, és egy életre börtönbe kerüljenek a szörnyű tetteik miatt. De nem akarom elárulni a diákom bizalmát, és tönkretenni az életét azzal, hogy börtönbe küldöm a szüleit a tőle kapott bizonyíték alapján.
Igazán bánom, hogy szinte rögtön arra gyanakodtam, miszerint Raynek szeretője lenne, de ő talán érti ennek az okát. A volt barátaim soha, semmilyen szinten sem becsültek meg engem, majdhogynem minden kapcsolatomból úgy jöttem ki annak idején, hogy én voltam a hibás mások szerint. És igen, csaltak is már meg, sajnálatos módon. Ezt pedig - a sors különösen kegyetlen fintora szerint - Ray vállán sírtam ki magamból annak idején. Igen, annak a fiúnak a vállán, aki már akkor fülig szerelmes volt belém, én pedig nem kifejezetten kedveltem. Mindenesetre, a megivott alkohol mennyisége és az akkori bánatom ledöntött néhány falat bennem vele kapcsolatban. Azt hiszem, akkor és ott indult útjára bennem valami... - Mi mindent? - kapom fel a fejem a "mindent" szó hallatán, Raymond arckifejezése pedig szinte rögtön elárulja számomra, hogy ez sokkal súlyosabb és régebbi probléma lehet, mint én azt eleinte hittem. Bánom már, hogy sose faggattam semmiről sem, amiről nem állt szándékában beszélni, hiszen abban az esetben esélyesen könnyebb lenne, méghozzá mindkettőnk számára. - És gondolom, ez nem így lett... - állapítom meg a nyilvánvaló tényeket a férjem arca láttán. - Tudod, napok óta más vagy és nem igazán értettem ennek az okát. Eleinte azt hittem, az iskolában történt valami, de amikor másnap is magadba voltál fordulva, ezt hamar elvetettem. Végül arra gondoltam, hogy van valakid és... nem kellett volna ilyesmivel megvádolnom téged, még csak véletlenül sem. Nyíltan rákérdezhettem volna, de gyáva voltam hozzá és féltem a válaszodtól. Pont ezért se tettem fel a mai napig sem ezt a kérdést, hanem inkább forgolódtam álmatlanul az ágyunkban. Napközben könnyebb volt, a gyerekek lekötötték a gondolataimat, de éjszaka ráért kattogni az agyam. És míg máskor álmosan zuhantam az ágyba, ezúttal ez egyetlen alkalommal sem akart összejönni. Raymond pedig nem is éjszakázott akkoriban itthon. Folyamatosan arra gondoltam, vajon mit művelnek abban a pillanatban a másik nővel. Mert hát a dolgozatokat állandóan hazahordta kijavítani, sose éjszakázott a Roxfortban. Végül Ray belefog a történetbe, én pedig mindenféle közbevágás nélkül hallgatom végig őt. Összeszorul ugyan egy pillanatra a szívem, amikor az első könnycsepp megjelenik a szeme sarkában, majd végigfolyik az arcán, de nem szakítom félbe. Érzem, mennyire komoly téma ez számára, habár nem értem, miért nem osztotta meg velem ezt a terhet előbb. A szülei halála... A testvérei elvesztése... Kezdem valamilyen szinten megérteni az ő határtalan lelkesedését, amikor első alkalommal derült ki, hogy terhes vagyok. Én ugyan túl korainak éreztem még, de Ray öröme nem ismert határokat. Hiszen végre betölthette valamivel azt a bizonyos űrt a szíve mélyén... - Ray... - kezdenék bele a válaszomba, habár erre valóban nincsenek szavak. A tragédia, amelyet átélt, nem törölhető el csupán szavak tömkelegével. Folytatnám én a mondatot, tényleg, de amikor lecsúszik a földre, odasietek hozzá, majd erősen megölelem: - Én itt vagyok melletted - suttogom lágyan a fülébe. - De ez... Mégis mi történt, hogy mindez itt és most tört ki belőled? - teszem fel a kérdést, bármennyire is esik nehezemre ebben a pillanatban ilyesmiről faggatni. Talán a csend jobb lenne? Többet használna számára, ha csak ölelném és nem szólnék semmit sem? Fogalmam sincs, mit kellene tennem, mi lenne a helyes. - Történt valami? És milyen lányról beszéltél az imént? Képtelen vagyok összekapcsolni mindezt. Mégis miként kerül a képbe az a bizonyos tizenhat éves lány? Mi köze neki a szülei halálához? Mi történhetett? És miért ennyire borzasztóan nehéz őt szenvedni látnom? A tehetetlenségem igazán gyötrő tulajdonság számomra ebben a helyzetben. - Talán beszélhetnék a szüleiddel... - vetem fel végül az ötletemet. - Én nem innám meg a főzeteket és előbb-utóbb bizonyára képes lennék felvenni velük a kapcsolatot. Vagyis, ők velem - javítom ki magam, hiszen a képességem egyelőre még gyerekcipőben jár és képtelen vagyok irányítani. Annyi éven keresztül nyomtam el magamban, hogy nem tudtam a fejlesztésére koncentrálni. - Ha elvinnél abba a házba, ahol meghaltak... Ha tudnánk kommunikálni velük... Ray tisztában van azzal, mennyire megvisel a saját erőm, de érte hajlandó lennék mindezt bevállalni. Beszélhetne velük rajtam keresztül és lehet, hogy ezzel minden jobbra fordulna. Ha megtudná, mi történt azon a szörnyű napon, talán még a szülei gyilkosát is képes lenne megtalálni és végre pont kerülhetne az ügy végére.
Nem sokat beszéltem Lorennek a családomról, és a megismerkedésünk előtti időszakokról. Ez kétségtelenül az én hibám. De mentségemre legyen, hogy erről sosem tudtam beszélni senkivel. Ha pedig elég ideig tartasz magadban dolgokat, akkor igyekszel meggyőzni magad arról, hogy nem is kell már mit mondanod róla. Elvégre a szüleim élete nem a mi életünk. Velünk az nem történhet meg, nem igaz? De Loren szavaira kénytelen vagyok feleszmélni a saját búskomorságomból, és rájönni, hogy mekkorát hibáztam. Pedig ő mindent megtett értem. Még ide is követett a világ végére. Legalábbis ő így érezheti, mert még a barátnői sincsenek itt, akiket csak úgy áthívhatna egy teára. Ezt pedig nekem kell megértenem, és megértőbbnek, figyelmesebbnek lenni vele. És talán őszintébbnek. Már rég beszélnem kellett volna róla, de egyszerűen képtelen voltam. De amikor látom Lory szemében a megkönnyebbülést, akkor rá kell jönnöm, hogy micsoda terhet rakhattam rá az elmúlt napokban. Anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna, annyira lekötöttek a saját problémáim. - Nem. Én sajnálom. Már régen beszélnem kellett volna veled. Elmesélni mindent. Akkor talán nem jutnak ilyesmik az eszedbe. Ne haragudj. - akkor talán a költözést és minden mást is jobban megértett volna. Talán azt is, hogy miért akarom, hogy még a gyerekek mellett maradjon a tanítás helyett, ahelyett hogy egy dada nevelné a kicsiket. Meg van rá az okom, de ez is olyasmi, amit eddig egyszerűen képtelen voltam kimondani, pedig minden bizonnyal kellett volna. Elvégre egy házasság sem alapulhat tartósan titkokra, nem igaz? - Tudom, bocsáss meg. Én csak... olyan régen történt minden, és soha senkivel nem tudtam megosztani. Egy idő után elhitettem magammal, hogy nem is kell. Ha nem beszélünk róla, akkor könnyebb lesz, mintha nem történt volna meg. - Lory tisztán érezheti a fájdalmat a szavaim mögött. Hogy akármiről is van szó, az egy régi nem gyógyuló seb feltépése. Olyan, ami mélyen érint. Túlságosan is. Annyira, hogy miközben a saját önmarcangolásommal foglalkoztam, képtelen voltam észrevenni, hogy ő vajon min is megy keresztül? - Hála Dumbledora nyitott kapu politikájának, az első sellő gyerekek közt voltam, akik a Roxfortban tanulhattak. - fogok bele végül, és idáig nem is mondok semmi újat, vagy rendkívülit a feleségem számára. De ahogy egy percre elcsuklik a hangom érezhető, hogy innen jön a neheze számomra. - 12 éves voltam, éppen csak a második tanévemet kezdtem meg. Ugyanolyan gyerek voltam mint a többi hangosan kiabálva rohangászó, trágyagránáttal a gondok macskáját dobáló hétköznapi kölyök. Annyi mindenről nem volt fogalmam, és nem is sejtettem... Aznap éppen egy átváltoztatástan óra közepén jártunk, amikor egyszer csak értem jött a házvezetőm. Először azt hittem, hogy a szünetben eldobált trágyagránátok miatt... de sosem felejtem el a tekintetét. Szinte azonnal megéreztem, hogy itt valami sokkal rosszabbról van szó. Kézen fogott és felvitt az igazgatói irodába, ahol Dumbledore és két auror már vártak rám. Elmondták, hogy a házunkba ismeretlen emberek törtek be, és a szüleimet... és az alig másfél hónapos kishúgomat megölték. A az öcsém, és a dadája találta meg őket, amikor hazaértek játszótérről... - ismét elcsuklik a hangom, de az arcomon már a sós könnyek húznak nedves csíkokat. Tiszta mázli, hogy mint mindig, most is rajtam van a karkötőm. Az kéne még, hogy halként kezdjek vergődni a dolgozó közepén. Már így is éppen eléggé a lelkembe mar az emlék, és hogy kénytelen vagyok felidézni életem legszörnyűbb napját. - Én csak azért élek mert itt voltam... a Roxfortban... miféle... miféle szörnyeteg képes egy másfél hónapos csecsemőt... és a szüleim? Ők mit ártottak, hogy ezt...? - nem fejezem be a mondatot, de Loren így is kitalálhatja. Nem kell hozzá zseninek lenni. Főleg az előzőek fényében. Én viszont nem bírom tovább, és a széles üvegpalettának dőlve csúszok le a földre, teljesen megtörten az emlékek súlya alatt... Mintha csak megint az a kétségbeesetten tiltakozó 12 éves lennék, aki kitépte magát az auror hölgy kezei közül...
Ray nem sokat mesélt a családjáról azon évek folyamán, amióta ismerjük egymást, én pedig nem sűrűn faggattam, hiszen éreztem, mennyire fájó téma lehet számára mindez. Sejtem ugyan, hogy valami tragédia történt és több állhat a háttérben annál, mint amit megoszt velem, de úgy gondolom, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje. Házastársak vagyunk ugyan, de ez még nem jogosít fel minket arra, hogy a másik múltjában turkáljunk két kézzel. A lényeg az, hogy boldogok vagyunk együtt, eddig legalábbis azok voltunk mindketten. Kiegészítettük egymást, a gyerekek pedig némi pluszt hoztak az életükbe. Néha iszonyatosan nehéz velük, de mégis ragaszkodom hozzájuk. A mai napig nem vagyok tökéletes anyuka, nem is voltam felkészülve erre a szerepre lelkileg, amikor első alkalommal kopogtatott az ajtónkon a gólya, de Ray és én hamar túllendültünk a kezdeti nehézségeken. Mára csupán heti egy-két alkalommal áll szándékomban feladni őket postán és egyenesen Afrikáig címezni mindkettőt... A költözés pedig... Nos igen, tényleg megviselt. A családom, a hazám... Csak úgy csomagolni és mindent otthagyni egy tanári állásért, számomra őrültségnek tűnt. Raymond azonban hajthatatlan volt ez ügyben, én pedig belementem. Azt hittem, idővel könnyebb lesz, de mégsem. Továbbra is mindenki annyira ismeretlen számomra ebben a faluban és én vagyok az új, az idegen. Tisztában vagyok azzal, hogy hozzám hasonlóan Ray is ebben a státuszban kapott szerepet, de számára ott van az állása. A tanítás legalább leköti és a napjai nagy részét kiteszi. Én pedig mit csinálok idehaza? Igyekszem túlélni a hétköznapokat a kölykökkel... Mindkét segítségem a Roxfortban van és nem az anyasággal van bajom, hanem leginkább azzal, hogy még kimozdulni sem tudok vagy áthívni magamhoz a legjobb barátnőmet egy kis pletyizésre. Hiszen ő is messze van! És esélyesen pont emiatt jutott eszembe az, hogy Raynek van valakije. Igen, ez mindenre válasz adott számomra. A hirtelen elhidegülés, az, hogy gondolatban nincs jelen és annyit van távol mostanában... Ki ne erre tippelne rögtön? Nincs nő a világon, akiben ne ez fordulna meg elsőként, amint gondokat tapasztal a házasságában. A szerető, a másik nő. Könnyebb így szőnyeg alá söpörni az érzelmeket, semmint nyíltan rákérdezni a miértekre, nem igaz? Hiszen az igazság fáj. - De akkor mégis mi a gond? - állok neki faggatni, amint biztosít a hűségéről és én hiszek neki. Miért is ne tenném? Hatalmas kő zuhan le a mellkasomról és törik apró darabokra, amint megcáfolja a sejtéseimet. Ó, én bolond! - Én sajnálom, egyszerűen csak... - harapok az ajkamba és bűnbánó pillantást vetek a férjem irányába. Legközelebb esélyesen kétszer is meggondolom, mielőtt ilyesmivel vádolnám meg őt. - Eddig is elmondhattad volna - vetem fel, miközben ő feláll a helyéről és az ablak felé sétál. Én egyelőre ülve maradok és onnan követem figyelemmel. Szeretem őt, mégis képtelen voltam észrevenni, hogy valami nyomasztja a lelkét. Ostoba voltam, amiért rögtön arra gondoltam, hogy egy másik nő lépett az életébe. - Mindig meghallgattalak - mutatok rá a tényekre nyugodt hangon. - És bármi is legyen az, melletted állok... Fogalmam sincs, mire is gondoljak pontosan. A családi okokat buta módon egyből kilövöm, hiszen neki nincs családja, a gyermekeinket illetően pedig én is pont eléggé képben vagyok. Esetleg valamiféle törvénytelen dologba keveredett volna? Még ha így is lenne, akkor se lennék képes haragudni rá vagy bármiért is őt okolni. Teljes mértékben biztos vagyok hát abban, hogy mindenképp az ő pártját fogom fogni. Amikor beszélni kezd... Nos, minden annyira zavaros... Igyekszem ugyan követni a szavait, de képtelen vagyok egy egésszé összetenni a mondatait. Tényleg nem tudok sokat a családjáról. Jóformán semmit sem. Ennek révén pedig talán nem is olyan nagy csoda, hogy szinte semmit sem értek az elhangzottakból. - Ray... - ejtem ki ajkaimon ismét a nevét, miközben hátulról átkarolom és hozzásimulok, majd arcomat a vállára hajtom. - Kérlek, áruld el, mi történt pontosan. Tisztán látszik rajta, hogy mennyire marcangolja önmagát, ez volt az oka annak is, hogy én automatikusan a megcsalásra gondoltam. De ha nem is ez áll a háttérben... A felesége vagyok, tudni szeretném, mi lelte pontosan.
Lornennek igaza van. Napok óta más vagyok. Figyelmetlenebb. Magamba fordulóbb. Csendesebb. Ha jelen vagyok, akkor sem vagyok ott igazán. De ez nem miatta van. Még csak nem is az iskola miatt. A kamasz kölykökkel elbírnék. Szeretek tanítani. Nem ez a probléma. Ez olyasmi, amiről sosem tudtam beszélni. Senkivel. Soha. Semmikor. Ezért elzártam az egész történetet az elmém egy sötét zugába, és messze hajítottam a kulcsot. Ez után pedig egészen a a Durmstrangig menekültem az egész elől. Ott azt hittem vége. Megszabadultam tőle. S talán most először azt érzem, hogy hibás döntés volt visszajönni ide. Elfogadni az állást, házat bérelni. Miért is? Hiszen mindenünk meg volt enélkül is. És még Lory szüleihez, és nagyapjához is közel voltunk. Néha talán túl közel is, de ilyen a család nem? Itt viszont Lory szinte senkit sem ismer, nem dolgozik, csak a gyerekekkel van egész nap, és ez nyilván nem lehet könnyű neki. Mert én borítottam fel az egész családi életünket. Én döntöttem úgy, hogy ide kell költöznünk. Nem Lory és nem a gyerekek akarták. Szóval mindezt miért is? Mert aggódtam a testvéremért? Hiszen tud vigyázni magára. És ha nem jelentkezik? Majd előkerül. De valami olyasmi került elő, amivel nem tudok mit kezdeni. Eddig azt hittem minden helyzetben meg tudom találni a helyes döntést. De ezúttal nem. Eddig azt hittem, ha megtudnám ezt, akkor az auror parancsnokságra vezetne az első utam. De ha tényleg oda vezetne, akkor tönkre tennék egy ártatlan kamasz életet. Bár jobban figyelt volna az a lány. Bár ne került volna soha hozzám ez. Pont hozzám. Aki a legkevésbé sem tud objektív maradni. És bárhogy is igyekszem képtelen vagyok elszakadni mind ettől, és csak a családommal foglalkozni, ahogy az helyes volna. Helyes volna elmondani mindent Lorynak. Igen, ezt kéne. A titkok olyanok, mint a lassan csepegő méreg. De nem tudom, honnan, és hogyan foghatnék bele ebbe. - Loren? Mikor... - hirtelen kapom fel a fejem a kérdésre, amely csak másodikra hatol át, de akkor elég tisztán. Igaza van. Bánt valami. De hogy lenne valakim? - Loren... Nem. Dehogy. Az egyetlen nő, akinek helye van az életemben, az Te vagy. Azon napon, amikor az ujjadra húztam azt a gyűrűt esküt tettem, és ezt sosem, ismétlem sosem fogom megszegni. - kezdem el megnyugtatónak szánt mégis komor hanghordozásban. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek, majd lassan kifújom. - De igazad is van. Bánt valami. De ennek nem hozzád van köze, hanem hozzám. Én csak... nem tudom hol kezdjem. Ez olyan nehéz. - nem tudok tovább ülve maradni muszáj felállnom, és tennem néhány tétova lépést az ablak felé. Mintha segíthetne koncentrálni, hogy kibámulok a hatalmas üvegpalettán a kastély távoli sziluettjére. - Mindig azt hittem, ha megtudom az igazságot, akkor tudni fogom, hogy mit kezdjek vele. Most, hogy egyre biztosabban érzem, hogy megtaláltam, egyre bizonytalanabb vagyok, hogy mi lenne a helyes. Ha nem teszek semmit, azzal elárulom a szüleimet, és kishúgomat. Ha bármit teszek, azzal tönkre teszem, és szétzúzom egy ártatlan 16 éves lány egész életét, aki semmiről sem tehet. Hisz talán még meg sem született, vagy éppen csak. Mint az én kishúgom. Aki nem is élhetett. - nem tudok Loren felé nézni, és ha esetleg ő is felállt volna, akkor is képtelen vagyok lekövetni a mozgását. Lory nem sokat tud a gyerekkoromról. Csak annyit, hogy fiatalon lettünk árvák az öcsémmel. Ennél többet nem igen meséltem neki róla. Néha legfeljebb egy-egy Roxfortos gyerekkori csínyt, ha elmeséltem, de a családomról soha. Talán azt sem említettem eddig, hogy lett volna egy húgom. Loren pedig nem-igen faggatott. Ahogyan én sem faggattam őt soha a halott testvéréről. Mindketten meghagytuk a másik számára a gyászt, hogy a maga módján dolgozza fel. A múlt pedig legyen múlt. De ezúttal, a múlt a jelenben kelt életre. Én pedig úgy érzem képtelen vagyok vele szembenézni. Ez nem megy. Egyedül nem...
Ray napok óta más. Kezdek határozottan aggódni miatta, hiszen nem rá vall, hogy ennyire a gondolatai közé meneküljön. Problémák lennének az iskolában? Én is tanár vagyok, tisztában vagyok hát azzal, mennyire stresszes képes lenni egy-két időszak, de ez... egész egyszerűen nem rá vall. Ha gondja van, velem szokta megbeszélni, nem tartja magában, hiszen így számára is sokkal könnyebb szembenézni vele. És még régebben megbeszéltük egymással, hogy a munkahelyi problémáinkat nem hozzuk haza, nem töltjük ki a másikon. Semmit sem segít a felesleges stresszelés, csupán a házasságunkat zúzná szét az állandó feszültség. Azt pedig egyikünk sem szeretné, nem igaz? Ezúttal viszont - hiába várom - Ray nem osztja meg velem a gondjait. Rá bíztam, hogy mikor érzi úgy, miszerint beszélnie kell velem, de semmi. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne faggassam, hiszen idővel úgyis elmondja majd számomra, mégis csalódnom kellett. A sötét gondolatok pedig úgy környékeznek meg, hogy szinte észre se veszem. Csupán mosás előtt kapom magam azon, hogy Raymond ruháját vizsgálom, miszerint találok-e rajta rúzsnyomokat vagy idegen hajszálakat. Az előtte való kapcsolataim ugyanis nem voltak valami sikeresek és vele hiába jöttek össze a dolgok, némi önbizalomhiány továbbra is ott motoszkál bennem folyamatosan, amely az évek során sem jött helyre. Egy megcsalás pedig - ahogy én tudom - pontosan így szokott kibukni. A két fél elhidegül egymástól és hát mi tagadás, a téli szünet előtt nem sokkal voltunk utoljára együtt, de azóta semmi. Se egy csók, de még csak egy futó szájra puszi sem. Ez pedig igenis aggodalomra ad okot részemről. A dolgozószobája ajtaja előtt állok hát ebben a pillanatban. A gyerekeket nemrég dugtam az ágyba, most pedig a gyomrom teljesen összeszűkült a bennem motoszkáló idegtől. Az eszem azt üvölti, hogy ne tegyek semmit, hunyjak szemet a dolgok felett, de a szívem képtelen erre. Bármit is tett Ray, tisztázni szeretném vele és megbeszélni a miérteket. Nem vagyok tökéletes anyuka, akadtak már alkalmak, amikor hamarabb elveszítettem a türelmem a kelleténél és hát, lássuk be, a konyhában se remekelek igazán. Talán ezt unta volna meg? Számára egy ízig-vérig háziasszony kell? Enyhén remegő kézzel nyomom le a kilincset, majd lépek be és vetek egy pillantást Ray irányába, hátha már most képes leszek szavak nélkül is kitalálni a gondolatait. Ilyenkor igazán sajnálom, hogy nem születtem legilimentornak. Elég lett volna számomra csupán a vacsora alkalmával kipuhatolózni lágyan, mi is bántja Rayt pontosan és szavak nélkül letudhattuk volna a dolgot. Számomra azonban nem adatott meg eme képesség. A szellemekkel vagyok képes kommunikálni, de ők nem kívánt vendégek a szememben, így hát a képességemet különféle bájitalokkal nyomom el. Elegem lett az évek folyamán belőlük, hiszen állandóan csak kértek, de sohasem adtak. - Ray... - szólalok meg bizonytalanul, a félelemtől kissé remegő hangon. Tudni szeretném mi bántja? Nem igazán vagyok biztos benne, hiszen a válasza esélyesen nem tetszik majd számomra. Mégis... ha már nem szeret, azt tőle szeretném hallani. - Mi a gond? - csukom be csendesen magam mögött az ajtót, miközben belépek a szobába. Eszem ágában sincs a gyerekeket felébreszteni, de idebenn már él a hangszigetelő bűbáj, ennek révén pedig nem kell aggódnom a zajok miatt. - Mi bánt? - ülök le végül vele szemben az asztal túloldalán, miközben aggódva kémlelem az arcát. Képtelen vagyok bármit is leolvasni róla, ez pedig kifejezetten kellemetlenül érint. - Van... van valakid? - teszem fel végül a kérdést, miközben a hangom megremeg egy röpke pillanatra. Mindenesetre, kimondtam és már csak az ő válaszát várom. De hogy én mennyire félek!
Sok minden történt az elmúlt időszakban. Úgy értem, hogy az iskolában. Most pedig, hogy a téliszünet kellős közepén járunk sem tudom elengedni a Roxfortot. Pedig kellene. Tudom. Ezt az időt a családommal kellene töltenem. Kivinni játszani a gyerekeket. Közös családi programokat csinálni. Tudom is én, kirándulni a havasa erdőkben, vagy vidámparkba menni, vagy tudom is én. Törődni Loryval. Időt szánni rá. Eddig ez így is volt. De most... Egész egyszerűen túl sok minden jár az agyamban. Képtelen vagyok koncentrálni. Tegnap este Lorynak háromszor kellett megkérdeznie, hogy vacsorázunk-e, mert a gyerekek éhesek. Most pedig egyszerűen betelepedtem a dolgozószobába azzal, hogy ki kell javítanom még pár házi dolgozatot. De kétlem, hogy Loren elhitte volna. Pedig tulajdonképpen lenne mit javítanom. Mégis több mint két óra alatt nem jutottam el az első dolgozat feléig sem. Ami hát megint csak nem rám vall. Inkább csak ülök az asztalnál és gondolkodom. Ha a feleségem belépne a szobába, akkor nyilván elsőre látná, hogy valami miatt gondterhelt arcot vágok. Sosem tudtam túl jól elrejteni az érzéseimet. Főleg azok előtt nem, akiket szeretek. Mi az ami ennyire leköt? Jobban, mint a családom? Tulajdonképpen egy diáklány, és a családom elvesztése közti lehetséges kapcsolat. Sőt minél többet nézem azokat a szerintem véletlen hozzám került iratokat, annál biztosabb vagyok a kapcsolatban. És annál bizonytalanabb abban, hogy mit kéne tennem? Mi lenne a helyes? Arról nem is szólva, hogy ez az egész nagyon régi sebeket tépett fel. Olyanokat, amelyekről azt hittem már rég magam mögött hagytam őket. Hiszen egészen a Durmstrangig szöktem elölük. Azt hittem az elég messze lesz. De vannak dolgok, amik mindig rád találnak, akárhova is menekülj. Úgy hiszem ez most pont ilyen. Minél inkább töprengek ezen, annál mélyebbre húz. Mint egy víziörvény, amiktől gyerekkoroman anyám, és a dadám mindig óva intett. Olyannyira, hogy bár az íróasztal tökéletesen szemben van az ajtóval, mégsem tűnik fel, hogy utóbbi mikor nyílt ki...
Loren Palmer
Reveal your secrets
Tárgy: A Palmer-lakás 2022-02-06, 15:55
A Palmer házaspár otthona Roxmorts egyik kis félreeső utcácskájában található, nem messze a Három Seprűtől. Mivel itt már egyre kevesebb ház épült, tökéletes rálátást nyújt a Szellemszállásra és a távoli kastélyra is.
Kívülről igen impozáns házikó, az ember szeme könnyedén megakad rajta, ha éppen arra jár. Hatalmas ablakai vannak, amelyek rengeteg fényt engednek a ház belsejébe, amely tértágító bűbájjal van ellátva. Kell is a hely, hiszen három gyermek és két felnőtt éli itt mindennapi életét. Rengeteg növény lelhető fel lépten-nyomon, amelyek igen ízlésesen foglalják el a szabad tér minden egyes szegletét. A nappali falai mentén könyvespolcok helyezkednek el, tele különféle témájú kötetekkel. A nappaliból nyíló ajtó egy dolgozószobát rejt, amely hangszigetelő bűbájjal van ellátva. Az emeleten található 4 szoba és egy fürdőszoba, na és természetesen egy WC.
