2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nos igen, én és Emma nagyon nem vagyunk egy korosztály, de ezt szinte azonnal el is felejtem, amikor a társaságában vagyok. Igazán kedves hölgyemény, habár kislányként bőven volt gond vele, de kivel nem? Prefektusként találkoztam nála sokkal rosszabbakkal is, ő meg még nem is abba a kategóriába tartozott. Inkább amolyan viccesen kis ügyetlen volt, de komolyan, a kislányos bájait pedig a mai napig se nőtte ki. Fogalmam sincs, miként is csinálja ezt, de ahogy rápillantok, egyszerre látom a tizenegy éves elsőst és az érett nőt benne. Roppant zavaró, hogy valami érezhetően megfog benne, de közben viszont nem szeretnék az újabb szerelmi csalódás lenni az ó listáján is. Az a Max eléggé összetörte a szívét, nem áll hát szándékomban beállni a sorba. Tartom is hát magam és nem kezdek itt és most ezerrel ráhajtani, ahogy más nők esetében azt tenni szoktam. Egy-két bók még belefér, hiszen az szépíti és nyugtatja a lelket, de semmi több. A magamban előre megszabott határt semmiképp se szeretném átlépni vele kapcsolatban. - Elhiszem, az én életemben is volt egy ilyen időszak - bólintok egyetértően, hiszen valóban kerültem már hasonló helyzetbe én is és pont a szerelmi életemmel kapcsolatban. Lydia annak idején megbűvölt a mágiájával, teljesen beleszerettem, amikor pedig végül elment, az számomra maga volt a pokol. Rettenetes hetek következtek, végül túltettem magam rajta, mára pedig sikeresen elhidegültünk egymástól. Olyannyira, hogy ha Alex nem lenne, abban az esetben egyáltalán nem érdekelne az anyja. - Én úgy hiszem, hogy az álmaink alakítják az életünket - jegyzem meg Emma következő szavai hallatán. - És nem mindig feltétlenül jó beletörődni abba, amit az ember az élettől kap, hiszen abban az esetben teljesen sótlan lenne az életünk. Vannak ugyan álmok, amelyeket hiába kergetünk, de mi lenne belőlünk egy kis kaland nélkül? - mosolyodom el, mintha valamiféle keleti bölcs lennék. Az én két lányom is két reménytelen álomból született és egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak a dolgok. Néha ugyan elég nehéz velük, ettől függetlenül viszont nagyon szeretem őket. - Nem vagyok elvált, de apuka az igen - nevetem el én is magam, egyáltalán nem cáfolva meg az iménti feltételezését. - Említettem már, hogy az édesanyám francia? - toldom még hozzá egy kacsintás kíséretében a következő szavakat is, noha ebben egyáltalán nincs semmi igazság sem. Anyám ugyanis ízig-vérig olasz, az egyetlen francia benne az a bagette, amit reggelente megeszik. - Ne is húzzuk tovább az időt - karolom át immár sokadjára Emmát, majd vonom magam után az előbb említett kis kávézóba. Utána persze segítek neki mindent elpakolni, hogy minél hamarabb a mi vendégszeretetünket élvezhesse.
(Nagyon szépen köszönöm én is és igen... Tényleg cukik A legcukibbak )
Valójában sose volt lehetőségem megtapasztalni Luca csábító trükkjeit, hiszen épp csak elsős voltam, amikor megismertük egymást és hát logikusan ő a korabeli lányok után szaladgált, bennem pedig még fel se merült ilyesmi. Oké, hogy nem voltam vak és persze azt láttam, hogy helyes fiú, de nem volt több, mint valaki, aki prefektusként kiment időnként a kellemetlen helyzetekből, ami így is volt jól. Most azért már más a helyzet. Mindketten idősebbek vagyok, persze ha azt nem nézzük, hogy én most vagyok túl egy félresikerül esküvőn és épp próbálom magamat összerakni, ő meg kész gyereksereggel rendelkezik mostanra és cseppet sem egyszerű az élete. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk barátok igaz? - Igazad van, ez jó út lehet. Csak kis lépésekben. - végülis az exvőlegényemet is Londonban ismertem meg. Egy boszorkány számára azért nem olyan nagy dolog a távolság, ami az iskola és a város között van. Na persze Róma más helyzet. Egyértelmű, hogy Lucával azért túl gyakran nem futhatok össze, pedig igazán jó vele beszélgetni. Érdekelnek a gondjai, mégis csak felnőtt és kifejezetten érdekes életet élt eddig saját cukrászdával és több innen-onnan pottyant gyerekkel. - Talán csak kinőttem a csodákból. Tudom, hogy nem kellene, de... az élet néha kicsit összezúzza az embert. - sóhajtok csak egyet, hiszen tudom én, hogy igaza van. Hinnem kellene a csodákban és abban is, hogy nekem is van lehetőségem még családra, vagy boldogságra, de azért ahogyan mennek az évek ebben egyre kevésbé hisz az ember. Lehet, hogy könnyebb elfogadni azt, ami van, mint folyton reménykedni, hogy lehet más is, mert akkor sose lehetsz boldog. - Te így képzelted az életed? Néha úgy érzem jobb elfogadni azt, ami megadatott, mint várni mindig valami jobbat. Akkor az ember egész életében csak várakozik nem? - bár talán az olaszok tényleg mindent másképp látnak, reménytelibben, naposabban, ahogyan az országuk is más éghajlatú, mint az esősebb, komorabb London. Kétlem, hogy itt valaha lett volna olyan durva szmog, mint amit az előző században sikerült összehozniuk, amikor tényleg szó szerint az orrukig nem láttak Londonban, napokon keresztül. - Mintha valaki féltékeny lenne, pedig azt mondtad keressek egy elvált apukát. - nevetem el magamat, elviccelve, hogy mintha egy kis sértettséget éreznék a hangjában, amiért a másik fickót dicsértem az előbb. - Angol úriembereket az év minden napján lehet találni odahaza, de most Rómában vagyok. Párizsban majd keresek egy franciát. - bököm oldalba szórakozottan, kicsit még rátéve egy lapáttal, de láthatja rajtam, hogy amúgy is csak viccelek, semmi több. De a kávé persze, hogy jöhet és amúgy is megakartam nézni a Colosseumot, aztán még a holmimat is át kell vinni hozzájuk, ha tényleg szívesen vendégül látnak pár napra.
//Köszönöm szépen a játékot, szuper volt! Tök cukiiik! <3//
- Pedig érzem, hogy kezdek kikopni, de örülök, hogy te így látod - mosolyodom el pajkosan, hiszen az udvarlás a mai napig az én asztalom, noha elég ritkán vethetem be élesben. Egy ideje már nincs időm arra, hogy bármi ilyesmibe is belebonyolódjak, Alba felbukkanásával pedig hosszú ideig ismét le kell tennem arról, hogy rendes párkapcsolatom lehessen. Nemrég halt meg az édesanyja, Rómába kellett költöznie egy teljesen új közegbe, Alexel is elég nehéz a viszonya, szóval nem lenne szerencsés még egy új anyukával is traktálnom őt. A munka mellett egyébként is meglehetősen nehéz lenne más emberi kapcsolatokat is életben tartanom. Egy barátnő ebbe már tényleg végképp nem férne bele. Az állandó rohanás, az éjszakai hazaesések... Amikor pedig van némi szabadidőm, azt igyekszem a lányaimmal tölteni. - Akkor kezd kis lépésekben - adok neki egy tanácsot. - Tűzz ki magad elé egy olyan célt, amit képes vagy belátható időn belül elérni. Talán elsőként gyakrabban kellene lejárnod Roxmortsba, hogy egy kis társaságban lehess - vonom meg a vállam. Fogalmam sincs azt illetően, hogy Emmának mennyire lenne ideje arra, hogy tanítási időn kívül is lelátogasson a faluba, de ha az iskolában nem jön szembe vele a nagy Ő, akkor talán a kopott utcákon hamarabb összefuthat majd vele. Természetesen már reflexből invitálnám én is egy találkozóra, de úgy érzem, neki pont nem rám lenne szüksége. A futó románcon kívül mást nem nyújthatok számára és azért tartom magam annyira gerinces alaknak, hogy ha már végighallgattam, nem teszem ki olyasvalaminek, amit nem szeretne. - Látom, nem igazán hiszel az ilyesmiben - csóválom meg a fejem egy apró, elnéző mosollyal. - Pedig akadnak még csodák és nem is annyira ritkák, mint az ember gondolná... Erre pedig pont Alba a legjobb bizonyíték számomra. Ő volt az egyetlen, aki túlélte azt a borzalmas balesetet, én pedig a mai napig nem voltam képes rájönni arra, mégis miként történhetett ez. Le kellene ülnöm vele és elbeszélgetni arról a napról, de valamiért nem visz rá a lélek, hogy ilyesmivel traktáljam. Mindenesetre tisztában vagyok azzal, hogy előbb-utóbb meg kell tennem ezt a lépést és lehetőleg még a nyár folyamán. Nem könnyű szívvel engedem el magam mellől, ameddig nem kapok választ a miértekre. Látom én Emmán, hogy mennyire nem érti, mi folyik körülötte, de akkor és ott csakis a fickóra koncentrálok. Valamiért nem szeretném, ha elhívná magával kávézni őt, szóval úgy érzem, sokkal jobban járunk azzal, ha lekoptatom. Azért az udvarias köszönés részemről se marad el és egy barátságos mosolyfélét is kap tőlem, de semmi mást. Mindezt pedig magamnak is azzal magyarázom, hogy úgyse lett volna semmi értelme sem, hiszen nem egy nyelvet beszélnek. Nem ez a pontos igazság, de mégis... Legalább a lelkiismeretem jobb egy fokkal. - Ez a két tulajdonság nálam is játszik - jegyzem meg, noha egy kis féltékenység már most felkapja a fejét legbelül. Kellemes megjelenés? Jó, eléggé eljárt már felettem az idő, de egészen idáig olyasvalakinek tartottam magam, akinek csak jót tettek az évek. - És egy kávét még én is ígérhetek - teszem azért még hozzá. - A Colosseummal szemben van egy hangulatos kis kávézó. Persze csak abban az esetben, ha nem áll szándékodban egy angol úriembert választani egy olasz akcentusos figura helyett - toldom azért még hozzá jókedvűen, hiszen - valljuk be - még a hosszú évek ellenére se sikerült teljes mértékben levetkőzni magamról az olaszos hanglejtést. Rengeteget gyakoroltam ugyan, de végtére is akadt némi előnye: a csajok mindig is buktak rá.
- Látom neked azért még mindig megy ez. - mosolyodom el, kicsit még talán el is sikerül pirulnom. Hát igen, Luca mégis csak olasz és meg van az olasz sármája ahhoz, hogy a bókok az ő szájából még valahogy mintha duplázódnának is. Talán persze igaza van. Nem mondom, hogy máris feladatam, de azért lássuk be van egy bizonyos kor, ami után at ember már máshogy látja a dolgokat. Változtatni kell az álmokon, ha amit régebben terveztél, nem jött össze. Nekem pedig nagyon sok időm elment azzal, hogy Max mellett voltam és támogattam őt. Most pedig már nehéz visszarázódni abba, amiből kiestem, hiszen nem járok randizni és nem is vagyok valami jó ismerkedés tekintetében. Lássuk be, ezt ma is bebizonyítottam, hiszen az ügyetlenségem nem igazán csökkent. - Lehet, de tudod idővel másfajta álmokat kell az embernek magaelé vetíteni. Mégse tehetem majd negyven évesen is, hogy várom a csodát. Semmi értelme nem lenne, akkor folyton csak várnék és azt... azt hiszem túl sokáig csináltam. - hiszen jó ideig vártam Maxre. Azt hittem majd észrevesz, majd rájön magától, majd elfelejti Danát, netán Dana valakit talál magának hosszútávra és Max elég nagyot csalódik, hogy elfelejtse, de ez nem jött össze. Nem akarok mindig csak várni. Élnem kell most már az életemet és hát elmúltam már harminc. Nem mondom, hogy az életem nagyrésze már letelt, de lássuk be azért 40 éves kor után már jócskán mondhatjuk, hogy a B oldal jön és akkor már az ember nem gondolkodik férjben, meg gyerekekben. - Oh a kis Alba, tényleg igazad van. Talán jövőre. Persze, ha addig nem toppan be az iskolába egy fiatal elvát apuka. - nevetek fel egy pillanatra, mert hát azért ez még mindig elég abszurd lehetőségnek hangzik. Azért az igenis ritka, hogy valaki az én koromban találja meg a nagy szerelmet. Nem lehetetlen, de akkor is ritka. Főleg, hogy nekem még Maxet is ki kell végleg vernem a fejemből és ha visszamegyek az iskolába akkor ez még nehezebb lesz, hiszen mégis csak ott lakik Roxmortsban. Kicsit félek, hogy ha újra látom akkor ellágyul a szívem, pedig tudom, hogy nem kellene. Amikor aztán megjelenik az olasz fickó meglepetten pillantok Lucára, ahogy magához von, mintha csak valamiféle birtoklást akarna kifejezni vele, de hát a szavaiból nem sokat értek. Amikor pedig fordításba kezd végképp kissé értetlenkedve ráncolom a homlokomat, bár végül csak kiderül, hogy miről is volt szó valójában. Néhány pillanatig azért mégis csak fürkészem Luca arcát. - Ebben igazad van, pedig igazán kellemes megjelenése volt és olyan izgalmas a hangja, de... a nyelvi akadályok gondot jelentettek volna. - azért akaratlanul is a távozó fickó után nézek, mert tényleg helyes volt és hát lehet, hogy lettek volna nyelvi akadályok, már ha a beszédre gondolunk és nem valami egészen másra. Végül elszakítom a tekintetemet a távozó fickótól, aztán elteszem szépen a tollat a táskámba. - Mintha még mindig nem jutottunk volna el a Colosseumig. - bököm végül szórakozottan oldalba a férfit, hiszen bár elindultunk, de az én hibámból folyton sikerül elakadni az úton. Még később a holmimat is el kell majd hoznom a motelből. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet egy hangos olasz családdal együtt lakni néhány napig, amíg kicsit jobban megnézem a várost és Lucát is szórakoztatom kicsit, hogy ne mindig csak a gyerekneveléssel kelljen törődnie.
- Ha hozzád hasonló csinos tanárnők lennének a kastélyban, gyakrabban is megfordulnának ott, hidd el - kacsintok egyet egy széles mosoly kíséretében. - És nem vall rád ez a pesszimizmus, szóval csak fel a fejjel - igyekszem legalább szavakkal bátorítani, ha már nem segíthetek számára. - Lehet, jövő ilyenkor már eljegyeznek. Sose tudhatod - vonom meg a vállam, elvégre az élet rengeteg csavart rejt magában. Az én életembe is az egyik napról a másikra bukkant fel Alex. Egyszer csak kaptam egy levelet arról, miszerint a világon van, pár héttel később pedig már szállt is ki a kocsiból, az anyjával az oldalán. Sose felejtem el azt a napot, ebben pedig Dany bolond ötlete is elég nagy szerepet játszik. Lydia hiába nem a legjobb anya a világon, mégis majdnem elájult, amikor észrevettük, hogy a két gyerek sehol sincs. Anyáméknak természetesen el se mertem mondani aznap. Már csak egy szívroham hiányzott volna számukra, de komolyan. - Persze, nem vészes, de biztos ez a legjobb ötlet? - pillantok rá kételkedve. - Az eddigi szavaid alapján olyasvalaki vagy, akinek egy társ az álma és... - itt azért elhallgatok néhány másodperc erejéig. - Nekem sose állt szándékomban a családalapítás és a házasság, csak úgy jött és kész. Szóval ezért felel meg számomra ez az életmód is. Sokkal nehezebb lenne abban az esetben az agglegényként való élet, ha mindig is gyerekek és egy feleség lett volna az álmom. Emma pedig tényleg olyasvalakinek tűnik a szememben, aki tökéletes, családi idillben képzeli el a jövőjét. A tanárok nem véletlenül választják ezt a szakmát, hiszen szeretniük kell a gyerekeket. A többségük pedig a későbbiek folyamán szeretne saját családot is alapítani. - Ez kedves ajánlat, de most sajnos nem tehetem meg - csóválom meg a fejem. - A munka, de főleg Alba miatt sem. Nemrég halt meg az anyukája és nem szeretném én is magára hagyni. Sajnálom, hogy nemet kell mondanom, hiszen szívesen kiszakadnék ebből a mókuskerékből. Alex esélyesen örülne is annak, ha pár napig nem lennék a közelben, Daniel pedig kétségtelenül elboldogulna a cukrászdával, de Alba jelenleg pont egy olyan életszakaszt él meg, amit egyedül nehezen hagyna maga mögött. Talán elvihetném, de valamiért nem hiszem, hogy az lenne a legjobb ötlet, hogy cipelem ide-oda. Elsőként Rómát kell megszoknia, mint az új otthonát. - Tényleg semmi gond és szívesen segítek - csóválom meg a fejem egy elnéző mosollyal, de amint megjelenik a férfi, aki átnyújtja a tollat, egy röpke másodperc erejéig a mosoly ráfagy az arcomra, majd ismét rendezem vonásaimat és továbbra is kedélyesen szemlélem a jelenetet. - A hölgy velem van - felelem olaszul, miközben magamhoz vonom Emmát, még mielőtt erősködni kezdene az idegen. - De köszönjük a segítséget - szólalok még meg. Nem tetszik az udvarlása, noha kívülre ezt egyáltalán nem mutatom ki. Ugyanolyan kedélyesen cseverészek vele, mint bárki mással, aki megszólít. A férfi végül csalódottan elbúcsúzik és tovább is áll, aminek felettébb örülök. - Csak annyit mondott, hogy egyáltalán nem vagy az esete és esze ágában sincs meghívni téged egy kávéra - váltok át ismét angolra. Az olasz akcentus talán még a mai napig is kiérződik belőle, habár én ezt nem tudhatom, mivel nem hallom a kiejtésem alapján. - Rendben, randira hívott, de nemet mondtam helyetted is - sóhajtok végül. - Közös nyelv híján elég unalmas lett volna, nincs igazam? Remélem, Emma nem fogja a képembe vágni, hogy de neki mindenáron pasi kell és most elszúrtam az egyik esélyét arra, hogy megtalálhassa álmai lovagját. Tényleg nem állt szándékomban kellemetlenséget okozni számára, de a fickó egyértelműen nem beszélt angolul, mit kezdene hát Emmával, aki pedig az olasz nyelvet nem érti?
- Apukák azért ritkán bukkannak fel az iskolában. - mosolyodom el, mert kedves tőle, hogy bátorít e téren, de hát lássuk be elég bonyolult ez és nekem a tanítás mellett nem sok időm és lehetőségem van ismerkedni, meg aztán a fiatal tanárok igen remekek, de bizonyára ha korombeliek nagyobb eséllyel van már valakijük. Nem fogom persze csak azért is kötni az embet a karóhoz, hogy nekem már úgyis mindegy, de azért valahol már belenyugodtam, vagy csak nem nagyon gondolok rá, úgy sokkal egyszerűbb. Nem mondom, hogy máris temetem a lehetőségét egy akármilyen jövőbeli kapcsolatnak, de nem tudom, hogy mennyi esély van rá. Egyelőre igyekszem amúgy is arra koncentrálni, hogy egyedül is meglegyek, hiszen Max olyan sokáig volt ott mellettem, mint legjobb barát, hogy most már eleve ez is új és szokatlan nekem. Az is lehet, hogy tetszeni fog és nem is akarok majd komolyabb kapcsolatot. - De tudod lehet, hogy úgy döntök, hogy nem erőltetem. Te is egyedül vagy és... nem olyan vészes nem? - jó persze ezt mondani könnyebb, de hogy ténylegesen milyen lenne azt nem tudom. Az utazás most leköt és ez elég is. Aztán meg megpróbálhatom azt is, hogy időnként csak randizgatok egy kicsit és... hogy is mondják, élvezem az életet kötöttségek nélkül. Végtére is akadnak, akik ezt teszik és boldogok is úgy. Nem mindenkinek kell kacsolatban leélnie az életét. - Mondanám, hogy tarts velem akár csak egy kis időre, amennyi belefér, de... ezt neked kell eldöntened. - végülis én azért még tervezem, hogy tovább megyek majd és lehetőség szerint azért több nagyobb várost is meglátogatok. Eljuthatnék még Olaszországon belül is néhány helyre, meg aztán ott van Bécs, vagy épp Párizs. Nem is tudom, hogy eddig miért nem utaztam. Áh de... mindig itt voltam Max mellett és soha sem néztem a saját igényeimet. Persze érthető, ha Luca még se tudna csak úgy itthagyni mindent akár csak egy hétre is. A bolt, no meg a család. Neki mégis csak gyerekei vannak és lehet, hogy az újdonsült kislány nem is nagyon örülne, ha az édesapja hirtelen felszívódna egy időre pihenés címén. - Tudom, kicsit túlzásba estem. - mosolyodom el, mert a lista tényleg nem mondható rövidnek és kb. kizárt, hogy az ember mindent megtudjon nézni néhány nap alatt, de végtére is eljöhetek jövőre is és folytathatom. Még sem utazhatom egy nyár alatt körbe az egész világot és még olyan sok hely van, ahová szívesen elmennék! Közben a füzetem elröppen, de Luca sikeresen utána vetődik és visszaszerzi nekem. Ma már illene újabb gondot nem okoznom, de persze ez mindig nehezen ment nekem. - Biztos nem lenne gond? Igazán nem akarlak kitúrni. Bár akkor át kellene hoznom a cuccaimat a motelből és lemondani a szobát. - morfondírozom el, de biztos, hogy sokkal kellemesebb lenne a családjával időt tölteni, mint tök egyedül egy közepesnek csak nagyjából mondható kis motelszobában. Egy pillanat múlva viszont már egy sármos mosolyú úriember toppan mellénk, aki egy tollat nyújt át nekem és kiváló olasszal fejti ki, hogy valószínűleg ezt is elejthettem, mert pont az ő lába előtt állapodott meg. Én egy zavart mosollyal köszönöm meg nagyon tört olasszal, mert hát nem sokat értek abból, amit mond és süllyesztem vissza a táskámba, főleg mert a fickó úgy kezd el tovább beszélni hozzám, mintha Luca ott se lenne. Néhány mondatban ecsetelni kezdi, hogy a szőke hajam és a szépségem kitűnik Róma utcáin és hogy nem innék-e meg vele egy kávét a közeli kis kávézóban. Én pedig végül értetlenül nézek Lucára, hogy tegye meg és fordítson nekem, mert nem igazán tudom, hogy a fickó mit szeretne. - Mintha valamit kávéról emlegetett volna, de talán csak hasonlított a szó... Tudom, legalább valami úti szótárat hozhattam volna. - tűrök egy tincset a fülem mögé, miközben kicsit talán megszeppent félmosollyal pillantok a mellettem álló férfire, hogy mentsen ki a nyelvi gondból, amibe kerülnöm sikerült. Őszintén szólva hirtelen abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a toll egyáltalán az enyém, de hirtelen nem is jutott eszembe megnézni.
Ha az ember szenved valaki mellett, aki észre sem veszi, akkor jogosan hagy alább a láng és múlnak el az érzelmek. Ilyenkor természetesen jellemző, hogy a másik fél észbe kap az utolsó pillanatban, de akkor már késő. Emmának viszont sok minden mást is hátra kellett hagynia Max miatt, az esküvő pedig talán még a legutolsó volt a sorban. Még a reményét is elvesztette, hiszen évekig kitartott olyasvalaki mellett, aki végül nem értékelte eléggé őt. Ez a férfi részéről teljesen rendben is van, de nem hiszem el, hogy nem vette észre a nő szemében lévő rajongást... Egy idő után feltűnhetett volna számára és közölhette volna Emmával, hogy ez köztük nem fog működni. Nem kellett volna belemennie ebbe a macska-egér játékba. Bár, van egy olyan sejtésem, hogy Max Emmára afféle tartalékként tekintett. Amit elég undorító és ocsmány dolognak tartok. - Idővel jönnek majd fiatal, jóképű tanárok is és akkor máris felcsillanhat a remény számodra - felelem jókedvűen. - De, ha más nem, akkor egy-két egyedülálló apuka csak akad a szülők sorai között, nem igaz? - kacsintok egyet a szőkeség irányába, egy röpke pillanatig bele se gondolva abba, hogy ezt akár magamra is érthettem. Elvégre, mindkét lányom oda jár majd szeptembertől és Alex révén elég gyakran kell meglátogatnom a régi iskolámat. Vagyis, a kelleténél sűrűbben. Néhány ügyet ugyanis nem elég pusztán baglyok útján elrendezni. A legtöbb találkozót ugyan igyekszem Roxmortsban megejteni, nehogy bárki is felismerjen, de még így se egyszerű. Hiányzik az a világ is. - Köszönöm - mosolyodok el. Emma nagyon rendes és segítőkész, habár erre számíthattam volna, hiszen annak idején ő is a hugrabug színeit erősítette. Na, nem mintha ezeket a jellemvonásokat minden egyes háztársamra rá lehetett volna húzni... Volt ugyanis pár olyan kölyök is, akik a mardekáros diákokat is megszégyenítve gázoltak bele mások lelkébe. Emma azonban a másik oldalt képviseli. - Felőrli az embert, de hidd el, néha tényleg kikapcsol - vonom meg a vállam. Jól esne egy kis pihenés, ez tény, de egész egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzek be a cukrászdába legalább egy fél óra erejéig, hogy minden rendben megy-e. - Lenne kire bíznom a helyet, de mindig azon jár az agyam, hogy mi hiányzik - sóhajtok fel. - Olyankor kocsiba pattanok és meglepem őket. Van egy olyan érzésem, hogy nekem is érdemes lenne elutaznom egy kis időre kikapcsolódni. Jó messze innen, különben mindig a munka közelében fogok kikötni, ami nagyon nem tesz jót majd számomra. Emmának igaza van abban, hogy a pihenésre mindenkinek szüksége van, én pedig évek óta nem vettem ki úgy szabadnapot, hogy huzamosabb ideig lógassam a lábam. Olaszországból is csak Alba és Alex iskolai ügyei miatt tettem ki a lábam. Kezdek már belefásulni ebbe a körbe. Valóban jó lenne kikapcsolódni. - Időnyerő is van nálad esetleg? - csusszan ki a kérdés belőlem, miközben a hölgyemény már sikeresen el is veszti a füzetet. Elfújja mellettem a szél, hiába kapok én is utána, azonban pár nagyobb lépéssel sikerül beérnem a kis tömböt, majd az ujjaimmal csapdába ejteni. - Parancsolj - nyújtom vissza a szőkeség részére. - Emlékszel? Régebben kviddicseztem - mosolyodom el szélesen. Az első pár évben fogó voltam, utána átkerültem hajtónak, de a régi reflexek továbbra is működnek. Talán Emma is látott annak idején a lelátókon ücsörögve, a hugrabug színeiben. - Szóval, ha gondolod, akár már a mai napot is nálunk töltheted - vetem fel. Tényleg örülnék neki. - Átadom a szobám, én pedig majd odalenn alszom. Van egy külön bejáratú szobám, ahol a haverokkal szoktunk összeülni kártyázni és sörözgetni. Odalenn senkit se zavarunk, szóval teljes lelki nyugalommal cseveghetünk egymással. És még aludni is kényelmesen lehet.
Azt már sose tudom meg, hogy mi lett volna, ha Max hamarabb észreveszi az érzéseimet, de pont e miatt már úgyis mindegy. Azt hiszem épp eleget szenvedtem mellette, és ez azért mégis csak fakóbbá tette ezeket az érzéseket. Most is fontos nekem még, hiszen igen biztosan szerettem, de mellette minden áldott nap azt hallgattam tőle, hogy mennyire oda van Danáért. Mintha minden áldott nap kést forgatott volna a szívemben, vagyis hát gyakorlagilag én magamnak, hiszen önként vállaltam ezt, pedig már jóval korábban dönthettem volna úgy, hogy elmegyek, ahol sikerül kivernem őt a fejemből. - Ez kedves tőled, de bevallom nehezen hiszek ebbe és egyébként is az időm nagy részét a Roxfortban töltöm. Mégis kit találnék ott, Dumbledoret? - nevetek fel kicsit, még ha akad ebben egy kis keserűség is, de valamilyen szinten már beletörődtem a sorsomba. Nem igazán hiszek benne, hogy az életem még rendeződhet, úgy tényleg normálisan. Arra vajmi kevés esély van, hogy majd tényleg jön valaki, aki történetesen pont a Roxfort közelében lakik és aki még nem házas és nincs egy fél kviddics csapatnyi gyereke már eleve. Luca legalább eddig is élvezte az életet, még ha meglepetések születtek is belőle és lehet, hogy ezekben az esetekben nem volt ténylegesen szerelmes, de legalább jól érezte magát. Én meg... önként sanyargattam magamat Max mellett, hogy aztán belemenjek majdnem egy házasságba, amiben úgyse lettem volna boldog. Hová is gondoltam?! - Akkor vedd ezt is semmiségnek, tényleg. - mosolyodom el, hogy tényleg ne érezze úgy, hogy csak met segítek ez nekem nehézség. A kislánya, az az Alba biztosan édes lehet, úgyhogy miért ne nézhetnék rá időnként, hogy rendben van-e. Az első év azér a legtöbbeknek nehéz, neki pedig biztosan még inkább, hiszen új helyre került, felfordult az élete és még az édesanyját is elveszítette. Nagyon nagy teher lehet ez egy olyan pici lánynak, mint ő és biztos vagyok benne, hogy ez Lucának is terhet tesz a vállára, ami kicsit könnyebbé válhat, de plusz egy ember rajta tartja a szemét a lányán. - Végül is ez érthető, de fárasztó is lehet. Tudom, milyen mindig csak a munkával foglalkozni. Tényleg el kellene engedned magad időnként, mert bármennyire is nehezen fog az idő az olaszokon, azért mégis csak előbújhatnak azok a ráncok a terheléstől. - mondom persze inkább csak viccelődve, nem szánom bántónak. Luca simán letagadhatna jónéhány évet, és szerintem senki se mondaná meg róla, hogy van már egy kamasz lánya is. Amikor elsős voltam még nem igazán néztem úgy a fiúkra, de meg volt annak az oka, hogy annyira könnyen sikerült becserkésznie a lányokat és azóta se veszített a sármjából, sőt neki kifejezetten jót tett az idő múlása. Közben előkerül a listám, ami tényleg nem rövid, és kicsit sikerül el is pirulnom a megjegyzésére. Hát igen, nem tudtam, hogy tényleg benézzek-e hozzá, de nem felejtettem el sem, hogy ez felmerült. - Azt hiszem valójában kicsit túlzásba estem, de ez az első nagyobb utazásom, úgyhogy azt hiszem próbáltam ebbe belesűriteni mindent, ami az utóbbi években elmaradt. - vonom meg szórakozottan a vállamat, aminek persze már megint meg lesz a következménye, mert a félresikerült mozdulatnak hála a kis jegyzetfüzet kiesik a kezemből és egyből alákap a szél, hogy arrébb sodorja. Ijedten kapok utána, de már csak a levegőt markolom. - Már megint... - sóhajtom, de aztán azonnal moccanok is. Ezért is jó a könnyed séta cipő, mert gond nélkül lehet benne futni még a macsaköves utcákon is, én pedig ezt gondolkodás nélkül megis teszem, ahogyan jegyzetfüzet után vetem magamat. Csak nehogy belefújja valami teraszon ülő akárki kávéjába!
Nem állítom, hogy túlértékelik a szerelmet, hiszen ez egyáltalán nincs így. De a szerelem egy személy, aki annyira fontos számunkra, hogy úgy érezzük, képtelenek lennénk élni nélküle. Maga az érzés semmis a megfelelő ember hiányában. Az a Max pedig... Nos, úgy érzem, Emma még mindig szereti őt valamilyen szinten, ami teljesen érthető, hiszen nehéz az ilyesmin túllépni. De az, hogy ennyire őrlődik magában, kissé kellemetlen érzéssel tölt el. Bűntudat? Pedig nem tudok róla, hogy bárki is ennyire szeretett volna engem annak idején, habár bizonyára volt egy-két olyan lány, akiben hasonlóan mély nyomot hagyhattam kamaszként. - Igen, idősebbek vagyunk már mindketten - húzódik mosolyra a szám széle, hiszen felettébb szórakoztató belegondolni abba, hogy én és ő már mennyire fiatalon ismertük egymást. Álmomban se gondoltam volna, hogy az a kicsi elsős lány lesz az egyetlen olyan személy az iskolából, akivel összefutok felnőttként, méghozzá Rómában. - Ezt azért ne vedd biztosra - ingatom meg a fejemet. - Van, akinek később nő be a feje lágya a férfiak közül. Talán valamelyikük pont rád vár - teszem még hozzá. Nem szeretném, ha csupán a kora végett feladná ezt az egészet. Harminchárom éves, még bőven fiatal. Nőként talán úgy érzi, ketyeg az óra, de tényleg hiszek abban, hogy váratlan pillanatokban állíthat be a szerelem. Az én ajtómon már aligha fog kopogtatni, de Emma még megtalálhatja az igazit. - Kár is lenne pont előtted tagadnom - állapítom meg a tényeket. Még ha nem is figyelt fel kislányként a hódításaimra, azért felnőtt fejjel visszagondolva könnyen megállapíthatja, miért is időztem olyan sokat másodmagammal az iskola félreeső szegleteiben. Elég gyakran láttam az óráira sietni, miközben én egy lány társaságában vártam a sajátomra. Esetleg kihagytam egyet-egyet, de hát prefektusként elég könnyen kimagyaráztam magam. - Megértelek, ezt azért nem kellett volna - szólalok meg. Igen, ez a mozdulat leginkább a pároknak való, hiszen mégis bír valamiféle mondandóval, de - ezt pedig be kell látnom magamban - még nekem is jól esett. Ez az egész pedig némileg zavarba ejt. Mégis miért tetszett? Emma csak egy barát, semmi több. Nem érezhetek iránta valami mást is ilyen rövid idő lefolyása alatt! És igen, láthatóan nincs rendben az élete, melyben az érzelmei kapják a leghangsúlyosabb szerepet, én pedig nem vagyok alkalmas a párkapcsolatokra. Ebben a helyzetben pedig tényleg nem szeretném őt is kihasználni saját magam miatt. Hiszen tudom, miként végződne ez az egész... Egy jó kis éjszaka, majd szakítás. Nem lenne valami jó ötlet részemről. - Ugyan, azok semmiségek voltak - nevetem el magam, miközben igyekszem helyretenni a gondolataimat és nem nőként tekinteni Emmára. - Igen, azt hiszem, ezt tényleg foghatom a munkára - bólintok egyet a kérdése hallatán. - Van pár haverom, de mint mondtad, már mind felnőttek vagyunk, önálló élettel. Ritka az olyan alkalom, amikor mindenki ráér egy kis dumálásra vagy borozgatásra. A mugli haverjaimnak családjuk van és munkájuk, ennek révén pedig elég elfoglaltak, így nem él az üljünk össze egy körre-felállás. Rengeteg szervezést igényel a dolog mindannyiunk részéről, akár már hetekkel előtte. Már régóta nem ugrunk át a másikhoz csak úgy-alapon, ahogy azt gyerekként tettük. - A nevemet nem kérdőjellel írják - jegyzem meg viccelődve, amikor előveszi a listáját, én pedig belepillantva észreveszem a Luca Maroni nevet is egy kérdőjel társaságában. - De azért felettébb figyelemreméltó az érdeklődésed - biccentek egyet a végeláthatatlan tervek garmadáján átfuttatva tekintetem. - Nem sok ember tudja ennyire, hogy mit szeretne.
Igaza lehet, csak hát én már nem vagyok kamasz és azért rossz belegondolni, hogy az ember úgy is meghalhat, hogy sose érzi meg az igazi szerelemet, amiről a versekben és a regényekben írnak, még ha ezek talán merőben el is vannak túlozva. Aztán persze az is lehet, hogy tényleg szerettem Maxet, csak kicsit másképp, mint ahogyan a költeményekben taglalják. - Hát persze, ez így mennyire egyszerűen hangzik, de én már nem vagyok kamasz Luca. Lássuk be azok a férfiak már családot alapítottak, akik korombeliek, akik pedig véletlenül nem, biztosan nem is akarnak már. - vonom meg picit a vállamat cseppnyi szomorúsággal a hangomban. Azért lássuk be nem vagyok már fiatal, még ha öreg sem, de harminchárom vagyok. Itt van Luca, bár idősebb nálam, de hát kamasz gyereke van már és a tetejében nem is egy. A korombeli pasik már mind foglaltak, ha pedig nem hát biztosan nem akarnak azok lenni, vagy van valami defektjük. Van egy bizonyos kor, amikor az ember már lehet, hogy egyszerűen lemaradt erről. Túlságosan rajongtam Maxért, sose néztem másfelé és nem is tudta senki felkelteni a figyelmemet, én pedig nem voltam elég bátor, hogy elmenjek és kiverjem a fejemből, hisz ő csak Danáért epekedett. Buta voltam és ezt már nem nagyon lehet visszacsinálni. - Hát persze, ezt azért sejtem, de legalább bevallod. - mosolyodom el újra. Nem is hittem volna el, ha szentnek állítja be magát. Azért mégis csak kamasz srác volt és teljesen érthető, ha hajtott az olasz vére és élvezte az életet. Én inkább csak csetlettem-botlottam az iskolában minduntalan és persze Max után szaladgáltam, hogy neki segítsek. Nem igazán voltam az a lány, akiért rajongtak volna a fiúk, ők nem épp ezt a stílust kedvelik, de nem is zavart különösebben, hiszen ott volt nekem Max és akkoriban ez pont elég volt. Milyen naiv is voltam! De hát egy gyerek még nem nagyon gondol a jövőre, főleg nem arra mi lesz tíz, vagy húsz év múlva és ez nem is várható el. - Tényleg nem volt kellemetlen, jól esett, csak megzavarodtam hirtelen. - szimplán csak nem szoktam hozzá, hiszen az ex-vőlegényem nem volt kifejezetten udavarlós típus és főleg nem volt olasz, hanem egy hűvös angol. Max pedig mindig is a legjobb barátom volt, sose kezelt ilyen módon. Egyszerűen csak nem tudtam hirtelen hogyan kezeljem a helyzetet. A szavaiból viszont úgy érzem, hogy talán én rontottam el valamit, vagy mondtam olyasmit, ami miatt úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Jól van Emma, ezt megint elszúrtad! - Az idő is kellemes és ez a város... csak elragadott ez az érzés. - magyarázom, vagy hát próbálom inkább a helyzetre fogni, hiszen mentegetőzik, miközben nincs is miért, de nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát e miatt. Neki ez könnyebben megy, biztosan sokkal megszokottabb mozdulat, nekem viszont annyira nem, de ez nem jelenti, hogy kellemetlen lett volna. - Szívesen meghallgatlak, hiszen te is annyit segítettél nekem régen. Legalább viszonozhatom. - veszem át tőle végül a zsepit, hogy utolsóként azt is visszategyem a táskámba és végül felálljak a pakolás után. A kérdése viszont még ha meg is lep, mégis csak jól esik. Végülis miért ne? Az volt a cél, hogy elszakadjak Angliától és hát most elég távol vagyok onnan. - Nincs kötött ütemtervem, úgyhogy miért ne? És barátok? Mindig olyan nyitott voltál, hogyhogy nincs, akivel kikapcsolj kicsit? Túl sok a munka? - kérdezem meg óvatosan, mert hát nem ismerem azért az életét teljesen. Az is benne lehet a pakliban, hogy nehezen nyit mások felé hiába a nyílt természete, vagy egyszerűen csak tényleg sok idejét tölti ki a munka és a gyerekek, és egyszerűen nincs ideje kikapcsolni, vagy ismerkedni, főleg hogy a gyerekei messze innen járnak iskolába, tehát a más szülőkkel való barátkozás is kizárt. - Szívesen megnézném a boltodat is és mindig úgyis túlsok mindent írok fel a listámra, ami érdekel. - húzok elő a táskámból egy kis jegyzet füzetet, amiben hosszú felsorolás van arról, hogy mit kellene megnéznem Rómában. Ha félszemmel belepillant, akkor azért láthatja, hogy ő is ott van a listán, csak a neve mellett ott egy kérdőjel, mert nem voltam biztos, hogy az a meghívás mennyire volt komoly. De egyébként elég sok látványosság van a listán, amit megnéznék, Róma azért elég nagy és persze biztosan akad még sok olyan hely, amiről én nem is tudok, de jó lenne megnézni, mert inkább csak a helyiek ismerik. Az esetleges strandolást pedig fel se írtam a listára. Valójában sose voltam nagy rajongója a tengereknek és az úszásnak, de azért mégis csak más Anglia, ahol nincs az évben túl gyakran jó idő, míg azért az olasz tengerpart nyáron felettébb kellemes lehet.
Kissé elmosolyodom Emma szavai hallatán, noha a mondandója egyáltalán nem ezt a célt hivatott szolgálni. Az, hogy nem ismeri a szerelmet... Nos, nekem volt szerencsém már találkozni ezzel az érzelemmel, habár nem pont olyan, amire az ember számít, amíg meg nem tapasztalja. Korántsem az a rózsaszín ködös élmény, amelyet a húgom romantikus kötetei taglalnak szinte állandó jelleggel. Leginkább olyasvalami, melynek hatására folyamatosan hibát hibára halmozunk, ha nem jól választjuk meg a partnerünket ehhez. Én és Melody... Azt hiszem, arra a kis időre tényleg boldogok voltunk. És szerelmesek. - Tudod, akadnak olyan emberek is a világon, akik sohasem tapasztalják meg azt az érzést - szólalok meg. - Csak engedd el és majd jön magától - osztok meg vele egy tippet. - Kamaszként szinte kergettem ezt az érzelmet, de amint feladtam a próbálkozást, szinte az ölembe hullott a lehetőség. Napi szinten új lányokat hálóztam be a tökéletes bókjaimmal, majd vittem őket a szobámba. Felettébb kellemes éjszakák álltak a hátam mögött, végül pedig benőtt a fejem lágya és leálltam ezzel az életmóddal. Egy-másfél évre rá pedig betoppant az életembe Melody Black. Azt hiszem, akkoriban ő volt a jutalmam. - Persze, az se volt hátrány, amikor a lányok előtt villoghattam a jelvényemmel - mosolyodom el az emlékek hatására. - Nem leszek álszent és mondom azt, hogy soha életemben nem húztam hasznot abból, hogy szinte majdnem mindenből kitűnő tanuló voltam - folytatom. A tanárok könnyebben megbíztak bennem, ennek eredményeként pedig az akkori házvezetőm még külön engedélyt is írt számomra ama célból, hogy lemehessek Roxmortsba. Én pedig ezt kihasználva majdhogynem minden alkalmi barátnőmet oda vittem randizni. Ők oda és vissza voltak ettől, én pedig élvezhettem a prefektusi lét előnyeit. - Tényleg nem állt szándékomban kellemetlen helyzetbe hozni téged - mentegetőzöm, hiszen valóban ez a helyzet. A kérdése felett pedig jótékonyan szemet hunyok. Igazság szerint én se tudom, mit is felelhetnék erre, szóval csak maradjon megválaszolatlanul a dolog. - Csak a szavaid után úgy éreztem... - Hogy? Mit is éreztem? Miért kellett magamhoz vonnom, mintha egy pár lennénk, miközben valójában nem sok közünk van egymáshoz? Két régi ismerős, semmi több. Ráadásul, ismertem gyerekkorában is, szóval ez azért eléggé hátráltató tényező számomra másban is. Na, de miben másban? - Mindenesetre, tényleg sajnálom - nyújtom felé a zsebkendőt, majd összeérnek az ujjaink. Nem ér semmiféle villámcsapás vagy valami hasonló, csupán a mugli filmek szerelmes jelenetei jutnak róla eszembe. - És köszönöm, hogy meghallgattál. Nyilván nem lehetek könnyű eset és fogalmam sincs, mások mit is gondolhatnak rólam, de annak örülök, hogy legalább te mellettem állsz - folytatom. Könnyű más embereket megszólni, az olaszok szemében pedig egyébként is a család a legelső, én pedig apaként nem vallhatom magam valami nagyágyúnak. Alexet éveken keresztül nem ismertem, Albát pedig sokáig eltitkoltam. Talán nem így kellett volna kezelnem a helyzetet, de az ilyesmihez nem jár használati útmutató. - Tényleg nem áll szándékodban Rómában maradni egy kicsit hosszabb ideig? - teszem fel a következő kérdést. Emma közelsége igen kellemes, én pedig őszintén nem bánnám, ha még egy-két héttel megnyújtaná a római útját. És ez nem feltétlenül csak azért van, hogy valaki meghallgassa a problémáimat. - Nekem is jól esne egy kis kikapcsolódás, mert mostanában szinte állandóan csak kamaszok vesznek körül - mosolyodom el. Nem bánom, de végtére is sokkal jobb lenne egy felnőtt társaságában is eltöltenem pár órácskát. Kissé más lenni és nem lépten-nyomon a szigorú apuka és nagybácsi szerepét játszani.
Oh hát nekem is csak a szám nagy, ha innen nézzük, hiszen az elmúlt éveimet gyakorlatilag annak szenteltem, hogy Maxnek segítsek lelkileg, fizikailag és mindenhogy mellette legyek. Jelentsük csak ki, kvázi kínoztam magamat, pedig ha már rég megtettem volna, hogy felszívódom egy időre, akkor most egész máshol lennék jó eséllyel. De nem, én inkább a Roxfortban kerestem munkát, hogy a közelében lehessek és hogy nézhessem hogyan epekedik Danáért, aki gyakorlatilag észre sem veszi, mint ahogyan ő engem. Minek nevezhetjük ezt, ha nem kínzásnak? - Ugye?! Hát én is pont ezt mondtam neki, de legalább abban segített, hogy ne menjek bele egy olyan házasságba, ami nem sikerülhetett volna jól úgy sem. Talán, akármennyire is pocsékul hangzik, de nem is tudom, hogy mi a szerelem. - húzom el a számat egy pillanatra. Lássuk be, azért ez szomorú, főleg így kimondva és nem is értem, hogy miért pont neki nyílok meg ennyire, hiszen ezeket még gyakorlatilag önmagamnak se vallottam be igazán. Talán Luca olaszos nyíltsága késztet erre, vagy hogy tudom úgyis olyan ritkán találkozunk, hiszen olyan messze él, hogy így könnyebb, hiszen nem fog pár hét múlva furcsa pillantásokkal övezni, csak mert kitárulkoztam. Viszont jobban belegondolva talán tényleg így van. Sosem éreztem még azt a nagy elsöprő szerelmet, amiről a könyvek szólnak. Szenvedélyt, úgymond. Max fontos volt nekem, de talán tényleg komoly baráti ragaszkodás volt, ami az évek során erősödött, majd enyhült, ő pedig lehet, hogy csak tényleg félt, hogy a házasság okán elveszít és nem maradok a közelében. - Jól csináltad. A legtöbben inkább az elismerésért lesznek prefektusok azt hiszem, bár nem sok tapasztalatom van benne, én sose voltam. - vonom meg egy félmosollyal a vállalamat. Nem is akartam az lenni igazából és nem is illett volna hozzám, hiszen pont hogy én okoztam gyakorta galibát és engem kellett inkább kihúzni a bajból, nem hogy én segítsek másoknak. Tanárként más, felnőttem és azért valamelyest sikerült nyugodtabbá válnom, jobban odafigyelnem, ezért is gondolom, hogy a félszememet rajta tarthatom a lányán, ha ez egy kicsit megnyugtatja. Bár ezúttal nem sikerül bizonyítanom, hogy javult a koncentrációm, hiszen a táskám lányos zavaromban csak leesik a vállamról addig ügyeskedem, hogy hová is tegyem a kezemet a hirtelen jött átkarolás után. - Hogy? - pillantok rá, miközben átveszem a zsepkendőt, hogy visszacsúsztassam a táskámba a többi holmival együtt. Egy pillanatra még össze is ér a kezünk. Kellemes érzés és érzem, hogy kicsit el is pirulok tőle. - Semmi baj, nem... nem volt gond, nem zavart, sőt jól esett, csak hirtelen megleptél és nem tudtam, hogy én hová... hogyan... szóval nem találtam a kezem helyét, de tényleg nem volt baj, ne kérj elnézést. - hadarom időnként kicsit elakadva. Valójában kész csoda, ha ért minden szót, mert időnként még egy-egy szó végét is kicsit elharapom, olyan gyorsan sikerül beszélnem zavaromban. Furcsa a pillantása, de jólesően az és kíváncsi vagyok, hogy vajon mi járhat a fejében. Új élmény ez már önmagában is, hiszen Max mindig tudam, hogy mire gondol, sajnos sokszor arról is tudtam, amiről nem akartam, de Luca egészen más. Hevesebb természet, mégis csak olasz.
Úgy érzem, talán annak idején sokkal jobban jártam volna, ha én is Emma példáját követem. Az élet habzsolása helyett az utazást kellett volna választanom, habár - bármennyire is nehéz néha így az élet - Alex és Alba létezését se bántam meg. Abban viszont ostoba voltam, hogy minden nőben a volt menyasszonyomat kerestem. Melody különleges volt, páratlan a maga nemében, nem is akadtam hát rá senkiben sem. De az életemet minden létező ponton elszúrtam. Hazudtam a családomnak és hazudok a mai napig is. Kissé már belefáradtam, de még mindig jobb így, semmint felfedni előttük az igazságot. Bele se merek gondolni abba, hogy mi lenne abban az esetben, ha esetleg még arról is tudomást szereznének, hogy én is varázsló lennék. - Talán tényleg nem szeretted igazán - vonom le a következtetést Emma szavai hallatán, mintegy igazat adva számára. - Egyszerűen csak ő volt az egyetlen, akit közel éreztél magadhoz és valamiért kötődtél hozzá. De ez csupán tippelgetés, nem ismerem azt a Maxot - És őszintén szólva nem is áll szándékomban megismerni. - Ő pedig félt attól, hogy elveszít téged, amikor készültél az esküvőre, ezért mondta ki, hogy szeret. A kérdés csupán annyi, hogy mennyire gondolta ezt őszintén? Az emberek sok mindent mondanak, amikor félnek elveszíteni valamit vagy valakit - teszem még hozzá. Mondanám azt is, hogy sok hülyeséget, de nem áll szándékomban megbántani ezzel Emmát. Nem fittymállom le a vonzódását a Max nevű férfi iránt, de mégis miért várt volna a vallomásával az esküvőig? Ha valakit szeretek, akkor nem nézem végig, ahogy belemenekül egy kapcsolatba, amely annyira elmélyül idővel, hogy összekössék az életüket. - Van - biccentek egyet végül. - Sose árt az érzelmeket a helyükön kezelni. Én vagyok rá az élő példa - mosolyodom el, ezzel természetesen a hirtelen bővült családomra utalva. Elég csapodár életet éltem annak idején, csakis azért, mert nem volt annyi eszem, hogy én is helyre tegyek pár dolgot magamban. Bár, már akkoriban is ott volt a cukrászda, de simán menekülhettem volna a munkába is, nem igaz? - Igyekeztem - nevetem el magam a dicsérete hallatán. - Mondjuk, prefektusként ez is volt a kötelességem - teszem azért még hozzá. De egyébként tényleg szívesen segítettem bárkinek, főleg a fiatalabb diákoknak. - Hát, köszönöm - egyezem bele végül abba, hogy alkalomadtán szemmel tartsa Albát. Kissé így is bűntudatom van amiatt, hogy ilyesmit sózok a nyakába, hiszen valóban él bennem az a kép, hogy a tanárok elfoglalt emberek és nem lehet könnyű egyszerre annyi gyerekkel, de Emma szavai miatt igyekszem efelett szemet hunyni. Elvégre, neki tényleg tudnia kell. Tényleg nem fogom fel teljesen, mit is teszek, habár a közelsége kifejezetten kellemes, talán ezért is vonom magamhoz. Az illata pedig... Egészen andalító számomra. Ezért mozdul hát automatikusan a karom és fonódik a dereka köré. Amikor pedig megérzem magam mellett a testét, megmoccan bennem valami. Nem fizikai vágy, leginkább csupán lelki. Eszembe is ötlik egy röpke másodpercre, hogy el kellene hívnom egy randira, de jó ötlet lenne ez egyáltalán? Jelen pillanatban is az érzelmi életet szeretné rendezni magában, nekem pedig nem áll szándékomban még jobban összezavarni. Ráadásul, úgy végezné, ahogy az eddigi barátnőim is... Nem, sokkal jobb a békesség. Albát se szándékozom úgy elengedni egy bentlakásos iskolába, hogy az egyik tanár esélyesen engem látna viszont benne, még akkor is, ha nem hasonlít rám külsőleg. A varázs - amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is illan el - amikor Emma táskája a földön landol, én pedig annyira hirtelen térek magamhoz, mintha valamiféle bűbáj hatása alatt álltam volna eddig. Gyorsan letérdelek hát, hogy segítsek összeszedni számára a szétszórt holmikat. - Bocsáss meg - szólalok meg, miközben felkapok egy zsebkendőt, majd felé nyújtom. - Ki is ment a fejemből, hogy... - Hogy nem Melody? Érdekes, pedig néha úgy érzem, olyan hatással van rám, mint a volt menyasszonyom. Néhány másodpercre ugyan, de akkor is.
Igen, esetében azért sok idő eltelt már. Nekem annyiban nehezebb dolgom van, hogy az egész bonyoldalom óta épp csak pár hónap telt el, a meghiusult esküvő, ami azt hiszem így is volt jó, mintha később nem működött volna a házasság és persze Max és a vallomása és mintha ez valahogy kiszakított volna engem is ebből az egészből. Még mindig furcsa és még mindig nem értek teljesen mindent, ezért is jöttem el a nyárra, hogy kicsit rátaláljak önmagamra, hiszen az eddigi életem nagyrésze nem rólam szólt, hanem arról, hogyan próbáltam segíteni Maxnek, hogyan szántam rá az időm nagyrészét. Ezért is bár elgondolkodom a kérdésén, de aztán mégis megrázom a fejemet. Elmerengek kicsit, keresem a megfelelő szavakat. Azt hiszem jó azért ezt valahogy mégis kibeszélni magamból, hiszen eddig nem tehettem meg. - Azt hiszem már nem. Talán... talán sose volt igazi, bár ennek így nem sok értelme van. Zavaros még minden. Az esküvő azért lett lefújva, mert Max azt mondta rájött, hogy szeret, én pedig rájöttem, hogy eddig gyakorlatilag semmiről se szólt az életem, mint hogy neki jó legyen. Azt hiszem tényleg valami álom volt, amibe kapaszkodtam és ahogy kimondta mindez szertefoszlott és ott maradtam én csupaszon, aki azt se tudja már mit akar. Azt hiszem most keresem ezt... önmagamat, a Max nélküli önmagamat. Van ennek értelme? - túrok bele a hajamba egy zavart mosollyal. Ha most ülnénk valahol és nem sétálnánk, akkor biztos, hogy a hajamat kezdeném el csavargatni, de lefoglalja az egyik karomat az, hogy belékarolok. Tényleg kuszák még a gondolataim és egyelőre nem tudom őket hová tenni pontosan, de remélem idővel letisztul majd. Szeretném, ha így lenne. Talán, ha hamarabb rájövök erre, akkor előbb elkezdem a saját utamat járni. Elég gáz ezt ennyi idősen megtenni, de hát ez van. Vannak, akik még később találják meg önmagukat, rossz esetben egy férj, család és gyerekek után. Én legalább végül nem mentem bele egy olyan házasságba, ami csak azért lett volna, hogy kiverjem a fejemből Maxet. Bár végül is összességében sikerült, csak másképp, mint gondoltam. - Ez a lényeg Luca. Én úgy emlékszem rád az iskolából, mint aki mindig segítőkész és jószívű volt. Ezt biztos, hogy a lányaid is látják, még ha esetleg Alex nem is mutatja ki. - mosolyodom el bíztatóan. Nem láttam élőben még a kapcsolatát a gyerekeivel, de ahogyan beszél, ahogyan az aggályait vázolja fel, úgy érzem, hogy igenis nagyon jó apuka. Az ember pont akkor tud jó szülő lenni, ha a miatt aggódik, hogy esetleg nem az, mert akkor próbál meg mindél inkább törekedni rá, hogy még jobb legyen. - Tényleg szívesen segítek és vetek időnként egy-egy pillantást a kislányra. Hidd el egy roxforti tanár nem annyira elfoglalt, mint amilyennek tűnik. - főleg, ha az illető jól osztja be az idejé és nincs túl sok tantárgya, mert azért akadnak, akik hajlamosak túlvállalni magukat, de én még mindig azt mondom, hogy belőlük van a kevsebb. Nekem legalábbis mindig volt időm arra, hogy lemenjek Roxmortsba és Max lelkét ápoljam, vagy Danát kísérjem el vásárolni Londonba. Csak szervezés kérdése a dolog. - Érdemes, kicsit ki tudsz kapcsolni, ha nem azon jár az eszed, hogy mindent kézben tarts, mint ahogyan gondolom jelenleg... - teszed, lenne az utolsó szó, ami már elmarad, mert mintha ő nem is venné észre, hogy mit tesz, de egy pillanat múlva már arra eszmélek, hogy az eddigi baráti karolásból valami más lesz. Magához húz és a derekamat karolja át, én pedig meglepetten pillantok oldalra. Néhány pillanatig elmerengve nézem a férfias, komoly vonásokat azzal a megannyi apró kis ránccal, amit részben a kor, részben a sok aggodalom és nehézség hozott. Mennyire más, mint Max folyamatos riadt tekintete. Önkéntelenül is elmosolyodom, hiszen úgy festünk most, mint egy andalgó pár. Beáll egy kis csend is, ahogyan sétálunk tovább, csak azt nem tudom, hogy a kezemet én hová tegyem. Még sem jön olyan önkéntelenül a mozdulat, hogy szintén a derekára, így addig addig sikerül motoszkálnom, amíg a táskám egy óvatlan mozdulatnál le nem csúszik a vállamról és a földön nem landol. Hát persze, hogy szétpattan a csat és egy csomó apróság hullik a földre szerteszét. Nem is én lennék, ha nem így történne. Van ott minden, női holmi, egy halvány rúzs, de persze olyasmik is, mint a pálcám, vagy épp néhány útikönyv, prospektus, a motelszobám kulcsa. - Jajj! - nyögök fel, próbálva gyorsan leguggolni, hogy összekapkodjam a dolgokat, ezzel kivonva magamat Luca kellemes öleléséből. Ezt is csak én ronthatom el.
Igen, tudat alatt én is Melodyt kerestem egy ideig minden nőben, akivel csak összehozott az élet, de mára már alábbhagyott bennem ez az érzés. Alex anyja szőke hajú és kék szemű volt, akárcsak Emma, habár Lydia és köztem sohase volt érzelmi kapcsolat. Alba anyukája pedig... Nos, vele annak idején megpróbáltuk, működött is néhány hónapig, végül mindketten beláttuk, hogy hiányzik az a bizonyos plusz, ami szükséges egy ilyen kapcsolatban. Jó viszonyban váltunk el szerencsére, hiszen ketten jutottunk erre a döntésre és nem vágtunk csúnya, illetve sértő szavakat a másik fejéhez. Talán ennek is köszönhetem azt, hogy tudomást szerezhettem Albáról. - Nem tudom, ez így elég bonyolult - sóhajtok egyet, habár a mosolyom továbbra is töretlen. - Bizonyos szempontból igazad lehet, hiszen Melody után tényleg nem éreztem semmit sem mások iránt. Vagyis, egy-két alkalommal megjelent bennem valami, de hamar ki is hunyt - ismerem el kelletlenül. Voltaképp, egyetlen férfi sem szereti beismerni, ha a szerelmi élete maga a Titanic. Főleg abban az esetben nem, ha olasz. Él ugyanis mindenkiben az a hit, hogy mi szeretjük a hangos, hatalmas családot - ami igaz - és addig teperünk szívünk hölgyéért, amíg a miénk nem lesz. Nos, az utóbbi pontot még nem volt alkalmam megtapasztalni. Melody és én szerettük egymást, nem volt semmiféle akadály se számomra. - És ez a mai napig is él benned? - vonom fel kíváncsian a szemöldököm, hiszen Emma jelenleg is egyedül van, ezek szerint pedig... Nem, talán jobb is semmit sem bebeszélni magamnak, hiszen nincs hozzá semmi közöm. Egyedülálló, független nő, miért érdekel hát ennyire engem, hogy mit érez az iránt a bizonyos Max iránt? - Albával viszonylag könnyű, mert ő még fiatal, de Alex... - csóválom meg a fejem, noha nekem se áll szándékomban Emma nyakába zúdítani az összes, családot érintő problémámat. Elvégre, nem várhatom el tőle, hogy mindig lelki segélyt tartson számomra, nem igaz? - Mindenesetre, igen, igyekszem erre koncentrálni - biccentek helyeslően a szavaira. - Igyekszem minél több időt velük tölteni. Albát szándékomban áll elvinni az Abszol útra. Ez Alex és Dany esetében nem jött össze, de most hátha sikerrel járok majd. Legalább az ő esetében. - Ilyesmit azért igazán nem kérhetek tőled - szólalok meg Emma ajánlata hallatán. Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, hanem leginkább arról, hogy rengeteg gyerekre kell így is figyelnie, nem várhatom hát el tőle, hogy Alba legyen a legfontosabb számára. - Dany megígérte nekem, hogy vigyázni fog rá, szóval remélem, nem lesz semmi gond. Ha bármi lenne, időben értesíteni fog engem és a megfelelő embereket is. Mert én nem sokat fogok tudni tenni, ha Albát esetleg valami baj érné, maximum csak annyit, hogy aggódó szülőként törtetek be az iskolába. Volt már erre példa korábban is, szóval igazán van tapasztalatom az ilyesmiben. Ahogy abban is, hogy a tanárok és a gyógyítók mindent megtesznek, amit csak tudnak, hogy egy diáknak se essen semmi baja. Ebből a szempontból nyugodt vagyok, de sokkal szívesebben tartanám jó magam szemmel a lányomat. Ettől csupán az rettent vissza, hogy tényleg tehetetlen lennék, ha valami miatt segítségre szorulna. - Hmm... Egyszer talán kipróbálom - engedem el Emma karját, hogy végül sajátomat a derekára helyezhessem, majd közelebb vonhassam magamhoz. Igazság szerint én még csupán egy pillanatra se fogom fel, hogy mit is teszek voltaképpen. Mindenesetre, ha Emma nem ellenkezne, akkor így sétálunk tovább. Én a derekát ölelve és magam mellett tudva, de láthatja rajtam, hogy nagyon is a gondolataimba vagyok mélyedve. Tényleg nincs semmi hátsó szándékom se vele szemben, egyszerűen csak... A közelsége, a személyisége annyira nyugtató hatással van rám, mint semmi más.
Azt hiszem nem is tudja, hogy mennyire átérzem a helyzetet, bár Max nem halt meg, de sose lehetett az enyém, én pedig mindenkiben valahogy tudat alatt is őt kerestem és persze sose találtam meg. Nem véletlenül hátráltam ki az esküvőből is, bár az is igaz, hogy nem az oltár előtt kellett volna ezt megtennem, az tényleg nem volt szép a részemről, de hát olyan bonyolult lett minden hirtelen. - Tudom, hogy ez milyen érzés. Talán mindenkiben őt kerested, de sosem találtad meg és... ezért senki se volt elég jó. Én... a legjobb barátom Max, nem csak a legjobb barátom volt, csak ez az értés nem volt sosem kölcsönös, de valahogy sose tudtam senki iránt úgy érezni, hiába szeretett ő mást. - sóhajtok egyet. Hát igen mindig reménykedtem, hogy Max észreveszi a rajongásomat, hogy meglátja, hogy nekem ő a legfontosabb a világon, de erre akkor került sor, amikor azt hiszem már késő volt. Azért az még sem járja, hogy folyton hallgatom, hogy mennyire oda van Danáért, amikor pedig ott vagyok az esküvő előtt, akkor mégis megváltozik a véleménye... Azt hiszem csalódtam és furcsa, de valahogy ezzel az a kínzó érzés is megszűnt, ami folyton olyan érzés volt, mintha folytogatna. Egyszeriben pedig elmúlt és megszűnt, csak az ürességet hallotta maga után, amit most próbálok valahogy kipótolni. Utazással azt hiszem. - Megértem, bonyolult lehetett ez az egész, de talán nem a kimaradt idő számít, hanem, ami még előttetek van. Végtére is még gyerekek, és te is fiatal vagy még. Rengeteg közös élményetek lehet, ha ők is akarják. - a mondat végén talán azért egy kicsit kérdő hangsúlyt is odacsempészek, de nem akarom teljesen kifaggatni, csak ha szívesen beszél róla és önti ki a lelkét arról, hogy a lányai hogyan viszonyulnak hozzá, hogy mennyire szeretnék pótolni a kimaradt időt, építeni a kapcsolatot a jövőben. Végülis tényleg sok-sok év van még előttük és ha nem elutasítóak, akkor még rengeteg idejük van pótolni azt, ami kimaradt. - Akadnak ritka képességek, amikről még tényleg nem sokat tudunk, de hátha nem erről van szó. Ha mégis, akkor a legjobb helyen lesz a Roxfortban. Szeretnéd, hogy megpróbáljak én is figyelni rá? - végtére is ezt azért megtehetem, bár még nem fogom tanítani, hiszen nagyon fiatal és a kicsiknek nem tartok órákat, de azért félszemmel időnként ránézhetek a kislányra, csak hogy Luca is kevésbé aggódjon miatta. Végülis egy varázsló iskolában lesz majd, ahol Dumbledore az igazgató. Ha bármi van benne, ami miatt félteni kell, akkor biztosan lesz olyan tanár, aki időben észreveszi és segíteni tud neki és persze az étkezések, vagy a szünetek ideje alatt én is félszemmel odafigyelhetek rá. - Érthető, ha veled maradna inkább, de ha valami rejtett képesség motoszkál benne akkor jobb helyen is lesz ott és egyébként is ez... nálunk így működik. - Angliában teljesen megszokott a bentlakásos iskola, de ha a lánya máshoz szokott, akkor érthető, ha óckodik tőle, főleg akkor ha szeretné inkább az édesapjával tölteni az időt most, hogy elveszítette az édesanyját. - Oh, de hát abban nincs semmi kalandos. Tényleg van annak egy varázsa, ha eltéved az ember. Nem biztos, hogy mindig az a jó, ha mindent megszervezel és pontosan kézben tartasz. Én is próbáltam, de sose ment. - rázom meg mosolyogva a fejemet. Nem hiszem, hogy leintenék egy taxit, ha eltévednék, még ha kézenfekvő megoldás is egyébként, de hát mennyivel érdekesebb új helyeket fedezni fel, amik nincsenek a túrista térképeken és leírásokban? Esetleg még megkérdezek valakit, mert azzal meg új ismeretségeket szerezhetek és hát sokkal izgalmasabb megoldás ez is, mint csak úgy hívni egy taxit. Egyébként is kisebb utcákban nem nagyon fordul meg taxi.
Valamiért nem igazán örülnék annak, ha Emmát mindenki megbámulná, aki csak betéved a cukrászdába. Az olaszok igen vehemensek a romantikában is, egy szőke hajú, kék szemű, Emmához hasonló csodálatos nő pedig minden bizonnyal hamar magára vonná a figyelmüket. A bókok csak úgy repkednének a levegőben, ami valamilyen szinten idegesítene, még abban az esetben is, ha ezt nem mutatnám ki nyíltan. Az okokat ugyan nem értem, de ha tippelnem kellene, akkor talán az üzlet hírnevét hoznám fel elsősorban érvként. Cukrászdát üzemeltetek, nem pedig kocsmát. Az ízléses szavaknak van helye, de a nyílt és hangos véleménynyilvánítás hamar betenné a kiskaput. - Talán jobb is így - mosolyodom el. - Elsősként tényleg nem ez kell legyen, ami magára vonja a figyelmet - ismerem el, hiszen én se örülnék annak, ha Alba hirtelen a sarokban csókolózó párokról kezdene el fecsegni és nem valami gyerekes butaságról. - Úgy éreztem annak idején, hogy Melody az igazi - jegyzem meg, mintegy felelevenítve a múltat. - Eljegyzés, gyerek. Őt se terveztük ugyan, de boldogok voltunk, amikor kiderült, hogy jön. És talán nehezedre esik majd elhinni, de mellette nem voltam ekkora kujon - teszem azért még hozzá némi viccelődő éllel a hangomban. - Azóta viszont egy nő sem fogott meg igazán - vonom meg a vállam. - Volt ugyan, amikor úgy éreztem, az a valaki lesz az igazi, de hamar kiderült, hogy ez nem így van. Utána pedig elrohantak felettem az évek, hiszen negyven évesen már nem is jut eszembe a házasság és a családalapítás. Van két csodálatos lányom és - bármennyire is a véletlennek köszönhetőek - imádom őket. Sajnálom ugyan, hogy Alex életének korábbi részeiből kimaradtam, de legalább Albánál jelen lehettem, mint hétvégi apuka. Azért - lássuk be - ez is több a semminél. - De igen, bánom - biccentek egyet, némileg azért elcsodálkozva azon, hogy Emma mennyire ráérzett a gondolataim menetére. - Mindkét helyzetben másként döntenék, bár Lydia esetében nem védhettem ki a dolgot. Ő eltitkolta előlem a lányomat. Albáról tudtam ugyan, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy hosszabb időre is magamhoz vehessem. Különben se hiszem, hogy az anyja elhagyta volna Barcelonát, az én életem pedig Rómában van - esem töprengőbe egy pillanatra. Igazán könnyű azt mondani, hogy pakolj és költözz, de egy egész életet és családot a hátam mögött hagyni már korántsem az. Én ragaszkodom a gyökereimhez, mindennél jobban. Akárcsak az olaszok többsége. - Én is ezt vallom, de közben aggódom is érte - sóhajtok egyet. - Tudod, rengeteg olyan dolog van a világon, amelyet még nem sikerült felfedeznünk. Talán Alba esetében tényleg csupán a benne rejlő mágia segített, de mi van akkor, ha valami más, eddig ismeretlen képesség áll a háttérben? - teszem fel a kérdést. A tekintetemből hamar kiolvashatja, hogy valóban aggódom. - Tizenegy éves, félek, hogy nem fogja tudni kezelni és baja esik. Ez nem olyan, mint Alexnél a vélaság - csóválom meg a fejem. - Azt ismerjük, tudjuk mivel jár. A legaggasztóbb pedig az, hogy az ottani aurorok sem voltak képesek magyarázatot adni a miértekre. És ha ők belefutnak valami ilyesmibe, akkor képtelen vagyok csak úgy szemet hunyni a történtek fölött. Szeretném ugyan megkérdezni Albát, hogy mi is volt pontosan aznap, de érthető, ha nem akar beszélni róla. Közben pedig ott van a háttérben az a képesség is, amely megmentette az életét, viszont egyelőre fogalmam sincs arról, veszélyt jelent-e a lányomra nézve. Féltem őt, hiszen egy ismeretlen erőt birtokolni nem lehet valami egyszerű. - Meséltem, de nem hiszem, hogy lelkesedne érte - nevetem el magam. - Sokkal szívesebben maradna mellettem, amit meg is értek, közben viszont jobb helye lenne az iskolában, nem gondolod? - vetek egy érdeklődő pillantást a szőkeség felé. Tényleg nagyon érdekel a véleménye. Gyerekekkel foglalkozik, nyilván behatóan ismeri is őket. - Ott talán hamar túl tudja tenni magát a történteken. Mert Róma ugyan új környezet számára, ami a gyász feldolgozását sokkal könnyebbé teszi, de a Roxfortban esélyt kapna a barátkozásra is. Örülnék annak, ha a régi élete helyet képes lenne egy másikat felépíteni. - Én abban az esetben mindig leintek egy taxit, ezért is van nálam folyamatosan pénz - kacsintok Emmára mosolyogva. - Csak elmondod a címet, amire el kell vinnie, máskor pedig óvatosabban indulsz neki. Bármennyire is sokat utazok, még velem is előfordul, hogy egy ismeretlen városban egyszerűen nem vagyok képes eligazodni. Olyankor csakis a találékonyságra hagyatkozhat az ember, ez pedig egy jó módszer a sok közül. Nekem legalábbis eddig mindig bevált.
Szívesen segítek neki. Végülis ez is ugyanúgy kikapcsolódás a nyaralás mellett és sokkal jobban megismerem a helyi embereket és szokásokat, ha egy cukrászdában ténykedem, mintha csak sétálgatok és mindenki számára egyértelmű, hogy nem vagyok más, mint egy túrista. Jó persze tény, hogy azért az olaszok közül a szőke haj, kék szem kombóval azért eléggé kitűnök akármit is csinálok épp, de no ezzel aztán nem tudok úgysem mit kezdeni. Abbéli meglepetésemet viszont nem tudom elrejteni, hogy ilyen sok gyereket sikerült összehoznia és a tetejében nem is tudott róluk. Jócskán rövid kapcsolatai lehettek, ha ez így jött össze és ki tudja még hány volt, amiből nem lett gyerek, vagy csak nem tud róla. - Halványan elmékszem, de végülis csak elsős voltam, amikor még a Roxfortba jártál. Annyira akkor még ezekre nem figyeltem fel. - de persze azért volt egy-egy alkalom, amikor én is kiszúrtam folyosók sötét sarkaiban a hetedikes prefektust lányokat szédíteni, csak hát a gyermeki elme az ilyesmit simán kizárja, mert még nagyon nem neki való. Ezek szerint később már nem csak egy-egy lopott csókot sikerült összehozni, hanem gyerekeket is. Felelőtlenség az tény, de minden bizonnyal a tragédiája eleve rátett egy lapáttal a dologra és azért ugrált ágyból ágyba. - Utólag már úgy se tehetsz semmit visszamenőleg, maximum a jövőben figyelhetsz jobban. Nem bánod, hogy kimaradtál az életük egy részéből? - kérdezem meg azért óvatosan. Nem tudom persze, hogy jelenleg milyen életet él. Attól, hogy most már gyerekei vannak, vagy mert van egy saját vállalkozása még lehet, hogy ugyanúgy elengedi magát időnként. Vannak, akik a kor előrehaladtával se komolyodnak meg különösebben, legalábbis, ami a magánéletet illeti. Meg aztán gondolom nem is lenne egyszerű anyukát találnia a gyerekei mellé, akiknek már eleve van, szóval így egyszerűbb is lehet egy-egy kósza szórakozás időnként, mint bármi komoly. A férfiak mégis csak férfiak, nem hiszem, hogy bármelyikük is bírja hosszú távon aktív "szerelmi élet" nélkül. - Azóta azért már jobban feltalálom magamat. - nevetek fel zavartan, hiszen igen emlékszem én is rá, hogy az elején mennyire kiakadtam, de hát a Roxfort nagy és egy újdonsült elsősnek eltévedni benne nem valami nagy élmény. Én is megijedtem, hogy mi lesz, ha sose talál meg senki és hasonló buta gondolataim voltak valószínűleg, bár már nem emlékszem rá, hiszen olyan régen volt. Lássuk be neki most annyi idős gyerekei vannak, mint amennyi idősök mi voltunk akkor. Őrült sok idő telt el! - Az a fő, hogy nem lett semmi baja, talán nem is számít, hogyan. A muglik viszonylag könnyen elhiszik, hogy csoda történt és annyiban hagyják. Szegény kislánynak azért biztosan nehéz lehetett. - sóhajtok egyet, hiszen rémes tragédia ez, főleg hogy az édesanyja meghalt, aki bizonyára a legfontosabb volt eddig a számára. Nem tudom, hogy milyen kapcsolata volt Lucával, erről még nem mesélt, de nem lehet könnyű egyiküknek sem most. - És meséltél már neki a Roxfortról? Várja a különleges iskolát? - kérdezem, miközben belékarolok és elindulunk felfedezni kicsit a várost. Örülök neki, hogy velem tart és azt hiszem neki is jól jön, hogy kicsit kikapcsol és nem a nehézségeken és a gondokon kattog. No meg sosem árt, ha az ember kicsit ki tudja beszélni magából a feszültséget. Én Maxet is mindig szívesen meghallgattam, bármennyire is szívbemarkoló volt pont Danáról hallani, akiért annyira oda volt. - Szívesen! Mindig kényelmes cipőben indulok neki. - mosolyodom el, kicsit meg is emelve a lábamat. Meleg van, ezért nem teljesen zárt a cipőm, de pont annyira az, hogy ne törje a lábamat, és kényelmes legyen benne akár órákat lófrálni. - Tudod egyébként is arra készültem, mi van ha eltévedek. - vonom meg még mindig mosolyogva a vállamat.
Nem haragszom, hiszen miért is tenném? Valamilyen szempontból megértem az indokait, mivel Emma egy teljesen más kultúrából érkezett. Kissé persze rosszul esik a dolog, hiszen, ha a meghívásomat nem is fogadta el, egy levelet legalább küldhetett volna, hogy erre veszi az útját. Azért a cukrászdai betoppanás nem ugyanaz, mivel korántsem lehet biztos abban, hogy akkor és ott odabenn leszek. Sokat kell utaznom, másokkal tárgyalnom, ráadásul, házhoz szállításban is utazunk. Ez nem egy pizzéria ugyan, de még így is van rá kereslet és akadnak napok, amikor nekem is be kell szállnom, hogy időben végezzünk vele. - Ha annyira ragaszkodsz hozzá, akkor természetesen elfogadom - biccentek egyet mosolyogva. Emma társasága azért mindig jól jön, hiszen legalább van a közelemben valaki, aki tudja, mi is vagyok valójában és nem ítél el amiatt, hogy másnak adom ki magam. Ráadásul, attól se kell tartanom, hogy elárulja valakinek a titkomat. Benne megbízhatok és pont emiatt szeretem magam mellett tudni. Egy kis emlék a régi időkből. - Nem voltam egy mintagyerek, azt meg kell hagyni - nevetem el magam kissé zavartan. - Nem tudom, hogy mennyire emlékszel az akkori éveidre, de már az iskolában is szerettem az élet jobbik oldalát - kacsintok egyet egy cinkos mosollyal a szám szegletében. - Sok kalandom volt annak idején, szóval igazán számíthattam volna azzal, hogy ennek meglesznek a következményei... Pedig mindig odafigyeltem arra, hogy én is és a csaj is mindent megtegyünk annak érdekében, hogy ebből ne legyen probléma, de lássuk be, nálam is voltak esetek, amikor csak a farkam után mentem. Példának okáért Lydia, aki annyira megőrjített a puszta közelségével, hogy képtelen voltam számára egy percig is ellenállni. Talán Alex is pont azért lett olyan, amilyen. Örökölte annak a vad éjszakának a tulajdonságait. - Mindig is szerettem volna gyereket, egyszerűen csak nem ilyen körülmények között gondoltam volna, hogy apa leszek - vonom meg a vállam. Persze, egyiküket sem bántam meg. - Nem pont a legideálisabbak, de igen, szerintem is az a lényeg, hogy én miként gondoskodom róluk - jegyzem meg. Emma talán nem is sejti, de a környezetemben rengetegen megszólnak a két egyéjszakás kapcsolatomból származó lányom miatt. Rajta kívül nem sokan veszik észre, hogy igyekszem. Mintha minimum ütném őket, úgy néznek rám néha, amikor megtudják, hogy két külön anyától születtek. - Igen, ez már a Roxfortban is igen komoly hobbid volt - biccentek egyet, egy pillanat erejéig elmerülve az emlékekben. - Még mindig emlékszem a kis pityergő elsősre, akit nekem kellett visszakísérnem a hálókörletébe... Akkor és ott soha életemben nem hittem volna, hogy egyszer Rómában sétálok majd vele és ilyen gyönyörű nővé cseperedik. Maga a társasága is kellemes és nyilván a személyisége is. Még meg kell ismernem, de igazán szimpatikus eddig számomra. Nyilván jóban leszünk. - Igazság szerint sejtettem, hogy boszorkány - sóhajtok egyet Emma kérdése hallatán. -A balesetet is úgy élte túl, hogy máshol került elő és a helyszínelők szerint nem repülhetett ki a kocsiból. Vagy, ha mégis... - itt elharapom a mondatot, hiszen ebbe még belegondolni is szörnyű. Ha történt volna valami Albával, én azt nem éltem volna túl. Amikor megszorítja a kezem, viszonozom a gesztust, hogy éreztessem vele, jól esnek számomra a szavai. És az is, hogy legalább ő bízik bennem. - Pár óráig még ráérek, szóval pár beülős helyet megnézhetünk, ahol fergeteges kilátás nyílik a Pantheonra - ajánlom fel. Igen sok üzlet van a templom környékén, hiszen nagyon is központi helyen fekszik. A Piazza della Rotonda Róma egyik legforgalmasabb tere. - Szinte minden látnivaló a közelben van. Esetleg lekutyagolnád még a lábad? Mert ebben az esetben is van számodra pár hely, amelyet ma megnézhetünk.
Végülis nem történt komoly baj, csupán elbeszéltünk egymás mellett, de úgy látom most már azért nem haragszik, habár előzőleg se tűnt úgy, hogy konkrétan haragudna rám, vagy ilyesmi, egyszerűen csak másképp gondoltuk ezt a dolgot. Azt viszont látom rajta, hogy tényleg eléggé fáradt és tényleg jól jönne egy kis segítség. Végülis nincs komoly dolgom és szívesen maradok akár pár nappal tovább is Rómában. A nyári szünet egy tanár számára azért elég nyugodt, bár persze fel kell készülni a következő évre, új diákokra, de azért viszonylag nyugalmas időszak ez. - Azért ettől függetlenül szívesen segítek. Vegyünk úgy, hogy meghálálom, hogy régen sokszor kihúztál a bajból. - amibe elég könnyen belekeveredtem, ahogyan megbeszéltük legutóbb a fagyizóban. Nem voltam éppenséggel könnyű eset az elsősök között, és sok fejfájást okoztam a tanároknak, meg az idősebb diákoknak, többek között Lucának is. Nem szándékosan, de most azért mégis csak megpróbálhatok kicsit törleszteni legalább. - Még egy lány. Tényleg eléggé kicsapongó életet élhettél. - mosolyodom el, bár azért ez egy kicsit talán kényszeredett mosolynak mondható. Nem akarok én bántó lenni, de no lássuk be úgy fest, hogy két lánya is van különböző anyáktól és arról most ebben a pillanatban még nem is tud, hogy egy fia is. - Azért ez nehezen nevezhető körültekintő életmódnak. - nevetem el végül magamat, ahogyan szabadkozik szegény, mert hát próbálja jobb színben feltűntetni magát, ami azt mutatja, hogy számára is kellemetlen a helyzet, úgyhogy igazán nem illene elítélnem e miatt. - Az a fő, hogy most igyekszel jó apjuk lenni. - teszem végül hozzá, amikor a nevetésem mosollyá szelidül. Hiszen, ha nem lenne fontos neki az új jövevény és Alex is, akiről már mesélt, akkor nem lenne ilyen aggodalmas a tekintete és nem szeretne megfelelni a gyerekeinek. Azért irigylésreméltó ez a férfiaknál. Csak úgy gyerekek bukkannak fel a múltjából. Esetemben ilyesmi nem történhetne meg, hiszen mégis csak nő vagyok és nem igazán lehet gyerekem úgy, hogy ne tudjak róla. - Attól függ mi számít működésnek, de hát ismersz már ennyire... Egyébként néha jó eltévedni. Az ember olyan helyeket is felfedezhet, amiket másképp nem. - hát igen azért abban biztos lehet, hogy én és a véletlen bakik, vagy eltévedések kéz a kézben járunk. Nem vagyok profi túrista, főleg hogy gyakorlagilag nem voltam érdemben nyaralni évek óta. Még csak most alakítom ki a saját bevált szokásaimat és egyelőre úgy fest így élvezem a dolgot, kicsit a magam furcsa módján ide-oda csapódva egy-egy városban. - Ebben a korban mind azok és igen tele vannak kérdésekkel. Biztosan aranyos kislány lehet. Ő is boszorkány, megy majd iskolába? - nem tudom, hogy mi a terv, és az is lehet, hogy a kislány mugli, hiszen nem feltétlenül öröklődik a mágia egy családban. Aztán persze az is kérdés, hogy vajon el akarja-e küldeni a Roxfortba, vagy inkább helyben keres iskolát és maga mellett tartja. Azért a részleteket nem ismerem, hogy eddig tartották-e a kapcsolatot. - Azért biztosan megoldod. Nem úgy ismerlek, mint akinek ne menne. - mosolyodom el végül bíztatóan és egy pillanatra még meg is szorítom a kezét, miközben sétálunk a kis olasz utcácskán. Nem több ez, mint egy kedves baráti gesztus csupán, amivel erőt próbálok önteni belé, hiszen látszik, hogy azért eléggé ki van. - Sok dolgod van ma, vagy elvannak a gyerekek? Ha esetleg ráérsz, persze akár másik nap is, amikor itt vagyok, megmutathatnád nekem a várost. Kicsit kikapcsolnál és én is tökéletes túravezetőt kapnék. - vetem fel az ötletet, mert pár elvezethet a jelenlegi célomhoz és persze szívesen segítek is neki akár a cukrászdában, akár máshol, de ez akkor is mind munka lenne neki és úgy gondolom akkor járna igazán jól, ha kiereszthetné a gőzt és egy kicsit elszakadna mindentől, ami most fejtörést és nehézséget okoz neki. Gondolom, ha aztán a lányai elmennem majd szeptemberen a Roxfortba, megint könnyebb dolga lesz, de hát addig se árt kicsit lazítani. Mondom én, aki egész eddigi életemben folyton azzal foglalkoztam, hogyan segíthetek Maxnek.
- Semmi gond, erre azért én is gondolhattam volna - mosolyodom el elnézően, hiszen - valljuk be - éveken keresztül tanultam a Roxfortban, angol diákok között, ismernem kellene annyira a kultúrájukat, hogy tudjam, náluk a vendéglátás nem feltétlenül azt jelenti, mint nálunk. Némileg zárkózottabbak, mint az olaszok és ritkán is invitálnak a házukba olyasvalakit, akit csupán felületesen ismertek régebben. - Jaj, ne, ne érts félre, nem a segítséged miatt szerettem volna, ha eljössz - szabadkozom, még mielőtt teljesen a fejébe venné, hogy emiatt van rá szükségem. Nem tagadom, jól jönne számomra egy kis támogatás, de az sem a cukrászdában, hanem leginkább Albával kapcsolatban. Alex tekintetében már van némi tapasztalatom tizenegy éves kislányokkal, de az már annyira rég volt, ráadásul ő az év nagy részét Bécsben töltötte, az anyja társaságában. Fogalmam sincs azt illetően, Emma mennyire jártas a témában, de már az is nagy segítség számomra, ha meghallgatnak. Alba aranyos, de mégis kicsi még, nekem pedig majdhogynem egyedül kell megbirkóznom a feladattal, ahogy a nővére kamaszos hisztijeivel is. Testvérháborúra például egyáltalán nem számítottam, de még ebben az esetben se hagytam volna a kislányt magára. - Igen, még egy - biccentek egy aprót, miközben a szőkeség szemei elég rendesen elkerekednek az új információ hallatán. - Egy kislány - osztom meg vele. - Mit ne mondjak, elég kicsapongó életet éltem annak idején - szégyellem el magam egy pillanatra, hiszen - így visszagondolva - nem feltétlenül egészséges az, ha valaki egyik ágyból a másikba ugrál. Rengeteg futó kapcsolatom akadt az évek folyamán, méghozzá rengeteg nővel is, ennek révén pedig az se lepne meg, ha később kiderülne, hogy még öt Maroni-ivadék kószál szabadon a nagyvilágban. - De eskü, hogy kellően körültekintő voltam - vetek azért egy komoly pillantást Emma irányába, de a szám szegletében bujkáló mosoly azért mindent elárul. - Bár, be kell vallanom, az alkohol néha felülírja az ember józan ítélőképességét - dörmögöm. Egy-egy buli nem pont az ember folyadékhiányáról szól, Alba anyukáját pedig - ha jól emlékszem - egy ilyen alkalommal ismertem meg. Mondjuk, ő nem egyszeri alkalom volt, párszor összejártunk még, de semmi komoly. - És ez a taktika működni szokott? - vonom fel a szemöldököm, amikor megosztja velem a városnéző módszerét. Személy szerint jobban szeretem megtervezni, hogy mit hol és mikor, habár sokan élnek inkább a pillanatnak. Nem mindenki díjazza az én agymenésemet. És néha talán tényleg jobb is lehet csupán spontán dönteni valamiről. - A nehéz az nem kifejezés - nevetem el magam Emma kérdése hallatán. - És jelenleg még egy szobában is kell kibírniuk egymással - csóválom meg a fejem. Az újabb helység kialakítása már folyamatban, amely egy idő után Alba szobája lesz majd, de egyelőre még némi idő hátravan. A pénz nem terem csak úgy magától, szóval a kisasszonynak ebben az évben még ki kell bírnia Alex mellett. - Inkább elevennek mondanám - sóhajtok fel. Negyven évesen már kifejezetten idősnek érzem magam egy energiabomba mellett, habár egyelőre még határozottan bírom a tempót, amit Alba diktál. - Rengeteget kérdez, mindenről mindent tudni szeretne, én pedig nem mindenre tudok neki válaszolni. De ez számodra sem ismeretlen, gondolom - mosolygok rá Emmára. Ő tanár, ergó ismeri a kisebbeket is, ráadásul hozzá azért naponta több gyerek fordul a kérdéseivel, mint hozzám. - Egyébként pedig olyan, mint egy angyal, bár a kinézet lehet megtévesztő is. Van egy olyan sejtésem, hogy nem lesz vele se túl könnyű az életem - sóhajtok egyet, hiszen már az anyja is beszámolt Alba egy-két csínyéről, ráadásul - Alexet elnézve - a génjeim esélyesen erősebbek bármi másnál.
Bevallom nem ismerem jól az olasz kultúrát. Ők könnyen lehet, hogy másképp működnek, mint, ahogyan mi és egy meghívás sokkal komolyabb, mint az angoloknál. Ezért is nem akartam tolakodó lenni azzal, hogy tényleg csak úgy betoppanok, ha esetleg még sem gondolta volna teljesen komolyan, de most úgy látom rajta, hogy azért mégis csak csalódott és a szavai alapján még jól is jött volna a segítségem. - Oh, sajnálom. Nálunk az efféle felajánlások sokszor csak formálisak, azt hittem... - akadok el, ahogyan magyarázkodásba kezdek, bár ezzel már úgy se lehet megmásítani a dolgot és végül is legalább nem kerültük el egymást, ami azért hátha előny. - De, ha tudok szívesen segítek. Nincs kötött programom. - teszem gyorsan hozzá egy óvatos mosollyal, mert bár nem látom rajta, hogy esetleg haragudna rám e miatt, de azért mégis csak megpróbálnám kiengesztelni. Mondjuk kétlem, hogy pont rám lenne szükség egy cukrászdában, mivel nem értek hozzá, és még ügyesnek se mondanám magamat, amit ő is pontosan tud. Azt hiszem csak több gondot okoznék, mint amennyi hasznot hoznék. - Még egy gyerek? - kerekedik el kicsit a szemem, mert úgy hallom a szavaiból, hogy ez még neki is új egy kicsit. Biztosan nem lehet egyszerű hirtelen most már két gyereket is nevelni, főleg hogy ahogyan legutóbb mesélte már eleve Alex se könnyű eset. Nem irigylem, na jó talán egy kicsit azért mégis. Én sokszor úgy érzem már lecsúsztam erről, hogy gyerekem, vagy családom legyen. Marad a tanítás és végülis utazgathatok... egyedül. Hát nem az ember legfőbb álma ez az éltmód, bár lehet, hogy valaki meg engem irigyelne. - Jajj, de hát egyáltalán nem terhelsz. - rázom meg a fejemet, miközben ő mégis inkább tereli kicsit a témát. Pedig látom rajta, hogy gondterhelt és minden bizonnyal tényleg nehéz lehet most kezelnie az életét és a gyerek kérdést. Lehet, hogy nem a cukrászdában, hanem inkább e téren kellett volna neki segítség, netán egy kis beszélgetés? - Valójában csupa túrista helyen, de még sokfelé nem jutottam el. Elindulok a térképemmel, aztán majd kilyukadok valahol. - paskolom meg a táskámat mosolyogva, miközben belé is karolok, amikor a karját nyújtja. Azt hiszem most a térkép nem fog kelleni, hiszen ő biztosan tökéletesen ismeri a várost és olyan helyeket is mutathat, amik a térképemen nincsenek rajta. Azért ez jó hír, szeretem a kis rejtett utcákat, a rejtett üzleteket. Sokkal izgalmasabbak, mint azok a helyek, ahol sokan vannak. - De mesélj kérlek, az most jobban érdekel. Nehéz a gyerekekkel? Milyen a kislány? Biztosan nagyon édes, ha elsős lesz. - pillantok rá oldalt tényleg érdeklődéssel a tekintetemben. Engem aztán igazán nem zavar, ha kicsit kiönti a lelkét. Oh hányszor hallgattam végig Maxet, amikor gondja volt, vagy szomorkodott Dana miatt. Persze pocsék érzés volt hallgatni, de ettől függetlenül mindig jó hallgatóság voltam. Úgy gondolom ez tényleg az erősségem. Tényleg érdekel mások élete, problémája és egyébként is kíváncsi vagyok rá, hogy milyen gyereket nevelni. Bár gondolom neki sincs tapasztalata kisbabák terén, de azért érdekel milyen lehet szülőnek lenni. Biztosan nagyon nehéz feladat.
Róma valóban gyönyörű hely, ezt már nekem is volt alkalmam megtapasztalni párszor. Elsőként Alex társaságában jártam körbe a várost, másodjára pedig Albáéban, de a mai napig lenyűgöz a maga csodálatos épületeivel és történelmi emlékeivel. Fura, hiszen jóformán itt nőttem fel, mégis más szemmel nézek én is körbe, amikor olyasvalaki társaságában vagyok, aki még soha életében nem járt itt. Személy szerint leginkább csupán átrohanok a városon, nem pazarlom az időmet holmi nézelődésre, hiszen abban a tudatban éltem eddig, hogy minden egyes szegletét ismerem. Amikor Emma kissé hátrafordul, hogy ráleshessen a hang tulajdonosára, halványan elmosolyodom. Némileg azért rosszul érint a tudat, hogy itt volt és mégse értesített engem, de mindezt betudom annak, hogy éveken keresztül nem tartottuk egymással a kapcsolatot, őt pedig elég furán érinthette ez a gesztus részemről. Valahogy mindig elfeledkezem arról, hogy az olasz és a brit vér mennyire különbözik egymástól. Amíg ők csupán a közeli barátokat és ismerősöket hívják meg magukhoz, addig a mi ajtónk bárki előtt nyitva áll. Ráadásul, imádom a vendégjárást, szóval minden bizonnyal Emma számára is hamar kerítettem volna helyet. - Szia! - viszonozom a köszönést cseppet sem mogorva és neheztelő hangnemben, de a tekintetemből egyfajta csalódottságot is kiolvashat, ha elég gyakorlott az ilyesmihez. Biccentek egy aprót az idős házaspár irányába, amikor ők távozóra fogják a dolgot, majd minden figyelmemet Emmának szentelem. - Ha zavarnál, nem ajánlottam volna fel - csóválom meg a fejem. - Igazság szerint, még a segítségemre is lehettél volna - sóhajtok egy nagyot, habár tényleg nem áll szándékomban pont az ő nyakába varrni a gondjaimat. Mégis, most valóban jól esne számomra egy kis társaság, szóval - mondhatni - őt is az égiek küldték az utamba. - Igen, a cukrászda tényleg elég forgalmas, bár ez szinte minden évszakra igaz - jegyzem meg, habár - tény, ami tény - a nyár általában a szokásosnál is rohanósabb. Ilyenkor ugyanis még a turisták is rátesznek pár lapáttal a szezonra. - Hűha, hol is kezdjem? - nevetem el magam, miközben felteszem eme költői kérdést is. - Az igazi forgalom az életemben volt, nem a cukrászdában - szólalok meg végül némi töprengés után. - Tudod, meséltem a lányomról, Alexről, de igazság szerint van még egy, Alba is - folytatom végül, némi mosollyal az arcomon. - Ő is hozzám került a nyáron, mivel az édesanyja meghalt egy balesetben - magyarázom számára a történteket. Itt azért már lehervad a mosoly az arcomról, hogy valami komolyabb érzelem vegye át a helyét. Sajnálom, hiszen vele - Lydiával ellentétben - jóban voltam. - Én nevelem és idén kezdi az iskolát, szóval elég zsúfolt időszak ez számára - sóhajtok egyet. És igen, még nekem is, hiszen annyi mindennel meg kell birkóznom, de talán pont emiatt esett volna jól Emma látogatása. Nem is tudom, mintha vele könnyebb lett volna elviselni ezt az egészet. Leülni és elbeszélgetni az élet dolgairól. - Mondjuk, nem szeretnélek ezzel terhelni - szabadkozom végül kissé talán gyorsabban is a kelleténél. Ez az én személyes ügyem és nyilván őt nem érdekli annyira, mint én hinni szeretem azt az emberekről. Gyakran kapom meg, hogy túl nyitott vagyok másokkal szemben. Elvégre, Emma is csupán egy régi iskolatársam volt, semmi több. Talán nem ezzel kellett volna rögtön indítanom. - Inkább felejtsük is el - csóválom meg a fejem. - Na és te? Merre voltál már Rómán belül? - érdeklődöm kedvesen, miközben felé nyújtom a karom, ha esetleg belé szeretne karolni és úgy indulunk el az egyik szűk kis utcában. Ha esetleg nem fogadná el ezt a gesztust részemről, akkor csupán kezeimet a zsebembe ejtve kalauzolom őt Rómában, a Trevi-kút környékén.
Benne van a pakliban, hogy így is elkavarodhatok, de maximum akkor újfent megkérek valakit, hogy segítsen. Egyébként is mesés ez a város, úgyhogy talán nem is annyira rémes, ha eltévedek kicsit. Bár mindig eltervezek egy-egy útvonalat, de már megtapasztaltam, hogy időnként sokkal izgalmasabb helyekre lehet kerülni véletlenül. Vannak olyan kis utcák és kis üzletek, amik nem szerepelnek egy útikönyvben sem, de mégis sokkal izgalmasabbak, mint azok a látványosságok, ahol folyton tömegek tömörülnek. Az út most elvileg már meg van, amikor ismerős hang csendül a hátam mögött. Nem mondom, hogy nem rezzenek össze egy kicsit a hirtelen eseménytől, de aztán kicsit hátra fordulok, hogy megnézzem jól sejtem-e, de közben a házaspárnak se fordítsak hátat, akik egyből kapnak a lehetőségen és olaszra váltanak. Bár úgy sejtem, hogy Luca tudja az útvonalat. - Oh, szia! - köszönök végül az első döbbenet után. Persze nem felejtettem el, hogy itt van a városban, hiszen mondta hogy Rómában él, de azt nem gondoltam volna, hogy csak úgy összefutunk. A házaspár végül elköszön, én is egy mosollyal viszonzom ezt és köszönöm meg, hogy próbáltak segíteni, aztán fordulok csak teljesen a férfi felé. Kicsit úgy érzem ő is meg van lepve és talán egy csepp számonkérés is van a hangjában? - Csak tegnap érkeztem, és néhány napig maradok, ahogy sikerül. - válaszolok, de már érkezik is az újabb kérdés, ami végülis várható volt. Már ha azt vesszük, hogy tényleg nem csak kedvességből ajánlotta, hogy vendégül lát. A szavaiból valahogy úgy érzem komolyan gondolta. - Igazán nem akartam zavarni. Gondolom van épp elég dolgod ilyenkor. Nagy lehet a forgalom és sok a vendég, de terveztem, hogy mindenképp megkeresem a cukrászdát és beköszönök. Csak még nem döntöttem el, mikor. - magyarázom óvatosan. Igazán nem akartam ezzel semmi rosszat, de hát amit mesélt a lányáról és a saját üzletről. Rendes dolog volt a felajánlás, de az ember gyakran mond olyat, hogy hívj ha felém sodor a szél, de a legtöbben nem gondolják komolyan és akkor lepődnek meg a legjobban, ha aztán mégis betoppan az illető. - És hogy vagy? Hogy telik a nyár? - kérdezem mosolyogva, mintegy megpróbálva átugrani a tényt, hogy nem kerestem és nem szóltam neki, hogy Rómában vagyok. Azért remélem, hogy nem orrol meg, amiért nem jelentkeztem. Tényleg nem akartam zavarni és hát egyébként is mindent elszúrok. Biztos, hogy pont a legrosszabbkor toppantam volna be és csak gondot okozok vele.
Már most úgy érzem, hogy az idei nyár sem pont arról lesz híres, hogy minden a megfelelő mederben folyik majd. Alexnek barátja van, akinél nemrég eltöltött két hetet, de hazahozni egyszerűen már nem hajlandó. Dany mindeközben láthatóan haragszik a lányomra, habár az okokról egyiküket sem sikerült megkérdeznem. Leginkább mindketten dacos hallgatásba burkolóznak a vacsora alatt, ami annyira nem jellemző rájuk. Alba pedig... Nos, egyelőre sajnos ő és Alex képtelenek megbékélni egymással, folyamatosan ölik a másikat, bár ezt valamilyen szempontból meg tudom érteni. Albának meghalt az anyukája, stresszes időszak ez számára, jóformán az egész élete a feje tetejére állt, erre bekerül hirtelen egy teljesen idegen helyre, ráadásul pont Alex mellé, aki még véletlenül se könnyíti meg a helyzetét. Lassan úgy érzem, tényleg ideje lenne elbeszélgetnem a nagyobbik lányommal erről az egészről, hiszen láthatóan az empátia halvány morzsája is hiányzik belőle. A munkámba menekülök hát leginkább otthonról, hogy valamilyen szinten így készítsem fel magam lelkileg a családban beállt változásokra. A feszültség szinte kézzel tapintható, Dany neheztel rám, amiért nem szóltam neki a másik lányomról. Hogy miért is nem említettem otthon? Nos, azt hiszem, leginkább a sorozatos kudarcaim miatt, amelyek apaként érnek. Elsőként Alex bukkant fel az életemben, akit kerek tíz évig titkolt előttem az anyja, majd Alba, akivel ugyan tartottam a kapcsolatot, mégse számoltam be a családomnak róla. Mindig halogattam a dolgot, folyamatosan kitoltam egy évvel, hogy majd legközelebb. Majd jövőre talán elég erős leszek hozzá lelkileg. Viszont állandóan találtam valamiféle kifogást.. Alex hirtelen felbukkanása, majd anyám súlyos betegsége, végül Angela folyamatos depressziója. Sose volt rá megfelelő az alkalom, vagyis - jobban szólva - én nem tettem azzá. Talán pont emiatt is ténfergek jelen pillanatban is a városban, a Trevi-kút környékén. Ma kifejezetten csendes reggelre ébredhettem, de ennek csakis az az oka, hogy Alexnek már hajnalban fel kellett kelnie ahhoz, hogy munkába indulhasson, így elmaradt a szokásos civakodás, amelyet Albával szoktak lebonyolítani, már-már reggeli rutinként. Ki hitte volna, hogy ennyit ér egy nyugodt, csendes délelőtt? Rég volt már alkalmam értékelni magamban az élet apró örömeit, ez pedig pont ilyen. Ráadásul, ma még rohannom se kell semerre sem, hiszen minden alapanyag kéznél van, amelyre csak szükség lehet a nap folyamán, nekem pedig alkalmam nyílik pihenni egy keveset. Persze, délután ismét lesz egy fuvar, de egyelőre a nyugalomé a főszerep. Alba egyelőre a nagyszüleivel ismerkedik közelebbről, Dany pedig nyilván beviszi később a cukrászdába, legalábbis mintha reggel ezt motyogta volna az orra alatt, amikor hajlandó volt szóba állni velem két perc erejéig. A kútnál végül egy ismerős alakon állapodik meg a tekintetem, aki jelen pillanatban is útba igazítást kér másoktól. Mondjuk, nem lehetek biztos a dolgomban, hiszen csupán hátulról látom és fogalmam sincs arról, hogy Rómában lenne, szóval néhány másodpercig csupán tűnődve méregetem őt. Megszólítsam esetleg? Maximum elnézést kérek a félreértésért és tovább állok. - Emma? - sorolok bizonytalanul az illető háta mögé, aki így nem láthat, de én máris kiszúrom a válla fölött a kezében tartott térképet, miközben az idős házaspár megkönnyebbülten lélegzik fel, amikor megpillantanak engem, aki láthatóan olasz, de beszéli azt a különös, idegen nyelvet, melyet a nő is. Máris lelkesen magyarázni kezdik hát számomra a Colosseumhoz vezető útvonalat, én viszont olaszul megköszönöm számukra a kedvességüket, mire ők mosolyogva elbúcsúznak, majd tovább állnak. - Mióta vagy te Rómában? - teszem fel a kérdést, amint - remélhetőleg - megfordul és megpillant engem, hacsak ezt hamarabb meg nem tette. Abban az esetben ugyanis csak azután teszem fel a kérdést, amint a házaspár távozik. - És miért nem szóltál? Emlékszem arra, hogy meghívtam őt magamhoz és ugyan most is elég zsúfolt a ház, azért még egy vendég számára keríthetünk helyet, ha rajtam múlik. Ha más nem, akkor alszom én a kanapén, ez igazán nem akadály, vagy lecuccolok a lenti szobába, amely ugyan még nincs teljesen kész, de már most lakható. Azért ne egy vendéget zsuppoljak be egy félkész helyre!
A legcukibbak 
