Mexikóváros

Még aznap elindultunk az éjszakai járattal Mexikóvárosba, de amíg a váróban voltunk, megejtett pár telefont, többek között, hogy ki vigyázzon a kislányra addig. Tapintatosan félrevonultam addig, pedig hajtott a kiváncsiság, de úgy vélem, hogy előbb le kell zárni az ügyet, bármi is történt a múltamban, nem lehet hatással a jövőmre. Ha az a pici gyerek az enyém, mindegy, hogy mennyire zülöttem le az elmúlt években, össze akarom kapni magamat, hogy tényleg az apja legyek. Az már más kérdés, hogy milyen viszonyban nevelnénk fel, ha Josephine pedig mint nagynéni, de mégiscsak az anyjaként nevelte eddig. Vajon őt maminak szólítja? És mennyire jönne a szájára, hogy apu? Most három éves körül lehet, Haley megszülhette a szakításunk után, aztán meg is ölte magát. Csoda, hogy nem előtte. Az vélhetően olyan súlyos katasztrófa lenne, hogy Josie már hamarabb megkeres, és minimum a véremet veszi. Most viszont már ő is kezd rájönni, hogy nem feltétlenül akaratlagosan okoztam Haley halálát. Innentől viszont nem mentség semmire, bármi is történt még gyerekkoromban, véget kell vetnem neki. A tizenkét órás repülőútat érdemes átaludni, hogy minél kisebb legyen az időeltolódás érzése, de így is kábák leszünk, lényegében ugyanúgy este száll le a gép, mint ahogyan felszállt. A szervezetünk szempontjából a több órás alvás miatt reggelnek tűnik, nem is tudnék most nyugovóra térni. Még a gépről foglaltam bérkocsit, ki is hozzák a reptérre, csak a kulcsokat kell átvenni a terminálban, azzal tudunk majd elmenni a szállodába. Átveszem a lánytól a nehezebb csomagokat, és odaszólok, miközben kifelé indulok. – Nem is tudnék most aludni. Fent maradunk még valameddig beszélgetni? – Kérdezem bizonytalankodva, hiszen ismét sötét van. A gépen annyi ember mellett a rém próbálkozott, de az éjszaka az ő világa, s kétlem, hogy az Atlanti-Óceán átszelése leállította volna, biztosan jött velem, hiszen olyan, mintha a lelkem egy árnyékos oldala lenne.