2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Daphne megpróbál átvarázsolni a burkon, miközben Gerard a démont próbálja auror téglákkal bebörtönözni. Sikerül rést találni a pajzson, érezhető, hogy Deneira megrezzen, mintha kiszakadna a varázslatból, amit el is ront, láthatóan elveszti a fonalat, újra kell kezdenie, ezzel talán időt nyerhetnek a diákok. A nő hátranéz Daphne-ra, de nem tud támadni, hiszen erőteljesen koncentrálnia kell, a démonra bízza a dolgot. Lizzy magához hívja a kerékdarabot, de aztán el is ejti, mert a tárgy szikrázik a láva forróságától, és a lány hiába sebezhetetlen, nagy nehezen tudja csak megfogni. Grayson még annyira ki van merülve az előző befolyásolós varázslattól, hogy el akarná teleportálni a tárgyat, de az csak moccan egyet a levegőben, majd a földre hullik, de védekezni most nem kell, legfeljebb a nő pajzsát lebontani, vagy a démon köré építeni. Shanna most tökéletesen össze tudja hangolni akaratát Daphe-val, és egy ajtót nyitni a burokba, a robbanástól három benti varázsló össze is esik, el is ájulnak, és a kerék, amit Deneira próbál működésbe hozni, le is áll, nem forog tovább. Ginny nem igazán vesz részt a támadásban, sem pedig a démon lekötésében sem. Danielnek szerencsére már nem kell megtalálni az irányt, mert mindenki egy helyen van, a sötét boszorkány megpróbálja megnyitni a tér és idő szövedékét, a káoszdémon pedig visszaveri a korábbi őrjítő varázst, itt mégiscsak van értelme Grayson varázslatának, ami elég jól tompítja a dolgot, Ginny esetleg Gerardnak tud segíteni a varázstéglák összerakásában, hogy elszigeteljét a sötét teremtményt. Eileen most sajnos nem tudja behatárolni, hogy hol is lehetnek, annyira ki vannak szakadva most a normális kerékvágásból, szó szerint.
És ekkor történik valami. Lizzy fel tudja venni mégiscsak a kerékdarabot, és mintha véletlenül is, de egy apró gombra lel az ujja, amikor az benyomódik, mindannyiuk szeme előtt megjelenik ismét Dumbledore és Grindelwald párbaja, aztán a következő pillanatban ismét az arénában találják magukat, a belépőjük után pár pillanattal. Lizzy valami ősi csoda folytán visszapörgette az időt, amire mindannyian emlékeznek. A megnyitó még nem kezdődött el, Josephine sehol, Gabrielle éppen igazgatná a hangszórót, amikor találkozik a szeme a diákokkal, Daphne-vel, meg a tanárral. Ő is átélte mindezt, és hitetlenkedve bámul rájuk, hogy rájöttek a tervére, és mivel tudja, hogy ellenfelei között minimum két erős auror van, úgy dönt, hogy ezt nem játssza végig ismét, mivel nincs B terve. Egy Operaház Fantomjás köpenylendítéssel ott a nézők előtt megidézi a káoszdémont, ami a diákok felé int, Gabrielle pedig egy megjelenő hasadékon át le is lép. Hőseink előtt elsötétül minden.
A következő pillanatban lassan mindenki elkezd ébredezni. Mindenki szinte gyermeknek néz ki, vonásaik kiskamaszét idézik. Még Alastair is fiatalodott kissé. Hideg van, szinte dermesztő hideg. Ki tudja, hogy Lizzy mit csinált, de talán a biztos haláltól menekültek meg, hogy egy még nagyobb veszélybe kerüljenek. Ha körbenéznek, fák veszik körül őket, szálingózik a hó, és erőteljes minuszok vannak. Az erdő, ahol vannak, zord, barátságtalan hely, és cseppet sem ismerős. Ez lenne a vég?
határidő június 16. Mindenki tizenhárom évesnek néz ki, Alasatair és Ginny kivételével javaslom mindenkinek a játékban fiatalabb gifek használatát, kivéve ha az adott PB-ről találtok nagyon fiatal gifet. A játék végéig senki nem dobhat isteni közbeavatkozás medáljára. Ami érezhető változás, hogy bár a varázserő megmaradt, és mindenki olyan szinten műveli, mint előtte, de eltűnt az összes képesség, mágikus adottság, familiáris, ezek visszavonásig nem használható. Hajrá
- Ne aggódjon, engem száz lóval se lehetne oda levontatni – csóválom meg a fejem határozottan Paisley professzor kijelentését hallva. Általában kedvelem a rejtélyeket és a veszélyes helyzeteket, de azért mindennek van határa. Ha pókokról van szó, az nagyon nem az én asztalom. Főleg abban az esetben nem, ha az a valami a lelkünkre pályázik. - Vannak vallások, amelyek szerint a tűz megtisztít – vetem fel Dany kérdése hallatán. Személy szerint én egyetértek a gyújtsuk fel az épületet ötlettel. Nem biztos, hogy használ, de ha nem próbálkozunk, nem is jutunk egyről a kettőre. Különben is, ez a világ nagyon nem úgy működik, ahogy normális esetben kellene. Mi fiatalok vagyunk, noha elvileg itt 2024-et írunk, legalábbis Alistair szerint. Erre építkezve talán tényleg megsemmisülne itt minden, ha tüzet gyújtanánk. Ha azon múlik, akkor leszek én, aki meggyújtja a lángot. - Ez rendes tőled, de nem várhatom el, hogy mindig ott állj a hátam mögött – mosolyodom el Dany szavai hallatán. Jól esik tőle ez az apró kis mondat, tényleg, de nem vagyok olyasvalaki, aki elvárja másoktól, hogy olyasmitől védjék meg, amitől retteg. Oké, félek a pókoktól és nagy eséllyel nem lenne egyszerű számomra szemtől-szembe találkozni egy ilyen lénnyel, de felvenném vele a harcot, ha arra kerülne a sor. A bénító félelem szerencsére ismeretlen fogalom számomra. - Valahogy mindig ide vezetnek a szálak – sóhajtok fel, kissé megforgatva a szemeimet, miközben Eileen felteszi a kislánynak a kérdést. Az ember azt hinné, hogy egy régi csoportosulás már nem fog kihatni a hétköznapokra, erre tessék... A Testvériség mostanában sokkal több problémát okoz, mint a Halálfalók. Ki tudja, Grindelwald él-e még egyáltalán, erre néhány elvakult hívő felbukkan és ott vannak mindenhol. Miközben a többiek felfelé sétálnak a lépcsőn, én kissé hátramaradok, hogy szemügyre vehessem a régi képeket. Van néhány, amelyeken ugyanazok a személyek bukkannak fel, de az egyik különleges, hiszen nyolcan szerepelnek rajta. Pont, ahány lába egy póknak van. Családi kép lenne? - Hé, srácok! - szólalok meg kissé bizonytalan hangon, elvégre fogalmam sincs azt illetően, hogy jó nyomon járok-e. A grófnőt felismerem a képen, hiszen láttam már nem sokkal azelőtt, de mégis honnan tudhatom, hogy a körülötte álló többi ember tényleg a testvére? Mindenesetre, magamban úgy döntök, hogy ezt feltételezem, utána majd kiderül. - Egy kép szerint a grófnőnek volt még hét testvére, tehát nyolcan voltak. A pók mindegyik lába egyet-egyet jelképezhet közülük – vetem fel, miután utolértem őket. Pont abban a pillanatban, amikor a patrónus is befut. - Az épület elpusztítása tényleg működhet – vetem fel, miközben körülöttünk terjengeni kezd a lila köd, nekem pedig kissé hunyorognom kell, hogy kivehessem a többiek alakját. Nem távolodom el messze tőlük, ha lehetséges, a sarkukban maradok, nehogy leváljunk egymástól. Amikor a két gyereket kiszabadítják, nem ismerem fel a kislányban Annabelle nénikémet, hiszen nem láttam róla gyerekkori képet. Ha pedig mégis, akkor igencsak kiskorában lehetett, nem kamaszként. Amikor az épület omladozni kezd, elsősorban azon vagyok, hogy a két ismeretlen gyerek bejusson a biztonságosabb helyre, én pedig csak utánuk megyek be szintén. A rúnák számomra nem ismerősek, de Dany és Paisley professzor talán tudnak róluk egy-két dolgot. Véleményem szerint valamiféle védőmágia lehet, de ez tényleg csak egy tipp. Nagy eséllyel ezt a helyet teszik ellenállóvá a külső hatásokkal szemben.
Sok már-már túl sok információ, de azért igyekszem annak ellenére felfogni a hallottakat, hogy épp egy olyan helyen vagyunk, ami egyértelműen a múltamat mutatja meg mindezt nem épp barátságos formában. Miközben beszélnek próbálok a gyerekotthonból hozott szép emlékekre gondolni, hiszen olyanok is voltak, még ha voltak közöttük negatívak is, de voltak barátaim és most muszáj pozitívan hozzáállnom a helyhez, különben csak könnyebben bekebelez. - Tehát a szellemi lényét kell elpusztítani, ami talán itt lehet. - talán itt rejtőzködik nekünk pedig csak meg kell találni. Na nem mintha ez olyan egyszerű lenne, hiszen ezt a helyet ő hozta létre, ő formálta, mi nem vehetjük csak úgy át felette hipp-hopp az irányítást bármennyire is jó lenne. - Talán, de ezt egyelőre nem tudhatod, főleg hogy Vanessa nem emlékszik semmire. - talán rokonok, bár én sosem tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget a vérségi köteléknek. Valószínűleg azért is, mert a szüleim eldobtak maguktól, akkor mégis miért számítana bármiféle rokoni szál? A tettek a fontosak, számomra mindig is így volt és kétlem, hogy ez valaha változna. E miatt is értem meg nehezen Gerard küzdelmét, hogy kiderítse ki is valójában, hiszen nem lesz más ember attól, ha megtudja az igazat. Mindenesetre megtorpanok, amikor a kamra feltárul, pedig szívesebben lépnék le innen, miközben mintha a hely változna? És beérnek minket a többiek is szép lassacskán. Egyáltalán nem tetszik, hogy az ismerős arcok szintén gyerekként, de itt vannak. Talán tényleg él, hogy az ellenségem ellensége a barátom, de azért velük nagy barátságot biztosan nem fogok kötni. - Úgy tűnik mégsem a jó oldalon álltak. - vágok vissza, ami ezen a hangszínen és gyermeki arccal nem olyan hatásos, mintha felnőttként tenném, nem csoda ha kissé még a számat is elhúzom, de nincs mit tenni én is úgy döntök, hogy a kamra lesz a megoldás, főleg ha ők is ezt választották és úgy fest nem igen jutunk ki innen, hogy ne omoljon ránk az egész hely. Viszont szokásomhoz híven nem lépek be elsőként, ha kell feltartom a démont, és utolsóként lépek csak a kamrába, amikor már mindenki ideért.
//Vagy-vagy alapon, először az elsőt próbálja a démonra: Inkvizítor 4. szint: Közepes szintű sötét teremtmények esetén egyet kiválaszthat, amit irányítani tud, de maximum 12 órán át. VAGY Szent fény: 5 méter sugarú körben képes az összes jelenlévő kisebb szintű sötét lényt elpusztítani, magasabb szintűeket sebezni.//
Daphne most, hogy utolérte Shannát, már együtt próbálják törni a fejüket, hogyan kéne kijutni innen. Daphne így, hogy elűzte a szörnyű gondolatokat, maga a hely is kezd átalakulni, immár egyre kevésbé az árvaház, és Bob, hanem mintha egy családi kripta lenne, lehet, hogy Daronel Deneira/Gabrielle egykori menedéke, mindig ide jött vissza regenerálódni, és ezek az ő emléktársai is egyben. Shanna nézelődik, hiszen tudja, hogy mielőbb le kéne rombolni az épületet, vagy azért, hogy kinyírják, vagy előcsalják a gonoszt. Észrevesz a falon egy képet, ami magát a grófnőt ábrázolja, négy ellene törő mágussal körbevéve. A kép viszont ahogyan a többieket siettető Daphne elhalad mellette, elhúzódik, és egy rejtett kamra pattan ki. A kamra nagyon szűkös, hiszen tucatnyian vannak, de beférhetnek. A helységnek nincsen kijárata, de akkor miért nyílt ki? Viszont a kép elkezd a helyére menni, kattanó hang hallatszik, ha kifelé mennek az épületből, talán sosem tudják meg, mi lett volna bent. Viszont ha csapda, akkor ott halnak meg.
Lizzy és Alastair képeket nézegetnek, és meg is találják az egyik legfontosabbat. Nyolc testvér, aki közül Gabrielle valóban a legidősebb, talán még a második testvér előtt sokkal született. Nyolc testvér, nyolc csáp, így jön ki a pók végleges formája. Talán maga a nő is azért választotta ezt a groteszk fizikai testet, mert egykori családjára emlékezteti. Tehát igaz, hogy ő volt az első mindük között, de ebben a formájában elpusztítható. Eileen jól emlékszik, a lényt már látta, és elriasztotta egyszer. A gonosz tehát régóta figyeli őket, táplálkozik a félelmükből. Még az is lehet, hogy a Testvériséget is ő hergelte fel, buzdította, hogy Grindelwald mellett próbálják meg a káoszt szítani. Ám Grindelwald valóban a mágia felszínre hozása mellett kardoskodott, így nem tudni, hogy a két cél mennyire fonódik össze, Gabrielle talán minden világban megtalálja azt, akinek az árnyékában még több lelket ehet. Selene mágiaérzékel, és rájön, hogy ha kifelé sietnek, akkor rájuk fog omlani az épület, és csakis a kinyíló kis kamra lehet a vészkijárat, de csak annyit lát bentől, hogy rengeteg rúna borítja az ajtó és ablak nélküli apró kamrát, felhívhatja erre a többiek figyelmét. Ginny is utoléri a csapatot, és már ő is látja, hogy az épület kezd szépen összeomlani, a falak remegnek, roskadoznak, a képek elkezdenek leesni a falról.
Grayson faggatja a kislányt, aki metssző mosollyal megvonja a vállát. – A Testvériség nagy része már korábban rájött, hogy mit akar valójában a grófnő, és ellene fordultak. Ez a kettő eléggé jól bírja a sarat, de ők is elbuktak, bezárta hát őket, amíg meg nem éhezik. És hogy én ki volnék? Hát nem tudod? – Változik meg az alakja, ez az a káoszdémon, akinek Gabrielle a bárkából kizuhanva, a habok között fuldokolva eladta a lelkét. A démon pedig ott él a gonosz tudatában, ahol most is vannak. A kislány helyét lilás köd veszi át, hőseink már alig látnak, de gyorsan kell dönteniük, hogy merre is mennek. Dany még kinyitja a cellát, bent a szőke kislány, és a fekete hajú srác fel is pattan. – Egy frászt! – Szólal meg a kislány, Annabelle láthatóan már nagyon pipa, hogy mindig hőseinbe botlik, ám a fiú bólint, így a lány is kénytelen kelletlen bólint. – Legyen! – A fiú eltesz a válltáskájába egy dobozt, ami mellettük volt a priccsen, de nem magyarázkodik. A kettős Shanna és Daphe mellé érve már mászik is be a kamrába, láthatóan ők tudják, hogy mi itt a lényeg. – Áh, hölgyeim, ezúttal egy oldalon? – Kérdezi JED a két aurortól hamiskás félmosollyal, pálcájával megvilágítva a kamrát. Most már többen is látják, hogy rengeteg rúna van a falon, mintha csempék lennének.
határidő augusztus 26
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2020-08-20, 10:16-kor.
Minden nyelv, minden szomorú szava közül a legszomorúbbak ezek: "lehetett volna!"
Ginny tekintetét elkapom és bocsánatkérően nézek rá, annyi időnk nincs, hogy mindent elmondjak úgy, hogy szegény ne legyen elveszve az információ morzsákban, de igyekszem a többieknek majd úgy válaszolni, amiből leszűrheti mindenki a lényeget.. Legalábbis megpróbálok. Selene kérdésére Daphne válaszol annyival még halkan kiegészítem. - Gondolom, nem csak az ő emlékeinek a töredéke van most jelen. Végül is.. kilencen vagyunk az elmédben.. Plusz Deneira. - nem okoskodásnak szánom, igazából marhára találgatok. Arra, hogy a grófnő arca olyan mint az enyém most... mármint a mintákat tekintve igencsak meglepődök. Még a szám is elnyílik egy pillanatra de a szó bent reked. Shanna pedig kontrázik. - De ők csak heten voltak... Mármint apáék.. Hét testvér. - a hét közül pedig érezhetően egyértelműen kizárom Deneirat. Pörgetem a gondolatokat tovább aztán egyenest Shannara meredek. - Ha Deneira esetlegesen a nyolcadik, vagy teszem azt, a legelső testvér, akkor az azt jelentené, hogy akiket említettél.. Vanessa és Jack... távolról, de Aminek meg nekem a rokonaink. - erre a gondolatra, hogy vannak rokonaink valamiért egészen felélénkülök. Persze aztán lehet az egész tévedés, hiszen, ő is feltételes módban beszélt róluk. Arról meg persze fogalmam sincs, hogy azóta az egyikük már nincs a fizikai síkon. Vanessáról meg talán épp okkal nem mesélt apa. Nem mintha a suliban nem botolhatnék majd bele... Csak éljük túl ezt.. - Mindenesetre, ha a grófnő valóban apa életben maradt egyik testvére... - egy halk baljós nyüffenéssel engedem ki a levegőmet, mert ez bizony nagyon nem jó jel. Bár sosem láttam apát ereje teljében.. Így tapasztalásból fogalmam sincs mire lenne képes, de történeteket mesélt, nem is egyet. Mivel Shanna és Daphne képzett aurorok, akik ráadásul találkoztak már a témával, így leginkább nekik szól a mondandóm menet közben, de nem zárom ki a többieket sem, bárki hallhatja. - Apa azt mesélte, hogy a halhatatlanságát az adja, hogy a szellemi lénye, folyamatosan újra generálja az eredeti állapotába a fizikai testét bármi is történjen vele... A kettő közötti kapcsolat a kulcs... nála.. - jelenleg fel sem merül bennem, hogy egy olyan információt osztottam meg amit Ivor magától biztosan nem dörgölne senki illetéktelen orra alá. Valamiért bennük mégis megbízom, talán jobban mint kellene hirtelen. Agyalok tovább és arra a következtetésre jutok, hogy amennyiben a grófnőnél is hasonló a működési elv - Deneiranak talán meggyengült, vagy elforgácsolódott ez a kapocs... - ez valahol szomorú, de sorsszerű lenne. Bár ezek csak feltételezések, és ezek legfeljebb akkor igazak, ha Deneira legalább részben hasonló elven működik mint apa... - Talán ez a végső menedéke... De épp emiatt, lehet nem csak Daphne elméjét tudjuk feltérképezni.. - Abba bele sem gondolok valamiért, hogy egy épp egy olyan lényt készülünk likvidálni ami hasonszőrű apával.. Örülök, hogy ő nem azt az utat választotta mint a "nővére"(?).. Aztán ezt követően igazából hallgatok és követem a többieket. Az árvaháztól a hideglelés kerülget, de igyekszem arra tréningezni az agyamat, hogy igenis ki fogunk innen jutni és ez mind csak átmeneti állapot. Pálcám a kezembe, amióta a mumusriasztót megidéztem, azóta szorongatom. Én kevésbe foglalkozom most a két varázslóval inkább a környezetre figyelek. Fülelek, honnan mit hallok.
Eddig úgy voltam vele, hogy meg kell bíznunk a kislányban, de amikor a saját apja is gyanút fog... Nos, az annyira nem kellemes, főleg miután összeáll a kép, ahogy a professzor elismétli a Vita által említett neveket. - Ha az előbbiek, akkor attól tartok, nem egyszerű gyerekek - mondom halkan, de úgy, hogy ha esetleg Vittoria alakjában is valami ellenség van, ne keltsek vele gyanút, de ha nem a barátai, ahogyan azt állítja, akkor abból nem lehet baj. És remélem, hogy a többiek is értik, mire gondolok. Bár ebben nem vagyok biztos, hiszen egyikük sem volt ott a bálon. Nem akarom kimondani, hogy nem egy csapatban játszunk velük, de az a sejtésem, hogy talán jobb, ha itthagyjuk őket... A bálon és a katedrálisban történtek után legalábbis biztosan, és ha a gondolataim nem csalnak, hogy ők azok, akikre éppen gondolok. - A pók pedig... egyszer találkoztunk valami másvilági lénnyel a Royal Albert Hallban. Biztosan köze lehet hozzá - mondom, mivel tisztán emlékszem rá, hogy én magam gyengítettem le azt az izét egy riasztóbűbájjal. Ha más nem, valamiféle rokonságban állhatnak egymással, az a múltkori és "Ő", akiről a lány beszél. - A grófnő valamiféle kapcsolatban állhat Grindelwalddal? - teszem fel a kérdést nyíltan a kislánynak, mivel a másik kettő egész biztosan igen, és talán jó lenne tudni, hogy akkor köztük most mik is a viszonyok, miért kerültek ők is erre a helyre, ahová mi. Aztán előkerül a patrónus, miközben azon morfondírozunk, hogy érdemes-e a két "gyerekkel" összeállni. Én a nemre szavaznék, de ha segíthetnek, hát oké, de azt hiszem, nem lenne érdemes kockáztatni. - Ezzel egyetértek, húzás kifelé - jegyzem is meg, ha megkaptuk az üzenetet Shanna madarától. Ha mindenképp ragaszkodnak hozzá, hogy hozzuk ki a gyerektestbe bújt varázslókat, akkor kelletlenül beadom a derekam, de amúgy inkább kifelé orientálódnék innen és jelzésértékűen el is indulok arra, amerről jöttünk, remélhetőleg a sejtelmes utalásaimat mindenki érti, még Dany is, akit láthatóan megbabonáz a húga látványa és emiatt a kritikus gondolkodás éppen nem az erőssége.
A nyomkövető varázslatom biztosan mutatja az utat. Lassan a kirakós néhány darabja a helyére kerül - legalább is Alistairrel, Ivorral és Daronel Deneirával kapcsolatban, mert a világ, ahol vagyunk, minden pillanatban más benyomást kelt. Abban nem tévedhetünk, hogy Daphnehoz van köze, onnantól kezdve, hogy eljutunk az árvaházhoz, de abban az elméletemben én sem vagyok biztos, hogy át tudnánk jutni egy “gyengébb elmébe” és ott könnyebb lenne kijutni. Vagy hogy egyáltalán érdekünkben áll minél előbb kijutni, hiszen az is lehet, hogy Daronel is itt bújik meg, egyszerre tűntünk el a kviddics arénából, talán egy helyre is. - Igen, neked pedig nem kisgyereknek kéne lenned? - kérdezek vissza, az utóbbi időben túl sok minden történt, Vanessa kísérgetése a világban, Jake, Nox, a mugli iskolai nyomozás, úgy tűnik lemaradtam arról a momentumról, hogy Ivor gyerekei egyszer csak tinédzserek lettek. Viszont kicsit összevonom a szemöldökömet és megpróbálok felidézni mindent, amit Jake elmesélt az elmúlt évek alatt, vagy amit a többiek mesélhettek. - Ha Deneira síkvándor és abból a fajból származik, mint Ivor, akkor… Lehet, hogy rosszul emlékszem, lehet, hogy összekeverem valakivel, de mintha Vanessa és Jack… mintha a gyerekei lennének. Abban a másik világban legalább is azok voltak, talán. - nem valami magabiztos megállapítás, de tényleg valami ilyesmi rémlik, nem csoda, hogy Jake sose akarta magát Jack-kel azonosítani, de furcsa, hogy ez az egész most ugrik be. Vanessa azt mondta, hogy alig emlékszik valamire, bár nem hiszem, hogy az sokat segít, ha elmondom neki, hogy ez az ősöreg síkok és terek szörnyetege lehet, hogy az anyja. - Tévedhetek, de Elizabeth fizikailag erős, mentálisan pedig, nos… Nem. - válaszolok Selene-nek, ugyan nem indokoltam meg, hogy miből, de most nincs időnk végigmenni mindenkin. Rengeteg aspektust kéne végigvenni, ki tanult legilimenciát, oklumenciát, milyen képességeik vannak, és persze közrejátszik az is, hogy nagy hangsúlyt fektetek az emberek megfigyelésére, ami nagyon is az előnyömre válik, ellenben senki sem szereti, ha közlik vele, hogy letapogatták - mentálisan vagy sem. Daphne szavaira bólintok, a Nezabart is átjárta a sötétség, el kellett pusztulnia egyszer, hogy megtisztuljon a sok szörnyűségtől így az, hogy ezt az épületet kell lerombolnunk egészen logikusnak tűnik. Viszont amikor közelebb hajol ugyan megmerevedik az arcom, hogy ne tátsam el azonnal a számat, de azért szíven üt, amit mond. - Értettem. - válaszolom egyszerűen, kissé talán katonásan, de ott van a szememben a tisztelet és az aggodalom keveréke. Nehéz rá egy középkorú nőként, egy magasabb beosztású személyként gondolni, amikor itt áll előttem lázadó cuccban, színes hajjal és a múltjával, amiről eddig semmit se tudtam. Ginny felveti a patrónust, és ha más nem hívja életre, hát megteszem én, hogy egy üzenettel találja meg a többieket. Elméletben nem lesz nehéz dolga, hiszen a nyomkövető varázslatom mutatja az utat, de a skarláttangara patrónus összehasonlíthatatlanul gyorsabban tud majd leérni repülve, mint mi, akik óvatosan haladunk egy csapatban.
Minél előbb távoznunk kell az épületből és el kell pusztítanunk, akárhol is vagytok, igyekezzetek kifelé!
// Patrónus - SVK 49 pont, Varázserő 27 pont
Jó számok: 1, 2, 8, 9 Rossz számok: 0, 3 Dobás: 1//
Őszintén szólva kiráz a hideg ettől a lidércnyomásos helytől. Mégis muszáj erősnek, és határozottnak mutatni magamat. A többek érdekében is. Ezért is indulok a megfelelő szoba felkutatására. - Igen. Szép. A jelentése győzelem. A latin mitológiában a győzelem istennőjének neve volt. Bár győzött volna a betegség felett is. Bár megkímélhettem volna tőle... - válaszolok egy szolid mosollyal Lizzy arra a felvetésére, hogy szép neve van a húgomnak. Aztán meghallom, az apám húgomhoz intézett kérdéseit, és szinte reflex szerűen lépek a lány és apám közé. - Hagyd békén! Ő legalább segíteni próbál, ami több, mint ami rólad elmondható volt az elmúlt 10 évben. - nem, láthatólag az én fejemben meg sem fordul semmi olyasmi, hogy a húgom esetleg nem a húgom, csak valaki felvette az alakját. Szóval, ha ez az egész csak valami rémes morbid átverés, akkor esetemben teljes a sikere. Jól láthatóan elhiszem a lány minden szavát, akármit is feleljen az apám képtelen "Ki vagy igazából?" kérdésére. Meg egyébként is. Talán még mindig túl naiv, és jóhiszemű lennék? Meglehet. - Mellesleg honnan veszed, hogy az segít, ha rágyújtjuk az épületet? Főként mert ez már a középkori mugli inkvizíciónak se nagyon jött be, mint öljük meg a boszorkányt módszer. - teszem fel a számomra szinte magától értetődő kérdést. Persze félre értés ne essék, azért nem akarok én vakon, mindenféle pókszörnynek nekiesni, minden felkészülés nélkül. Nem terveztem fejjel a falnak, vagy inkább a halálnak rohanni. Pusztán próbálok logikusan gondolkodni. - Ne félj, semmilyen póknak nem engedem, hogy bántson. Vigyázok rád. - mondom bátorítóan Lizzynek a megjegyzésére a pókról. Nem különösebben félek tőlük. A mumumsom valószínűleg egész másként jelenne meg. De azért addig nem is hadakoznék pókokkal, amíg nem muszáj. Sem közönségesekkel, sem acromantulla szerű szörnyeteg méretűekkel. - Én inkább amondó vagyok, hogy kérdezzük ki ezeket a "gyerekeket" arról, hogy mit tudnak. Jobb átmeneti szövetséget kötni, és képbe kerülni, mint vakon vagdalózni. Aztán eldönthetjük, hogy milyen módszerekkel támadnunk arra a pókra vagy mire. - vetem fel, miközben megérkezünk a keresett szobához. Ha nem érkezik semmilyen nyomos ellenérv senkitől, akkor a kulcsot a zárba helyezem, és elfordítva azt be is lépek a szobába. Gyors pillantással nézek körül a szobában, továbbra is tartva magam és a többiek előtt a pajzsbűbájt. Ha bent találom azokat a gyerekeket, akikről a húgom beszélt, a lehető legnyugodtabb, és barátságosabb hangnemet felvéve szólítom meg őket. - Hello! Daniel vagyok. Talán segíthetünk egymáson... - nem igazán mond nekem semmit sem a húgom és az apám által emlegetett két név. Legalábbis nem kötöm őket össze a Testvériséggel. De ha képben is lennék ilyen szinten, akkor is jelenleg szükségünk van, minden szövetségesre. Hogy is mondta egyszer Gina... "Az ellenségem ellensége a barátom." Nos, majd elválik.
//Protego – Pajzsbűbáj: A pajzsbűbáj az átkok kivédésére használható. A varázsige kimondása után egy halvány, aura szerű pajzs villan fel a használója előtt. A bűbáj fenntartása folyamatos koncentrációt igényel, így addig amíg azt használjuk nem tudunk másik varázslatot végrehajtani.
Dobás: Jó számok: 3, 5, 7, 9 Rossz számok: 1, 0 Dobás: 7//
ϟ"A testvér különleges része mindazon dolgoknak, mit szíveddel szeretsz."ϟ
Eleinte szeretnék ellenkezni, de amikor kiderül, hogy ez a színes hajú lány személyes rémálma inkább csendben maradok. Neki sokkal nehezebb lesz megtenni ezt a kört, mint nekem. Erőt véve minden félelmemen magam is pálcát ragadok és követem a többieket. Amennyire tudok hátra maradok, mert erősen aggaszt annak az esélye, hogy idebent ragadunk és mind meghalunk. - Egyre jobb ötletnek tűnik a hely megsemmisítése. – Motyogom miközben bemerészkedünk. Kívülről sem volt valami vonzó, s idebent is eléggé visszataszító építmény. Szinte hallom a gyerek sírást és a csonttörés jellegzetes hangját. Nos, kinek mi jut eszébe az elhagyott gyerekekről…Bevallom, hogy reszketve várom a következő lépést. - Ez jó ötlet. – Biccentek Ginnynek elismerően. Ha valami félelmetesbe bolti a patrónusa és nem a többiekbe, akkor legalább fel tudunk készülni… Addig is nagy tehetetlenségemben, mivelhogy jelenleg csak katona vagyok, nem kapitány, automatikusan végig húzom szabad kezemet a falon, hátha érzek bármilyen nemű mágiát. Eddig nem nagyon volt meg az erőm, s most sem számítok semmire, de jobban esik feleslegesen próbálkozni, mint állni a csapat végén és semmit sem csinálni. Ha megérzek esetleg valamit azt azonnal jelzem, ha pedig nem akkor lemondóan törlöm mancsomat az egykoron égkék színű ruhámba. Igyekszem nem feladni a reményt és a többi érzékemre hagyatkozva meglátni/hallani/érezni valamit. Mostanság úgyis túl sokat használom ezt a képességet.
[You must be registered and logged in to see this image.]Elfogadom Selene segítségét és erőt veszek magamon, hogy tovább induljak a többiekkel. Még egy halovány mosolyt is küldök a biztató szavak végett Daphne felé, akinek kitartása és ereje szinte példakép értékű, és valahogy erőt ad nekem is, hogy folytassam az utunkat. Igyekszem őket figyelemmel kísérni mindeközben és megérteni azt, amiről beszélgetnek. Amikor elérjük az árvaházat a hideg is kiráz. Valahogy ebben a fényben, ebben a megvilágításban szörnyűnek tűnik ez az egész hely és ilyenkor akarva akaratlanul belegondol az ember, hogy milyen lehetett itt élni annak, akit elhagytak a szülei vagy épp soha nem is voltak. Gondolataimba merülve talán egy-egy momentumra nem is figyelek amiről a többiek beszélgetnek, de igyekszem utána újra felvenni a fonalat. Bátor Griffendéles létemre nem is sopánkodom, hanem én is előveszem a pálcámat és a többiekkel együtt indulok el befelé. - Talán küldhetnénk mi is nekik patrónus üzenetet. ha nem találjuk őket. - Próbálkozom valamivel óvatosan miután Daphne elmondta, hogy szerinte le kell rombolnunk a helyet. Közben ha belépünk, akkor fülelek és figyelek, hátha tudunk követni valami nyomokat, vízcseppeket vagy épp sáros cipőnyomokat, akármit, amivel hamarabb megtalálhatjuk a csapat többi tagját. Minél előbb cselekszünk, talán annál hamarabb kerülünk innen ki. Most már én is belátom, hogy mekkora botorság volt elszakadni egymástól egy ilyen helyen. Igyekszem megfogadni magamnak, hogy ameddig tart ez az egész, a csapat közelében maradok. Már így is épp elég kárt szenvedtem a naivságomból.
Nem szeretek fejjel menni a falnak. Igazabol a kerdezgetes es a szabak embere vagyokfoleg miota tanitok, de elotte is inkabb a nyelvek voltak az en vilagom es azok szeretete szulte a kutato-helyvaltoztato kedvemet, nem forditva. Vita valaszait hallva mindent lehet mondani csak azt nem, hogy megnyugszom. -Belle Mitchell es Jimmy Anchev vagy Belle Anchev es Jimmy Mitchell? - kerdezek vissza direkt ismetlesekbe bocsatkozva hogy mindenki jol hallhassa a neveket, amiket kiejtek a szamon. Nem hiszem, hogy a diakok tudjak kikrol van szo, de van velunk tulajdonkeppen ket auror, s ha nekem mondott valamit e ket nev akkor valoszinusitem, hogy nekik tobbet fog. Szoval bar artikulalatlanul nem uvoltok de azert eleg hangosan ismetlek ahhoz, hogy mindenki szamomra jol hallhato legyen a momentan kamaszos organumom. -Egykor tobben voltak? Ugy erted, hogy ok egyfajta csoport tagjai? - kerdezgetek tovabb iranyitva a beszelgetest afele, hogy valahogy kitalaljunk ebbol a makonyos hallucinaciobop es idohurokbol. -De te hogy kerulsz ide kozejuk? Ki vagy igazabol? - nezek le szigoruan a lanyra aki az enyem de aki nem lehet az. Plane nem ebben a korban, ahol mindenki tizenharom o pedig azt a korat hatarozottan nem elte meg. Felmerul bennem hogy valaki talan szorakozik velunk es felvette Vittoria alakjat hogy nagyobbat ussenek a szavai. -Ha a pok odalent van, akkor oda tuti biztos, hogy nem megyunk. Maximum ragyujtjuk az epuletet vagy tudja a vihar, de ha barmelyikotoknek is eszebe jut lefele orientalodni, megnezhetitek magatokat! - bujik elo belolem a pedagogus. Oke hogy egyetemistak is vannak koztuk de nekem ok diakok akikert felelek. S akiket nem ohajtok semmifele szaros poknak eledelul felajanlani.
Ha érteném azt, amit Dany az apjának mond, nyilván felvetném, hogy nem lenne bölcs dolog még itt is szétszakadnunk, de leginkább csupán értetlenül pislogok Eileen felé. Ilyenkor azért jól jönne Gina nyelvtudása, hiszen a szobatársam olasz, ő bőven megfelelne a fordító szerepére. Gyanítom legalábbis, hogy a fiú ezen a nyelven szólalt meg. Vajon mit szólnának, ha én írül kezdenék el társalogni? Mondjuk, ez nem lehetséges, hiszen nem beszélem a nyelvet, ahogy a szüleim sem. Voltaképp, elég kevesen beszélik, az írek is leginkább az angolt használják, szóval kihalófélben van, ha fogalmazhatok így. - Szép neve van – préselem ki magamból a szavakat, miközben Dany mozdulata némileg zavarba hoz. Ez már-már kissé túl személyes is, amit egyszerűen képtelen vagyok hova tenni. Az agyam azt súgja, hogy lépjek két lépést hátra és maradjak távol tőle, mert Gilly ex-pasija, de a szívem közben azon kattog, hogy ez jelenthet valamit. Bár, a jelek olvasásában soha életemben nem voltam túl jó, erre Corvus a legjobb példa. Még úgy is teljesen belezúgtam, hogy közben kellően bunkó volt velem. Dany viszont elég közvetlen, ami néha nemes egyszerűséggel összezavar. Hol lehet az a határ, ami már számára is túl messzire megy? - A kérdés már csak az, hogy velünk is barátságosak lesznek-e – vetem fel a gondolataimat, miközben Dany már a húga előtt guggol, én pedig Eileen szavait hallgatom. Bízni benne? Az addig rendben, hogy két társunk hisz neki, mivel az elhunyt kislány szelleme, de vajon tényleg ő lenne az? Elvégre, fogalmunk sincs, hol és mikor vagyunk jelen pillanatban, ergó ez lehet a képzeletünk szüleménye is. Lehet a levegőben valami, amitől egyformát hallucinálunk. Ha tudnám, hogy van elég mágikus erőm, akkor mindenképp megpróbálnék egy olyan bűbájt ellőni, ami sok mindent felfedhet előttünk. Mivel azonban a patrónusom szabadon kóricál, ez nem lehetséges, ráadásul a mágia is korlátolt ebben a világban. Egyelőre legalábbis nem érzem, hogy visszakaptam volna a mágikus erőmet. - Megkeresni őket? - visszhangzom Dany szavai hallatán, majd kissé aggódva pillantok az emelet irányába. Nem tetszik ez nekem, nagyon nem. Mivel azonban mindenki más elindul a lépcsők felé, én is csatlakozom a kis csapathoz, miközben a patrónusomat várom vissza. Az állat visszatalál, ezzel nem lesz gond, szóval inkább igyekszem a házat jobban szemügyre venni séta közben. Ha a falakon képek lógnak, akkor elmerülök annak a részleteiben, ismerős arcokat keresve rajta. Fogalmam sincs azt illetően, hogy ez miben is lesz a hasznunkra, de talán még egy múltbéli pillanat megelevenedik, ami még fontos nyom lehet. - Ó! Egy pók... Bájos – jegyzem meg, miközben a hideg futkos a hátamon, habár ez itt és most nem az időjárástól van. Gyűlölöm a pókokat. A Mitchell családnév hallatán nem kapom fel a fejem, noha tudtomon kívül Annabelle nénémről van szó. Személy szerint Annabelle Graves néven ismertem annak idején és fogalmam sincs arról, hogy megváltoztatta a nevét. Ahogy arról sem, hogy csatlakozott a Testvériséghez...
Bár a testem most gyermeki, de nem ráznak meg annyira az események, mint mondjuk Ginnyt, hiszen a lelkem felnőtt maradt és már igen sok mindenen mentem át, épp csak pár hete láttam olyasmiket, amiket alapból is nehéz volt feldolgozni, így bár zavart vagyok, de még mindig tartom magamat azok után is, amiket Shanna mond a helyről és arról, hogy ez az én rémálmom. Akkor ezért volt ennyire valóságos Bob jelenléte és azért tudtam elűzni, mert elég erős voltam hozzá? De bármikor visszatérhet, ha a hely újra és újra próbára tesz. - Nem te csináltad, nincs semmi baj. Most muszáj erősnek lenned! - pillantok Ginnyre, de épp csak egy másodpercre, hiszen most egyszerűen nincs időnk arra, hogy kiboruljunk, legalábbis a szükségesnél hosszabb ideig nem lehet. - Az apád? Ivor... nem, nem rá gondolok. A grófnő, abban a pillanatban, hogy ide küldött minket épp ilyen volt az arca. - rázom meg a fejemt Alastair szavaira. Nem csoda, hogy ő az apjára gondol egyből és nem pedig az úgy fest komoly ellenségre. Ha be tudott minket zárni az én elmémbe és még nem tudni hogyan jutunk ki innen, hogyan megyünk át valaki máséba, ahogyan Shanna mondta, már ha ez a megoldás, addig úgy fest igen erős ellenségről van szó, főleg hogy nincs itt, hogy szembeszálljunk vele. - Nem tudjuk, talán csak azt mutat itt, amit akar, hogy összezavarjon minket. - ezért lehet a csillagok állása alapján olyan a hely, mint a jövő? Nem tudom, én is sok mindent még nem értek, de sosem szerettem tippelgetni. - Nem válhatunk külön, már az is botorság volt, hogy a többiek előre mentek, hiszen nem tudjuk, ha találkozunk velük, hogy ők-e azok. - nem támogatom, hogy a vöröske kint mardjon, úgyhogy bármennyire is ijesztő a hely még igen számomra is, de épp csak egy pillanatra látszik a pillantásomon, hogy így van, nem fogom itt hagyni. - Ez az én elmém, és én itt nőttem fel. - válaszolok végül Shannának is és bár nagy levegőt veszek és a pálcám a kezemben van már, de elindulok befelé, persze ha mindenki jön, mert senkit sem hagyunk idekint egyedül. Árvaház igen, és hogy örökbe fogadtak-e? Nem. Mármint voltak rá próbálkozások, de nem maradtam meg sehol sem hosszabb ideig, ahogy pedig idősödsz szépen elfogynak a jelentkezők, te pedig még annyira sem akarsz máshová menni és inkább maradsz azok között, akiket legalább ismersz. - Azt hiszem le kell rombolnunk ezt a helyet porig... talán nem is fog a nehezemre esni, de ha... - itt közelepp lépek Shannához, hogy lehetőség szerint csak ő legyen, aki hallja a szavaimat, hiszen a jelenlévők közül benne bízom a leginkább, hogy elég erős és képes segíteni. - Ha megint hatalmába kerít valami, ha megpróbálok ártani valakinek és Bob nevét hallod ne gondolkozz sokat, ha úgy látod nem tudok ellenállni üss ki. Rendben? Addig is keressünk meg mindenkit, húzzunk ki innen és romboljuk le az egészet. - az én fejemben vannak, tehát az én félelmeim lesznek főképp jelen, amik nem tudom pontosan milyen hatással lesznek rám. Inkább legyek ájult, mint hogy ártsak valakinek, vagy miattam ragadjanak itt végleg. Egyelőre tehát nem tudva minden információt, amit mások tudnak, vagy a már előttünk érkezettek nem megyek sokkal beljebb, maximum annyira, hogy mindenkit megtaláljunk és kivigyünk innen, hiszen úgy még sem rombolhatjuk le a helyet, hogy közben bent vagyunk. Az elmémet pedig amennyire tudom megacélozom.
Daphne tudja, hogy ez a Bob csak egy általa, és a szenvedései által kitalált gonosz csapda, ami több emlékből gyúródik össze, de valamiért őt választotta a sötét úrnő, hiszen ha őt legyőzi, akkor mind itt pusztulnak. Egész egyszerűen össze tudta magát szedni, ezért Bobot így el tudja űzni, és ha megtalálják az árvaházban a gonoszt, akkor haza is juthatnak, és végérvényesen lezárhatják ezt. Shannát utoléri, aki már alaposan tájol Lizzy felé, ráadásul Lizzy patrónusa is utat mutat nekik, ezért a két auror könnyedén utoléri a most még fiatal szöszit, és rá is jön, hogy kár átmenni a leggyengébb láncszem világába, mert Gabrielle talán véletlenül küldte ide őket az erős elmébe, itt mondhatni hazai pályán vannak. Lizzy patrónusa megjelenik, és mivel ő indította el a folyamatot, hogy ide kerüljenek, és elveszítsék a képességeiket, a patrónus tánca most mindent visszaad.
Dany felismeri, nem Ginny az, hanem a fiatal Daphne, aki barna, csak van némi színezék a hajában Közben Vittoria válaszol neki, meg az apjának, s Eileen-nek. -Nem a barátaim, de láttam már őket. Egykor többen voltak, de veszítttek. Ő egy óriási pók, polipszerű lény, amely be akar kebelezni mindent. Az étvágya korlátlan. – Feleli a kislány, közben pedig Danny odaér az említett szobához, és felteszi a szobát. Az apja kérdésére a kislány ismét felel. - Mitchell és Anchev – A tanárnak beugrik, hogy olvasott már mindkettőről, Annabelle és JED családneveiről van szó, híresek arról, hogy mennyire a testvériség színeiben játszanak, de az, hogy most itt vannak, csak egy dolgot jelent. Elárulhatták a sötét úrnőt, ezért ők is ebbe az idővákumba kerültek, méghozzá sok társukkal, de már csak ketten maradtak. Kérdés, hogy Graysonék ki akarják e szabadítani őket, hiszen így most szövetségesek lehetnek a végső harcban, de jó ötlet két sötét varázslót bevenni a csapartba?
Alastair agyal az összefüggéseken, és arra jön rá, hogy Daronel Deneira ugyanolyan síkvándor lehet, mint az apja Ivarn, és valamilyen szinten ő is. Az ilyen teremtmények nem emberek, egy másik bolygóról származnak, és hát Ivor már mesélt a saját fajtájáról, akikből már nagyon kevés van. Az erejük szinte korlátlan, de az elpuszításuk sem egyszerű. Viszont a nő már nagyon sokfelé jár, ezer meg ezer ellensége volt, akik próbálkoztak ellene, de mi van, ha ez az idővákum a végső menedéke, itt nem csupán Daphne elméjét térképezhetik fel, hanem maga a lényt is meg tudják találni a vackában. Ha itt szálnak vele szembe, meg is ölhetik. Csak át kell venni az idővákum feletti irányítást, mintha egy álomban lennének, és a saját előnyükre kell fordítani, amit látnak, vagy tapasztalnak.
Tehát végre mind ugyanott vannak, talán néhányan leszakadva az élbolytól, akik már a két gyereket szabadítanák ki, vagy ha úgy döntenek, hogy a két sötét varázslóra nem lesz szükségük, akkor megtehetik nélkülük is. Az életkoruk nem változott, de minden más visszatért. A két aurornak pedig kezd nyilvánvalóvá válni, hogy ha az árvaház testesíti meg a félelmet, akkor talán azt kéne lerombolni, hogy előcsalják a lényt.
Mindenkitől kérek egy olyat, hogy mondjon 1-10-ig 4 jó számot, és 2 rossz számot, aztán dobjon a kockadobások fórumában. Az eredményt a hozzászólása végén offban jelezzétek. Köszi! határidő augusztus 14
Ahogy a hátborzongató épületbe lépünk, elveszek egy fáklyát, így a fél kezemben azt tartom, a másikkal pedig pálcát szegezek magam elé a biztonság kedvéért. A varázslatom körülbelül semmit nem ért, mintha az egész közeg fenyegető lenne, amire nos... magamtól is rájöttem. Körülnézek, de nem szakadok le a csapattól, csak a fejem forgatom körbe, ekkor veszem észre a kislányt a kopasz pasas elől futni. Az apja, a mostohája, vagy valamiféle árvaházi nevelő...? - Hé, hagyja...! - kiáltok rá ösztönösen, de ebben a pillanatban szerte is foszlik a kép. Csak egy látomás volt, és ezek szerint a folyosón visszhangzó sírás sem valódi. Felsóhajtva fordulok hát vissza a többiekhez, akik legalább igaziak, és innentől inkább a szellemkislány mondanivalójára figyelek. Egyből el is kezdek kombinálni, mi van, ha az említett két gyerek azt élte túl, amit az imént láthattunk, vagy esetleg egy ettől is szörnyűbbet? - És... mondd csak, Vittoria - visszhangzom a Danytől és Paisley proftól hallott nevet -, esetleg elárulod, kit próbáltak legyőzni? Ki akarta bántani őket és miért? - kérdem, hiszen nem lenne új dolog egy bántalmazó árvaházi figuráról hallani, aki akár lehetett az imént látott délibáb férfialakja is. De az is lehet, hogy teljesen tévúton járok, bízom benne, hogy a kislány tud a kérdéseink legalább egyikére válaszolni. - De azt sem, hogy máshol mi a helyzet. Bíznunk kell benne - felelem a kétkedő griffendélesnek. Itt most nem tehetünk mást, mint arra hagyatkozni, amire lehet, bár nem mintha ez életbiztosítás lenne bármire is. Ezután pedig csak sodródom a csapattal, akármerre is induljunk el, hiszen itt most csak Vita szavaira támaszkodhatunk, vagy akciózhatunk persze magunktól is, de jobbnak látom, ha most nem kezdek ilyesmibe. Ha a kulcs a 74-es szoba és az alagsori kút, hát nekem nincs ellenvetésem, megyek velük.
Hála az égnek sikerül leszedni egymásról a két lányt komolyabb kár nélkül. Ezt elkönyvelem egy szerencsés véletlennek tekintve, hogy én sem vagyok százas, s még ha az is lennék, közel sincsen olyan jó fizikumom, mint egy élsportolónak vagy egy aurornak. Pláne nem 13 évesen, amikor is apám hiányát evéssel próbáltam feledni. Nem éppen a legjobb éveim voltak. Egyelőre elsődlegesnek tartom, hogy Ginny indulásképes legyen, így lemaradok Alastair érdekes jegyeiről. Próbálok neki segíteni felkelni, ha engedi. Akár a vállamra támaszkodhat séta közben, nem zavar a plusz súly és attól sem félek, hogy megtámadna. Nem tartom magamat buta embernek, de Shanna elmélete pár percnyi emésztést igényel tőlem. Szóval akkor elméletileg valaki, véleményem szerint a csaj a pódiumról, bezárt minket Daphne elméjébe, valami Merlintelen varázslattal, aki elég erős mentálisan így most konkrétan kinyír minket az agya. Szuper. - De, ha a te elmédben vagyunk, akkor Alastair miért mondta azt, hogy a jövőben vagyunk? – Teszem fel az egyből felvetülő kérdést, hiszen ez csak akkor lehetséges az én pórias felfogásomban, ha az auror lány látja a jövőt. Vagy ha a jövőbeni énjének az agyában vagyunk, de ebbe a csavarba már belefájdul a fejem, így nem is mondom ki. - Amúgy…miből gondolod, hogy Lizzy a „leggyengébb” mentálisan? – Simán lehet, hogy igaza van, de érdekel honnan szerzi az információit. Meg szerintem inkább arra kéne törekedjünk, amennyiben az elmélet helytálló, hogy közös pontot keressünk akárkivel. A fiú témájához sajnos nem tudok hozzá szólni, mondjuk érdekesnek találom, hogy az apja tárgyaláson vett rész, ezek szerint akkor elitélték valamiért…Persze az apák bűnének nem szabadna a gyermekeik életét beárnyékolni, így az sem zavar, ha a papája teszem azt Halálfaló. Amennyiben a kissrác nem az, rendben leszünk. - Ugyan egyetértek abban, hogy nem jó ötlet külön utakon járni, de eléggé para ez a hely. Nem szívesen mennék be. – Jegyzem meg elhaló hangon, folyamatosan a nevemet bámulva, egyszerűen megbabonáz a látvány, mintha nem először látnám. De gyerekként sok rémálmom volt, nem csodálkoznék, ha az egyikben a saját sírkövem is visszaköszönt volna.
Nem erzek lelkiismereti problemat amiert esetleg a fiamat zabarja hogy eloterbe nyomakodom. Akarmennyire is csaloka itt az ido folyasa meg mindig en vagyok a felnott szoval alap dolog ak tartom. -Nem lesz semmi baja, vigyazok ra. Vetem ellen Vita vedesenek, s hacsak fizikalisan nem akadalyoz senki mi megyunk elhalt lanyommal elol. Teljesen illogikus hogy a 13 eves onmagam a mar rakos lanyommal egy arvahazrop beszelget, ahol a lanyom ismer valakilet. Sose jart ilyen helyen, rendes csaladja volt. Ha meg korhaz lenne, akkor maradando lenne a realizmus es annak a talaja de Lizzy szavai - melyekre bologatok mert egyetertek veluk - meginditjak elmemben a logika tisztito folyamatat (hacsak meg mindig ki nem tart a fiatalodas miatti rosszullet hallucinaciojanak beklyoja). - Honnan ismered oket es kik ok pontosan? Kerdezem Vitat, de kozben Dany elindul szoval menet kozben vagyok kenytelem folytatni a tarsalgast. - Mielott random nyitogatnank ajtokat, jo lenne tajekozodni. Mi ennek a ket gyermeknek a teljes neve? Gyanitom hogy ok se gyerekek, maximum ugy mint mi. Es hogyha megtudjuk a nevuket hatha kiderul ismerosen cseng-e valamelyik. Palcamat kozben azzal a kezemmel keszenletben tartom mellye nem Vittoria kezet fogom. Nem orulnek ha valami tamadasban lenne reszunk, eppen ezert jobb ha keszenletben vagyok es nem akkor kell kaprasszak a palcam utan ha beut a baj.
[You must be registered and logged in to see this image.]Csak arra tudok gondolni, hogy a lidércet leszedjem magamról valahogy. Szörnyen rémisztő és aggasztó érzéseket kelt bennem, így foggal - körömmel mindent megteszek azért, hogy távolabb tartsam magamtól. Mit sem sejtek mindeközben arról, hogy igazából egy valós személyt fojtogatok mindeközben. Mindebből egy harmadik személy patrónusa és a hideg hó érzése ébreszt fel hamarosan. Amint feleszmélek, azonnal elengedem a lányt és talán még rémültebben mint az imént, tekintek kettejükre, majd hátrálok kicsit és néhány pillanatig az arcomat kezeimbe temetem. - S...sajnálom. - Tudom, most nincs időnk, nincs lehetőségünk a földön fetrengve várakozni, így amint lehet és ha tudok, akkor felállok, óvatosan, vigyázva, mert a bekötözött sebemtől még talán nem tudok olyan jól mozogni. Egyetértően bólogatok a többiek mondandójára, és ugyan igazából észre sem vettem a nagy küzdelemben, hogy elmentek, de most hogy sikerült körülnéznem, kissé megrémiszt a gondolat, hogy elveszítettük egymást ebben a furcsa világban, ezen a furcsa helyen. Nem szólalok meg, csak figyelmesen végighallgatom a többiek diskurálását, és egy-egy apró pillantást vetek Alistair felé, hogy hátha sikerül nekem is jobban megértenem ezt az egész helyzetet, felzárkóznom abban, amit a többiek, az aurorok tudnak. Mindenesetre amivel talán magamat tudom segíteni az csak az, hogy erősen koncentrálok, hogy ne jussak újra olyan helyzetbe, mint az imént és megpróbáljam a lehető legjobban kizárni a hely hatását az elmémből. Szorosan a többiek mellett maradok és indulok el velük a többiek megkeresésére, pálcámat közben a kezemben tartom, és igyekszem összeszedni magam. - Mondjátok, ha valamiben tudok segíteni... - Valamiért a leggyengébb láncszemnek érzem most magam, ez az egész helyzet, az egész nap egy félresikerült rémálom, de nem adom fel, mert tudom, hogy ennél jobb vagyok.
Minden nyelv, minden szomorú szava közül a legszomorúbbak ezek: "lehetett volna!"
Ketten is a segítségemre sietnek még ha a feléről le is maradok a körülöttem zajló eseményeknek. Kicsit felgyorsul minden, de az Amara alakját felöltő rém elillan, hogy a többieknek, vagy a mumus-riasztónak köszönhetően azt nem tudom, de őszintén szólva a jelen helyzetben nem is érdekel. Mikor az arcom szóba kerül és hogy valaki másnak is ilyen volt az arca, én egyértelműen apára asszociálok. Hiszen senki mást nem ismerek, rajta meg Amyn kívül aki hordozna ilyen hegtetoválásszerű mintákat. Úgyhogy jól félre értem. - Ismered apát? - bukik ki belőlem a döbbent kérdés aztán nézem egy kicsit és vissza idézem, hogyan mutatkozott be, és újabb kérdés követi. - Te vagy az az auror hölgy, aki ott volt a tárgyalásán igaz? - ilyenkor örülök, hogy annyit faggatózok otthon. Aztán Shannat is megnézem kicsit jobban, most, hogy már tiszta a fejem és újabb meglepett felismeréssel kérdezek ezúttal tőle. - Te pedig Shanna vagy. Aki segített neki a tárgyalásig eljutni. - hát ez így eléggé leszépített kép a történtekről, de végül is nekem sem kell tudnom minden részletet... Főleg ha tudnám, hogy van itt még rajtunk kívül más is a nezából... Ha tunánk Amyvel Vanessáról.. De hála égnek egyenlőre nem tudunk róla. Aztán válaszolok persze a kérdéseikre megtörölgetve az arcomat bár a mintáim egyértelműen a helyükön maradnak. Csak az iménti könnyeimet itatom fel a pulcsim ujjával. - Jól jól vagyok persze. Ezek csak... olyanok mint... az örökölt "anyajegyek" - nem pont ez a legtalálóbb megnevezés de így talán kevésbé ijesztő a számukra is és nem néznek valami pokolból szabadult fattyúnak. Bár látva a viszolygásukat a mondatom vége egészen elhalkul és bizony be is húzom a nyakamat, mintha csak valami rosszat tettem volna. Egy pillanatra újra megkörnyékez az érzés, hogy "szörnyetegnek" érezzem magamat. De most sikerül leráznom magamról.
Egy kis háttérinfó (mesélőnek-daphnenak-Shannanak):
Ha minden igaz, apa mesélt az eredetéről a tárgyaláson. Meg azt hiszem Shannával is beszélgetett erről arról.. vagy leveleztek? Ki tudja.. Daphne elvileg fültanúja lehetett ezáltal, hogy egy olyasmi faj utolsó tagjáról van szó a személyében, ami a szükséges rosszat képviselte annak idején egy felsőbb erő kezében. Mint egy dzsinn, vagy pusztító hírnök.. Mint az apokalipszis egyik lovasa. De közel huszonöt ezer éve volt tanulni és fejlődni... És most sem háborúzni érkezett. Őt nem érdeklik a varázsvilág háborúi. Nem érdeklik a muglik ügyes bajos politikai lépései. Nem érdekli a társadalom, vagy az egyén nyomora. De akarva-akaratlanul mégis bele folyik mindenbe. Mert a Föld ad otthont a gyermekeinek ennél fogva mindez, őrá is hatást gyakorol. Ami elől ezúttal nem fog félre állni.
Ha elindulunk, követem a többieket, nagyon nem akarok lemaradni, közben hallgatom amiről beszélnek és elgondolkoztat az egész. Felötlik bennem, hogy mélységesen remélem, az én elmém nem úgy néz ki mint apáé. Na abban még Deneira is eltévedne az tuti..!
A ház önmagában is elég kísérteties. Nem. Nem éppen arról van szó, hogy hősnek képzelném magam. A legkevésbé sem. Pusztán nem hagyhatom, hogy Lizzy és Eileen egyedül sétáljanak a veszélybe. Férfiként kötelességem védeni őket. Ahogy a húgom is meg kellett volna védenem. És nem tudom elmondani, hogy mennyire fáj még mindig a tudat, hogy nem tudtam megkímélni a sok fájdalomtól, és kórháztól, és mindattól, amit a betegsége miatt kellett átélnie. Szóval a legkevésbé sem hőskomplexusból állok a lányok elé. Egyszerűen így a helyes, és helyén való. Az viszont már jóval kevésbé tetszik, hogy apám is bevág elénk, méghozzá a húgommal együtt. - Valakinek talán kint kéne szólnia a többieknek, hogy itt vagyunk. Nem szívesen gondolok arra, hogy hátvád nélkül csalinkázzunk idebent. És Neki sem kéne látnia ezt itt. - lépek határozottan a kishúgom elé, hiába előzött meg vele együtt apám. Szándékosan olyan nyelven szólalok meg, amit csak ketten értünk. Még a kishúgom sem. Apámnak mégis tisztán tudnia kell, hogy a "Neki" alatt rá célzok. Meg akarom kímélni, még ha csak egy jelenés akkor is. Talán ez irreális, de az iránta való érzelmeimről nem tehetek. Ugyanaz a beteges túlféltés játszik most a hangomban a húgom felé, mint amit anyám szokott velem megütni. Az apám és köztem lévő törékeny kapcsolatban húzódó, olykor-olykor megjelenő feszültség is éppen eléggé kiérződik a hangomból, még ha nem is kifejezetten azért mondom amit, hogy vitatkozzunk. Amire tán nincs is sok idő a szemünk előtt kibontakozó jelenet miatt. Nem ismerem fel a vörös kislányt, sem a férfit, de akaratlanul egy másik vöröskére asszociálok. Vajon Gina is így fordulhatott szembe a pofonjaival az intézetben? Talán. Lizzy éppen eléggé sejtheti mennyire szánom ezért a vöröskét. Most pedig a jelenésben lévőt is... Egy gyereknek sem lenne szabad ilyesmit átélni... Aztán Lizzy kérdésére mégis kissé hátra maradok, és bátorítóan átfogom a lány vállát a szabad bal kezemmel közelebb húzva magamhoz. Talán egy hajszállal jobban is, mint ebben a helyzetben illene... Közben abban reménykedem, hogy a pajzsbűbájom így is kitart és mindünket véd. - Igen. Az én kicsi Vittoriám. - a hangom kedves és lágy, ahogy válaszolok, és ha Vita hátra pillant egy bátorító mosolyt kap ő is. Aztán ahogy Vita megáll és az alaksorra mutatva válaszol önkéntelenül lépek mellé, és guggolok le hozzá, hiszen már sokkal magasabb vagyok. Még a 14-15 éves énem is. - Ők a barátaid? Ne félj. Megkeresem őket, és minden rendben lesz. - egy kicsit meglepetten nézek a kulcsra és a 74-es számra. Talán először fel kéne menni az emeletre. - Előbb meg kéne keresni azokat a gyerekeket, bevárni a többieket, és együtt lemenni oda. Többen több esélyünk van.- nézek jelentőségteljesen az alagsor felé. Ha nem érkezik ellenvetés, akkor elindulok arrafelé, amerre a 74-es szobát, és azokat a gyerekeket sejtem. Ha megtalálom, akkor némi hallgatózás után belepróbálom a zárba a húgomtól kapott kulcsot...
//Protego – Pajzsbűbáj: A pajzsbűbáj az átkok kivédésére használható. A varázsige kimondása után egy halvány, aura szerű pajzs villan fel a használója előtt. A bűbáj fenntartása folyamatos koncentrációt igényel, így addig amíg azt használjuk nem tudunk másik varázslatot végrehajtani.//
ϟ"A testvér különleges része mindazon dolgoknak, mit szíveddel szeretsz."ϟ
A fiú, akit azt hiszem Alistairnak hívnak eléggé meg van zavarodva, de úgy tűnik, hogy sikerül valaminek eljutnia hozzá, mert felveszi a kesztyűt a látomással és elűzi, természetesen ekkor ellépek tőle néhány lépést, hogy véletlen se találjon el egy kósza varázslat. Szerencsére Selene eldönti a Daphne-Ginny csatát, így már csak akkor pillantok oda, amikor Alistair rohama elmúlik és észreveszem Daphne különös auráját. Ha jól gondolom ezt az egészet, neki kell lennie ennek a börtönnek az alapja, pontosabban az elméjébe vagyunk zárva, a kérdés az, hogy jobb, vagy rosszabb, ha tud erről. Figyelek Alistair-re, megvárom, míg magához tér, és ha így van, akkor újra odalépek és ugyan Daphne is odajött és fel is segíti, azért én is megszólalok. - Minden rendben van, jól érzed magad? Az arcod… - vonom össze a szemöldökömet, mert én nem láttam még hozzá hasonlót és elsőre nekem egy átok és a démonok jutnak eszembe. El is kerekedik picit a szemem, nem gondolva át, hogy ha ez az arc tényleg az “övé”, akkor ez nem lehet túl pozitív élmény, de hát én speciel még nem voltam a Nezabarban és a mi világunkban ez nem normális, szóval nekem alapvető a megrökönyödés. Felvonom a szemöldököm Daphne szavaira, hogy valaki másnak is ilyen az arca, ezek szerint én erről lemaradtam. Alapvetően az információ megosztása mellett állok mindig, szóval ahogy mellém kerül és remélhetőleg most már a lemaradt csapat együtt megindul, akkor nem tartom magamban. - Azt hiszem téged választott ki, ez a te elméd, a te rémálmod, Daphne. - fordulok a kislányhoz, aki a vadóc külsejével nyomokban sem hasonlít arra a nőre, akit a központban megismertem. Nem ítélem el, de kicsit kényelmetlenül érzem magam, hiszen ő pont azok között volt, akikről még a naplómban nem sokat írtam és úgy tűnik, hogy róla éppen lehetett volna. Milyen volt, mielőtt megismertem? Kivel dulakodott? Miért egy havas, erdős tájra érkeztünk az elméjében és… - Miért van itt egy gyermekotthon? - kérdezem halkan, ha sikerül eljutnunk az épülethez, és tapintatosan pillantok Daphnera. Talán örökbefogadták? Persze nem maradok ennél a témánál és a lelkivilágának fejtegetésénél, akármennyire érdekel és egyébként nem is vagyok rossz, az ilyen lelki nyomok összeolvasásában, inkább visszatérek arra, amit tudok. - Ha jól sejtem akkor képesek lehetünk átjutni a te elmédből máséba, olyanéba, aki gyengébb a mentálmágiákból, mert a legilimenciád adja az erőt a börtönünknek. És ha jól sejtem, ez a szőke lány, a kviddicses. Elizabeth. De a hogyant még nem tudom. Esetleg volt olyan hely, tárgy, személy az életedben, amit itt is megtalálhatunk és utat jelenthetne az Ollivander lányhoz? Menekvést? Ha nem is kijáratot... - mondom elgondolkozva, kicsit az egész olyan filozófiai, és bár a “te” mindig Daphne, olyan hangerővel beszélek, hogy mindenki más, aki itt maradt - Selene, Ginny és Alistair - halhassa és megoszthassák a gondolataikat, ha vannak. Mindig is ilyen vezető akartam lenni, aki elfogadja mások tanácsát, mérlegeli és csak azután dönt. Persze most mind egykorúak vagyunk, de a tapasztalataink nem vesztek el és Daphne fölöttem van rangban, így nem mondhatom magam vezetőnek, de ettől még nem fogom vissza magam és megosztom a gondolataimat, mert mástól is ezt várom el. - Remélem utolérjük őket. - jegyzem meg, egy kicsit elhúzva a számat, hiszen ki tudja, hogy milyen szabályok élnek ebben a világban, lehet, ha mi belépünk az épületbe egy egészen más folyosón találjuk magunkat, mint a többiek. Lehet, hogy csak egyszer lehet ellőni, de úgy érzem, hogy muszáj biztosra mennünk, így elvégzek egy auror varázslatot, hogy meghatározzam Lizzy helyzetét és a pálcám magától vezesse az utat a többiekhez, ne tévedjünk el. Aztán vagy sikerül, vagy nem.
// Auror nyomkövető varázslat - SVK: 49 pont / BBT: 34 pont, Varázserő: 27 pont //
Ami az igazat illeti, nekem se áll szándékomban itt várni a halált, de a felirat elég baljóslatú ómen ránk nézve. Hideg van, sokan rosszul lettek, mi pedig egy idegen helyre készülünk bemenni. Mégis, ha ott nem a fagyhalál vár minket, akkor talán érdemes lenne bevállalni. Bármivel megküzdök én, de az időjárás még számomra is lehetetlen feladat. Inkább benn, mint kinn. Időközben fáklyát és gyufát is sikerül találnunk, szóval a világítással már nem lehet gond. Udvariasan magam elé engedem Danyt, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjam, nem lenne érdemes vitába szállni vele. Végül Grayson professzor is csatlakozik a kis csapatunkhoz, mi pedig mögötte haladunk engedelmesen. - Ő a húgod? - teszem fel a talán ostobán hangzó kérdést, miközben belépünk az épületbe. A másik kérdésem az lenne, hogy mégis miként lehetséges az, hogy mi is látjuk a hozzá kapcsolódó szellemet, de ezt nyilván ő se tudja, szóval inkább fel se vetem. Van így is pont elég gondunk, nem hiányzik még egy rejtély, amit boncolgathatnánk. Az ismeretlen hangok hallatán megtorpanok, majd fülelni kezdek. Aligha élnek itt még emberek, szóval csakis a múlt egy szeletét kaphattuk el pont itt. Gyerekhangok pattognak ide-oda a folyosókon, néhol bizonytalanul, míg máskor határozottan. Apró talpak futása üti meg a fülemet, majd egy vörös hajkorona libben tova, majd torpan meg és villámló tekintet jelenik meg az arcán, miközben sebesen szembefordul valakivel, akit én már nem láthatok. A kislány arca nem ismerős, szóval gyorsan megcsóválom a fejem, hogy elüldözzem magam elől a látomást. Figyelnem kell! - Belle és Jimmy? - ismétlem a neveket. Semmit se mondanak számomra, de a kislány egyértelműen szellem, szóval talán az a másik két gyerek is az lehet. Az igazat megvallva, nem szívesen merészkedem le egy ijesztő hely sötét lépcsőjén, hiába vagyok griffendéles. Elvégre, a tizenhárom éves testembe vagyok zárva, kevés varázserő áll a rendelkezésemre és kiutat se látok ebből az egész helyzetből. Mindenesetre, eszembe jutnak Eileen szavai a patrónusról. A hely hangulata alapján itt is lehetnek dementorok, szóval talán nem ártana megpróbálni a dolgot. - Azt hiszem, kissé körül kellene néznünk, mielőtt lemegyünk oda – szólalok meg hirtelen, majd előkapom a pálcám és megidézem a patrónusomat. Ha sikerül a varázslat, akkor abban az esetben a jaguár könnyedén és villámgyorsan szökken ki a pálcám hegyéből, hogy utána eltűnhessen odalenn és azt tegye, amiért előhívtam. Meg kell tudnunk, mi vár ránk ott. Fogalmam sincs, mennyi mágiát használhattam el így, de inkább én, semmint Dany, Eileen vagy Paisley professzor tegye ezt. Ők nálam sokkal tapasztaltabbak, erre pedig a későbbiek folyamán igen nagy szükségünk lehet. - Nem tudhatjuk, mi van odalenn és mik a szándékai – vetem fel időközben. Talán megharagszanak rám, amiért nem bízom teljes mértékben a kislány szavaiban, de jelenleg mérlegelnünk kell. Ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor a halálunkba menetelünk. Még Gillynek se hinnék, ha a szemem előtt jelenne meg, szóval tényleg nem személyes az ügy.
Ha nem folytogatnának épp biztos, hogy szólnék a többieknek, hogy ne menjenek sehová. Azt sem tudjuk hol vagyunk, mi ez a hely és kire pontosan milyen hatással van. A legnagyobb őrültség, hogy még szét is válunk és nem várjuk be egymást, de mivel jelenleg épp folytogatnak nem igazán van rá lehetőségem, hogy utánuk kiáltsak, sőt arra sem, hogy egyáltalán megszólaljak, csak próbálom megszakítani a szorítást, hogy újra levegőhöz jussak, és közben kizárni a fejemből Bob suttogását, ami nem akar szűnni, és amitől természetesen kiver a víz. Selen segítségével végre újra levegőhöz jutok, köhögve térdelek a hóban, miközben próbálom a légzésemet újra normálisra beállítani és amikor felpillantok meglátom Alastair arcát. Bevillan a kép, összeszedem magamat és a fiúhoz lépdelek, amikor sikerül felállni. - Az arcod... az övé is ilyen volt. Ki kell jutnunk innen, különben a hely fel fog emészteni. - a kezemet nyújtom a kissrácnak, hogy felsegítsem, aztán Shannára pillantok, majd a még velünk maradt Selenere és Ginnyre. - Utánuk kell sietnünk, nagyon nem volt jó ötlet különválni. - rázom meg a fejemet. Nem tetszik, hogy nem tudjuk, hogy mit találnak, hogy mit csinálnak, hogy előre mentek. Ez nem egy olyan hely, ahol bármi jót találhatunk attól félek, innen csak kiút van, de azt egyelőre még nem tudjuk, hogy hol. Tehát, ha mindenki benne van és persze képesek már arra, hogy haladjunk a hidegben és a hóban akkor a többiek után indulok. Igyekszem kizárni a fejemből Bob gondolatát, ami most kifejezetten nehéz, hiszen pár pillanattal ezelőtt még láttam az arcát, ahogyan a hangját is hallottam. Shanna mellé sorolok be. Nem tudom vajon másképp fog-e rám nézni a jövőben a jelenlegi miatt, mármint... az utóbbi éveimben nem igazán meséltem senkinek sem a múltamban megejtett hibákról, pedig voltak bőven. Igyekeztem úgy tenni, mintha az, aki ma vagyok, az lettem volna mindig, pedig ez nagyon nem így volt, ennek épp Bob a legegyértelműbb bizonyítéka. A kezemben van egyelőre a pálcám, túlságosan kockázatos lenne varázsolni, ha aztán az adott igét nem használhatjuk újra. Jól meg kell gondolni minden egyes lépést.
Daphne és Ginny már szinte birkóznak, egyik sem tud a másikon felülkerekedni, mert Daphne hiába próbál cselezni, hogy az ujjával hajlatokba vájja a kezét, a Ginnyt megszálló rém simán lerázná magáról, de Selene viszont Daphne mellé állva leszedi róla a vöröskét, aki a hótól és a patrónustól magához tér. Daphne mellett még csalódottan megjelenik a szálingozó hóban Bob arca kirajzolódni. – Várok rád kicsi lány. Az enyém vagy! – Ginny most már jobban van, Selene patrónusa körbeugrálja őket, és kitisztítja az elméjüket, míg Alastair is jobban van, Amara alakja feloldódik az árnyak között, viszont a fiúnak kijönnek az arcán a kitüremkedések, és erről Daphne-nek már beugrik, Gabrielle arcán is hasonlók voltak, mielőtt bezárta őket ebbe az idővákumba.
Daphne már hallhatott arról, hogy vannak síkok között utazók, akiknek ilyen az arca és ez a sötét úrnő is valami ilyesmi lehet, de most már egyértelmű, hogy a nő valami ősi gonosz, akinek nem csupán a neza volt az első síkja, hanem talán a sokadik, ahol meg akarta vetni a lábát, mindig felhasználva azt, akit csak lehet. Daphne rá kell hogy ébredjen, amit már Shanna is sejt, hogy mindez a saját félelmük börtöne, a magát Daronel Deneirának, és még több néven nevező idegen lénynek a végső vacka, menedéke. Mert biztos, hogy nem ember, valami olyan vérlény lehet, amely a vámpírok és vérfarkasok őse, de vélhetően már oly régóta próbál hatalmat szerezni, hogy a hősök, akik folyamatosan meggátolják benne, már lényegesen legyengítették, ezért hát elküldte őket a saját vackába, hogy itt őrüljenek meg. Daphne-nek szembe kell néznie a saját démonaival, mert tudja, hogy csak Bobon keresztül át vezet innen a kiút.
Shanna feje már tökéletesen kitisztul, számára az égen lévő csillagok hamissága is megmutatja, hogy lássa, Daphne körül furcsa aura van, itt ő a legerősebb varázsló, akinek az elméjét a gonosz most próbára teszi, de nem az ő elméjén keresztül kell kijutni, hanem a leggyengébb varázslóén át, ott lesz a kiút. Ez pedig nem más, mint Lizzy.. De vajon hogy lehetne átjutni Lizzy elméjébe?
Lizzy, Eileen elindul befelé, a lányok találnak fáklyát, mellette pedig gyufát, tehát nem kell varázslat a fényhez. Az árvaház teljesen elhagyatott, sötét, korhadó folyosóin mégis mintha gyermeksírás, üvöltés hallatszódna. Mintha látnák is, hogy egy vöröses tincseket viselő kislány szaladna egy kopaszodó férfi elől, hogy aztán dacosan lefékezzen, és szembeforduljon a pofonjával. Daphne lehet? A látomás végül elenyészik. Eileen keresi az irányt, de úgy érzi, mintha maga a hely lenne ellenük. A Danyt és Graysont kísérgető kopasz, macis kislány az alagsor felé mutat. – A kút. De jobb lenne, ha a két gyereket is magatokkal vinnétek. Félnek. Belle és Jimmy régóta itt senyvednek. Ők is megpróbálták egykor legyőzni, de rajtuk kívül mindenki meghalt. Ők még élhetnek, lehet esélyük a normális életre. – Feleli bágyadt mosolyal válaszolva az apja és a bátyja kérdésére. A kút Vittoria szerint a lépcsők legalján van, ám apró öklével egy kulcsot ejt Dany kezébe, amin a 74-es szám van, ott lehet a két életben maradt gyerek.
Minden nyelv, minden szomorú szava közül a legszomorúbbak ezek: "lehetett volna!"
Az elején olyan jól ment a helyzetkezelés. Már legalábbis ahhoz képest, hogy a társaságból a legfiatalabb és a legtapasztalatlanabb vagyok. Az, hogy a Sötét Nagy Úrnő képbe került és a Neza egy szelete egy rövid időre megmutatkozott... Nos eddig tartott a helyzetkezelési képességem meg a szerencsém. Szerintem még sosem éreztem olyan intenzíven ezt amit most. Vagy villám sebességgel elcsapongtam róla, és bár egyenlőre marhára nem tartok ott, biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben, tutira nem fogom a szőnyeg alá söprögetni a szemetet, mert ez valami rettenet! Inkább megélek mindent úgy ahogy van, akkor és ott, nevezzenek érte bárminek! A fogadalmakig azonban még nem jutottam el, egyenlőre a fák között felbukkanó Amyt látom meg. A nővérem láttán azonnal fel akarnék állni, de mikor meglátom, hogy valami nincs rendben, már késő. Valamiért azonnal ott motoszkál bennem a tiltakozás, hogy de ez nem lehet Amara! De az előzők miatt nem tudok felülkerekedni. Amara ujjai a nyakamra fognak nekem pedig minden izmom megfeszül, az egészségesen túlmenően annyira, hogy össze is roskadok tőle majdnem, kisebb nagyobb izomtónusokkal karöltve, de inkább közelebb a tehetetlenségig befeszült állapothoz meg az ájuláshoz. Mintha valaki azonban beszélne hozzám, és mikor haloványan áthallom a szavakat, egyetlen dologra próbálok összpontosítani. Előkerül a pálcám és a lidérc-Ami szívének szegezem. - Comikulissimus! - vicsorgok az erőlködéstől hogy ki tudjam mondani, ami valószínűleg nem is fog sikerülni, mindenesetre az elmémben ordít ez a varázsszó amihez társul is egy kép. Mégpedig amint Amy visszaprüszköli a tejet az orrán. Egy viszonylag régebbi emlékhez társul az kép, amikor ebédnél annyira nevettettük egymást, hogy szegénynek vissza jött a tej az orrán és telibe porlaszotta apát. Ebbe kapaszkodom minden megmaradt lélekjelenlétemmel.. Nem is nagyon tudnék olyan pajzsvarázslattal villogni mint a többiek. A patrónusom még nem öltött teljesen alakot, és a nonverbális sem megy még csípőből, de hátha ez most működni fog legalább egy kicsit.
///Comikulissimus: Mumus elleni varázslat A mumus azzá változik, amitől a varázslat elvégzője legjobban fél. Ezt változtatja át egy vicces szituációra a varázsige, amitől a mumus hatalma megtörik.
Egy pár pillanatra tényleg elájulok, de ahogy az arcomhoz ér a hideg, szinte kipattannak a szemeim. Az emlékkép is visszaszáll oda, ahol az emlékeket tárolják az emberek. Mély levegőt veszek és nagyon örülök, hogy kissé tisztult az agyam. Még kicsit szédelgek, de lassan kezdem érzékelni a világot körülöttem. Kezdve a hideggel, folytatva a hangokkal és a képpel. Ijedten nézem a fennálló helyzetet, ahogy két kislány eléggé halálosan verekszik előttem. Sosem voltam nagy harcos, de a bátyám tanított egy-két fogást. Például azt, hogyha valakinek célzottan, teljes erőből a hajlatába vágsz, akkor a csatlakozó izmok teljesen összerándulnak. Úgyhogy a legkisebb energiabefektetéssel igyekszem még kicsit közelebb menni és teljes erővel a tenyerem élét Ginny egyik könyök hajlatával megismertetni. Remélem el van annyira foglalva az ismeretlen lánnyal, hogy sikerül véghez vinnem a tervet. Így nem sérül tartósan, de a fájdalom segíthet kitisztítani a fejét. Amennyiben sikerül szétszedni őket, csatlakozunk a többiekhez. Ha Ginny hagyja akkor segítek is neki, akár havat is dobok az arcába, ha kell. Az újra összevergődött csapatban van egy picike lány is, akin meg is lepődhetnék, de fáradt vagyok hozzá. A patrónus idézéshez is, de bevállalom a csapatért. Ha egyáltalán sikerül megidéznem, akkor is alaktalan, mint egy pajzs, de legalább van. A menetelés remélhetőleg így zökkenőmentes lesz, ellenben azonnal megmakacsolom magamat, amikor meglátom a nevemet. - Ne menjünk be, ez tuti nem jó jel. – Rázom a fejemet ijedten, mint aki szellemet látott és hanyatt-homlok menekülne innen, akkor is, ha az a biztos megfagyást jelenti. Lehet egy újabb látomás csak ez és nem a valóság?
