2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Leslie McGregor Születési hely és dátum: Lawrence, Kansas, 1975. január 6. Csoport: Alvilági Patrónus: Róka Foglalkozás: Életművész Képesség: Született vérfarkas (hivatlos kiskapu) Mágikus adottság: - Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Rúnaismeret - kiemelkedő, Sötét Varázslatok Kivédése - kiemelkedő Kihez tartozol: Lorelai, Dane, Peter és a Dane sztori többi szereplője
Jellem: A legtöbb ember jellemét a körülményei határozzák meg, ez nálam is pont így volt, csak az én körülményeim eléggé hogy is mondjam érdekesek voltak. Nem csoda talán, ha nem lettem éppenségge legy kedves kislány. Nem, senki sem születik számítónak, gonosznak és ki tudja még milyen buta bélyegeket sütöttek rám az évek folyamán. Nem mondanám azt, hogy gonosz lennék, inkább csak vannak céljaim és a céljaimat minden áron el akarom érni. Egész életemben azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, hogy tudjátok _úgy_ nézzenek rám, de valahogy ez soha sem történt meg. Úgy neveltek, hogy titokban kell tartanom azt, aki és ami vagyok és nem mondhatok el mindent az embereknek, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tenni az életben maradásért, hogy a magunkfajtákat nem szívesen látják sehol sem. Tudjátok, ha egy gyereknek már egészen kis korában fel kell nőnie és meg kell tanulnia ezeket az alapvető szabályokat és ha a szülei úgy nevelik, ahogyan engem akkor azért elég nehéz átlagosnak, talán mások azt mondnák normálisnak lenni. Na jó persze nem foghatok mindent a szüleimre, ennyi erővel elég lenne elmennem egy dokihoz, aki rendbe teszi a lelki világomat. Én egyszerűen ilyen vagyok. Vannak, akik másokhoz képest nagyobb életösztönnel, elhivatottsággal, céltudatossággal rendelkeznek és talán bizonyos esetekben az ilyen emberek úgy gondolják azért, hogy elérjék, amit akarnak, amire szükségük van megtehetnek... bármit.
Kinézet, megjelenés: Szőke haj, kék szemek, átható tekintet, bájos mosoly. Első ránézésre akár azt is hihetnéd, hogy minden rendben van velem, hogy rendes lány vagyok, egy kis kedves szöszi és ennek pont ez a lényege. Ha eleve riasztó lenne a külsőm, akkor nehéz lenne megtévesztenem másokat, így viszont azért jóval könnyebb dolgom van. A magasságom átlagos, nem mondanám magamat sem magasnak, se alacsonynak egy átlag nőhöz képest. Az alkatomra is ugyanez mondható, bár persze fizikailag jóval erősebb vagyok a képességeim miatt, mint aminek elsőre kinézek. Az öltözködésem helyzetfüggő, nem vagyok válogatós és nem riadok vissza attól sem, hogy kihívóbb ruhát vegyek fel, de szeretem a lezserebb darabokat is. Azt hiszem tényleg első ránézésre átlagosnak tűnök, de mégis ennek ellenére, ha rám nézel jó eséllyel lesz valami majd ott, ami megfog vagy jó, vagy rossz értelemben. Nehéz rám nem emlékezni.
Előtörténet: Az életem nem mondanám, hogy átlagos és zavartalan volt. Persze egy átlag külső szemlélő számára ebből nem sok látszott soha sem. Nem egyszerűen felnőnöd úgy, hogy már egészen gyerekkorodtól kezdve tisztában vagy azzal, hogy ki vagy, mi vagy és persze mire vagy képes, vagy leszel. A szüleim vérfarkasok, ez adott ha egyszer én is így születtem és nem is csekély adottságokkal. A szüleim, akik nem ugyanazok, mint a húgom szülei. Testvérek vagyunk ugyan, csak épp féltestvérek, amiről ő természetesen semmit sem tud. Az anyám nem az a családcentrikus valaki, az apám pedig hát hogy is mondjam nem az a tökéletes férj alapanyag. Hogy a mostohaanyám mégis miért döntött úgy, hogy ennek ellenére vele marad na arról gőzöm sincs. Szóval apám vérfarkas, így ez már egyértelmű lehet, ahogyan az anyám is, bár én inkább mondanám nevelőnőnek, mert sosem viselkedett anyaként, de sosem lépett ki végleg az életemből. Az apám bevallása szerint csak is a miatt születtem, mert ők mindketten farkasok és puszta ösztön hajtotta őket egy teliholdas éjszakán, amikor megfogantam. Talán a mostohaanyám ezért volt hajlandó szemet húnyni a férje félrelépése felett, de ez mindig is mérgezte a kapcsolatukat ezzel is tisztában vagyok a húgommal ellentétben. Tehát a mostohaanyám úgy döntött annak ellenére, hogy nem az övé vagyok mégis vállalja a nevelésemet, de lássuk be ez azért nem alakít ki olyan őszinte anya-lánya kapcsolatot, mint amilyen az ember várna. Arról nem beszélve, hogy az anyám azért időnként betoppant, főleg amikor épp kedve volt és vele kellett tartanom néhány napra, volt hogy hetekre már egészen kiskoromtól fogva, ugyanis 4 éves koromban nem sokkal a húgom születése előtt megpróbálták elmagyarázni nekem, hogy mi is vagyok, mivel akkor már kezdtek előjönni a képességeim egyes részei, bár a telihold még nem hatott rám teljesen. Szóval az anyám tanítgatott, ő volt velem az első átvátozásom alkalmával is mindössze 8 évesen. Igen sok mindent megtanultam az évek során, ahogyan azt is nagyon jól láttam, hogy a húgom milyen kapcsolatot alakít ki anyával. A kedvessége, a nyitottsága, hogy ő nem ment el időnként otthonról egy nővel, aki a túlélési ösztöneit csiszolgatta... na igen elég mások lettünk mi ketten. Technikailag sosem volt anyám. Nem panaszkodás, ez puszta tény. Az igazi inkább valamiféle tanító volt, a mostoha pedig nem tudott úgy igazán a sajátjának tekinteni. Persze amikor a húgom megszületett éveken át ment a félsz, hallottam nem egy veszekedésüket, hogy Lorelai vajon vérfarkas lesz-e, hogy az apám génjei kiütköznek-e majd rajta. És persze újra és újra felmerült a nevem, az anyám és lássuk be egy ilyen félrelépés azért nem minden esetben múlik el nyom nélkül, főleg hogy én tisztában vagyok vele, hogy apám nem volt teljesen őszinte sosem a mostohaanyámmal. Hát igen nem volt a legjobb nevelő jellegű tette, amikor anyámhoz vitt és hát ja láttam őket. Nem is egyszer, amiről persze a mostohaanyám nem tudott, vagy nem akart tudni? Magam sem tudom, de apám megesketett, hogy nem mondom el neki és elmagyarázta, hogy majd érteni fogom, amikor idősebb leszek, hogy ez puszta ösztön. Nem tehet róla, csak a farkas, ami benne él, ő anyámat akarja, de ő emberként meg a mostohaanyámat. Nem tudom, felnőtt fejjel átgondolva szerintem csak gyáva volt döntést hozni, hogy kit választana és épp annyira vonzotta a vad állatias lét, mint amennyire a nyugalmas, átlagos is a mostohaanyámmal és a húgommal. Nem mondom, hogy hibáztatom e miatt, szimplán csak egy nagy marha volt. A mai napig nem értem, hogy mégis mi vonzhatta abban az unalmas és átlagos életben. Ezért is léptem le 14 évesen az anyámmal, mert nekem cseppet sem tetszett. Megmutattak, megtanítottak valamit, ami izgalmas, ami szabad, ami jobb és mégis azt várták, hogy azt mutassam mások felé, hogy átlagos vagyok? Micsoda marhaság! Már az is önmagában véve igazságtalan, hogy a magunk fajtáktól tartanak, hogy korlátoznak, hogy nem teljes jogaink vannak, mint egy embernek, hanem korlátozottak, mert valahol a varázslények és az emberk között húzódunk meg, mindkettő, de egyik sem alapon. Eszem ágában sincs olyan életet élni, mint az apám. Akármennyire is ragaszkodott ehhez a látszathoz. Na persze a mostohaanyám nem bírta ezt a végtelenségig. Tudom-tudom az édes kis Lorelai szemében én voltam az, aki közéjük álltam, aki szétugrasztottam őket. Végül is valamilyen szinten igaz, hiszen az anyám miattam bukkant fel időnként újra és újra, ahogyan az apámat is ez emlékeztette mindig arra a szabad és gondtalan életre, ahol nem a számlák és a gondok az elsődlegesek. Szóval, ha úgy vesszük részben az én hibám is, hogy szétmentek, de hogy nem tettem ezért szándékosan... Na jó legyünk őszintén, időnként azért voltak rosszabb napjaim, amikor odaszútam nekik, apámnak, hogy gyáva, a mostohaanyámnak, hogy unalmas és átlagos, nem úgy, mint az anyám, na de egy tinédzsertől ez nem olyan nagy bűn, mind mondunk dolgokat, amiket nem biztos, hogy komolyan is gondolunk. Akkoriban talán még nem is gondoltam gyerek fejjel mindent komolyan, azóta megjött az eszem. Persze már látom azt is, hogy az anyám se sokkal különb, ő se játszott nyílt lapokkal, nem vállalt fel engem sem, az apámat sem, csak szórakozott azt hiszem. Nem is olyan meglepő, ha néhány évvel ezelőtt levedászták. Nincs is már rá szükségem. Elcseszte... én nem fogom, még akkor sem ha annak a kis mitugrász Greenwoodnak az apja annyit szaglászott a házunk körül és szerintem mindig is sejtett valamit, de ugye a sejtés az ég világon semmire sem elég.
