2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Várok és várok, persze nem tétlenül, mert közben böngészem a dolgokat a polcokon. Nem tudom, hogy mi történt, csak egy szimpla szakítás, vagy annál azért komolyabb, de adok neki esélyt efutni, ha nem akar róla beszélni, hiszen sosem voltunk igazi legjobb barátnők. Ha nincs közöm hozzá, ám legyen. De végül csak-csak válaszol, én pedig érdeklődve vonom fel a szemöldököm. - Ahha. - válaszolok csak ennyit, elkönyvelve, hogy akkor előbb jött a költözés híre és aztán szakítottak. Mondjuk kicsit durva is lenne, ha szakítás miatt költözött volna el, hiszen éppen abban a korban vagyunk, hogy mindenki kavar mindenkivel és a “szerelem lángja” hetente ég ki és lobban újra valaki teljesen más irányába. Ha mindenki elköltözne csak mert nehéz volt a szakítás jó nagy népvándorlás lenne. Mikor átvált egy komolyabb hangra, akkor megállok, visszateszem az éppen kezem ügyébe került kamu sörös korsót, és kicsit felvonva a szemöldökömet hallgatom végig. Éppen annyit mond el és úgy, hogy hiába mondja azt, hogy nem szeretne erről beszélni, nem valószínű, hogy secperc annyiban tudom hagyni, pedig tényleg azt akartam. Ha nem akar róla beszélni ne beszéljen, de azzal, hogy ennyit elmondott… Lehet, hogy még is csak akar beszélni róla, csak nem tudja hogyan és kivel. - Megcsalt az a kis hülye? Vagy még is milyen lelkiismeret meg tettek, meg felelősség és következmény? - kérdezek vissza, ráncolva a szemöldököm. Nagy hülye lenne André, ha ilyennel bukná el Moirát, de hát… előfordulhat. Mondjuk úgy, hogy nem csúnya a srác, végül is elég sokan sorban állnának hozzá asszem. Mi mindig kizárólag barátok voltunk, de azért szemem nekem is van, látom, ha utána fordulnak a csajok. És még most, a világfájdalmas képével is előfordul. Ha erre már végképp nem válaszol, mert elege van ebből, ám legyen, én megpróbáltam meghallgatni. akkor beszélhetünk olyan egyszerű dolgokról is, mint a karácsonyi ünnepek, meg az ajándékvásárlás. Bár már ennyitől is tudom, hogy ahogy elkezdődik újra a tanítás, Andréval lesz egy beszélgetésem, ha Moira nem is adja meg magát, André megfogja. Mert ő rontott el valamit, de nagyon.
Már vártam, hogy mikor kérdez rá a dologra nyíltan és őszintén, hiszen ő nem volt annyira finomkodó, mint mondjuk más. Nem tudom, hogy hirtelen mit felelhetnék a kérdésére vagy mit kéne mondanom, hogy mindenkinek jó legyen. Visszaemlékezni sem akarok arra, hogy mi történt, így leginkább gondolatban arra próbálok koncentrálni, hogy Mason mennyire segítőkész volt és milyen jól kirántott engem a csávából a segítségével. Tényleg csak miatta tudtam megírni azt a dolgozatot, amire aztán a legjobb jegyet kaptam. Örültem, hogy megtudhattam a véleményét és ki is találtam a legjobb ajándékot neki, amit adhatok. Tudom, hogy mi a kedvenc sárkánya, arra gondoltam, hogy arról készített szép festmény. De egyszer választ kell kapnia és talán itt lenne az ideje, hogy elmondjak neki pár dolgot. Hogy mit kéne mondanom neki pontosan? Nem tudom... nagyon nem. - Nem én szerettem volna elköltözni, hanem a szüleim. És igen, mikor már elköltöztünk akkor nem voltunk egy pár. - mondom neki nagyon. Arra, hogy André megszakította a barátságát azokkal a srácokkal... Ezek szerint megjött az esze, csak kár hogy nem akkor, amikor kellett volna. Ha az egész dolog nem történik meg, akkor minden más lenne. Akkor még mindig egy pár lennénk, akkor nem Angliában élnék idegenek közt. De hát minden megtörtént... Sóhajtok egyet. - Figyelj Ninon. - nézek mélyen a szemeibe és sóhajtok egy újat. - Nem szeretnék erről beszélgetni. André nagyon elbaszta a dolgokat és mi már sosem békülünk ki, nem nekem kell elszámolnom a lelkiismeretével és nem is neked. Vállalta a tetteiért a felelősséget és tudja a következményeket. - ennyivel próbálom lezárni ezt a beszédtémát és tudom, hogy nem fog tovább kérdezősködni. Remélem nem is akar erről majd tovább beszélgetni, semmi kedvem Andréról dumálni. Haragszom rá, nagyon is haragszom...
Én nem vagyok annyira meglepett vagy megszeppent a dologtól, de talán azért, mert ezúttal nem én voltam az, aki lelépett és új életet kezdett, hanem ő. Ha mondjuk az én múltamból kerülne elő valaki, aki más néven ismer, évekkel ezelőttről, na, akkor le lennék fagyva én is. De így nincsen para. Mondjuk azon kívül, hogy mi történhetett közöttük Andréval. Úgy tűnik, hogy folytatni akarja a beszélgetést, így behúzom abba a kiszemelt boltba, amiben nézelődni akartam. Szeretek mozgásban lenni beszélgetés közben is, valahogy felpörget, energiával tölt el. Persze van, amikor jó ledögleni egy sarokba, de most feladatom van, találnom kell valami nem ciki, nem gáz, nem uncsi ajándékot. Picit elmosolyodom, amikor reagál a topdívás megjegyzésemre, főleg azért, mert az én szememben már ő is majdnem oda tartozott. Jó, nem volt a körbeugráltak között, de a kecses kis francia mivoltja, az RSG-zés, a nőciskedés, még most is a vörös rúzzsal… Nos, ha egymás mellé állunk, azért mindenki látja a különbséget. Én általában valamilyen rockbandás pólóban vagyok, ha tehetem, és távol álljon tőlem a rúzs, a smink kifullad a vastag fekete szemceruzánál. Lehet magától követ, lehet meg kell hozzá fognom a kezét és húzni, akármelyik is, én cétudatosan bevágok egy ajándékos-partis boltba és elkezdek a sorok között szépen lassan sasszézni. Vannak emberek rendesen, nem én vagyok az egyetlen, aki utolsó pillanatra hagyta a dolgot. - Sose voltam egy finomkodó kisasszonyka, ezt te is tudod, így megkérdezem élesbe. Azért szakítottatok, mert elköltöztél, vagy azért költöztél el, mert szakítottatok? Mi a franc történt, hogy ilyen búval baszottak vagytok? André még néhány haverjával is jégre tette a kapcsolatát, olyan magányos, mint valami kidobott szülinapi kölyökkutya. - mondom a vállam felett félig felé fordulva, félig még mindig a polcok lerabolt, szegényes felhozatalát figyelve. Nem tudom, hogy hogyan fog reagálni, kiakad, hogy semmi közöm sincs hozzá, vagy ilyesmi, de felkészülök a legrosszabb eshetőségre is, hogy kellemetlen neki és faképnél hagy. Nem voltunk soha a legjobb barátok, André barátja voltam és így ismerkedtünk meg, bár tényleg tudni szeretném, hogy mi történt közöttük, mi ez a feszültség, ez a dráma. Átfut rajtam egy kósza gondolat, hogy egy éles váltással rákérdezzek ő mit vett az apjának, de talán ez már érzéketlenség lenne. Várok még két percet vele, legyen.
Még mindig nagyon meg vagyok lepve, hogy vele találkoztam össze, bár inkább örülök neki, hogy nem az exemmel sikerült találkoznom. Andréval nem tudnék mit kezdeni, azonfelül hogy elmenekülök előle és próbálnám elfelejteni, hogy valaha is találkoztam vele. Az egy olyan sokk lenne, mely most nem hiányzik az életemből. Vajon miket írhatott? Néha megfordul a fejemben, hogy fel kéne nyitnom a leveleket, de nem hiszem hogy ez lenne a legjobb döntés. Mit írna benne? Bántja a dolog? Fáj neki? Új esélyt akar? Megbánta az egészet? Megváltozik? Ettől még a múlt... nem fog változni, semmi sem lesz más, mint amilyen most. Mindent elrontott és tönkretett, mindent, amit nem kellett volna. A hónapok alatt épített bizalmamat és szerelmemet másodpercek alatt rombolta porig. Hasonló véleményen vagyunk, hiszen ő sem tudja, hogy miért olyan menő a kviddics. Persze értem én a metódust és a menetet, csak szimplán nem értem értelmét a játéknak, legalábbis én nem tudnék játszani. Teljesen máshogy vagyok szokva. Olyan idegen nekem ez az egész. - Örülök, hogy ebben nem vagyok egyedül. - felelem végül neki. Figyelek rá, amikor elkezdi mesélni, hogy milyen is a hatodév az iskolában, de várható válasz volt, hiszen nem sok mindenben más, mint az előző év. Nagyon hiányzik az iskola, bárcsak újra oda járhatnék, de sajnos nem tehetem meg, mert nem engednék a szüleim. Így jobban belegondolva annak is örülhetek, hogy elengedtek a nagyihoz egyedül. - Ennek örülök, mindig is idegesítőek voltak a dívák, bár... A fiúkat csodálom, ők amúgy is lassabban érnek, mint mi. - de tényleg... Annyira máshogyan vannak bekötve, mint mi lányok. Nem is értem, hogy miért nem tudnak előbb megkomolyodni, mintha fájdalommal járna vagy nem is tudom, hogy hogyan mondjam. Csak bólintok a következő kijelentésére. - Igen, sajnos lassan mindenki felnő és magunk mögött hagyjuk a gyerekkorunkat. - lassan oldalra pillantok. Semmit sem változott ez a város, még mindig nagyon sokan sétálnak erre és talán még többen, mint utoljára láttam. Franciaország szép hely és Marseille különösen szép, legalábbis szerintem. Kezdtem reménykedni, hogy nem fogja őt szóba hozni, de hamarosan kimondja a nevét és pedig megdermedek. Valahogy pusztán kimondva a neve is rossz... Szépen visszaemelem a pillantásomat rá, bár nem tudom, hogy mit mondjak neki és mit kéne mondanom. Ezek szerint André semmit sem mondott neki, nekem pedig nincs meg a jogom ahhoz, hogy elmondjam Ninon-nak mindezt. Biztosan tönkremenne a barátságuk. - Nyár óta nem beszéltünk és nem is találkoztunk. Nem tudom, hogy mi lehet vele. - ennyit mondok mindösszesen.
Lehetek én akármekkora világlátott utazó, akkor se tudok a gondolataiban olvasni, hogy mi történt, de azt látom, hogy valahogy olyan más. Nem mosolyog, nem fesztelen, talán még a szeme is karikás, vagy nem sikerült elsminkelnie teljesen, vagy éppen meg se próbálta. Megtartja azt a veréb súlyomat, amin csak a vastagtalpú cipőim szoktak dobni. Tipikusan a negyven kiló vasággyal fajta vagyok, karcsú alkat, elől-hátul lapos, inkább olyan vagány tomboy vagyok, egy fekete kontúrral a szemem körül, és ha valakinek így tetszem, az király, ha nem, akkor húzzon a sunyiba leginkább. - Áh, a kviddics mindenhol menő. Bár azzal egyetértek, hogy nem tudom miért. - ütöm el a témát egy mosollyal, mert sosem voltam annyira aktív a közösségi dolgokban, hogy akármelyik sport-csapathoz csatlakozzak, akár kviddicsről, akár RSG-ről legyen szó. A Drumstrangban ugyan megtanultam a botforgatásos dolgokat, de azt is csak azért, hogy néha játékból (vagy nem játékból?) gyepálhassak bunkókat. - Ugyanolyan, mint az ötödév. Na jó, kicsit más, azt hiszem kezdenek megkomolyodni az emberek, tudod már azt hiszem a top dívák is kezdenek kinőni a hülyeségükből, a srácok se szó szerint kergetik a szoknyákat, hogy lehúzzák hülyeségből, meg már kiléptünk végre a “két szerelmes pár, mindig együtt jár”-ból, hála az égnek. - mesélem, nincs miért rövidre fognom a mondandómat, hiszen szabadra lettem engedve, miért is ne beszélgetnék Moirával. - Végül is nemsokára felnőttek leszünk mind. - toldom hozzá, aztán az egyik bolt felé biccentek, ahol éppenséggel ilyen vicces ajándéktárgyakat és bulis marhaságokat árulnak és persze így karácsonykor tömve van, de basszus, valamit muszáj lőnöm apámnak ami túlmutat a zoknin. Remélem, hogy velem jön, de ha mondjuk nagyon ellenkezik, akkor nem fogom karonfogva berángatni magammal, hanem kint maradok vele beszélgetni, legrosszabb esetben később kap apám… nemzoknit. - André is furcsa, mint te. - bukik ki belőlem a kegyetlen őszinteség, ahogy szemérmetlenül az arcába bámulok, abba az arcba, ami most egy fikarcnyit se mosolyodott el, pedig hónapokkal ezelőtt André mellett nem egyszer aposztrofáltam volna mosolylánynak, szinte már nyálasak voltak. Na jó, nem szinte. André csapta neki a szelet rendesen.
Egyesek azt mondják, hogy nincsenek véletlenek, szerintem vannak és okkal vannak véletlenek. Szeretném betudni ezt a találkozást véletlennek Ninonnal, egy szerencsétlen véletlennek. Bárkivel szívesen összefutottam valaki mással, jó persze, Andréval nem futottam volna össze szívesen. Valahogy kicsit fáradtnak érzem magam lelkileg az elkövetkezendő beszélgetéshez, biztos vagyok benne, hogy ráfog kérdezni, hogy miért mentem el és én nem akarok rá válaszolni. Nem is akarom, hogy ez az egész André dolog szóba jöjjön, valahogy még gondolni sem akarok rá mostantól, el is felejteném... Persze erre is van megoldás, de ez is formálja az életemet, személyiségem és a gondolataim, nem kéne elfelejteni. Megtartom őt, szerencsére a fizikumomban semmi sem változott, még mindig ugyanolyan fitt vagyok, amint amilyen RSG alatt is voltam. Tehát tényleg könnyedén megtartom Ninont. - Igen, én vagyok Ninon. - mondom neki kedves hangon, bár mosolyommal nem tudom ezt jelezni felé, hiszen nem tudok mosolyogni még mindig. Szeretnék elmosolyodni, szeretnék úgy mosolyogni, mint ahogy régen is tettem, de nem megy, mintha az elmémben lenne egy gát ezzel kapcsolatosan. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megfordul a fejébe, hogy miért léptem le és hagytam el az állítólagos páromat. És igen, jönnek is a kérdések, amiket vártam már, de szerencsére még nem szerepel közöttük az a mostoha. Nem is tudom, hogy mit feleljek a kérdésére, nem tudom hogy milyen is a Roxfort valójában, ennyi hónap alatt még nem igazán ismertem ki. - Teljesen más, mint itt. Nekem kissé fura, hogy ott a kviddics a menő, nálunk pedig az RSG volt. - mondom neki és pillantok a szemeibe, majd persze ellépek a járkálók elől és mellé állok. - És nálunk mi a helyzet? Milyen a hatodév? - kérdezem tőle és hiába próbálok elmosolyodni, az valahogy még mindig nem megy. Kezdem magam kicsit rosszul érezni e miatt, annyira könnyen ment, most mégis olyan elképzelhetetlen ez az egész dolog.
Hatodik év, és még mindig a Beauxbatons-ban. Ez már igazán hosszúnak számít, ha azt nézzük, hogy kiskoromban állandóan költöztünk, a 11-et betöltve pedig csak két évet maradhattam a Drumstrangban, mert utána újra költöznünk kellett. Nem tudom, hogy miért vagyok most ilyen szerencsés, de nem kényelmesedtem bele a dologba, ha apa azt mondja holnap, hogy na költözés, hát pakolok és megyek. Persze azért ha már három éve szokom a környezetet, meg barátkozok, kicsit nehezebb az egész, mint amikor csak ketten voltunk apával a világ ellen. Marseille nem olyan patinás kerületében tengetjük most a mindennapjainkat, élvezzük az együtt töltött időt, a karácsonyfa állítást, még ha csak egy apró is van. Persze mikor az ember hónapokig távol van az apjától egy bentlakásos iskolában, utána furcsa null huszonnégyben együtt lenni. Furcsa, és néha teher is, hiszen újra meg kell ismernünk egymást, legalább is engem nehéz követni, elmegyek úgy, hogy csak acélbetétest vagyok hajlandó felvenni és inkább vagyok egy lázadó tini, aztán visszajövök úgy, hogy nem is olyan szar dolog a smink - na azért ki nem fordultam magamból, az erős, fekete szemceruzáról beszélünk - és a pasikkal se csak haverkodni lehet. Mivel mára elég volt a halál unalmas szókirakós négy nyelven, elmentem sétálni egyet, hogy még utolsó leheletemmel találjak apának valami kreatívabb ajándékot a zokninál. Általában könnyen szoktam suhanni az emberek között, vagy ha nagy a tömeg, akkor átmegyek dömperbe, most még is más koppan nekem és billent ki az egyensúlyomból, ugyan esésig nem fajul a dolog, de reflexszerűen kapok a keze után, hogy visszaszerezzem az egyensúlyomat. - Moira? - ráncolom fel a homlokom, mintha egy furcsa visszhang lenne, válaszolva az ő “Ninon?” kérdésére. A csaj egy csöppet megváltozott, valahogy más, mint volt, de még így is nyilván felismerem, hiszen André eléggé sokáig csapta neki a szelet, össze is jöttek, aztán… Aztán elköltözött hipp-hopp. Nem tudok semmit arról, hogy mi történt közöttük, áldott legyen ez a tudatlanság, de sajnos kíváncsibb vagyok annál, hogy így is maradjon. - Hát te? Azt hallottam, hogy elköltöztetek Angliába, vagy ilyesmi. Milyen az a híres Roxfort? - kérdezem lazán, természetesen franciául, hiszen világ életünkben franciául beszéltünk. Érződik még egy kis akcentusom, de elképesztő gyorsasággal vagyok képes nyelveket tanulni, így amikor harmadikban a Beauxbatonsban kezdtem, mindenki simán bevette, hogy félvér francia vagyok és még bele kell jönnöm. Hát belejöttem, a franciákon kívül senki se szokta észrevenni, hogy valami bibi van.
Nem mondhatnám, hogy elfáradtam volna az iskolában töltött időtől, de azt sem, hogy nem viselt meg valamennyire. Fura volt és hiányzott a régi iskolám, hiszen én itt nem tudok érvényesülni a kviddicsben, nem is szeretem azt a sportot, mármint... nézni és szurkolni a csapatomnak igen, de úgy hogy játsszam, úgy már nem. Hiányzott az RSG és hiányzott a balett, ahogyan hiányzott a nagyi, Veronique és Victorie. De nem szerettem volna eljönni a nagyihoz eleinte, féltem, hogy olyan emberrel találkozom, akivel nem igazán szerettem volna. Még mindig nem bontottam fel André nekem írt leveleit és szerintem nem is fogom, csak még nem tudtam magam elszánni, hogy a tűzre dobjam őket. Biztosan azt írja le, hogy mennyire sajnálja és mennyire szégyelli magát a tettei miatt, de ez nem kárpótol engem a dolgok miatt... Ezzel nem fog semmissé válni a múlt és a tettei. Félek attól, hogy a nagyi miket fog tőlem kérdezni és attól is félek, hogy miket fog nekem mondani, de biztosan nem fog olyanokat, mint az anyám... Anya szerintem nem érti és nem is akarja megérteni, hogy mit érzek. De nem is próbálkozom meg vele, nem is szeretnék nagyon otthon lenni, szóval lehet bepróbálkozom a nagyinál, hogy had maradhassak nála egész szünet alatt. Miért töltsem a karácsonyt két olyan emberrel, akik azt hiszik, hogy terhes vagyok és... Mindegy, nem akarok most ezeken gondolkodni. Legszívesebben elköltöznék, de nem tudok hova és nagyon nincs, sőt. Nincs is olyan barátom,akivel szívesen összeköltöznék, mert itt más a helyzet, itt lenne. Talán kéne nekik írnom pár levelet, hogy megjöttem és szívesen találkozom velük, mármint a barátnőimmel. Végül sétálok a fő utcán okosan és ügyesen kikerülve az embereket, főleg a férfiakat, ügyelek, hogy nem érjek senkihez. Tudom, ez amolyan hülyeség, amit kiváltott belőlem az eset, de nem tehetek róla, fizikai fájdalommal jár a férfiak érintése, mintha forró vasat nyomnának a testemhez. Hiába próbáltam ügyelni, valakinek így is sikerült nekimenni. - Ne haragudj, figyelmetlen voltam. - majd fordulok a szerencsétlen lány felé, akit segítek felsegíteni, ha engedi, de... mikor meglátom az arcát, akkor leblokkolok és próbálom elhitetni magam, hogy nem vele futottam össze... - Ninon? - ő votl Andrénak az egyik legjobb barátja, nincs vele rossz viszonyom, sőt. Egészen jóban lettünk a vége felé, csak nem tudom, hogy mennyit tud és egyáltalán mit tud, hiszen nem hiszem, hogy André elmondta volna neki a dolgot.
| Clothes
