2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A millennium következménye, miszerint kivonták a Roxfortból szeptember elejéig és erre az időre a pálcájától is megfosztották, jócskán átrendezték a megszokott mindennapjait. Ami egyfelől kifejezetten építette, másfelől épp annyit el is vett belőle. Visszatértével megannyi utómunkája akadt, amivel se nem gondolt, se nem álmodott. Horatius helyettesítette, visszatértéig, az öreg azonban éppen csak annyira látta el a feladatát, hogy kényelmesen tespedt termetén ne üssön maradandó jegyet a megerőltetés pörölye. Elismerte ugyan Lumpsluck érzékét az emberekhez. Mindig is tudta mikor és hogyan pozicionálja magát és a kiválasztott kis kedvenceit. De kiváltképp utálta az épp csak tevékeny embereket mindig is. Vagy csinálja rendesen, vagy sehogyan! Visszatértével az öreg távozott az iskolából és újra nyugodt nyugdíjas éveit élvezheti, a cukrozott ananászkarikáival együtt. Cserébe Perselus újult erővel vetette bele magát az elmaradások adminisztrálásába, teljes leltárazásba és a felforgatott, meglazított tanítási módszerek felszámolásába. Kellemetlen csapás, hogy a Sötét Varázslatok Kivédését, Lupin távoztával sem kapta meg. Ugyanis, egy régi ismerősére ruházta a Minisztérium a pozíciót. Történetesen arra a nőre, aki a Sötét Varázslatok Kivédése mellett, rajta is rajta kell, hogy tartsa a szemét. Nem is akármilyen aurorról van szó. Madeleine ugyanis egy a hírhedtebb vallató tisztek közül. És Perselusnak volt szerencséje a nő társaságához nem is egyszer az év folyamán ilyen olyan okokból kifolyólag.
Amiyával nem egyszer gyűlt meg a gondja, de mivel a lány nyíltan nem lépett fel, és alapvetően nem igazán lehetett kifogásolni sem a hozzá állását a tanulmányokhoz, így igazából békén is hagyta. Legalábbis nagyrészt. Nem volt túl sok kedve felesleges köröket futnia a lánnyal, és most, hogy amúgy is érzékeny lett a világ a hírnevére a Millenniumi bravúr után, nincs szüksége újabb malőrökre. Egy Amiya félére meg aztán végképp. Az évek teltek, az érzelmek gyűltek, vagy épp tompultak, a lány felett elsiklott a figyelme már egy ideje. Ha kerülte is, megszokásból tette. És sajnálatosan, de sosem esett szó közöttük, komolyan, hogy hogy is volt ez? Pedig kellett volna. Mert ha Amiya úgy játssza a kártyáit, és az ügy bizonyosságot nyer, teljesen mindegy lesz a valóság, vagy az amit Perselus állít. Ezúttal nem csak felfüggeszteni fogják fél évre, hanem bérelt, melengetett helyet kap az Azkabanban. És abból bizony egy hónap is bőven elég volt az év elején ameddig a tárgyalások zajlottak. És az igazság még ennél is össze tettebb, hogy pontosan mi is múlik azon, ha ő eltűnik a képből. Noha... ezúttal nem nyerne sem feloldozást, egyetlen ember előtt sem. Épp oly jelentéktelen és semmitmondó, árnyékba veszett lenne a halála mint egy hangyának amire ráléptek. Léptei ezúttal nem vernek visszhangot. Szinte hangtalanok, rugalmasak mint mindig, cserébe talárja fekete vitorlájának hangja jellegzetesen söpri a pincefolyosók kövét. És Dagger bizony jól hallja, Piton épp arrafelé közeledik, ahol ő lecövekelt. Ha valami irányzott, az az, hogy bár megcsapta a lány szikrázó habitusának érzete mielőtt elérte volna a kereszteződést, mégsem áll meg, nem is lassít, nem is hátrál meg. Befordulva, nem látszik rajta, hogy meglepné Amiya jelenléte, noha nem is változott sokat kifacsart citromhoz hasonlatos, szája sarkában flegmatikus kifejezést hordozó pókerarca. - Miss Dagger! - hangja érdeklődésmentes, kissé fáradt. - Felteszem nem a penész ette ide, így kénytelen vagyok feltenni a kérdést; Mi járatban ilyenkor itt? - érzi, hogy ez se nem egyszerű, se nem könnyen emészthető, se nem rövidnek nevezhető beszélgetés nem lesz.
Ténykedve állítottam sorba lépteimet, a hűvös kőfalak sziluettjében, ami az évszaknak megfelelően még zordabbá és hidegebbé teszi a Roxfortról hűen ábrázolt meleg képet. Mit a Profétában szokásosan meglenget a Minisztérium, de csak az addigi indíttatás céljából, hogy még több tanulót csábítson magához, amerikai testvér iskolája szemben. Manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvend, talán a maga bája és nagysága helyezi bele a briti testvérében a hirtelen kételyt. Vagy talán az, hogy szerfelett pártatlan a politikában. Senki sem sejti biztosra, hisz aki meri beleszővi gondolataiba, az már rögtön a Roxfort szilárd megbízhatóságával nyugtatja meg magát. Az igazgató titulusa, ha nem is a tengerentúlt megcélozva, de más kontinenseket is bejárta. Gyakorta innen származik az iskola azonnali ráutaló asszociációja. Maga Albus Dumblodore. Ma azonban a társasága a vacsorai ebédlőben sem tette meg a kellő hatását, hogy engem marasztalni tartoztasson. Elég visszaemlékeztetni azokat a hűvös és jólcélzott képeket, amikben én mindig is az egyéniséget és nem többséget népszerűsítettem. Hagrid azóta sem bocsáthatta meg a történeteket, noha közvetve ezt sosem jelentené ki személyesen. Az óvatosság viszont ott lapul a szemesarkában, ami minden elhaladott léptemmel körülötte arra sarkalja, hogy utánam nézzen, a puszta érdeklődésből, hogy mikor visz ismét arra a hév, hogy betörjek a tulajdon lakrészébe. De annak már majdnem két éve, a hozzá mérsékelt büntetéssel egyetemben. Cheon távozása súlyosabb volt mint 3 év folyamatos bagolyház tatarozást az iskola szívében. Mégsem volt egyetlen szó se tőlem, hogy maradni tartsam, illetőleg kérjem a tanárigárdától. Mintha magam is éreztem volna, hogy menthetetlen, noha frissen értek el a tények. Az iskolai gárda sokkal ismertebben vonta le rólam a szemét, kijelentve, hogy nekem egyszerű lesz túlélnem. S igazuk lett. Habár az első évben ennek szöges ellentét mutattam és mondtam, de ahogy igazgatónk tetézte: “a fájdalom is egyszer elül.” Valóban így lett, noha semmivel sem lett szebb vagy ékesebb. De kevesebb lett, gyengébb, mint az előzökben.
De nem kéne ennek jelét adja cseppet sem a távozásom a közös egybegyűlésen. Nem, valóban nem akad jogos szándékom sem a hálókörzetembe térnem. Az alsóbb szintek valahogy jobban legyűrik a találgatott indíttatásaim, különösen restebb formában, mint azt hasonló diáktársaim éreznék. Hazug mardekároskként több okom lenne ily vehemenciával a szürke folyósókat felvernem ütemes lépteimmel. Mégis, vétek lenne ennél jobb momentumban váratva ülni az éjszakai tor felett, miközben belül érzem, ha tehetné széttépne a felhevült vérmességem. Látva és okultan kikövetkeztet, hogy a vacsorát Ő nem tiszteli meg, ellenben mindenkivel, aki az iskola falaiban tanul és aki őket tanítja. Bennem csupán pedig az a feltételezés fordult meg, hogy ennek az üzenetnek is erős jelzése van. Mint bárminek, amit nem megszokottan és váratlanul elkövetetett. Igen, tisztában vagyok vele. A csapda érzése sem oly késői, mint sok hozzámhasonlónak közkedvelt. Már hallom is azt az ékes beszédet, ami arra sarkall a folyósok kereszteződésében, hogy hátrálni térjek. Nem vagyok még felkészülve erre...de ha nem ma, akkor mikor fogom érezni ennek ellentétét? Mikor már az egyetemi követelmények szorítanak bele szobám falai közé? Mikor már nem lesz szabadságom, hogy úgy járjam az intézményt, mint néhai friss újdonsültként? Talán maga a keresztteződés döbbent rá, milyen véletlenszerű is, két jártutat ilyen váratlan időpontban keresztezni egymással. Megszállottan ékelődök meg a talapzatban, mikor a lecsendesedett habitusommal, nem visszhang teríti be a folyósokat, hanem egy igen jól ismert második személy önálló lépte, akinek felismerése alapvető és megkérdőjelezhetetlenül egyenes.
Készítette Hector
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
