2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] Ha nyilvános lenne, ha mindenki tudná, hogy a 28 nagy ház gyermekeire milyen terheket rónak a szüleik, főleg azok, akik titkon, vagy nem olyan titokban Voldemort elveit követték, akkor valószínűleg nagyon sok minden válna érthetővé a viselkedésünkben. Mert nem vagyok egyedül olyan, amilyen, nem véletlen szokták a Mardekárosokra rásütni a rossz jelzőket. Persze van akiből csak a csendességet hozza ki, van, akiből agressziót, van aki piszkálódós lesz, van aki csak bizalmatlan… Nem kérdez tovább az életem bajairól, és érződik, hogy nem azért, mert nem érdekli, hanem azért, mert időt és teret hagy, mert úgy tűnik erre van szükségem. És ezzel most igaza is van, túlságosan kényes ez a téma, és mondhatni tabu, ahhoz hogy boncolgassam. Még magamnak is alig fogok hozzá, nem hogy másnak, akivel még csak mostanában kezdtem el egyáltalán úgy igazán beszélni. - Köszönöm. - válaszolom egyszerűen, azért nem túlzott érzelgősséggel. Lehet, hogy Benjamin Morgan egy rendes gyerek, rendes családból, de ha egyszer valami az én dolgom, akkor az az én dolgom és senki másé. Belefagyok a mozdulataimba, amikor hallom a neszezést, eszembe se jut, hogy nem csak a gyógyító asszony zavarhat meg minket, így végül is amikor Katherine azt mondja, hogy a beszélgetés nem tilos akkor kicsit megvonom a vállam engedékenyen, hogy rendben, folytassuk, de mikor egyszer csak Tim jelenik meg és furcsállva bámul meg minket az egész szertefoszlik. Tim Roberts inkább az a fajta srác, aki jól megszugerál és a vesédbe akar látni, nem az, aki nekimegy a sárvérűeknek, még ha vérfarkas lévén inkább varázslény, mint egyszerű varázsló. Tudom, hogy az információ neki hatalom, és ugyan ez az egész jelenet egészen ártatlan és semmiség is lehet, de ha tud vele valamit kezdeni, akkor lehet, hogy fog is… Sosem volt a banda tagja, sosem álltunk közel, viszont Bex-szel láttam már nem egyszer, tudom, hogy ismerik egymást. - Aha. - válaszolom vissza reflexből Kathnek az elköszönésére és meghátrálásra, pedig ez köszönőviszonyban sincsen egy értelmes hozzászólással. - Mármint nagyon helyes, menj aludni. - teszem hozzá, de ez is valahogy most bénára sikerül. A griffendéles lány elmegy, Tim pedig előveszi az adag ruhát, amit mint kiderül, Bex küldetett vele, mert hiába vagyok a gyengélkedőn, miután ezzel az ütődött bandával felforgattam az üvegházat, mivel tudja, hogy kutya bajom, tartja magát ahhoz, hogy ezerrel fúj rám. Röviden beszélek a fiúval, valószínűleg nem is kéne itt lennie és amúgy se akarok semmi olyan utalásra reagálni, hogy mi a francért vagyunk fasírtban a legjobb barátommal és miért beszélgetek inkább a Griffendéles lánnyal, szóval… mondhatni nincs miről beszélnünk. Átveszem a pakkot, megköszönöm, útjára engedem, aztán jön az átöltözés és a visszahanyatlás az ágyra a tökéletes önsajnáló pózba a takaró alatt a fal felé fordulva.
// Köszönöm szépen a játékot! Tim Robertset vettem kölcsön Mardekárosnak, hogy ne mindig csak NJK-kal machináljunk. //
Elgondolkodva hümmentek egyet. Szóval mindenkije él, akkor vajon neki miért kell a mentőöv? Az világos, hogy kell, hiszen egyértelmű Bennek igaza volt Corvus okkal ilyen, tehát vannak gondjai, csak még mindig az nem derült ki, hogy micsodák, bár valószínűleg ezt nem itt és most és nem nekem fogja elmondani. - Akkor hátha te is kapsz időnként. - mármint mentőövet és remélem értékeli, hogy nem próbálom meg csak azért is alapon firtatni a dolgot és tovább feszegetni a témát, ha esetleg nem szeretne beszélni róla. Ki tudja majd talán egyszer még erre is sor kerülhet, de már az is valami, hogy beszél velem és épp nem undok, nem várhatok el egyszerre túl sok mindent. Főleg, hogy mindezek után még a keresztnevemet is hajlandó kimondani, amire rendesen elkerekedik a szemem. Én kértem ez tény, de nem gondoltam őszintén szólva, hogy tényleg menni fog a dolog és hajlandó lesz rá. - Igen tudom, csak... Vagyis megértettem, nem mondom el, mert ez a te titkod. - még ha nem is értek egyet ezzel és nagyon nehéz is lesz nem elmondani Bennek, mert akkor igazából erről az egészről nem beszélhetek vele, hiszen Corvus képessége volt az igazi apropó, ami miatt idejöttem beszélni vele, vagy ami miatt most sérülékenyebb és hajlandó volt kicsit megnyílni és még a nevemen is szólítani... Nem tudom még, hogy ezt hogyan fogom egyáltalán nem elmondani Bennek, amikor végre azt mondhatnám igaza volt, Corvus tényleg nem annyira rossz ember, mint amilyennek eredetileg gondoltam. - Csak azt mondták nem mehetünk vissza a szobánkba, azt nem, hogy nem is beszélgethetünk. - hallom én is a lépteket és persze látom, hogy Corvus rendesen lefagyott, attól tartva valaki meghallja, amit mondott, netán hogy valaki meglátja, hogy velem beszélt? Akkor viszont már én is rendesen lefagyok, amikor a függönyt elrántva az egyik nem épp kellemes emlékeket ébresztő Mardekáros haverja... volt haverja bukkan fel a függöny mögött. Ha jól sejtem belógott, vagy valahogy elintézte, hogy itt legyen és ő is úgy istenesen ledöbben, hogy itt ülök a Corvus melletti ágyon törökülésben és az egész helyzet igen-igen úgy tűnik, mintha beszélgettünk volna. Nagy levegőt veszek és lecsusszanok az ágyról. - Bocs, hogy zavartalak! - azért még Corvusra pillantok, de ha nem marasztal, akkor gyorsan lelécelek, jó nagy ívben kikerülve a másik srácot, vissza a saját ágyamba és őszintén szólva az se lepne meg különösebben, ha ne adj isten ő közben elkezdené előadni, hogy csak azért beszélt velem, mert túl sok gyógyszer kapott, vagy mert nem tudott lekoptatni, pedig nagyon idegesítettem már.
[You must be registered and logged in to see this image.] Egy lelkesítő beszédet, amivel megnyerhetjük a Mardekárosokkal a kviddics kupát, vagy éppen a házversenyt, bármikor tudok mondani. Egy okfejtést a világnézetemről, taníttatásomról, a sötét mágiákról, akármelyik tanulmányomról, bármikor tudok mondani. De amikor valahol tapintatosnak kéne lennie, és nem tényszerűnek, na, ott mindig elbotlok valamin. Eddig eszembe se volt utána bocsánatot kérni, ha valakivel érzéketlen voltam, hát így járt, ha magára vette, de most… változom. És ha ezt valaki az orrom alá dörgölné, azzal csak azt érné el, hogy megakasztana és dacból csak azért is szemétkednék újra. És Sasha McCaine igazából mindig ezt érte el. Akármennyire azt hangoztatta, hogy látja bennem a jót és változzak meg, annál kevésbé akarok. Jó, Benedict is említette, hogy Morgan nem tart minden Mardekárost ugyanolyannak, ez talán nyomokban utal arra, hogy abban bízik, hogy változom, de akkor sem olyan direkt és riasztó. Mert egy aranyvérűnek, akit Voldemort tanaiban neveltek, az ilyesféle változás nem valami mindennapos dolog. Nem mesél többet az apjáról és arról a szanatóriumról, de nem is firtatom tovább, mivel jön egy olyan kérdés, amivel őszintén elgondolkoztat. Végül is a családom ismerettségének a fele vagy halott, vagy az Azkabanban van, de még is az egyetlen nagy halál az életemben… Voldemort halála. Hogy mondhatnám el neki azt, hogy a legfontosabb ember az pont az, akinek a haláláért mindenki ujjong? De engem mindig is úgy tanítottak, hogy a Sötét Nagyúr hatalmas mágus, követendő példa, a jövőm, az aranyvérűek jövőjének építője és a halhatatlanság kutatója, de… Végül még is csak elpusztították. - A szüleim és a bátyám is él még, szóval nem mondanám. - válaszolom, meghátrálva attól, hogy egy vitát robbantsak ki a Sötét Nagyúr nevében. Még sem folytatom, hogy akkor vajon miről is beszéltem, talán ha eléggé érzéketlen fapofát vágok, akkor azt hiszi, hogy nincs mögötte semmi és csak valami aranyvérű költőtől idéztem. - De a mentőövet azért elfogadnám. - kúszik egy vékony mosoly feloldalasan az arcomra, ezzel sejtetve, hogy valóban vannak gondjaim otthon, ha nem is a szeretteim haláláról van szó. Mondjuk sosem gondoltam még arra, hogy szükségem lenne kimentésre a családomból, azt hiszem ezt a gondolatot és a realizálását, hogy mekkora terhet raktak rám, például a Sötét Nagyúr gyűrűjével, most kezdem tudatosítani magamban. A képem minden szavával egyre jobban megnyúlik és átváltozik egy kimondottan csúnya nézésbe, ameddig nem jut el addig, hogy beleegyezik, hogy nem mondja el senkinek. - Tudod Benedict… legyen, Katherine, attól még, hogy neked mondok dolgokat, nem szűnik meg magánügynek lenni. - mondom neki, bár semmi problémám nincs Morgannel, komolyan, a szülei is híres mágusok, nem zavar sok vizet, de minél kevesebben tudják, hogy képes vagyok gyengeséget mutatni, annál jobb. Márpedig ha Benedict elmondja neki, hogy milyen képességem van, biztos, hogy hozzáteszi, hogy megijedtem tőle. És már azért is kellemetlenül érzem magam, hogy ő nyugtatgatott, nem kell, hogy holnap már szamaritánus küldetésnek vegyék, hogy megnyugtassák háborgó lelkemet. Alap dolgokban kiosztom a feladatokat és támaszkodhatok másra, de ilyenekben nem akarok, mert egészen egyszerűen kiszolgáltatottnak érezném magam. És én nem érezhetek ilyet, magabiztosnak kell lennem és ügyesnek és a legokosabbnak. És legtöbbször mondjuk az is vagyok. Csak most kicsit minden kicsúszott az irányításomból, mióta Bex nem hajlandó továbblépni, hogy elég néhány ital és már ki is kotyogtam Rita Vitrolnak azt, hogy nem is Wildfield, hanem Benedict az apja. Kezd későre járni, már jócskán lámpaoltás, és amikor meghallom, hogy talán Madame Pomfrey, talán egy gyakorlatozó végzős gyógyító motoszkál a közelben kicsit megmerevedek - nem mintha eddig annyira izegtem mozogtam volna - és gyors pillantást vetek Kath-re. Talán ideje lenne visszaszaladnia az ágyához, bár egyelőre nem tudom eldönteni, hogy közeledik-e az a valaki, vagy csak molyol valami irodában. Őszintén, még nem nagyon voltam itt, azt se tudom melyik ajtó mögött mi van, kivéve persze a nagyot, ami a folyosóra vezet.
Nem könnyű nekem erről beszélni ezért is ütközöm meg azért nem kicsit, amikor meghallom a kérdését, ami cseppet sem kedves, főleg így ebben a megfogalmazásban. Már majdnem csattannék is fel, hogy nem diliházban, hanem szanatóriumban, ami azért akkor sem ugyanaz, de végül nem kell megtennem, hiszen ami még meglepőbb, hogy bocsánatot kér, nyíltan. Félig-meddig akkor is azt tette a bagolyházban, de azért így rendesen kimondva a szót hallani a szájából közvetlenül az után, hogy olyat mondott, amit nem kellett volna... Végül hát én is magamban tartom a felcsattanást, és csak szó nélkül pillantok rá. Nem javítom ki és nem is bólintok, hiszen elmondtam, tehát nem kell külön megerősítenem a dolgot. Persze, ha tudnám mi jár a fejében... de szerencsére nem mondja ki. Sose akarnék mindenkitől elzárkózni csak azért, mert történnek rossz dolgok, akkor igazából nem lenne értelme semminek. Nem miattam lett bajuk ez csak... így jött ki, de nem az én hibám, sosem gondoltam így... Na jó, ez persze túlzás, de mindig igyekeztem lebeszélni magamat arról, amire ő gondol, hogy kihalnak körülöttem az emberek, így veszélyt jelenthetek mindenkire, akit megkedvelek. Végül is a végén még akkor Corvus is félhet, mert bár nem a rokonom, de azt hiszem kezdem megkedvelni annak ellenére, hogy mennyire utáltam eddig. - Neked is meghaltak olyanok, akiket szerettél? - kérdezek rá nyíltan, hiába beszél olyan költőien erről a hajótöröttségről. Nem ismerem az életét, sem a hátterét, hogy sokat tudjak róla. Ben mondta már, hogy Corvus biztosan okkal olyan, amilyen. Zárkózott és hát nem túlságosan kedves típus és főleg nem vidám alkat, de igazából még most sem tudom, hogy pontosan mi lehet ez az ok. Akkor is mindig azt mondtam Bennek, hogy én is lehetnék ilyen, de nem vagyok, akkor neki sem kellene, de lehet, hogy vele rosszabb dolgok történtek, mint velem, bár van egy olyan érzésem, hogy ott még mindig nem tartunk, hogy ezekről csak úgy beszéljen is, annak ellenére, hogy én megtettem. - Mi... elég sok mindent megbeszélünk és ő nem adja tovább soha senkinek sem, tud titkot tartani... - kezdek bele, mert hát bár nem rohantam volna hozzá egyből, de úgy beszélgetni Bennel, hogy ki kell hagynom egy ilyen fontos részletet, ami magyarázná azt is, hogy miért nézek másképp kissé már Corvusra... Végül csak sóhajtok egyet és bólintok. - Jól van. - az más kérdés, hogy vajon tényleg menni fog-e, hogy ne mondjak neki semmit sem erről, hiszen már beszéltünk a vadmágiáról és nekem is Ben segít e téren, vele néztünk utána a könyvtárban is. Corvusnak is segíthetne, hiszen nagyon okos, de tudom, hogy ezt azért nem erőltethetem. Az is csoda, hogy már eddig jutottam vele és nem fordított nekem hátat az ágyban, hogy hozzám se szóljon.
[You must be registered and logged in to see this image.] Valószínű, hogy abban az esetben, , ha Kathrine nem erőlteti meg magát es jön ide hozzám akkor egész este csendben fekszem és némán várom, hogy reggel legyen. Csak némán gondolkoztam volna, hogy a nyár folyamán, ha elmondom a tanítóimnak vagy a szüleimnek ezt az egészet hány élőlényt kell majd elpusztítanom, csak hogy megnézzék pontosan mi történik és mik a határaim. És egyszerre akarom és nagyon nem akarom tudni. Lassan kezd el beszélni és nem is siettetem. Egyrészt nincs jobb dolgom, ahová mehetnék, másrészt annyi eszem van, hogy a halált, a családja halálát ne vegyem keményen és türelmesen várjam a választ. Ritka vendég az arcomon a mosoly, főleg az őszinte, ami minden szarkazmustól vagy rosszindulattól mentes, de ahogy elfordul, ugyan nem valószínű, hogy látja, de szinte kedvesen elmosolyodom. Aztán a mosoly el is suhan, és ott maradok én a gondolataimmal. A kérdés, hogy bemocskoljam-e a gondolatait az aggályaimmal, vagy sem. És ezúttal úgy döntök, hogy nem. Mert ha most elültetném benne a gondolatot, hogy körülötte mindenki meghal és, hogy ez nem lehet véletlen, akkor konkrétan darabokra zúzhatnám az utolsó szalmaszálát is, amiből a reményt meríti. Biztonságosabb lenne egyedül maradni ahelyett, hogy évente siratja meg a szeretteit. Én legalább is biztosan ezt csinálnám. Olyan betonfalakat emelnék, amit senki se törhetne át. - Apád négy éve diliházban van? - ütközök meg, de ahogy kimondom azonnal a döbbent tekintet átalakul kicsit zavarttá. - Bocsánat. - visszakozom, jóval visszafogottabb hangon, legalább elnézést kérve. Néhány másodpercig hallgatok, de inkább azért, mert ez a kérdés eléggé költőire sikerült, hiszen nyilván nem várom el tőle, hogy újra megerősítse vagy elismételje, hogy az apja szanatóriumban van. Kicsit rágom a szavait, aztán kicsit halkan szólalok meg, de még éppen tisztán érthetően. - Remélem igazad van. Már a mentőövet illetően. Mert néha hajótöröttnek érzem magam a tomboló tengeri viharban. - mondom, kicsit talán túl költőien, kibukik a számon az, hogy otthon, négy fal között ilyen szintű társalgásokhoz szoktam. Sosem egyszerű, sosem laza, mindig formális és ahogy a sárvérűek, vagy a szimpatizánsaik mondanák… aranyvérű sznob. - Szeretném, ha nem beszélnél senkinek a képességemről. Még Morgannek se, rendben? - kérem meg, komoly, kicsit szomorkás hangon, hiszen ameddig még én se kezdtem el kezdeni a dologgal valamit, más se kezdjen el a hátam mögött spekulálgatni.
Nem erőltetem, ahogyan Ben is javasolta, legalábbis egy szintnél jobban nem. Ki tudja idővel majd lehetséges, hogy mégis csak hajlandó lesz kicsit jobban állni hozzánk, esetleg nem a családnevünkön szólítani, ahogyan most is még teszi, de tuti, hogy ha minden áron erőltetem a dolgot akkor úgy se érek el semmit. Azért persze meglep, hogy ezek után Bellről kérdez. Erre igazán nem számítottam és nem csoda, ha elég nehezen sikerül rávenni magamat, hogy beszéljek a dologról, hiszen nehéz téma még mindig, de nem hiszem, hogy túl sokat közeledhetnénk Corvushoz, ha nem beszélnék vele most őszintén akkor is, ha nem könnyű. - Ebben igazad van. - sóhajtok végül egy aprót, de még így is kell pár pillanat, amíg sikerül magamat összeszedni annyira, hogy meg tudjak szólalni és hát nem nagyon nézek rá, legalábbis az elején, amikor beszélek. Akárhogy is eltelt már pár év, de attól még ugyanúgy hiányzik és ugyanúgy nehéz nekem ez az egész. Egy testvért elveszíteni, egy ikertestvért és anyát is egyszerre... És ezúttal bízom is annyira Corvusban már, hogy nem fogja tovább adni, bár Bex titkát kiadta, de ez végül is nem olyan titok jellegű, hiszen tud róla, aki akar, csak itt az iskolában nem kürtölöm szét. Ben ismeri az esetet és érintőlegesen említettem Ginának, meg a szobatársaim is tisztában vannak vele, hogy volt egy ikertestvérem, de nagyjából ennyi. Vannak dolgok, amikről az ember nem szívesen beszél, vagy inkább egyáltalán nem. A kérdés viszont meglep, felpillantok és igen tényleg látom, hogy most semmi rosszindulat, gúny, vagy akár sajnálat nincs a tekintetében. Kicsit valahogy ösztönösen ki is húzom magamat, mintha most egy kicsit még többnek is érezném magam szimplán csak a pillantása miatt. - Nem is tudom, olyan... sok mindent. Hogy hiányzik és, hogy néha nagyon pocsék nélküle és mesélnék neki arról, milyen a suli, mert ő is nagyon várta tudod a mágia, meg minden. Mindent elmesélnék neki! - újra lehajtom a fejemet. Azért ott gyűlik a gombóc a torkomban és igen kissé sikerül a tekintetemben is homályosabbra váltania és tudom, ha tovább beszélek akkor a végén biztos, hogy elsírom magamat, pedig ahogyan jól látja igyekszem vidám lenni és nem vagyok búskomor sem e miatt, pedig nem rég még a bátyámat is elveszítettem, pedig őt csak kevés ideig volt lehetőségem ismerni. Hát igen rendesen rám jár a rúd. - Az elején úgy éreztem igen, hogy nem is akarok ide jönni. Tudod apa... nem igazán tudta kezelni ezt az egészet, szanatóriumban fekszik azóta is és aztán jött Darius, de... nem vagyok magányos. Vannak barátaim és most itt van Missy, van hová mennem nyáron. Mintha hiába jön időnként valami rossz, azért végül mégis csak dob egy mentőövet az élet, érted? - hát igen tudom ő ezt talán nem fogja fel így, vagy nem tudná, de nem sokkal Bell halála után jött a bátyám és lett gyámom és egyből könnyebb lett és igen meghalt és pocsék érzés, de van hová mennem nyáron, vannak barátaim, akikkel jól érzem magamat és ott van Missy is, meg a babák. Nem gondolhatok arra mi van, ha velük is történik valami, mert nem fog... nem szabad, hogy történjen.
[You must be registered and logged in to see this image.] A magam zárkózott tartásával elhessegetem ezt a név témát, ami azt jelenti, hogy egészen egyszerűen fapofával megrázom a fejem és onnan ignorálom. Senki se mondta, hogy könnyű velem, és senki se kötelezte, hogy idejöjjön a lelkemet ápolgatni. És biztos, hogy nem fogom mutatni, hogy igazából… tényleg örülök neki, hogy megmutatta a jégtűket és ezzel biztosította, hogy azért nem vagyok teljesen egyedül, még ha a képességeink teljesen más típusúak is. - Valahogy nem volt alkalmas a pillanat, amikor magadhoz tértél éppen meg kellett mentenünk mindenki mást, mielőtt bedrogozva öngyilkosak lesznek. - válaszolom vissza, egy kicsit mondjuk lehet, hogy túl ellenségesen, főleg, mert közben igazán kíváncsi vagyok, hogy ki az a Belle és miért hívott az ő nevén. És lehet, hogy ez a mód a beszélgetésnek nem a legalkalmasabb arra, hogy elmesélje. - Azt hiszem most alkalmasabb. - teszem hozzá, de most már nyugodtabban, engedékenyen, szinte magyarázón, hogy miért mondtam az előbbieket. Mikor törökülésbe mászik és még jobbára el is fordul tőlem és csak a kezét nézve kezd el beszélni, lassan leolvad az arcomról a kemény elutasítás, ami mindig ott van, ha éppen meg kéne nyílni az emberek felé. Egy halott ikertestvér… Az én képességem sötét, az én hátterem indokolná a sok halált, még is kezdem úgy érezni, hogy Kathrine az, aki mellett mindenki meghal. Nem is értem hogyan lehet ennek ellenére annyira pozitív és boldog kislány. Már amikor senki se bántja éppen, vagy nem egy vitába lép bele ellenem. A húga, az anyja, a bátyja, mindez négy éven belül. Azt hiszem nem valószínű, hogy én így kezelném ezeket, ahogyan ő. De éppen ezért kezdem kicsit megérteni, hogy miért akarnak annyira megváltoztatni és miért tekinti kevésbé katasztrófának, hogy ilyen sötét kapcsolatom van a vérrel. Mert ő is egyszerűen eldöntötte azt, hogy olyan lesz, amilyen, hiába történt annyi szörnyűség körülötte, eldöntötte, hogy jobb lesz és vidám életet él. Jó, persze nem valószínű, hogy én valaha is csak úgy döntök, hogy mától kedves és nevetgélős leszek és úgy is lesz. Azzal teljesen kifordulnék magamból. - Részvétem értük is. - mondok először csak ennyit, de látszik a tekintetemben, már ha egyáltalán felnéz, hogy ahelyett, hogy sajnálat lenne a szemeimben, inkább egy kevés tisztelet ébredt iránta. Végül néhány pillanat múlva tovább folytatom. - Ha tovább tart a látomás, ha tovább láttad volna őt, mit mondtál volna még neki? - kérdezem, de ez már tényleg egy olyan bizalmas kérdés, amiből nagyon valószínű, hogy ki fog hátrálni. Hiába az átható tekintetem, amivel ezúttal a fejébe szeretnék látni, a csendes, ezúttal megnyugtató hangom. Nem én vagyok az a személy, akivel ilyet megbeszélne, egyszerűen nem érdemlem meg a bizalmát. - Nagyon magányos lehetsz nélkülük. - szólalok meg még egyszer, de ezúttal kicsit elgondolkodva. Egy dolog, ha én azt választom, hogy elszigetelem magamat az emberektől, más dolog, ha valakinek a szerettei szépen sorban meghalnak és így veszíti el a fontos embereket a környezetéből.
Igazából nem lepődöm meg rajta, hogy nem kapok olyan választ, aminek értelme is lenne. Corvus nem olyan típus, aki könnyen barátkozik és főleg nem olyan, aki úgy viselkedne, mint mi, ezért nem is kellene ezt gondolom elvárnom tőle, de így meg... Olyan zavaró ez a családnév dolog, olyan idegen nekem. - De tudjuk, hogy sokaknál nem a tisztelet jele és bőven elég lenne a Ben és a Kath, vagy a Benjamin és a Kathrine... - húzom el a számat egy pillanatra. Nem gondoltam, hogy tudok hatást gyakorolni rá és gondolom, ha ahogyan Ben bízik benne akár még változna is azt nem várhatjuk egyik pillanatról a másikra, de azért mégis csak jó lenne, ha azért legalább jobban haladna, mert most is ellenséges kissé, pedig én aztán semmi rosszat nem tettem, sőt próbálom vigasztalni, mert totál maga alatt van és látszik, hogy nagyon megijedt attól, amire képes. És ezek után persze kitér megint, nem kapok válaszokat, pedig én nagyon igyekszem. Tudom hozzám vágta már a válasz egy részét a tóparton, de igenis már nyugodt körülmények között hallani, amikor nem az a lényeg, hogy hogyan próbáljuk megbántani a másikat, hanem hogy segíteni akarunk neki. Ez egyelőre viszont elmarad, ahogyan arról se tűnik, hogy meg tudtam győzni, hogy a vadmágiája esetleg nem annyira rossz, mint aminek most látja. E helyett jön a kérdése, ami pedig ezúttal engem lep meg, hiszen én egyáltalán nem is emlékszem arra, hogy mindezt sikerült a valóságban is kimondani, vagy hogy megöleltem, nekem csak az maradt meg, amit láttunk, de hogy abból megtörtént valami ténylegesen is... Nem csoda, ha egy pillanatra azért belém fagy a szó és időbe telik mire sikerül valami választ csiholnom. Ezúttal nem is nézek a szemébe, csak felkucorodom törökülésbe és az ölemben pihenő kezeimet nézem. - Megöleltelek? Ezt eddig nem mondtad. - na nem mintha olyan fontos info lenne, de azért mégis csak, mert ez megmagyarázza miért volt akkor is egy kissé elpirulva, mint ahogyan láthatóan most is egy kis vörösség költözik az arcára. Nekem nem, ellenben még mindig nem tudom mennyire kellene pont neki mesélnem a testvéremről, viszont ha meg nem teszem, azzal valószínűleg újabb lépést tennénk hátra és nem előre. - Belle a testvérem... volt, az ikertestvérem. Beteg lett nem sokkal az előtt, hogy a Roxfortba jöttünk volna, azon a nyáron és amikor anya kocsival orvoshoz vitte ők... Balesetük volt. - meghaltak, az lett volna igazán a vége, de ez még mindig nem olyan könnyű kimondani, pedig sajnos erről van szó. Anya és Belle is, apa pedig azóta is próbálja összeszedni magát, de nem sok sikerrel sajnos. Én meg ha nem mehetnék Missy-hez, miután a bátyám is meghalt, nem maradt volna igazából senkim sem. De nem akarom, hogy Corvus most meg sajnálni kezdjen, mert attól úgy se lesz jobb, de talán majd látja, hogy miért is volt olyan pocsék, hogy e mellett még a haverjai is folyton piszkáltak azóta, hogy betettem a lábamat a Roxfortba.
[You must be registered and logged in to see this image.] Megvonom a vállamat a kis kioktatásra, de végül ahelyett, hogy szó nélkül elengedném, újra megszólalok. - Nem árt a távolság és a vezetéknév lehet a tisztelet jele is. Vagy szeretnéd, hogy Kathy-nek meg Benny-nek hívjalak titeket, mint a kisgyerekeket? - kérdezek vissza, kicsit felvonva a szemöldökömet. Nehéz úgy vagyok, persze ezt be nem vallanám magamnak, de nagyon korán elvesztíttem az érdeklődésemet a legtöbb gyermeteg dolog iránt. Csak a sportok és a varázslények azok, amik kicsit ki tudnak szakítani a kis betokosodott világomból és gyermeteg fényt tudnak csalni a szemembe. És persze, ha Bex-szel hülyéskedünk néha. Az még mindig tud olyan lenni, mint régen, gyerekként. Más dolog az, hogy régebben okkal piszkáltam embereket, és megint más, hogy mi van, ha kicsúszik a kezemből ez az egész és ok nélkül, ki tudja, hogy milyen súlyosan sérülnek majd meg tőlem az emberek. Hiszen nem tudjuk, hogy mi ez, csak azt érzem, hogy sötét. Olyan sötét, amitől a szüleim repesni fognak, de ami engem már megrémiszt. A kérdésére a srácokról kicsit elgondolkozom, látszik, hogy forognak a fejemben a tekervények. Már nem azért, mert nem tudom, hogy miért is hagytam ott őket, hanem azért, mert már így is túl sokat tud a gondolataimról, az érzéseimről, és ugyan úgy tűnik, hogy nem akar visszaélni ezzel, még sem olyan könnyű a semmiből megnyílni. Ez nem az én asztalom. Ahelyett, hogy válaszolnék, inkább egy teljesen más kérdést teszek fel, ezzel elterelve az egész beszélgetést. - Ki az a Belle? Őt láttad a látomásban, amikor megöleltél az üvegházban? - teszem fel a nagy kérdést, ahelyett, hogy magamról beszélnék. Egyszer már elmondtam neki nagyvonalakban, hogy amikor nekem támadtak csoportosan, miért volt olyan gáz, hogy éppen ő esett nekem, aki miatt többek között ott hagytam a csapatot, de nincs kedvem tovább árnyalni az egészet és magyarázkodni. Egyik részem azt mondja, hogy hülye döntés volt, mert ahogy az ábra mutatja, elvesztettem egy védópajzsot, ami nélkül gyengébb és kiszolgáltatott vagyok, a másik részem pedig még mindig azt sugallja, hogy így sokkal jobb lesz nekem. Még mindig ott van Bex, nem vagyok teljesen egyedül… Vagy a farkasom, aki most is ott hever a lábaim mellett. Bár mások magányosnak és szánalmasnak hívnának valószínűleg, hogy a saját mágiám teremtményéhez jobban kötődök, mint az emberekhez magam körül. Az emlékre, hogy Benedict megölelt egy kis bír jelenik meg a szeplős arcomon, nagyon meglepett vele, és Bex az egyetlen lány, akivel olyan viszonyban vagyok, hogy “megengedjem” neki, mióta iskolások vagyunk. A tanácsra, hogy tanuljam meg hogyan kezeljem egyelőre nem válaszolok, csak bólintok, hiszen ennél jobb megoldás nincsen. A kérdés, hogy hogyan. Ahhoz, hogy megtanuljam, elő kell hívnom, de lehetőleg úgy, hogy senki ne legyen körülöttem és senkinek se árthassak, ha valami félremegy. Egy újabb dolog, ami arra ösztönöz, hogy elszigeteljem magam az emberektől. Arról fogalmam sincs egyelőre, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki pontosan ebben a cipőben van, akinek különleges kapcsolata alakult ki a vérrel. Ebbe bele se gondolok, hiszen annyira új ez az egész.
- Tudod sokkal személyesebb az embereket a keresztnevükön hívni, mint a családnevükön. - jegyzem meg egy pillanatra elhúzva a számat, pedig nem akarok én belekötni, főleg hogy látszik mennyire ki van, de akkor se tudom megállni. Tudom a tanárok is ezt csinálják, de az mégis csak más, mint egymás között. Ez így annyira személytelen és azt mutatja még mindig ugyanúgy ki nem állhat minket... mindenkit Corvus, mert képtelen a keresztnevükön szólítani. - Ben pedig a barátom, kedvelem és nagyon okos, szóval sok mindenben segít. - és tény közel állunk, de ez valahogy így alakult. Rendes srác, kedves is, meg figyelmes és még vicces is, és mindig jól el vagyunk, szóval végül is igen szeretek vele lenni, de nem érdekel, hogy mások ez ügyben mit pusmognak össze. Aztán csak tovább beszél és persze tudom igaza van, de... most mégis sajnálom pedig pár hónapja még a világból is ki tudott volna kergetni csak a megjelenésével, de most láthatóan vannak érzései. Meg van ijedve és nem akar rosszat, annak ellenére, hogy eddig igen sok rosszat tett és nagyon is akarattal. Végül kis hezitálás után még sem az adott témát kezdem el tovább boncolgatni, vagy legalábbis nem azonnal. - Miért nem barátkozol mostanában azokkal a fiúkkal? - tudja jól, hogy kikről beszélek, az aljasokról, akikkel olyan jóban volt és akikkel már hetek óta nem igen lehet együtt látni, akik elég sok csúnya dolgot műveltek velem és a hozzám hasonlóakkal, akikkel épp kedvük volt. Valami miatt viszont Corvus mostanában nem belük lóg, sokat van egyedül, ami talán pont azt jelenti ,hogy ő nem gonosz, hiszen tőlem is bocsánatot kért és... most is bár a maga eléggé cinikus és keserű módján, de érzelmeket nyilvánít ki, tehát vannak neki. - Akkor meg kell tanulnod irányítani, hogy ne árts másnak és megkeresni a módját hogyan tedd hasznossá. Nem hiszem, hogy... ne lenne többrétű, amit tudsz. Én se csak jégtűket tudok dobálni, de még nem ismerem teljesen, akkor biztosan te is tudsz mást is, csak rá kell jönnöd és gyakorolni, hogy ne ez a vadmágia, vagy mi irányítson téged, hanem te őt. - oh Ben mennyivel jobban el tudná ezt mondani és biztosan sokkal jobb tanácsot is tudna adni, de hát ő most nincs itt, ezt most nekem kell valahogy megoldani és segíteni, hogy Corvus ne érezze magát annyira pocsékul. Hát azt se gondoltam volna, hogy egyszer eljön majd a pillanat, amikor én próbálok meg neki segíteni és jobb kedvre deríteni, vagy legalábbis kihúzni ebből a mély letargiából, amibe sikerült süllyednie.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem könnyű rászánni magam, hogy ezzel a lánnyal beszéljek, hiszen nem vagyok a bizalom mintaképe. Hideg vagyok és távolságtartó, gyakran játszom az ördög ügyvédjét és ragadom ki a rosszat, a hibát, legyen a szándékom jóindulatú vagy rossz. Nem az az ember vagyok, aki kimutatja valami gyakran a gyengeségét. Még is valahogy ezzel a lánnyal állandóan ilyen helyzetekbe kerülünk, mintha a sors azt akarná, hogy ha akarom, ha nem, tanuljam meg mi az a lelkizés. Csak bámulok elfordulva tőle, ameddig gyújti a gondolatait, és a megjegyzésre a halk sziszegésem után picit felszalad a szemöldököm. Ugyan kívülről csak meglepettség látszik, belülről inkább úgy érzem, mintha szíven szúrtak volna. Olyan aranyvérű nézeteim vannak, amikkel a mostani generáció már nem tud azonosulni, piszkáltam nem keveset a kisebbeket, mindig kimutatom, ha meglátom a gyengeséget és oda szúrok, de… Hogy más is konkrétan szörnyetegnek tart vagy tartott, az valamiért megrendít. Mert én eddig a pontig, a képességem megmutatkozásáig csak erősnek és függetlennek tartottam magam, de soha nem szörnyetegnek. - Morgan. Közel álltok egymáshoz, mindig őt hozod fel. - jegyzem meg, de színtelenül, mintha ez a megállapítás csak időhúzás lenne, ameddig gondolkozom, hogy ténylegesen mit mondjak. Persze az más kérdés, hogy mostanában annyit vannak együtt, hogy simán mindenki egy párnak nézi őket, de ez ugyanígy van velem és Bex-szel, és mi se vagyunk együtt. - Nem nagyon látom magam előtt a képet, hogy más élőlények elpusztítása és energiáinak kiszívása akárhogyan is jócselekedet legyen. Hasznosnak hasznos, a tudtomon kívül gyógyított meg, de közben az apró lényeket elpusztította. Bár, ha így belegondolok… tökéletesen illik hozzám. - mondom, ezúttal egy kis keserűséggel a hangomban. Alantas lények eltiprása, hogy én erősebb legyek, eddig nem ezt csináltam? Persze, valószínűleg Benedictnek nem lesz ínyére ez az összehasonlítás az üvegházbeli csúszómászók és a szerencsétlen sárvérűek között, de azért a lényeg átjön. Ahogy felemeli a tenyerét újra ránézek, abbahagyom a márványarcommal márványfal bámulását, és a kis bemutató után, kicsit kikerekedett szemekkel hallgatom végig. - Ezek az adottságok… valahonnan jöttek. És rendben, azok a tűk árthatnak az embernek, de azt hiszem a vízzel azért kicsit több dolgot lehet csinálni, jó dolgot, mint azzal, hogy más lényeket szipolyozok ki. Mert olyan ez… mintha valami vámpír lennék, csak valami energiavámpír vagy ilyesmi. Mi van, ha idővel erősödök és ha veszélybe kerülök, akkor a körülöttem lévő embereket kezdem el felhasználni akaratomon kívül? - igen, mindig mindennek a legsötétebb oldalát látom és nekem is van lelkiismeretem, gyerekek vagyunk még akármennyire nem úgy viselkedek a mindennapokban. Egyáltalán nem tudnám megemészteni, ha valamelyik idióta ebből a szedett-vedett csapatból miattam esne holtan össze, mert a képességem úgy gondolta, hogy belőle nyeri majd ki az energiát a gyógyításomba. Jó, ez szélsőséges gondolat, még sose kerültem fizikai veszélybe, a legnagyobb veszély a mai kaland volt lényegében, és már is kinyírtam néhány lényt. Egy időre el is felejtkezem arról, hogy számon akartam kérni, hogy mi volt az az ölelés és ki az a Belle. Csak nézem a kezét, a falat, ahol a jégtűk célba érnek és a saját tenyeremet, azon gondolkozva, hogy vajon mire vagyok még képes.
Nem is tudom, hogyan kezdjem, pedig jó lenne beszélni erről az egészről, ami az üvegházban volt, csak hát nem könnyű, főleg egy olyan valakivel, mint Corvus aki jó eséllyel igen szívesen zárkózik be és nem fogja nekem itt kiönteni a lelkét, meg ilyenek. Legutóbb is, amikor kicsit úgy éreztem, hogy tud ő normálisan is viselkedni, gyorsan lelépett, hogy még véletlenül se kelljen érzelmeket kimutatnia. De most azért más a helyzet, hiszen innen nem tud csak úgy lelépni, mivel nem mehet el, maximum a takaró alá bújik és elküld és hát akkor jó eséllyel nem erőltetném a dolgot azért túlságosan, de... ki tudja, akár még meg is lephet. Nem is csoda, hogy igen sokáig tart, amíg végül rászánja magát, hogy megmoccanjon és rendesen a szemembe is nézzen, hogy beszélni tudjunk egymással. Végül is az is csoda, hogy egyáltalán belemegy a dologba és még a bocsánatkérésemet is normálisan elfogadja, de ami utána jön... Csak csendben hallgatom, ahogyan beszélni kezd és pont gyűjtöm a gondolataimat, hogy beszélni kezdjek, amikor aztán meghallom azt a halkan sziszegett megjegyzést még a végére és azonnal vissza is csukom a számat, mert hát ezek után nem igazán illene ide, amit mondani akartam, hogy ő ilyesmiket gondol saját magáról. Végül csak sóhajtok egyet, ezúttal már nem lógázva a lábaimat, hanem inkább feltornászom magamat az ágyra és törökülésben helyezkedem el. - Eddig én is azt gondoltam, hogy az vagy. - csak őszintén, azzal nem veszíthet az ember sokat nem igaz? De gyorsan folytatom is, nem szeretném, hogy úgy gondolja, hogy még most is így vélem. - De azt mondta nekem valaki, aki téged is meghívott magukhoz, hogy nem minden Mardekáros egyforma és már... egyetértek vele. Nem vagy szörnyeteg, csak valami miatt erre vagy képes, de ez... ha megtanulod irányítani nem biztos, hogy rossz dolog. - na jó, tény és való, hogy elég ijesztő, ha valaki elszív mindenhonnan életet és azt maga hasznosítja fel, de legalább meggyógyult, magához tért és engem is magamhoz tudott téríteni és sorban a többieket. Talán, ha nem tér magához, akkor tovább ragadunk ott és komolyabb bajok is történhettek volna, teszem azt Ben áttöri az üveget és össze-vissza vagdossa magát, akár még... bele is halhatott volna. Aztán végül csak szépen magam elé tartom a kezemet tenyérrel felfelé és megidézem azokat az apró jégtűket, amiket már sikerült párszor megcsinálni, amit majd Bennek is meg akarok mutatni, ha kiengednek innen. Vagy egy tucat éles jégtű lebeg a tenyerem felett, hogy aztán ahogyan meglendítem a kezemet a szemközti fal irányába szélsebességgel induljanak meg arra és aztán darabokra törve enyésszenek el a becsapódás után. - Azt hiszem azért tértem magamhoz a víz hatására, mert én meg azt tudom irányítani. Én is szörnyeteg lennék? - persze tény nem szívom el a dolgok életerejét, de azért ha ezeket a jégtűket erőből belevágnám valakibe... hát azért abból igen kellemetlen eredmény születne, akár könnyedén meg is ölhetnék vele valakit.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem tudom, hogy minek tartanak itt, ha egyszer nincsen már nagyon látható sérülésem. Jó adag trágya ment rám, ez igaz, de ha egyszer már nem érzek belőle semmit… Húzom a számat rendesen, miközben mindenki más elmegy és csak ketten maradunk itt, a két legzöldebb. Illetve én már csak voltam, de ez senkit se érdekel. Kicsit mogorva vagyok, bár ez igazából az alap állapotom, így senkinek se tűnne fel azt hiszem. Nem sokon múlik, hogy a főzetet ki ne köpjem, de nem akarom játszani a sértődött kisgyereket, lenyelem és azzal a lendülettel az oldalamra fordulok a fal felé, hogy ezzel is kicsit elzárkózzak a világ elől. Gondolkoznom kell, annyi mindenen kell gondolkoznom… Azt hittem, hogy ez a veszekedés Bex-szel lesz az évem nagy drámája, egyetlen drámája, de ami ma történt… Azok a növények! És az az ölelés… Semmit se értek, és nagyon szeretek mindent pontosan átlátni és az irányításom alatt tartani, szóval ez a szorongó érzés nagyon nem tetszik. Érzékelem a szemem sarkából, hogy Kath kimászik az ágyából és átjön mellém, de egészen addig, míg nem szólal meg, maradok az oldalamon a semmibe meredve. Lassan hátamra fordulok és felhúzom magam, hogy a hátamat az ágy támlájának döntsem és csak a fejemmel forduljak felé. Ugyan felé fordulok, de nem tudom, hogy mit mondhatnék. Miről akar beszélni? Melyik részéről? Nem akarok butaságba belefutni, lehet, sőt, elég valószínű, hogy arra az ölelésre nem is emlékszik, így inkább megvárom, ameddig ő folytatja. - Tudom, hogy nem direkt volt, kár a szóért. - válaszolom egyszerűen, a szemébe nézve, hiszen még ez a legegyszerűbb része a mondandójának. Aztán egy kis idegesség fut át rajtam és elkezdek magam elé bámulni Kath helyett. - Azt hiszem, igen. Vagy hát… a növények pusztításában mindenki kivette a részét, de minden egyes élőlény az üvegházban… meghalt miattam. - vallom be, és próbálom visszaidézni a dolgokat a szemem elé. - Amikor a látomásban voltunk és még az egész tarkóm zöld volt nekem is, akkor az a sötétség, ami elindult azt hiszem tényleg én voltam. Csak a látomásbeli formája annak, ami történt. Mert az életben is ugyanígy terjedt a sötétség láthatatlanul és… és én úgy éreztem, hogy ahogy terjed a pusztulás úgy válok én erősebbé és úgy szívódik fel a zöld szennyeződés is a nyakamról. - magyarázom, bár nem olyan magabiztossággal, mint ami tőlem megszokott. Még én is csak sejtem ezeket a dolgokat, még csak most próbálom megemészteni és kikövetkeztetni, akármennyire szeretnék magabiztos lenni, a hangomban ott cseng a kétség. Talán nem is így volt, talán képzelődtem, talán a trágya és a krém keverékének a gáza pusztított el mindent és egészen más miatt gyógyultam meg. Ez kényelmesebb elmélet lenne. Kár, hogy lehetetlen. - Egy szörnyeteg vagyok. - sziszegem halkan magamnak, alig hallhatóan. Lehet, hogy rengetegen gondolják, hogy gonosz vagyok, az is lehet, hogy vannak olyan nézeteim, amik erre utalhatnak, sőt, a szüleim is szeretnék, hogy a sötét mágusok útját kövessem, de én… én most először gondolok magamra gonoszként, eddig azt hittem, hogy jó úton járok. Nem a legszelídebb úton, de azon, ami helyes, hogy nekem lesz erőm megtenni a szükséges rosszt, ha másnak nem is.
Jó lett volna még beszélni Bennel, de Madame Pomfrey elég hamar elzavart mindenkit, akinek nem lett komolyabb baja és nem kapott annyit a trágyából, mint mi, no meg nem volt rajtuk olyan sokáig. A többség kapott egy gyors kezelést, esetleg bájitalt, amit még eliszogathatnak pár napig és kész, de bezzeg nekünk maradni kell, amit gondolom és láthatóan Corvus visel a legrosszabbul, miután ő már úgy fest eléggé jól van, de a javasasszony úgy fest nem hisz a hirtelen felgyógyulásban és mindenképpen bent akar tartani minket egy éjszakára, főleg azok után, hogy beszámoltunk a hallucinációkról is, meg hát istenesen szétverte a csapat az üvegházat. Azt hiszem a leszúrást is csak azért nem kaptuk meg, mert az én arcom az érkezéskor is zöld volt még, bár már egészen halvány és valószínűleg egy óra múlva már teljesen eltűnik, ami persze nem jelenti, hogy nem kell itt aludni. Megvárom hát, amíg Madame Pomfrey távozik. Hogy direkt nem tettek minket egymás mellé, vagy szimplán külön próbálják valamelyest szeparálni itt is a fiúkat és a lányokat, netán a Mardekárt és a Griffendélt gőzöm sincs, pedig senki más nincs a Gyengélkedőn csak mi ketten, meg gondolom a javasasszony majd ránk néz időnként, vagy is ez szinte biztos. Persze engem a távolság nem zavar, nem érzem, hogy bajom lenne, már nem is viszketek annak a rémes ízű löttynek hála, amit nem rég ittam meg és már mivel mindenki elment kimászom az ágyból és célirányosan a Corvus mellettit célzom meg. Majd úgyis hoz a szobatársam nekem ruhát éjszakára, addig marad az, ami rajtam volt, persze mágiával már kitisztítva legalább hozzávetőleg. Egyszerűen csak lehuppanok a Corvusé melletti ágyra és pár pillanat láblógázás után szólalok meg. - Azt hiszem... jó lenne beszélnünk. - bököm ki végül. Hát szó, ami szó elég sok minden történt most megint és nekünk még sikerült közös hallucinációba is kerülni és mi jöttünk ki belőle a legjobban és leghamarabb és hát, amit Corvus produkált... Igen, határozottan hasznos lenne, ha beszélnénk róla, bár ha jól sejtem ő nem fogja különösebben értékelni úgy sem az ötletet. - Öhm... először is bocs még egyszer, nem direkt volt a... tudod, ez a bénaság az elején, viszont, amit csináltál... Tényleg miattad haltak meg a növények az üvegházban? - végül is minek kerülgessük a forrókását? Erre vagyok a leginkább kíváncsi. Arra amúgy sem emlékszem, hogy megöleltem, vagy a testvéremet emlegettem könnyes szemmel, hiszen akkor nem voltam magamnál, azt viszont tudom, hogy mit láttam és, ha tényleg arról van szó, amire gondolok, akkor nem vagyok egyedül a... vadmágiámmal, vagy minek is nevezte Ben, csak úgy tűnik, hogy Corvusé kissé más, azaz nagyon más. Vajon valahogy az ember jelleméhez kapcsolódik, vagy semmi köze hozzá? Mondjuk nem tudom, hogy a víz hogyan kapcsolódhat a jellemhez, de ha az, ahogyan elszívta az életet a növényekből azt mutatja, hogy Corvus milyen ember valójában, akkor hiába próbál kevésbé undok lenni, belül mégis csak ugyanolyan, mint volt, vagy próbál változni, de a vadmágiája ezt nem tudja?
// 
