Morticia & Sidney - a vámpír és a farkas

to: Sidney

Barátok terén elég szarul álltam mindig is, nagyon nehezen szereztem kettőt, de aztán, mióta egyetemre járunk, már nincsenek meg. Ők nem keresnek, én sem őket. Nem tudok semmit, hogy itt vannak-e még a suliban, vagy a nagyvilágban valahol, de mivel nagyjából nem is számítottam sokkal többre, nem esik rosszul. Egész életemben magamra számíthattam csak, én intéztem a dolgaimat, ha segítség kellett, akkor se igazán fordultam máshoz, a vámpíros dologgal is egyedül kellett megküzdenem, de nem mondom, hogy kifejezetten ellenemre van. Amúgy is mindig magányos alkat voltam.
– Igen, nagyjából ez – bólogatok a szavaira. – Mondjuk, ha már itt tartunk, szinte soha nem keresem senki társaságát, ha meglátok a csapatot, a másik irányba megyek inkább, meg ilyesmi. Éjszaka meg egyedül mászkálok a folyosókon vagy kint az udvaron, na ha olyankor emberbe botlanék, nem lenne jó vége… - Mint ahogy nem is volt sosem. Bár akkor is igyekeztem tudatosan kerülni ezeket a helyzeteket, mindig akadt valaki, aki rosszkor bukkant fel. – Egyébként, nem vagyok direkt köcsög általában. Mármint, nem arra tettem fel az életemet, hogy másokkal kicsesszek, csak vannak dolgok, amiket nehéz elnyomni – vonok vállat. Néha úgy hangzik, hogy amit csinálok, azt csak kedvtelésből teszem, direkt gonoszkodok másokkal és rontom el a napjukat, de nem mindig élvezem mostanában, csak annyi ideig csináltam, hogy nehéz leszokni róla.
– A barátkozás nekem se. Inkább nem állnak szóba velem bizonyos régebbi ügyek miatt – válaszolom. -  Nem lehet, hogy neked mondjuk azért megy nehezebben az ilyesmi, mert nem igazán találkozol olyannal, akinek a személyisége passzol a tiédhez? A pszichiáterem ilyesmiről is összehordott dolgokat, de akkor épp nem voltam hajlandó rá figyelni, úgyhogy nem tudok többet – nevetek fel idegesen. De Sidney olyannak tűnik, aki tényleg jól ki tud jönni másokkal, nagyjából még kedvelik is, talán csak nem a megfelelő embereknél próbálkozott, ha barátságokról van szó.
– Ó, mi az, hogy – nevetek fel. A régi szép idők. – Állandóan bajba kerültem. De főleg akkor, amikor először állítottak rá gyógyszerekre, és nem tudtam irányítani a tetteimet, és mindenfélét csináltam idegből, leginkább pusztítottam. Második ilyen időszak meg a vámpírrá válás után volt, válogatás nélkül támadtam rá mindenkire, mert nem tudtam, hogy máshogy is lehet csillapítani az ösztönöket, úgyhogy emiatt. De azóta már nyugodtabb vagyok… valamivel – teszem hozzá. – Neked ilyesmivel voltak problémáid? Az biztos, hogy nem találkoztunk büntetőmunkán, mert nagyon ritkán osztottak párba valakivel, féltek, hogy rávetem magam… de még hallani se hallottam, hogy neked lett volna gyakran ilyen ügyed. – Tényleg kíváncsi vagyok, mert az ilyen átváltozás biztos őt is megviselte valamilyen téren, mondjuk lehet, hogy ő máshogy vezette le ezt és nem a társain vagy a berendezésen, mint én.
– Igazad van… csodálkozom is, hogy valami őrültnek nem jutott még eszébe táborba vagy nem tudom mibe zárni minket. Mint általában a történelemben. – Furcsa, hogy nem nagyon emlékszem olyan – pedig mágiatörténetből jó vagyok –, hogy ezeket a nem teljesen emberi lényeket a többi varázsló kirekesztette volna. – Persze nem akarom az ördögöt a falra festeni, ilyen kattant emberek bármikor hatalomra kerülhetnek. – Hiába vannak ezek a főzetek, néha tényleg elképesztő dolgoktól tudnak félni a normális emberek, és megpróbálnak eltünteti mindent és mindenkit, ami nem olyan, mint az átlag.
– Igen ez igaz… mindenhogy szívás – jegyzem meg. Nem irigylem egyáltalán, vérfarkasnak lenni is elég nehéz lehet, még akkor is, ha emberi alakjában nem kell éheznie legalább. De amit az átváltozásról hallottam, az elég fájdalmasnak hangzott, és nem kívánnám senkinek. – Lehet, hogy jól jártál. Gondolom, valamennyire így is fájhat, de a rendes átváltozás szörnyűnek hangzik. Neked egyébként van valaki, aki segített vagy segít? Hogy mit csinálj, vagy hogy egyáltalán mit kezdj ezzel a helyzettel? – Nagyon kíváncsi vagyok erre, mert ahogy tapasztaltam, a nem örökletes fajoknál sokszor magára marad az illető, ha nem talál egy befogadó közösséget. Azt tudom, hogy a vérfarkasok falkában szeretnek lenni, de amilyen hírek érkeznek, hogy milyen nézeteik vannak, nem csodálom, hogy sokan inkább nem akarnak csatlakozni. A vámpírok viszont magányos típusok, aki átváltoztatott, egyből eltűnt utána, én meg ott maradtam, semmit sem tudtam.
– Ez most tök közhelyesen fog hangzani, de nem minden a győzelem. Szerintem már nyertél, ha el tudod mondani magadról, hogy mindent megtettél, ami tőled telt. Igazából annyi körülmény van, ami nem tőlünk függ. Milyen erős a másik csapat, az adott szám kinek a „specialitása”, az időjárás, betegség, stb. – sorolom. – Szóval igazán ezek döntik el szerintem a csapatsportokat. Ha ideálisak a körülmények, akkor múlik 100%ban rajtunk, de az nagyon ritka. Úgysem az alapján húzzák ki egymás ellen a csapatokat, hogy nagyjából egyforma szinten legyenek. – Persze nem biztos, hogy igazam van, de én nem is vagyok az a típus, akit fűt a versenyszellem. Megcsinálom, amit kell, de nem borulok ki, ha nem sikerül. Más miatt vagyok itt. – Én azért, mert így hátha jobban megismerem magamat. Ki akartam próbálni, milyen másokkal együtt dolgozni, hogy megy-e nekem egyáltalán. Így az első napok után rávágnám, hogy nem, de van még remény azért. Minél tovább maradunk, annál inkább kiderül, és akkor talán könnyebben el tudom dönteni, mit kezdjek az életemmel – válaszolom. Hasonló motivációja hátha neki is van, úgyhogy kíváncsi vagyok, mit fog erre mondani.

to: Sidney

Hallgatom a választ a kérdésemre, egy pillanatig meglepetés suhan át az arcomon, de gyorsan el is tűnik. Nem is gondoltam volna, hogy általánosságban ennyire magányos típus, hiszen annyian kedvelik. Vagy ez csak látszat lenne?
– Ez részben velem is így van. Többnyire nem akarom, hogy hozzám szóljanak – jegyzem meg, majd pozíciót váltok, és törökülésben helyezkedem el. Tekintetemmel a szemben lévő fákat fürkészem, mintha lenne ott valami, de talán csak beképzelem. Rövid idő elteltével folytatom. – Lehet, hogy igazad van – hagyom rá a felvetését, mert őszintén szólva nem tudok most ezen gondolkozni, lefoglalt az, amit észlelni véltem odaátról. – De az is tény, hogy azt hiszem, mindig is ilyen voltam. Az egyik pszichiáterem mindenféle baromságot összehordott a korai kötődés zavarától kezdve az önértékelési problémáimig, de valami olyasmi akarna lenni a lényeg, hogy én nem akarok sehová se tartozni, ami azért elég hülyeség, mert egyedül lenni egész életemben elég szar lenne. – Ötletem sincs, hogy ezelőtt mikor beszéltem valakivel utoljára, és lehet, hogy életem egyik leghosszabb mondatát is sikerült kimondanom. Persze, előfordult, hogy volt kivel beszélem a mardekárosok közül, de mióta egyetemista vagyok, más szakra járunk, nem találkozunk annyit, én se erőltetem, meg ők sem. Nem vagyok az a típus, aki megy könyörögni, hogy légyszi foglalkozzatok velem. Korábban azt sem láttam be, hogy szükségem lenne bárkire is, mostanában azért egyre gyakrabban érzem azt, hogy jól esne, ha nem csak én lennék magamnak. – Persze azzal továbbra sem tudok mit kezdeni, hogy az emberek 90%-át alapból utálom – nevetek fel sötéten, de egyáltalán nem vidáman. Ez meg lehet, hogy folyamatosan az arcomon van, és akkor talán Sidney mégis csak jól gondolja, hogy miért kerülnek el.
Egyetértek azzal, amit mond, hogy innen kinézik azt, ha valaki nem átlagos, legyen az a természete, a megjelenése, vagy a faja.
– Óh, igen. Velem már akkor is ez volt, amikor még nem voltam vámpír. Akkor mondjuk nem sokat tudtam tenni a cseszegetés ellen, bár a vámpír erőm nélkül is elég veszélyes tudtam lenni, ha váratlanul nekimentem valakinek, de mostanában már nem csinálom. – Ezekről az ügyekről lehet, hogy Sidney is hallott annak idején, fiatalabb koromban szörnyen problémás voltam, még itt, a Roxfortban is, és ha valaki beszólt, simán nekirontottam és megvertem, mit foglalkoztam én a pálcával meg varázslatokkal. Azt amúgy is könnyebb kivédeni.
– Értem, akkor hasonló lehet az enyémhez. Azt hiszem – gondolkozom el. – Bár az alvászavaraimon sajnos nem segít. Remélem, lesz valami éjszakai feladat is a versenyben, mert nappal nem leszek 100%os semmiben. Azért elég jó, hogy vannak ilyen főzetek, nem? Belegondolni is furcsa, hogy mi lenne nélküle, mindenki legyilkolna mindenkit a suliban – húzom egy félmosolyra a számat. Régen nagyon tetszett volna egy ilyen, megnéztem volna, vagy részt is vettem volna benne. Most nem foglalkoztat egy tömegmészárlás gondolata, legfeljebb csak a csapat szintjén, de gyorsan elhessegetem a gondolatot és emlékeztetem magam, hogy miért is vagyok itt.
– Ó, én igen – említem meg arra vonatkozóan, hogy ő nem próbálta még nem tompítani az ösztöneit. – Az elején. Nem itt változtam át, hanem Romániában, elég vacakul voltam utána, és még el is tévedtem, és amíg haza nem tudtam jutni, addig nem volt, ami visszafogjon. Az egészben a legrosszabb – bár furcsa így hívni, mert egyáltalán nem érzem rossznak, hogy még élvezed is. Magát a vadászatot, ahogy kiválasztod az áldozatodat, megvárod, amíg elkaphatod, és kiszívod a vérét. Sokkal jobb, mintha valaki önként felajánlja vagy ellopod a zacskósat egy kórházból. – Úgy érzem, itt az ideje témát váltani, mert minél inkább beszélek erről, annál jobban ideges leszek, hogy itt aztán semmilyen rendes cucchoz nem juthatok hozzá.
– Egyébként te miért jelentkeztél a versenyre? – teszem fel a kérdést, nagyon kíváncsi vagyok rá. Összességében ezek csapatsportok, és bár említette, hogy vannak itt barátai, ő is az a típus, aki akkor biztos valamiben, ha ő maga csinálja, most meg ugye csak a baj van a többiek hozzáállásával.

to: Sidney

Jól esik most ez a beszélgetés, még akkor is, ha nem feltétlenül értünk egyet mindenben, pl szerintem teljesen feleslegesek a családi sztorik, de lehet, hogy azért gondolom ezt, mert nekem nincs normális családom, és nem is volt. Meg valószínűleg nem is lesz. Nem gondolkozom most ezen inkább, mert akkor jönnek a sötét gondolatok, most viszont egyáltalán nem akarok befordulni, mikor végre van kihez szólnom, aki szintén hozzám szól. Egy bólintással nyugtázom a szavait, nem igazán tudok már mit hozzátenni, ezért inkább valami újat vetek fel, most, hogy mindketten tudjuk a másikról az igazat. – Téged nem szoktak kerülni az emberek? Úgy értem… hát tudom, hogy nem vagyok valami bizalomgerjesztő, de olyan, mintha éreznének valamit, csak nem tudják megfogalmazni, ezért ösztönösen elkerülnek. – Nem tudom, hogy ennek sok értelme van-e, mert mint sokszor megjegyeztem már, szinte soha nem vágyom társaságra, és nem érdekel, ha nem jönnek oda hozzám, de látva, hogy milyen jól érzik magukat a többiek, nagyon ritkán eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha nem a hátraarc lenne az első reakció, mikor meglátnak. Fura ez, lehet, hogy be kéne vennem a gyógyszereimet, hogy ne foglalkozzak hülyeségekkel.
Sidney kérdésére felröhögök, egyszerűen ebben a megfogalmazásban annyira szürreális az egész, meg el se tudom dönteni, hogy komoly kérdés, vagy gúnyolódás, de most valahogy nem is érdekel. Majd a válaszra adott reakciójából úgyis kiderül.
– Hát, vannak főzeteim, amik valamennyire tompítják azt, hogy mindenkire rávessem magam, a sima gyógyszereim meg az étvágyamat is elveszik. A doki felajánlotta az ő vérét, szóval amikor már nagyon kell, akkor megyek hozzá. De amúgy többnyire bírom, igazából olyan ez, mint amikor emberkoromban nem ettem napokig. Hozzászoktam egy idő után, és inkább már csak idegesítő volt. De persze az lenne az igazi, ha ehetnék minden éjszaka, csak hát az nem lenne célravezető, ezen a környéken rajtunk kívül nincs senki. – Próbálom meg elmagyarázni, milyen is lehet. Nem mindig tudok összefüggően beszélni, de van ez így. – És te hogy kezeled ezt az egészet? Úgy értem, az átváltozást, a köztes időszakot… Hallottam, hogy van valami főzet, amit ha megiszol, átváltozva nem támadsz rá mindenkire, de gondolom elég rossz lehet, hogy ha nem követheted az ösztöneidet – jegyzem meg. Én már csak tudom. Legszívesebben kiszívnám a vérét a sok idegesítő csapattagnak, de nem ezért vagyok itt, így nem teszem. Az idő múlásával meg az első komoly verseny után hátha változik a hozzáállásuk is.

to: Sidney

Őszintén szólva nagyon meglep, hogy Sidney nem ellenségesen viszonyul hozzám, vagy nem szalad el… ezekkel a reakciókkal szoktam találkozni főként, és nagyon kevesen vannak, akik elviselnek, vagy egyáltalán kijönnek velem. Szokatlan, és nem tudom, hogy örülök-e neki, mert többnyire azt szeretem, ha békén hagynak, ugyanakkor meg néha én is vágyom társaságra, de az, hogy odamenjek valakihez törleszkedni, nem az én stílusom.
- Na igen… A többségre tényleg ráférne, ha gyakorolnának, elég puhányok – jegyzem meg, és kicsit fel is nevetek hozzá. Nem lesz mindig ott a szerencse, hogy kihúzza őket a bajból, és nem biztos, hogy ha a versenyben meg kell küzdeniük egy másik vámpírral, az is el fogja titkolni, hogy micsoda és visszafogja magát, mint én. – Ráadásul a szellemi szintje is némelyiknek… mintha ötévesek lennének. Jó, nem mondom, hogy csak a versenyről kéne állandóan beszélni, de azért az is sok, hogy folyton  gyerekkori meg ki tudja, milyen történetekkel jönnek elő, amit úgyis ismernek már, szóval – tárom szét a kezem egy nagy sóhajjal. Tényleg rém unalmas.
A kérdésemre olyan választ kapok, amire számítok, aztán hozzáteszi a teliholdas megjegyzést. Igazából nem kell sokat agyalnom rajta, hogy rájöjjek, mi a helyzet. Egyből világos lesz az enyhe ellenszenv, amit ránézésre is éreztem, illetve rajta is láttam. Csodálkoztam is, mert az alapján az öt mondat alapján, amit eddig beszéltünk, egész normálisnak tűnik másokhoz képest, legalábbis a többi csapattaghoz képest mindenképp. Gondolkozom egy ideig, hogy mit mondjak erre. Akár bevallhatnám én is a vámpírságot, vagy megtarthatom magamnak továbbra is.
- Azt hiszem, megértelek – válaszolom végül, és nem nézve felé, folytatom. – Én vámpír vagyok. – Na, csak bevallottam. Nem sok ember tudja az iskolában, és bár nem illegális, nem szívesen verem nagydobra a dolgot, így is megvan vele a magam baja. – Állandóan éhes vagyok, meg felborul a napi ritmuson, úgy elég szar koncentrálni. De még így is jobb vagyok, mint némelyek, akiknek minden körülmény adott. – Még egy kavicsot a vízbe dobok, ezúttal messzebb Sidney-től, most már nem őt fröcsköli le.

to: Sidney

Végül megunom a víz piszkálását, a szemem sarkából nézem, ahogy a másik lány kihúzza lábait a vízből. Úgy látom, különösebben nem háborodott fel a fröcskölésen, remek, így legalább nem kell tovább beszélgetnem vele. Különben az ő arca sem sokkal bizalomgerjesztőbb felém, mint az enyém felé, úgyhogy magamban felröhögök, a gondolatra, hogy milyen durva lenne, ha mi ketten jóban lennénk, de ez tök esélytelen ugye. Igyekszem elereszteni egy kényszeredett félmosolyt a megjegyzésére, ami szerint nem bánja, hogy vizes lett, csak aztán azt egy kérdés követi, úgyhogy ennyit arról, hogy nem beszélek. Újfent emlékeztetnem kell magam, hogy azért vagyok itt, hogy megpróbáljak nagyjából kijönni mindenkivel, majd otthon legfeljebb nem szólok senkihez egy szót egy hétig. Fogom a botot, és a túlpartra hajítom. Na jó, igazából a víz közepéig akartam, de elfelejtettem, hogy milyen messzire tudok dobni. Ha mindent beleadok, ment volna messzebbre is, de szerencsére nem izomból vágtam át a másik oldalra, így talán sikerült nem lebuktatnom magam.
– Hát, amúgy igen – válaszolom végül, nem is ezt akartam mondani, de mindegy, már ez lett belőle. – Irritál, hogy mindenki ismer mindenkit, és olyan, mintha valami családi buliban lennék, amit kívülről nézek – teszem hozzá sötéten. Ó, egyáltalán nem az zavar, hogy nem akarnak velem barátkozni, vagy hogy én nem ismerem őket, egyszerűen csak idegesít hogy a múltról beszélnek, sokat hallott sztorikat emlegetnek fel, satöbbi. – És te? – Most az egyszer tényleg érdeklődve kérdezek vissza, mert eddig úgy tűnt, ő igencsak élvezi ezt a társaságot, erre most itt ül egyedül. Bár mire kimondtam a kérdést, el is vesztettem az érdeklődésemet a válasz iránt, végülis nekem aztán tökmindegy, ki miért van vagy nincs valahol. Szörnyű unalmas lehet normális embernek lenni, ha mindig ennyit kell udvariaskodni hozzá.

to: Sidney

Már tart egy ideje az edzőtábor, és még nem haragítottam magamra senkit. Ez valamiféle új rekord lehet, bár tény, hogy magamhoz képest igenis visszafogott vagyok. Itt nem lehet egyénileg nyerni, tényleg muszáj csapatban dolgozni, csak akkor jutunk előbbre, a suliban viszont ez nem szükséges, úgyhogy ott nem kell erőlködnöm, hogy elviselhető legyek. Persze azért megvan ennek a hátránya, mert eléggé feszült vagyok attól, hogy nem tombolhatom ki magam, amikor kedvem tartja. A többiek unalmas fecsegését semmi kedvem nem volt hallgatni, különben is zavar, ha olyan helyen vagyok, ahol rajtam kívül mindenki ismer mindenkit, itt meg ráadásul olyan rokoni szálak vannak, hogy ha akarnám, sem tudnám követni. Úgyhogy felveszek egy fekete kardigánt a szintén fekete spagettipántos felsőm fölé, és a tarisznyámat felkapva elindulok az erdőbe. Út közben egy nagyobb kavicsot rugdosok magam előtt, és közben azon dühöngök, hogy mennyire nem viselem jól az éhezést. Azt gondoltam, jobban fog menni. Hoztam ugyan magammal mindenféle bájitalt meg készítményt, ami az étvágyat is csillapítja, meg Codytól kapok vért is, de az ösztöneimet nem tudom elnyomni, ráadásul nehezen tudok ráállni arra, hogy éjszaka pihenjek és nappal legyek aktív. Az iskolában ezzel nem nagyon foglalkoztam, nap közben végigaludtam szinte az összes elméleti órát, este meg elkértem a jegyzetet valakitől és megtanultam az aznapi anyagot. Itt viszont nappal kell aktívnak lennem, ezzel már rögtön az első edzésen bajok voltak, mikor egy körben legyőzött az a fiú. Másképp elő sem fordulhatott volna. Mire idáig jutok a gondolatmenetben, mérgemben sikerül egy nagyobbat rúgnom a kőbe, ami elrepül a folyóparton ücsörgő lány fölött, a vízbe esik, és kicsit le is fröcsköli. Már majdnem reflexből felkacagok, mert amúgy nagyon szórakoztat az ilyesmi, de aztán eszembe jut, hogy igyekeznem kell legalább semleges viszonyban lennem a csapattársaimmal, legalábbis kifelé. – Bocs – sikerül odamorognom neki, majd jó egy méterre tőle én is leülök. Igazából már nincs kedvem tovább menni, főleg nem átgyalogolni a vízen. Megint eszembe jut, hogy egy szakra járunk Sidney-vel, csak nem egy évfolyamba, ráadásul griffendéles. Elfintorodom csak úgy, és egy bottal kezdem a vizet piszkálni. Csak úgy simán rámtört megint az elegem van mindenből-hangulat.