2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A legrosszabb védekezés, hogy próbálta elkerülni azokat a helyzeteket, amikor más lányokkal kellett együtt lennie. Akkor csak azért nem volt eddig ilyesmi, mert inkább nem is ment mások közelébe, de nem tudta volna visszafogni magát? Cseppet sem hangzik jól és efféle védekezéssel csak még rosszabbul érzem magamat. Mi lett volna, ha mondjuk több is lesz köztünk és ő akkor nem tud mit tenni, mondjuk a nyáron, amikor nem vagyunk még ennyit se együtt? Azzal kezdtük volna a szeptembert, hogy lefeküdt valakivel? Mintha Tom fel sem fogná ezt, vagy minden tényleg csak valami buta remény volt részéről, hogy szeret, de szó sem volt róla? - Ő egy barát, aki segített és kész és én... semmit sem tettem, sőt ő sem. Nincs okod utálni őt! Ő... ő még téged is védett, ami ha ezt a mostanit nézzük abszurd. - na igen Samael pedig tényleg próbálta Tomot védeni, az ő érdekében beszélt, na de minek, ha egyszer semmit sem ért a dolog? Tom képes volt mást megcsókolni és valószínűleg csak azért húzódott ez eddig, mert elkerülte még az esélyét is hogy megtörténjen. De eddig tudta kerülni a forró kását, mostanra már kibújt a szög a zsákból és... egyszerűen ennyi volt igaz? Ő pedig még csak küzdeni sem próbál értem, akkor miért gondolja, hogy elhiszem, hogy kicsit is fontos volt neki ez az egész? - Komolyan te vonsz engem kérdőre Tom? Te csókoltál meg mást, miközben azt mondtad, hogy szeretsz. Én... én csak azért próbáltam meg, mert nem akartam, hogy ez legyen belőle, erre képes vagy engem kérdőre vonni? Samael... ő egész más, mint te, kedves és figyelmes és... nem tenne ilyet! - igen a végére már a haragtól, a csalódottságtól, de csak könnybe lábad a szemem. Eddig bírtam ezt az egész rémséget. Nem is tudom hogyan teheti, hogyan viselkedhet így, hogyan vonhat ő kérdőre, hiszen mindent tönkre tett. Mi lesz a nyarakkal? Mi lesz majd velünk, ha összefutunk és főleg mi lett volna, ha netán több is lesz köztünk, mint pár csók? És most képes olyasmiket vágni a fejemhez, hogy úgyis szétmentünk volna Samael miatt, aki egyébként őt védte? - Azt hiszem... jobb lesz, ha most jó ideig nem találkozunk. - mondom végül szipogva összeszorítva a számat. Rémes, hogy képes volt ezt csinálni, így kockára tenni egy barátságot, hogy szinte a bátyámnak tekintettem. Át se gondolta, csak... a modellkedés miatt volt az egész, ahogyan én az elején is mondtam neki. És most már végül sarkon is fordulok, hiszen nem fog tudni olyat mondani, amitől jobban érezném magamat és láthatóan nem is nagyon próbálkozik vele, hogy jobb legyen a helyzet.
- Igen, igazad van, de... - idegesen dúrok a hajamba, hiszen rosszul esik, hogy ennyire megbántottam a lányt. Fáj látnom, hogy miattam ilyen, de közben a szívem is összeszorul a gondolatra, hogy már semmi se lesz köztünk a régi. Elveszítem ilyen hülyeség miatt. Elkergetem magamtól, amit meg is tudok érteni, hiszen érzelmileg egy tuskó vagyok, ha ilyesmit műveltem vele. Nem kellett volna megtennem és szinte abban a pillanatban rájöttem, amikor elléptem Joyce elől. - Én tényleg igyekeztem – nyögöm ki végül saját mentségemre, hiszen Carol még csak nem is sejtheti, mennyire nehéz volt számomra kikerülni a kísértést. Naponta kellett nemet mondanom, és talán igaz, hogy ha szeretünk valakit, akkor ennek az érzésnek nem kellene jelen lennie, de nálam igenis jelen volt, ahogy annak idején Susan mellett is. Pedig ő aztán mindent elsöprő szerelem volt az életemben és mégis... Nála azonban sikerült ellenállnom, noha ott egy Joyce se jött a képbe, itt pedig... Hát, simán felkínálta magát, én meg éltem is a lehetőséggel. Akkor és ott teljesen kiment a fejemből az, hogy Carol rám vár, csakis rám. - Igenis érdekel, pont ezért mondtam el neked az igazságot! - emelem meg kissé a hangom, noha még mindig nem kiabálok. Ideges vagyok, fáj, annyi meg annyi érzelem kavarog bennem egyszerre, hogy képtelen vagyok belőlük akár egyet is kiragadni elemzésre. Hogy megkönnyebbültem-e? Határozottan. Ugyanakkor azonban sokkal rosszabb érzések kerítettek hatalmukba, de legalább a lelkiismeretem tiszta. Nem állt szándékomban megbántani a lányt, de nálam már az is határozott előrelépés, hogy egy egyszerű csókot bevallok valakinek. Elvégre, eddig nem tartottam bűnnek a dolgot, Carol mellett viszont egészen más lett az értékrendem. - Igyekszem, Carol, még ha nem is hiszed el számomra, akkor is igyekszem. Szerinted miért nem féltékenykedtem Samael miatt? Oké, rosszul esett, de igyekeztem lenyelni magamban a dolgot, mert tudtam jól, hogy neked ez fontos. Most viszont... komolyan behúznék neki egyet, annyi szent... Mert bármit is tettem most, az egyszer biztos, hogy Samael egy idő után ígyis-úgyis elvette volna tőlem a lányt. Carol láthatóan bizonytalan a saját érzelmeiben, ami rólam is ugyanúgy elmondható, habár mindkettőnkben más okok miatt alakult ki ez. Én még nem tapasztaltam meg az igazi szerelmet, Carol pedig igenis meg szeretné tapasztalni, amire mellettem nem igazán lenne rá alkalma. - És te? - teszem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést, miközben szívem hevesen ver. Tudnom kell az igazságot, tudnom kell, hogy Samael mennyire befolyásolta volna kettőnk kapcsolatát, ha ez nem így alakul. - Mit érzel iránta, Carol? Szereted? Mond meg az igazat... Befolyásolt volna bármit is a kettőnk kapcsolatában? Szétmentünk volna miatta egy idő után? És annyira érzem, hogy megint én leszek a hibás, hogy nincs jogom ilyen kérdést feltenni a lánynak, hogy Carol ezt fogja a fejemhez vágni... Tuti ellenem fordítja majd, hiszen miért is tehetnék fel neki ehhez hasonló kérdéseket, ha egyszer én voltam az, aki tönkretette mindezt? - Tudom, hogy mit jelent, tisztában vagyok vele, hogy ezzel mindent tönkretettem, de képtelen lettem volna a szemedbe nézni a történtek után...
- Az volt a megoldás, hogy... elkerülöd a kísértést? Ha szeretünk valakit, akkor a kísértés semmit sem jelent, akkor... nincs is! - azt mondta nekem, hogy szeret és nem azt, hogy kedvel. Ha annyit mond, hogy kedvel akkor biztos, hogy nem mentem volna bele ebbe, hogy kockáztassam a barátságunkat és kockáztassam a Laceyvel való barátságomat is. Tudja jól, hogy nincs családom szinte, hiszen az anyám cseppet sem mondható jó anyának, erre most tönkre teszi az egészet? Azért ez nagyon fair tőle, hiszen nekem ők szinte a családom lettek a Roxfortos évek alatt, most pedig csak, mert ő képtelen ellenállni egy lánynak az egésznek annyi? Mert nem hiszem, hogy ezek után csak úgy meg tudunk majd lenni egymással és arra se gondolt, hogy esetleg Laceynek is milyen pocsék lesz, ha döntenie kell épp kivel akar lenni, velem vagy a testvérével? - Értem teszed? Te... te hallod magadat Tom? Én... én megmondtam, hogy ez kockázatos, hogy veszélyes, hogy... De te azt mondtad, hogy nem lesz baj, mert szeretsz és most mintha nem is érdekelne! - lehet, hogy van valamennyi bűntudata, de most még csak azt se látom rajta igazán. Csak azt, hogy mintha nem is nagyon érdekelné az egész, mintha számára mindez közömbös lenne. Megtörtént, nem sikerült és ez van, pedig tudta hogy én eredetileg is mennyire aggódtam e miatt, hogy mennyire féltem mindent elront vele. Miért nem akkor próbálkozott, az előtt, hogy köztünk lett bármi, amikor még nem mondott ilyeneket? - Még ezt a kapcsolatot se tudtad komolyan venni, szerinted komolyan vetted volna a többit? Csak... egy buta fotó volt, azt se tudtam jelent-e valamit. - rázom meg a fejemet. Semmi joga, hogy bármit is visszafordítson ellenem. Az ég világon semmi joga hozzá! És persze dühös vagyok és csalódott és nem csoda, ha még Samael is kicsúszik a számon, mintha minimum provokálni akarnám Tomot, hogy mutasson végre valami érzelmet, mintha ez számára is fontos lett volna, nem pedig csak valami játék, mert most úgy tűnik, mintha nem érdekelte volna úgy igazán. - Csupán egyszer, de... ez nem mindenkinél így megy. Nem mindenkinek kellenek hozzá évek, hogy rájöjjön valaki érdekli és... és egyébként is, nem számít! Én nem tettem semmit, ő nem mondta ki, csak sejtettem és... csak segíteni akart, azért küldte a nagynéném, hogy vigyázzon rám. - Tom pedig... aki mindig is itt volt, aki azt hittem a bátyám is lehetne most olyan mértékben megbántott, mint ahogy eddig még senki sem. És tényleg úgy tesz, mintha ez lenne a jó megoldás, hogy csak úgy félresöpri az egészet, mintha nem is lett volna, mintha nem ő erősködött volna, hogy próbáljuk meg. Jó ég... mi lett volna, ha komolyra fordul, ha mondjuk le is fekszem vele? - Őszinte? Mintha... mintha fel se fognád. Ez... annyi mindent megváltoztat és te nem is akarod érteni! - elhátrálok tőle most már amennyire csak lehet és sejthető, hogy hamarosan faképnél fogom hagyni. Egy árva szót se nyögött ki, amitől kicsit is jobban érezném magamat. Én marha! Tényleg elhittem, amit mondott? Pedig csak egyszerűen látta a képeket, csak belém esett, mint bárki, aki a külsőm miatt vett észre és Tom is ezt tette, csak nem vallotta be, talán magának sem és ennyit ért. Ha annyira érdekeltem volna belsőleg is, akkor nem lett volna ez a vége.
Csend. Az az átkozott némaság! Carolt láthatóan rosszul érintette a hír, ami persze nem meglepő, mégis szeretném, ha mondana valamit. Csak egy szót. Már az is sokkal könnyebb lenne, mint ez a bűntudattal teli néma csend, én mégse töröm meg. Nincs jogom hozzá, hagyom, hadd eméssze a hírt, ha már egyszer a nyakába zúdítottam a dolgot. Annyira tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom, de mégis megtettem. Elhallgathattam volna, nem tudta volna meg senkitől, csak kérdés, mennyi ideig bírtam volna így a kapcsolatunkat. Carol egy nagyon rendes, kedves lány, nem ezt érdemelné, én mégis megtettem vele. Egy marha vagyok, méghozzá nem is a kisebbik fajtából. És még én féltékenykedtem rá nem is olyan rég! - Nem tudom – sütöm le a szemeimet, miközben igyekszem nem könyörögni számára még egy esélyért. - Én próbáltam ellenállni, tényleg mindent megtettem annak érdekében, hogy ne tegyek ehhez hasonló őrültséget, nem akartalak megbántani. Tényleg nem – teszem még hozzá, habár ez kevés ahhoz, hogy el is higgye számomra a dolgot. - Még csak nem is találkoztam olyan lányokkal sem, akiknek a közelében erre egy kis esélyem is lett volna... És valóban, nem láthatott mostanában csinos lányok társaságában, hiszen – ahol csak tudtam – kerültem őket. Nem bíztam magamban annyira, hogy kísértsem a dolgot, és milyen igazam lett! Elvégre, Joyce is véletlenül akadt csak az utamba, én pedig egyből le is smároltam, habár tudtam jól, milyen következményekkel fog ez járni, mégse sikerült ellenállnom a kísértésnek. Pedig kedvelem Carolt, tényleg kedvelem, hiába kételkedik most ebben. - Ennyi – sóhajtom, habár Carol szavai tőrként esnek a szívemnek. - Változtatni? Már eleve úgy kellett volna elkezdenem ezt a kapcsolatot, hogy ne is tegyek ilyesmit, erre meg... Carol, akár hiszed, akár nem, én nem akartalak megbántani. És bármennyire is fáj, pont emiatt teszem meg ezt a lépést most... Képes lennél ebben a tudatban folytatni? Ezt őszintén kérdem. Bármennyire is igyekszem a jövőben, te ugyanúgy nem tudnál megbízni bennem, amit teljes mértékben meg is értek. Nem én szenvednék kettőnk kapcsolatában, hanem te. Ezt pedig érted teszem, bármennyire is sablonos a szöveg. Mert tényleg szeretném, ha Carol boldog lenne, azonban azt is tudom jól, hogy mellettem erre nem lenne képes. Állandóan azon zakatolna az agya, hogy vajon megcsaltam-e? Én pedig, akármennyire is szeretnék bizonyítani számára, nem hiszem, hogy ez bármikor is menne, hiszen most se működött. És ha meg is változnék... A lány vajon bízna bennem ezek után? Becsaptam, megbántottam, pedig ez soha életemben nem állt szándékomban, tényleg nem. - Bele se avattál abba, hogy a húgodat keresed – vetem ellen erőtlenül, hiszen tényleg nem tudtam az egészről semmit sem. Mindezt utólag közölte velem, ráadásul azt is volt szíves megosztani, hogy az a Samael is vele tartott, aminek érthetően nem örültem annyira. Nagyon nem. Még csak esélyt sem kaptam arra tőle, hogy segítsek neki. - Szerelmes beléd? - nyílik el a tekintetem csodálkozva és most először érzek haragot. Igyekszem viszont ezt nem kimutatni a szőkeség felé, hiszen nem szeretnék vele veszekedni, mert annak komolyan nem lenne jó vége és úgyis csak én jönnék ki rosszul a dologból, nem ő. De azt a Samaelt szívesen felképelném, annyi szent. - Egyetlen találkozás után jelentette ki ezt vagy valami más is van a háttérben, amiről tudnom kellene? Találkoztatok már többször is? Mert nincs első látásra szerelem, ilyen a világon nem létezik. Az ember nem dobál csak úgy ekkora szavakat olyasvalaki felé, akit életében első alkalommal lát csupán. Rendben, Carol álomvilágban él, ő még hisz a könyvek által lefestett szerelemben, de az nem létezik. Nem, itt valami többnek kell lennie. - Igen, az vagyok, elismerem – nyugtázom Carol szavait. - De ha igazán az lennék, akkor nem vallottam volna be a dolgot. Én csak nem szerettem volna eltitkolni előled... Őszinte akartam lenni veled. És ezt igazán értékelhetné, hiszen szerintem kevés olyan ember létezik a világon, aki bevallana ilyesmit. El is titkolhattam volna, de felvállaltam, mégis szemét lennék? Jó, abban igaza van, hogy megbántottam, de ez azért igen erős kifejezés. Nem szerettem volna átverni, őszinte voltam vele, még akkor is, ha ez fáj mindkettőnk számára.
Tényleg nem hiszem el. Lett volna lehetőségem Samaellel ilyet tenni, megcsókolni, vagy egyszerűen hagyni, hogy ő tegye meg, de én nem tettem, pedig finoman szólva is eléggé pocsék érzelmi állapotban voltam, Tom pedig... És még csak azt sem mondja, hogy miért tette, vagy hogy már máskor is lett volna ilyen, de eddig bőszen ellenállt. Bár nem tudom ezzel segítene-e a helyzeten, de most tény, hogy nagyon pocsékul érzem magamat. Samael őt védte folyamatosan és most lám nem volt igaza, hiszen Tom nem tud megváltozni és ha most egy csók csattant el, mi van ha máskor meg más fog? - Attól még? Attól még micsoda Tom? - kérdőn pillantok rá, de már most érzem, hogy kissé remeg a szám széle, pedig nem akarom elsírni magamat, de így is túl sok mostanában a feszültség és ez most nem segít. Tom tudja jól, hogy mennyi gondom van. Az anyám eleve mindig is problémás volt, erre még itt van az újdonsült húgom is, akivel nem mellesleg Samael lefeküdt és egyelőre azt sem tudom ezt hogyan kellene kezelnem. El kell mondanom Yngridnek, de még arra se jöttem rá hogyan kezdjem, miután a legutóbbi próbálkozást épp Tom hiúsította meg. Úgy érzem, hogy elárult, hogy ennyi rosszra még ő is rátesz egy lapáttal és mintha még csak fel sem fogná, hogy mennyire pocsék lehet ez nekem, főleg hogy én már az elején megmondtam neki, ha rossz vége lesz, ha megbánt... azzal mindent tönkre tehet. És ezek után, amit mond, az már tényleg csak az utolsó lökés, hogy túlcsorduljon az a bizonyos pohár. - Szóval... szóval ennyi? Még csak meg sem próbálod megmagyarázni, vagy javítani ezen? Látod én megmondtam, hogy nem is olyan fontos, hogy nem... nem ér ez semmit, csak mindent elrontunk vele és most csak úgy annyiban hagyod és kész. - csalódott vagyok és dühös és már érzem, hogy a könnyeimet se tudom visszatartani. Ott gyűlik a gombóc a torkomban, bármennyire is próbálom visszatuszkolni. A harag és a sok pocsék érzés most a szemembe gyűlik könny formájában és már képtelen vagyok megállítani. Összeszorítom a számat, szinte fehérre vált, ahogyan próbálok nem kiabálni, mintha valami hiszti törne rám, bár azért ezt nem mondhatnám annak. Kiborultam. - Pedig tudod jól, hogy mennyi minden van most körülöttem és te még csak kicsit se segítettél és... és én meg... Samael szerelmes belém és nem úgy, mint te, de nem tett semmit és én sem. Még csak egy csók sem volt érted? Pedig lehetett volna, de ő téged védett és próbált nekünk segíteni, de miért? Ez az egész teljesen értelmetlen volt már az elején is ugye? Hiszen neked úgy se volt fontos, csak kellettem, mert már elég jó voltam neked. Szemét vagy Tom! - igen a végére már szinte kiabálok, ahogyan a fejéhez vágok mindenfélét, amit az ember normális idegállapotban nem tenne. És hogy Samael tényleg szeret-e? A jó ég tudja már ezek után, főleg hogy végül is nem mondta ki a dolgot ténylegesen, csak utalt rá.
Látom én Carol hirtelen jött zavarát a vallomáson hallatán és normális esetben el is nevetném magam rajta, de nem most. Jelen pillanatban sokkal nagyobb súly nyomja a lelkem, amely minden egyes mondatunkkal közelebb kerül ahhoz, hogy ki is mondjam. A kérdés már csak az, hogy végül megteszem-e. Elvégre, a szőkeség aligha jönne rá a dologra, hiszen ennek nem voltak szemtanúi és Joyce se kotyogná el neki, mivel nem hiszem, hogy ismerik egymást. A másik kérdés ugyanakkor felmerül: képes lennék-e elhallgattatni a lelkiismeretemet? Ez nagyon kétséges. Kedvelem Carolt, és úgy érzem, bármikor képes lennék beleszeretni, de ahhoz még idő kell. Már most szeretem, de ez még nem ugyanaz, mint a szerelem. Leginkább kötődés valaki iránt. Carol pedig éveken át ott volt az életemben Lacey-nek köszönhetően. Láttam reggel kócosan, este fáradtan, mintha csak a testvérem lett volna. - A látszat néha csal – fintorodom el egy pillanatra, hiszen akkor és ott tényleg igyekeztem viccelődéssel elütni a dolgot, de egyébként a bűntudat megmaradt bennem. Tisztában vagyok vele, hogy nem volt szép dolog, amit tettem, hiszen Carol pont akkor és ott készült bevallani Yngrid számára ezt a titkot, de ezt egyáltalán nem tudtam. Ha csak sejtettem volna, akkor nyilvánvalóan nem teszem meg. Igen, ez az eredménye annak, hogy engem kihagyott a dologból. Rosszul esett, ez tény, de még rosszabb a tudat, miszerint Samael mellette volt akkor, amikor ez kiderült. Vajon mi történt kettejük között? Elvégre, Carol most is olyasmikről beszél, amikről más esetekben nem szokott. - Én... - nyögöm ki, majd megcsóválom a fejem. Miért? Nem tudom. Fogalmam sincs, miért csókoltam meg azt a lányt, miközben tudtam jól, hogy ezért majd Carol előtt kell fizetnem, mégis megtettem. Pedig eddig egészen szépen uralkodtam magamon, ami tőlem igenis nagy szó. Nem fordultam meg senki után sem, nem bókoltam más lányoknak. Most pedig Joyce... Mindezt pedig miért? A nagy semmiért. Vele aligha lesz bármikor is kapcsolatom, hiszen nem is ismerem, de Carol... Őt elveszítem, ebben biztos vagyok. - Én... én tényleg nem tudom – felelem zavartan, amikor Carol felpattan az ölemből, majd a neked valaki más kell-kijelentés hallatán gyorsan visszanyelem a kikívánkozó nevet. Nem fogom előhozni a Samael témát, mert lehet, nincs is köztük semmi és nem is szeretném a kelleténél jobban megbántani. - Tény, hogy nem vagyunk egyformák, nagyon nem, de attól még... - Attól még mi? Tudjuk folytatni? Ha Carol már most úgy néz rám, mint egy többszörösen elítélt gyilkosra, akkor miért várom el tőle azt, hogy megbocsásson? Mennyire lenne kellemes számomra vagy számára mindennap gyomorideggel kelni, mert valamelyikünk már megint féltékenykedett a másikra? Én Samaelre, ő pedig valamelyik noname lányra a sok közül. Ha pedig képtelen vagyok uralkodni magamon, akkor érett vagyok egy komolyabb kapcsolatra? Aligha. Mindenesetre, akkor is fáj belátnom magamban, hogy ennek a dolognak vége. Kérjek szünetet? Mi értelme lenne? Más nő ágyába bújnék, ami szintén megcsalás, meg hát rendes kapcsolatban nem létezik a szünet fogalma. Ha két ember szereti egymást, akkor ott nincsenek kérdőjelek, nem igaz? - Majd én elmondom Lacey-nek – sóhajtok egy nagyot, kimondatlanul is beismerve ezzel, hogy Carol és az én útjaim kettéváltak. Fáj, nagyon fáj, de mi mást tehetnék? Hibáztam, amit elismerek magamban, valamiért azonban sokkal jobban érzem magam azáltal, hogy kimondtam a dolgot. Mintha egy kő esett volna le a szívemről. - És bocsánat. Ezer bocsánat, és tudom, hogy hülyén hangzik, de örülök neki, hogy elmondtam. Annak nem, hogy ez lett a vége, de ha belegondolok abba, mi lenne, ha továbbra is együtt lennénk... Sohasem lennél képes megbízni bennem, amit meg is értek. Én pedig nem szeretném, ha mindennap miattam idegeskednél.
Most komolyan felhoztam a témát Tomnak? Főleg úgy, hogy azért sejtem én jól, hogy Samaelnek fogja tulajdonítani, hiszen vele beszéltem mostanában, aki nem a megszokott ismerőseim és barátaim közé tartozik. Végül is ebben az esetben igaza is van, és nekem nem kellene ilyesmin gondolkodni, főleg mert újfent sikerül elvörösödni, amikor arról beszél, hogy esténként szokott gondolni rám, akkor meg elég sokat... És ez nekem miért olyan kényelmetlen, amikor nyilvánvaló, hogy mások is teszik, ha pl. olyan újságot lapozgatnak, amelyikben ott vagyok? Nem is tudom, hogy mit mondjak erre, csak zavartan sütöm le a pillantásomat, mint aki igyekszik elodázni azt a témát, amit pont ő hozott fel. Buta dolog tudom én, hiszen, ha már én voltam, aki felhozta, akkor nem kellene úgy tennem, mintha nem is hangzott volna el. Az viszont jobban érdekel, hogy Tom mit akar mondani, mert egyértelmű, hogy valami van a háttérben, csak még nem derült ki. - Ebben egyetértünk, de azon mégis könnyebben túllendültél. - persze én nem, de végül csak elnéztem neki és akkor is azzal viccelődött, hogyan tudná még elvonni a figyelmemet erről. Most viszont valami ennél jóval komolyabb dolog lehet a háttérben, ha egyszer ilyen nagyon a nehezére esik elmondani. Nem csoda, ha egyből a legrosszabbra gondolok, hogy még sem volt olyan nagyon türelmes és mégis csak valaki mást rángatott ágyba, mert rám nem tudott várni, de úgy fest nem erről van szó. Ennek ellenére mégis csak kikerekedik a szemem. - Egy... egy csók? De kivel és miért? És... - nem is tudom, hogy mit kérdezhetnék, de érthető, ha ez már oda vezet, hogy felálljak az öléből, ahova előzőleg húzott le. Nem is tudom, hogy mit kellene mondanom, hiszen egy csók, csak egy csók, de én nem tettem ilyet, pedig komolyan úgy érzem, hogy kedvelem Samaelt. Tom viszont igen és mi a garancia rá, hogy nem teszi újra, vagy tesz többet? Ha az ember egyszer nem tud uralkodni magán... - Tom... szerinted mi illünk egymáshoz? Annyira mások vagyunk és ezt ez is bizonyítja. Neked... neked más kell. - nem feltétlenül más valaki, mondhatjuk úgy is, hogy másféle ember, vagy más típusú, vagy más élet. Lehet, hogy valami plátói dolgot érez, de az is lehet, hogy nem készült fel rá, vagy egyszerűen csak nem én vagyok, aki mellett le tudna nyugodni, vagy én nem is tudom. Lehet, hogy csak szeretne valaki más lenni, de ő akkor is Tom, én pedig én vagyok és ez az egész...
- A bókjaimmal? - nevetem el magam, noha jól tudom, hogy Carol esetében ez igenis lehetséges. Szegénynek hosszú éveken keresztül senki se bókolt, mint más lányoknak, ő nem szokta meg a kedves szavakat. Régebben senki se figyelt fel rá, mert egy szürke kisegér volt, de most... Elég sokan szeretnének vele járni, szóval szerencsésnek érezhetem magam, ugyanakkor egy idiótának is, amiért mindezt tönkretettem Joyce miatt. Hosszú ideig álmodoztam Carolról, tényleg komolyan szerettem volna ezt a kapcsolatot, most pedig itt vagyunk és én életem legnehezebb vallomását készülök megtenni. Elveszíthetem őt egy pillanat alatt, de nem megérdemlem? Nem vagyok elég érett egy komoly kapcsolatra, erről pedig Carolnak is tudnia kell, hogy dönthessen. Ha kapnék még egy esélyt, nem tenném meg a dolgot, ebben biztos vagyok, de ő vajon bevállalja a kockázatot? Talán Samael véleményét fogja kikérni, ami nem túl biztató rám nézve, nem igaz? Na nem, ezt nem Samael rontotta el, hanem én. De akkor is... olyan jó mindezért őt okolni. - Hát, nem a nap 24 órájában, ezt el ne hidd – vonom meg a vállam kissé fintorogva, hiszen a csajok állandóan azt hiszik, hogy a pasik az ilyesmit képtelen kikapcsolni. - Napközben megvan a saját dolgom... Órákra járni, ilyesmi. Inkább este, lefekvés előtt szoktam rád sűrűn gondolni. És igen, szinte állandóan eszembe jut az is. De ne félj, nem esek neked, tudok magamon uralkodni... Ami főleg a két kezemnek köszönhető, ez természetes, nem szégyellem bevallani, mindenki csinálja. Ha ezt nem tudnám megtenni, sokkal nehezebb lenne számomra uralkodni magamon, márpedig Carol olyasvalaki, akinek a közelében észnél kell lenni. Nem szeretném letámadni, a földre tiporni vagy hasonló, pedig elég szépen elveszi a látványa az ember eszét. És még csak nem is véla! Bele se merek gondolni, mi lenne abban az esetben, ha annak született volna... - Azt hiszem, igen – biccentek óvatosan, habár nem pont erről árulkodik a nemrég történt csókom, amit Joycenál lőttem el, de ha Carolról van szó, bármikor képes vagyok összeszedni magam. Persze az se mindegy, mennyi az a sok, mert takarhat heteket, hónapokat, de akár éveket is. Mi tagadás, bármennyire nagy is a szerelem, az ilyesmi sokat tud ártani neki, hiszen ez is az egészséges kapcsolat része. És oké, értem én, hogy a lányoknak fontos az első alkalom, de el se tudom képzelni, miért kell számukra érzelmileg ennyire ráhangolódni az ilyesmire. Nem nagy ügy az egész, még kellemes is, szóval? De egyébként a válaszom határozott igen, ha Carol úgy érzi, még nem jött el a pillanat, akkor nem fogjuk megtenni. De bármikor állok rendelkezésére ellenkező esetben is. - Mondjuk, az a Százfűlés-dolog elég nagy hülyeség volt részemről – vakarom meg a tarkómat zavaromban, miközben igyekszem Carol pillantását kerülni. Nagyobb volt ez ennél? Nem tudom, tényleg nem. Szerintem ugyanakkora volt a kettő, mert hát mindkét esetben elég csúnyán becsaptam a lányt. - Nem, ne érts félre, nem feküdtem le senkivel – szólalok meg gyorsan, amikor Carol aggódva húzza el a kezeit, miközben igyekszem összeszedni magam és a bátorságom. - Csak egy kis csók volt... Tudom, hogy nem kellett volna, bánom is az egészet, komolyan mondom... - hadarom el egy szuszra, miközben folyamatosan a szőkeség arcát figyelem. - Nagy hiba volt, ezért is szerettem volna bevallani neked, hogy megbeszélhessük. Még egy ekkora ballépést sem szeretnék eltitkolni előled. És megértem, ha egy seggfejnek tartasz, mert igenis az vagyok.
- Tom... édes vagy, de zavarba hozol. - sütöm le egy pillanatra a szememet, hiszen persze a bókok jók, de valahogy mindig zavarban érzem magamat tőlük, főleg ha azt nézzük, hogy ott van mindig az a kis ördög a vállamon, ami azt suttogja, hogy Tomot főleg azért érdeklem, mert megváltoztam és mindenki szerint jobban nézek ki. De ugye lássuk be, hogy ennyi erővel bárkit megkaphatnék... még ha én nem is vagyok olyan és ilyesmi fel sem merült bennem sosem. Jelenleg pedig nem tudom eldönteni, hogy Tom azért érdekel, mert ő Tom, vagy azért érdekel, mert tényleg komolyabban kedvelem, mint testvért, mint Lacey bátyját. Mert hát persze, hogy igen imponáló dolog, ha a suli egyik legnépszerűbb fiúja érdeklődik utánad, még akkor is, ha Mardekáros vagy és ezzel újabb céltáblát ragasztasz magadra, hiszen Tom mégis csak Griffendéles és az ilyesmi az én házamban nem túlságosan népszerű lépés. Mármint Griffendélessel járni. - Én... én nem tudom,d e sokat jár azon az eszed nem? Mármint már felhoztad párszor. - na nem úgy direktben persze, csak hát, amikor véletlenül ott értem hozzá a sötétben, akkor is ezzel viccelt, meg amikor felvette Yngrid alakját és kiderült, hogy hazudott és csak eljátszotta, akkor is ilyesmivel próbálta a dolgot tompítani, hogy ő könnyedén ki tudja verni a fejemből azt, ami miatt rossz a kedvem. Szóval lássuk be Tom szeret az ilyesmivel viccelődni és tudjuk jól mindketten, hogy igen nagy tapasztalata is van a témában, tehát már sokakat vetkőztetett és nem csak gondolatban. - És te tudnál várni, ha én nem vagyok készen, akár... sokat is? - jó hát nem épp egyszerű ez neki gondolom, mármint amikor előttem volt épp elég lánnyal és most várni csak. Azzal azért tisztában vagyok, hogy a fiúknak ez nem valami könnyű, csak közben meg valami mégis visszatart ettől. Talán pont az, hogy ő Lacey bátyja? Vagy hogy már van köztünk valami kapcsolat? Fura módon Tommal még úgy nem is tudtam ebbe belegondolni, Samael ellenben valahogy vonz, másképp... más módon és egyelőre gőzöm sincs, hogy ez mit jelent. Talán csak ,hogy ő nem látott álmosságtól maszatos arccal, kócos hajjal, papucsban, pizsiben még kora reggel, Tom pedig már igen, ami más alapokra helyezi a kapcsolatunkat. - Nagy hibát? Milyen nagy hibát? Nagyobbat a százfűlé-incidensnél? - ráncolom kissé a homlokomat és persze éreztem én, hogy valami nincs rendben. Csak úgy süt belőle, hogy valami nyomja a lelkét, na de mi az? Még akkor sem volt ennyire feltűnő, amikor Yngridet játszotta. Jól ment neki, tényleg jól és bennem fel sem merült, most viszont láttam rajta. Akkor valami nagyobb baj lehet, valami... - Tom... ugye nem? - húzom el a kezemet egyből a legrosszabbra gondolva. Lehet, hogy a nagy dumák ellenére még sem tudott várni rám és sikerült valakivel ágyba bújnia, valami buli, vagy csak valami nagy hév alkalmával? Elszorul a torkom már előre, hogy erre gondolok, ami persze butaság, hiszen ha akartam volna akkor nekem is lehetett volna Samaellel bármi, de én nem akartam ilyet tenni és pocsék érzés, ha ő ellenben... megcsalt.
Carol gyanakszik, hát persze, hogy gyanakszik, amikor magamhoz képest igenis furcsán viselkedem. Más esetben én vagyok az, aki úgy falja az ajkait, mintha kötelező lenne, most viszont még a csókot is ő kezdeményezte. De mégis mit tehetnék, ha ez a Joyce-os ügy mázsás súlyként nehezedik a mellkasomra? Nem szerettem volna lerohanni, hiszen nincs jogom kihasználni a közelségét, amikor a háta mögött ehhez hasonló dolgokat művelek. Nem, most nem tehetem, hiába a furcsálló tekintet, nem téveszthetem meg a viselkedésemmel. Képmutatás lenne, márpedig nem szándékom hamis biztonságérzetet adni számára, ha nemsokára ledobom a bombát, amely minden eddig tervünket felboríthatja. - Én hozzád képest semmi vagyok – felelem mosolyogva, igyekszem azért kissé enyhíteni a hangulatot, hiszen érzem én rajta, hogy ideges, de még mennyire, hogy érzem. Mindenesetre, a mosolyomban van valami nem teljesen őszinte, olyasmi, mint amit azok szoktak magukra erőltetni, akiknek nem tiszták a szándékaik. Én ugyan nem szeretném becsapni Carolt, de a lelkiismeretem folytonos csatát vív legbelül. A józan eszem szinte ordítja, hogy mondjam el az igazat a lány számára, míg a szívem azt súgja, hogy talán nem lenne olyan rossz ötlet, ha most az egyszer kihagyom a dolgot és igyekszem nem hibázni legközelebb. Én azonban nem igazán szeretnék egyszerre húsz olyan nőről beszámolni a szőkeség számára, akiket különböző helyeken smároltam le, úgyhogy muszáj lesz vallanom. Most azonban még egy kis ideig gyűjtenem kell némi bátorságot, mert – akármilyen tökös legénynek is érzem magam más esetben – ez nem olyan egyszerű. - Ha túl szeretnél esni rajta, akkor igen, talán nem ártana – biccentek egyet határozottan, miközben elmém egyik hátsó zugában hangosan képen röhögöm magam. Itt játszom a bölcset, miközben cseppet sem vagyok az. Na, klassz. Figyelmesen hallgatom azonban Carol szavait, de magamban végig azon pörgök, hogy vajon ki mondhatta ezt számára. Samael? Az a selyemfiú máris telebeszéli a fejét mindennel, hiszen egyértelmű, hogy szeretne valamit Caroltól. Egyelőre csak a háttérből tevékenykedik, igyekszik ehhez hasonló gondolatokat elültetni a lányban, sikeresen. Carol máris ezen töpreng, és igen, van benne némi igazság, de hát a mai világ nagy része a külsőségeken alapszik. Persze, hogy engem is a külseje fogott meg, de ugyanakkor én is látom a belső tulajdonságait, egész egyszerűen csak nem azt hozom fel számára. Éveken át ismertem, tudom, mennyire nem volt önbizalma, miért gond hát, hogy folyamatosan dicsérem a külsejét? Szép és kész, ez még nem jelenti azt, hogy a belső tulajdonságai egyáltalán nem számítanak számomra. - Miért? Én szerinted állandóan vetkőztetlek gondolatban? - pillantok rá kissé meglepetten, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy visszanyeljem azt a kijelentést, miszerint ez is csak Samael műve lehet. Nem mondom, hogy nem vagyok ludas, hiszen szoktam rá úgy gondolni, hát persze, hogy szoktam, de nem hiszem, hogy mindig, amikor összefutunk, ezt tenném. - És igen, egyetértek ezzel, bárki is mondta. De a vágy az egészséges kapcsolat része. Ez még nem jelenti azt, hogy nincs jövője a dolognak. Ha a párod szeret, akkor vár. Ebből pedig tudhatod, hogy komolyan gondolja a dolgot. Hidd el, a srácoknak nehéz kivárniuk azt a bizonyos éjszakát, bármennyire is nehéz elfogadniuk a nőknek ezt a dolgot. Már megint ez az álszenteskedés, pedig lassan ideje lenne már színt vallanom a lány számára. Őt is aggasztja a viselkedésem, engem pedig a bűnöm, szóval talán túl kellene esni ezen az egész ügyön. Mégis nagyon nehéz belekezdeni a dologba, hiszen magamban folyamatosan elképzelem a lehetséges kimeneteleket. Egy pofon, Carol pedig feldúlva sétál ki az életemből. Joyce nagy hiba volt, mindezek ellenére azonban szeretném, ha a szőkeség nem válna a múltam részéve. - De igen, van – sóhajtok nagyot, miközben ujjaim a kézfejére csúsznak, majd lágyan simulnak rá, mintha ebből erőt meríthetnék magamnak. - Tudod, nagy hibát követtem el nemrég... És ennyi, itt abbahagyom, hiszen már az is nagy szó részemről, hogy eddig eljutottam. Tisztában vagyok vele, hogy innen már nincs visszaút, be kell fejeznem a mondatot, de szeretném, ha ez a pillanat minél később jönne el. Félek. Félek a következményektől és attól, hogy Carolt én magam hajtom Samael karjaiba...
Furcsa, hogy még a csókot sem mélyíti el, ez tény és igen észre is veszem. Egyértelmű, hogy valami van, valami baj, vagy nem tudom, de vajon micsoda? Samael nem hiszem, hogy bármit tett volna, hiszen megmondta, hogy nem fog, hiszen annyit próbálkozott, hogy Tommal rendben legyenek a dolgok. Nem tehet róla, ha még bizonytalanabb vagyok, mint eddig és ebben a mostani viselkedése se sokat segít. - Köszi, te sem... panaszkodhatsz. - megint ez, hogy szép vagyok, de hát nem ennek kellene lennie a lényegnek nem? Mármint ezzel is azt mutatja, hogy a külsőm fontos, de vajon mennyire fontos a külsőm és mennyire tud másképp is nézni rám, másképpen? Furán érzem magamat még mindig, nagyon furán és valahogy minden mozdulatot annak érzékelek, az övéit is, amit végképp nem értek. Főleg hogy beszélgetni szeretett volna... na de miről? Így azért elég nehéz nekem kezdeni, ha egyszer érzem, hogy valami komoly van a háttérben, mert egyértelmű, hogy valami van és jó lenne tudni gond-e vagy sem. - Hogy én? Még nem... nem volt rá alkalom, de kellene. Tudod... gondolkodtam. Valaki mondott valamit és úgy megragadt bennem. Te... Tom te hogyan szoktál gondolni rám? Valaki azt mondta, ha valaki igazán fontos, akkor nem úgy gondolunk rá, mármint nem szexuálisan, hogy szinte vetkőztetjük a szemünkkel. Szerinted ez igaz? - mégis csak kicsúsznak a számon Samael szavai, de magam sem tudom, hogy miért. Hogy milyen napom volt az igazán nem fontos most. Főleg, mert valamit szeretne mondani, valami van és még azt sem mondja el, pedig fontos lesz, ha e miatt szeretett volna beszélgetni és ehhez ilyen kihalt helyet választott, ahol a hideg miatt a madár se jár. Persze az ölébe behuppanok, de mégis olyan fura ez az egész, főleg arra gondolni, hogy ha netán Tom is úgy van vele, mint mindenki más... ő is csak úgy gondol rám... - De tényleg nincs valami baj? Olyan... furcsa vagy. - bököm ki végül, mert ezt igenis nem odázhatja el. Valamiről beszélni akart, de nem tudom, hogy miről és nem sokat segít, ha el akarja odázni, miközben a feszültség maga meg van a miatt, hogy tényleg valamit mondani szeretne. Nem tudom, hogy baj van-e, vagy csak rossz hír, de mégis... mi a fenéről lehet szó? Az már biztos, hogy nem csak nekem nyomja valami ennyire a lelkemet.
A gyomrom még inkább összeszorul, amikor a távolban megpillantom Carol karcsú alakját. Az egész lány olyan, mint egy látomás, a maga hófehér bőrével, szőke hajzuhatagával és a már messziről felvillanó halványkék szemeivel... Most komolyan, mégis mit képzeltem magamban, amikor Joyce állt előttem? Komolyan feláldoztam érte valami ehhez hasonló tökéletességet? Egy röpke csók miatt, ami nem tartott tovább pár másodpercnél? Elvégre, Carol látványa minden alkalommal felszínre hoz bennem valami olyasmit, amit nem érzek, amikor nincs mellettem. Képtelen vagyok ugyan szavakba önteni ezt az érzést, de jelen van, egyszerűen csak háttérbe vonul, ha nincs a közelemben, de szinte állandóan előtör a jelenlétében. Az a melegség, ami akkor önt el, amikor megpillantom... Igen, ezért szerettem meg őt annak idején, ebben egészen biztos vagyok. De mit ér ez az érzés, ha nem tántorít vissza attól, hogy kockára tegyem a kapcsolatunkat holmi ismeretlen lány miatt? Nem ismerem annyira a szerelmet, de ennek akkor is jelen kellene lennie, amikor nem vagyunk együtt. Gátat kellene szabnia a vágyaimnak, nem pedig szabadjára engednie őket. Nem. Akárhogy is igyekszem megmagyarázni a tetteimet, ebből nem húzhatom ki magam. Megígértem valamit Carol számára, amit nem tartottam be. Márpedig az a minimum, hogy színt vallok előtte, nem igaz? - Szia – viszonzom a köszönését, miközben rossz lelkiismerettel ugyan, de elfogadom a csókját, hiszen képtelen vagyok ellenállni az ajkainak. Az egyetlen dolog, ami feltűnhet számára, hogy nem igyekszem elmélyíteni, mint más esetben szoktam. Nem, éppen ellenkezőleg... A csók röpke, én pedig szinte azonnal ellépek előle, nem ölelem át és vonom magamhoz, az olyan képmutatás lenne részemről a történtek után. - Szép vagy – nyögöm ki azt a mondatot, ami szinte azonnal eszembe jut, amint végigmértem őt. És valóban, ismét tökéletes, pedig láthatóan nem sokat foglalkozott ma a megjelenésével, nem sminkelte ki magát, nem ült órákat a tükör előtt és mégis... Talán Carol az egyetlen olyan lány a kastélyban, aki még akkor is egy valódi szépség, amikor épp csak kikászálódik az ágyából. Joyce vajon tudna ilyesmit? Felsóhajtok, hiszen kellemetlen számomra, hogy még ilyenkor is eszembe jut az a csaj. Komolyan, most már egész életemben kísérteni fog az arca? Oké, elkövettem egy hatalmas hibát, de nem áll szándékomban folytatni vele ezt a dolgot, még abban az esetben sem, ha mindezt Carol esetleg nem kezelné a legjobban. - Én csak beszélgetni szerettem volna veled... Mégis miként kellene közölnöm vele ezt az egészet? Csak mondjam el neki kerek-perec? Esetleg némi bevezetés után fedjem fel a dolgot? Vagy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, végül pedig csak úgy randomban nyögjem be ezt az egészet? Van erre egyáltalán valamiféle szabályzat? Mindenesetre, a szemében aggodalom tükröződik, engem pedig elönt az önutálat. Miért tettem ezt vele? Sohasem ártott nekem semmivel sem, én pedig árulásnak érzem már azt is, hogy egyáltalán szóba álltam Joyce-al. Faképnél kellett volna hagynom már abban a pillanatban, amikor megpillantottam a toronyban. De hát ez vagyok én... Komolyan ideje lenne már feleszmélnem ebből az állapotból. - De előbb te mesélj – szólalok meg, majd lágyan a közeli padhoz vezetem, végül leülök rá és az ölembe vonom, hogy ne a hideg kőre huppanjon. - Milyen volt a mai napod? Beszéltél már Yngriddel? Talán könnyebb lesz, ha előbb oldódik bennem a feszültség, habár fogalmam sincs azt illetően, hogy ezt képes leszek-e valamennyire elérni egyáltalán. Mindenesetre, egyelőre még korainak érzem ezzel kezdeni, előbb talán nem ártana kipuhatolnom Carolnál, hogy miként alakult mostanában az itteni és az otthoni élete. Ha valamerről rossz híreket kapott, az sokat ronthat az esélyeimen.
Lássuk be Tom legutóbbi húzását igen nehezen hozta pozitívba, de végül sikerült neki. Azóta sem sikerült beszélnem Yngriddel és azóta se találkoztam Samaellel. Valahogy nem tudtam hogyan kezeljem a dolgot és most ez a levél Tomtól... Nem is értem, hogy miért nem szimplán megkeresett, ha találkozni akar, vagy miért nem ülünk be a közös társalgóba, esetleg Roxmosrt. Miért kint hidegben, mintha valami fontos, hivatalos ügy lenne, mintha nem is lennénk együtt. Kár lenne tagadni, hogy azóta is eszembe jutott időnként Samael, hiszen így volt, de én nem vagyok olyan lány, aki átverne valakit, vagy akár megbántaná más módon és egyébként is Samael sem tökéletes, nem szabad ezt látnom benne, csak mert más, mint mondjuk Tom. No meg Tom is fejlődhet, hiszen annyira bizonygatta, hogy képes rá és nem kell aggódnom. De akkor most mire fel ez a hirtelen jött furcsán komoly hangnem? Nem igazán értem a dolgot, tényleg nem. Végül csak felkapom a kabátomat és irány az elülső udvar. Azért egy sapi is a fejemre kerül, sál a nyakamba, mert talán sétálunk, vagy mégis bent leszünk, de odakint akkor is kellően hűvös van még, nem érdemes kockáztatni. Tom már odakint vár és hát a tekintetet is elég komoly, én pedig hirtelen nem is tudom hogyan kellene köszönnöm. Végül egy csepp hezitálás után csak odalépek hozzá, megfogva a kezét és csókkal nyitok. - Szia! Valami... baj van? Olyan volt a leveled, valahogy, vagy csak... - én látok bele olyat, ami nincs? Nem tudom, de azért most is azt látom rajta, mintha valami gond lenne, de persze az is lehet, hogy már csak rémeket látok, mert amíg ide értem mindenféléket sikerült összekombinálni. Hát... meglátjuk, annyi biztos. Kérdőn pillantok rá, hogy sétálni szeretne, vagy csak leülni az egyik padra és beszélgetni, vagy valami más terve van.
Ideges vagyok, nagyon ideges, márpedig ennek csakis Joyce az oka. Elvesztettem a fejem a közelében, pedig Carol miatt visszafogtam magam, de nem ment, egyszerűen kudarcot vallottam... És tudom, amiről nem tud, az nem fáj számára, de egyszerűen nem érzem fairnek vele szemben, hogy ezt eltitkoljam előtte. Ő is őszinte volt velem, elmondta nekem, hogy azzal a bizonyos Samaellel ment el nyomozni, pedig tudta jól, hogy féltékeny típus vagyok. Félek a tetteim következményeitől, igenis rettegek ettől az egésztől, de Carol nem ezt érdemli. Szeretem őt, érzek iránta valamit, pont emiatt is szeretném nem pont ezzel a csókkal elrontani a kettőnk közt lévő kapcsolatot, de abban talán igazam volt nemrég, hogy talán túl hamar ugrottam fejest ebbe az egészbe... Nem nőtt még be a fejem lágya, egyszerűen képtelen vagyok egy épkézláb, komoly kapcsolatra, ha közben ide-oda csaponganak a gondolataim, de hagytam volna elszaladni az egyetlen lehetőséget? Már régóta tetszett számomra a lány, azt hittem, ha színt vallok előtte, akkor működni fog a dolog, most pedig mindent kockára teszek egy bögyös szőke miatt? De most komolyan, mit kellene tennem? Hagyjam annyiban? Igen, ez jól hangzik, hiszen kitől tudná meg Carol a dolgot? De nem, ezt nem tehetem, hiszen a bűntudat már most jelen van bennem, ez pedig napról-napra egyre jobban nehezedne a lelkemre, szóval meg kell tennem ezt a lépést, bármennyire is nehéz számomra a dolog. Az pedig nyilvánvaló, hogy Carol mindezek után hallani se akar majd felőlem, amit szintén megértek, még ha nehéz is lesz elfogadni számomra a dolgot. Miért várom egyáltalán, hogy velem maradjon? Azért, mert Lacey legjobb barátnője? Ettől még nem tartozik nekem semmivel sem. Minden az én hibám, hiszen nem tudok megváltozni, sohasem leszek képes arra, hogy bárki iránt is komoly érzelmeket tápláljak. Érzelmileg teljesen analfabéta lettem Susan óta, egyszerűen félek közel kerülni másokhoz. De nem, ezt most nem kenhetem rá, nem takarózhatok mindig ezzel. Hibáztam, most pedig számolnom kell a következményekkel. Semleges helyet választottam, olyat, ahol nincsenek túl sokan és nem túl valószínű, hogy bárki is megzavarna minket a beszélgetésünk közben. Nyáron tömeg van idekinn, de ilyenkor szinte mindenki a meleg kastélyban van, jelen pillanatban is csak egy-két diák lézeng tőlem nem messze. Már fél órája küldtem egy baglyot Carol számára, hogy itt várom, szóval bármelyik pillanatban feltűnhet, úgyhogy jómagam igyekszem lelkiekben felkészülni a rám váró tortúrára. Talán szünetet fog kérni a kapcsolatunkban, amit ezek után teljesen meg is értek, hiszen elárultam őt... Át kell gondolnia a dolgot, ez rendben is van, hiszen nekem is szükségem lesz egy kis időre, mire tudatosítom magamban, hogy mivel is jár egy ehhez hasonló kapcsolat. Ő bízott bennem, én pedig átvertem őt... Más csak legyintene ezt hallva, hiszen ez nem volt több egy csóknál, nem itt van a világ vége, de mégis kifejezetten zavar a dolog. Ismerve a múltamat, ez nem is csoda. Bezzeg én majdnem kivertem Samael miatt a balhét, pedig Carol erre semmi okot sem adott. Ő bizonyára nem csókolta meg a srácot, nem udvarolt neki, míg én Joyce-ban a meghódítandó nőt láttam, a kihívást. Kár is lenne tagadnom, hogy nyomot hagyott bennem a felbukkanása, elvégre igazán különleges lány lehet, a gondolkodásmódja legalábbis mindenképp az. Persze, Carolról is ezt gondoltam, szóval nagy eséllyel csak a vadászösztön ütötte fel bennem a fejét, semmi más. Gondolataimban felbukkan a szakítás rémképe is, ezt viszont igyekszem eltüntetni magam elől, megpróbálok még csak nem is gondolni rá, hiszen abban az esetben esélyes, hogy az utolsó pillanatban meggondolnám magam. Megfutamodnék a felelősség felvállalása elől, mert félnék attól, hogy elveszítem őt, de akkor sem érdemli meg, hogy hazugságra épüljön a kapcsolatunk. Fel kell vállalnom a tetteimet, hiszen számomra is rosszul esett, amikor Susan érzelmileg közel került Michaelhoz és erről egy szót sem szólt, pedig akkor már nem is voltunk együtt. Egyszerűen csak rosszul esett a tudat, hogy még esélyt sem adott annak, hogy elejét vegyem a dolgoknak. Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba és próbáljunk meg felnőtt módjára viselkedni még akkor is, ha életemben ez lesz a legnehezebb alkalom.
