Nicolas&Kathrina - összefutás a karácsonyi szünetben

-I-i-igen, de anyám olyan, hogy sosem fogja hagyni, hogy a saját életemet éljem. Vagy ha megpróbálom, akkor ki is tagad. – Vonom meg a vállamat az orromat ismét kifújva. Anya tényleg olyan, hogy minden problémát a szőnyeg alá söpör, ami a család hírnevét tenné tönkre tehetné. Nem volt jelentősége, hogy ami történt velem, az testileg-lelkileg maga alá temetett. Blaise tették sosem fogom tudni megbocsájtani, az anyám pedig még ezt is úgy kezelte, mintha.. Mindegy is. – Az lehet, hogy jó ötlet. Talán valamit, amivel ha egy órát alszom, utána frissebb lehetnék. – Adok most igazat Nicolasnak. El kell ismernem magamban, hogy csak csak a külseje az álmaim netovábbja, hanem a magabiztossága, az esze is. Kár, hogy amúgy ilyen nagy sármőr hírében áll, mert azt viszont nem tudom megbocsájtani. Most is terelek, amennyire csak tudok.
- Nem tudom, ezt nem gondoltam át, és.. ennyi erővel, akkor ki tudja, hogy hány lehet az életedben. – Nyelek egy nagyot, hiszen pont ráhibázott arra, amit érzek. Innen már nem nagyon van út, hogy kihátráljak, hazudni pedig nem szeretek, nem szokásom. Veszek egy nagy levegőt, főleg, hogy mivel azt látom, hogy ő is kicsit zavarba jött. Oké, kimondta, hogy én is tetszem neki, de ez az is nagyon rosszul érint, holott tudom, hogy minden lánynál bepróbálkozik, aki szép. Ez akár bók is lehetne, hogy egy vagyok közülük, de köszönöm, nem szeretnék beállni a sora.
- Nincsenek titkos fotók, de a másik.. Nos honnan tudod? Ennyire bénán titkolom? Meg hát úgy sincs értelme, teljesen mást keresünk, így.. ez legyen csak az én bajom, ne törődj vele. – Ismét a vállat vonás, amitől rám jön a köhögőroham megint, teljesen rázza a testemet, a szám elé teszem a kezemet, s a másikkal Nicolasba kapaszkodom. Nem tehetek róla, muszáj valahogy egyensúlyban maradnom, hogy ne essek le az ágyról, vagy ne ájuljak be a rosszulléttől. Már az is pocsék érzés, hogy most kell színt vallanom, amikor beteg vagyok, mert így nem nagyon tudok kiállni magamért, csak az őszinteség marad.

Nem vagyok abban a hangulatban, hogy most a betegségemen túl még magyarázkodjak is, és láthatóan Nicolas ismét hozza a szemét szépfiú stílust, cseppet sem empatikus, csak faggat már megint. Tudom, ő a tettek embere, és az a csók életem legjobbja volt a nyilvánvaló szégyenérzet ellenére is, de most nem arra van szükségem, hogy még felelősségre is vonjon.
- Igen, itt a házvezetőm gyakran emlékeztet rá, hogy mivel is vagyok elmaradva. Otthon anya nem ilyen szigorú, de ez annak is betudható, hogy alig beszélünk. – Vonom meg a vállamat ismét kifújva az orromat, ami talán most nem annyira piros, mint tegnap volt, akkor igen sok zsebkendőt elhasználtam. – Lehet, de akkor nem leszek kész. Fontos az a vizsga, nem halaszthatok, mert Vector professzor nagyon eredményorientált. Még befejezem ezt a fejezetet, utána talán lefekszem.. – Fejezném be a mondatot, ám akkor felkapom a fejemet arra, hogy ő is azt hitte, hogy én mentem haza. Hát igen, nem csoda, ha kerülni akar, elég cikisen viselkedtem. És hát én ajándékot se vettem. Ő mégiscsak egy idegen, attól hogy életem szerelme. Így nyelek egyet, nem számoltam vele, hogy fog nekem ajándékot venni. Ez még cikisebb helyzet, hogy aztán egy újabbbal tetézzük.
- Nem tudom, hogy mit kell rajta megbeszélni. Gondolom, hogy valami családi puszi volt, nem? Vagy... mivel minden lánnyal ezt csinálod, én is kaptam egyet. Nagy ügy.. – Próbálom terelni a szót, de a hangom elvékonyodik, és hadarok is rendesen, ha nem volna olyan cuki képe, akkor még pofán is vágnám, hogy így zavarba hoz. Ezért inkább csak felhúzom a térdeimet, átölelem őket, és elfordulok, félrenézek, hogy még véletlenül se lássa rajtam, hogy mennyire zavarba hozott már megint. Csak tudnám, hogy ez miért jó neki állandóan. Fel kéne pattannom, hogy itt hagyjam a fenébe, de pocsékabb a közérzetem annál, hogy ezt megtegyem. Nyöszörgök kissé, mert nem is tudom, hogy mit csináljak, a fejemre húzhatnék egy párnát, hogy ne lássa, hogy mennyire vörös vagyok már megint. Nagyjából hasonló szinezet ölt az arcom, mint amikor különböző szexpózok említésével bombázott.

Kapar rendesen a torkom, ahogyan lapozgatom a könyvet, és a szögmérőmmel próbálok valami rendes piramist odavarázsolni, de remeg közben a kezem, hiszen érzem, már megint köhögnöm kell. Végül elnyomom a dolgot, és csak krákogok, mint valami asztmás matróz. Elsőre fel sem nézek, annyira tompultak az érzékeim, észre sem veszem az érkezőt, csak amikor már közel van hozzám. Becsapom a könyvet, rá az ujjamra, amin fel is jajdulok, de most ez a legkisebb gondom. Olyan szépen elterveztem, hogy figyelmen kívül hagyom, ami Nicolas esetében történt, de hát ha beteg az ember, nem tud tudatosan tervezni.
- Oh, Nicolas.. – Szólalok meg reszelős hangon, most inkább az ágyban lenne a helyem, nyakig betakarózva, és átaludva legalább a következő pár napot. – Én csak.. Sok a házim, és otthon nincs meg a motiváció, hogy tanuljak. – Itt azért a házvezetőnőm szúrós tekintete kíséri minden napomat, s bár már nem tanít, de figyelemmel kíséri az előmenetelemet. Jobb is, hogy ha itt vagyok, mert még véletlenül betoppant volna az unokatesóm, és akkor aztán nem kerülhettem volna ki a beszélgetést. Hiszen ott van anya, akit a történtek óta szintén nem bírok, de leginkább Nicolas az, akit még kerülni akartam. Nem, jobb nekem itt, az biztos.
- És te? Azt hittem te mentél haza. Akkor most a szüleink kivel karácsonyoznak? – Azért bármennyire is nem szívlelem a dolgot, nem akartam cserbenhagyni őket, hiszen építettem Nicolas-ra. De így, hogy ő is lemondta.. Most teljesen szét van szakítva a család. Aj... Ha nincs még késő, most fel kéne pattannom, és hazamenni, bár ebben a fizikai állapotban ez nem a legjobb ötlet, de hát mit tehetnék jelen esetben, ami megoldást jelenthez? Kérdőn Nicolasra pillogok nagy zöld szemeimmel, és remélem, hogy valami megoldást kínál. És persze igyekszem elrejteni az érzelmeimet, hogy hogy is nézek rá, de sajnos a legutóbb túlzottan elárultam magamat, és csak abban bízhatok, hogy számára ez mindennapos, meg hogy már rég el is felejtette.

Nem csak a muglik kaphatnak el télen mindenféle kórságot, de még mi varázslók is. És hiába lenne oly egyszerű kúrálni, nem lehet mindenre bevenni valami gyógyitalt. Ha egy ilyen betegség támadja le az embert, akkor a mágikus kezelés mellett a hagyományos pihenésre is szükség van. Én ettől függetlenül maradok a Roxfortban, semmi kedvem ugyanis pont a karácsonyi szünetben hazamenni, és ott betegeskedni, lévén összefuthatok Nicolas-szal is. Több szempontból sem akarom látni. Az persze zavar, hogy úgy letámadott, de nem hibáztatom, én voltam a hülye, hogy bementem a szobájába, ahol ilyesmi történhet, tudnom kellett volna, hogy próbálkozhat. Nem ismeri a múltamat, így nem tudja, min mentem át. Sokkal inkább az zavar, hogy ilyen leharcolt állapotban lát, tüsszögök amennyire a csövön kifér, teljesen be vagyok rekedve a köhögéstől. A javasasszony azt mondta, hogy ha a sima gyógyital nem használ, azért menjek vissza hozzá, persze nem mentem, ennél én dacosabb vagyok. Úgyhogy csak ücsörgök a klubhelységben, megpróbálok az asztronómia házira koncentrálni, de nagyon nem megy, ha folyton félre kell tennem a könyvet az orrfújás miatt. Köhögök is rendesen, de annyi eszem nem volt, hogy egy kis üveg vizet hozzak, ahhoz pedig nincs erőm, hogy valami forró italt üssek össze magamnak. Kiterülök a kanapén, most a szünetben úgysem jár erre senki.