2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Félelmetes belegondolni mi van akkor, ha igaza van és ez a hely tényleg ennyire veszélyes. Bár abba is, ha nincs és csak egy őrült, akinek még azt is hagyom, hogy a pólóm alatt matasson, de talán tudat alatt mégis csak emlékszem rá annyira, hogy e miatt engedem neki, legalábbis nagyon remélem, hogy erről lehet szó. Nem azt mondom, hogy tudom, hogy kicsoda, mert nem emlékszem rá, de talán mégis csak valahol vannak emlékeim, csak olyan mélyen elásva, hogy nem szabaudlnak fel és nem tudom őket a felszínre hozni. Ez azért jó hír lenne, csak kérdés, hogy a dokik miért nem jöttek még rá, hogy hogyan kellene megoldani. Bár ha most jobban belegondolok... mi van akkor, ha netán a dokik direkt csinálták? Ha eleve az volt a cél, hogy visszatérjek ide és ezért nem akarták, hogy visszatérjenek az emlékeim? Vagy a látottak miatt máris jön az üldözési mánia? - Bizalom... de nem is emlékszel arra milyen voltál a sérülésed előtt. - halványan elmosolyodom csak, hogy érezze azért főképp cukkolom, nem fogok itt nagy szerelmi vallomást elvárni tőle, de azért azt sem akarom, hogy egyből bemásszon az ágyamba, csak mert pont összefutottunk, hiszen eredetileg azt sem akarta, hogy beszéljek vele, most pedig arról van szó hogyan szökünk meg kettecskén és hogy mit teszünk, amikor kint vagyunk. Abszurd és én mégis itt vagyok, de megszerezzük a gyógyszert is és hamarosan már a szobámban vagyunk, de mégis félek, hogy mi van, ha mégis az lesz, nem emlékszem semmire, ezért írom le szépen a naplómba, legalább egy részét. Ha baj lenne nem lenne jó bizonyítéknak, de azért szükség van rá, ha még sem emlékszem majd. - Kész vagyok, akkor... próbáljuk meg. - azt hiszem felkészültem, de remélem, hogy akkor már itt marad. Végül is az a cél, hogy lelépjünk, valamikor hajnalban is visszaosonhat, vagy az túl kockázatos lenne? Vagy az együtt alvás lenne neki kellemetlen, amikor ő ennél jóval többre vágyik? Nem tudom, talán lehet hogy jobb, ha most nem is gondolkodom sokat, csak elhelyezkedem az ágyon, elfekszem szépen és remélem nem olvas a naplómba, azt azért nem szeretném. Elég személyes értelemszerűen, hiszen mégis csak egy naplóról van szó.
A csókok közepette kinézek a lépcsőházból, amíg csacsognak ők ketten, mi is jól ellehetünk. Hiába oly tartózkodó ez a lány, mégiscsak visszacsókol, nehezen bírja az ostromot. Pedig én aztán őszinte vagyok, és lehet, hogy pont ez nem volt jó ötlet. Ami hülyeség, hiszen a tisztességes megoldásnál mi lehetne célravezetőbb. Mindenesetre egy cseppet sem csökken az önbizalmam, és ugyanúgy simogatom a kebleit, s még a bimbóját is, mint eddig, láthatóan nem ingatta meg a róla elgondolt jövőképemet mindaz, amit mond. - Ez.. nem túl jó megközelítés. Igaz, hogy volt közöm másokhoz is, de senkivel nem gondoltam olyan komolyan, mint veled, hiszen még mindig itt vagyok. A bizalom, a bizalom az, ami ledönthet minden gátat, és én bízom benned. Minden más csak körítés. – Ezzel nem mondom azt, hogy nem vagyok nőcsábász, ez valahogy a véremben van, de nem titkolom, nem csinálok úgy, mintha ez csupán egy ártatlan közeledés lenne. Egyértelmű, hogy tisztességesek a szándékaim, de nem komolyak. Csak együtt lenni, kiélvezni egy jó kis éjszakát, vagy nappalt, hogy aztán bármi megtörténhessen. Nem hiszem, hogy túlságosan sokáig feltűnésmentesen tudok majd nyomozni, előbb utóbb elcsíphetnek, aztán belőlem is zombit csinálnak. - Igyekszem, csak hát.. Na jó, legalább ebben igazad van. - Bólintok, egy utolsó kemény csókot nyomva az ajkára, és igenis elégedett vagyok, mert látom, hogy a világos bőre szinte lángol válaszként minden érintésemre, közeledésemre. Lehet, hogy nagyon célratörőnek, egysíkúnak tűnök, de lássuk be, ha tetszünk egymásnak, felesleges itt további köröket futni, legalábbis az én elképzelésem szerint. Ha egyértelműen nem tetszenék neki, akkor már régen lekoptatott volna. - Nagyon remélem.. Nem csak azért, mert jók leszünk együtt, hanem mert ha valami bajod esik, akkor már megint nincs tettestársam. – Ezúttal nem célozgatok semmire, mert nem lehet mindig azt tenni, bár lett volna ötletem, hogy csak gyorsan belevágom, aztán már minden rendben is van, de túl klisés lenne a férfiasságomat meg az injekcióstűt egy lapon említeni. Támasztom a falat, és figyelem a folyosót, amíg gyorsan leírja amit gondol. Bele se akarok nézni, mert a végén még elmenne a kedvem, ha valami figyelmeztetést ír le velem kapcsolatban. Remélem nem teszi, hiszen neki is legyezgetheti a hiúságát, hogy ennyire kapós lett.
Nem pont így terveztem ezt a nyarat. Mármint persze azt tudtam, hogy itt töltöm majd a szünetet, hátha tudnak valamit kezdeni a problémámmal, de arról nem volt szó, hogy ilyen rejtélyekre bukkanok, hiszen a fickót tényleg ismerem, ahogyan ő is engem, csak épp még mindig én tudok róla többet a naplómnak hála, ő semmire sem emlékszik. Az még rosszabb lehet, hiszen nekem csak az új információk esnek ki a baleset óta, de előtte minden meg van. Emlékszem a családomra, a gyerekkoromra, szerencsére ilyen téren mindenre, de ő semmire sem, ami sokkal rosszabb lehet mint újra mindent elfelejteni, vagy... nem? Igazából nem is tudom hirtelen, ha jobban átgondolom, sőt így elég nehéz is átgondolni, hogy ilyen vehemensen ismerkedik, ami számára azért nagyon új jelenség, főleg mert a naplómban aztán semmi hasonlót nem olvastam róla és úgy fest elég nagy gyakorlata van benne, akkor talán eleve... ilyen típus, ami csak még inkább arra sarkall eszem ágában sem legyen valami többre vetemedni, mint a csók. Ki tudja, hogy mennyire nőfaló típus. - Akkor még inkább nem lenne jó ötlet valami... olyasmi, amire épp gondolhatsz. - ezzel még ki is mondja, hogy valószínűleg már sokakat levett a lábukról, nekem tehát nem szabad egy újabbnak lennem a sorban, mert az biztosan semmi jót nem hozna. Nem, nem szeretnék én lenni a következő lány, aki a vonzásába kerül főleg így, hogy az sem biztos, hogy holnapra emlékszem majd rá, mert még mindig nem tudjuk, hogy amit kitalált egyáltalán működni fog-e. És még azt sem tudom okos ötlet-e egyáltalán meglépni innen. - Halkabban... a végén még meghallanak és... - a jó ég tudja, hogy annak mi lenne a vége, de akkor se nevetgéljen itt hangosan. Azért elég ijesztő dolgokat láttunk odalent, meg amiket mondott, azok sem valami bizalomgerjesztőek, szóval jó lenne, ha nem vinné túlzásba a nevetgélést, meg egyébként is az egész hely már önmagában is épp eléggé ijesztő ezek alapján, nem kellene még rá is játszania, főleg hogy nem rég még ő is ki volt akadva és nem volt ennyire nyugodt, mint amilyennek most tűnik. Hamarosan viszont már legalább a nehezén túl vagyunk és sikerül eljutni a gyógyszertárig, ahol remélem megtalálja, ami kell. Én addig figyelem a folyosót, de hamar visszaér és én most az idegességtől még a jelentőségteljes pillantással sem tudok mit kezdeni. - Jól van gyere, csak csendben... Nem akarom, hogy bárki is meglásson. - persze mondhatnám, hogy alva jártam, vagy tudom is én, de ha nem vennék be? És nála ott a kulcs, meg a gyógyszer, kétlem, hogy hatásos lenne. Jobb lenne, ha nem találnának meg. Hamar elérünk a szobámig, benyitok, zárva nincs, egyelőre senki sem aggódott, hogy kiteszem a lábamat innen, pedig hát megtettem, nem is akármit látva. Belépünk hát, csak egy ágy van, a szüleim tettek róla, hogy kényelmesen legyek. Kissé azért zavartan köszörülöm meg a torkomat. - Szóval... szerinted működni fog? - hát azét számolni kell vele, ha még sem. Ha netán nem emlékszem majd reggel rá, viszont itt lesz bent... valószínűleg rendesen meg fogok ijedni. Előkeresem hát a naplómat. Le kell írnom, muszáj, mert ha nem tudom mi volt, vagy legalábbis azt, hogy hallgassam meg őt és bízzam benne. Ez is elég lehet és akkor nem vetek papírra mindent, ami bajba sodorhat minket.
Nem szándékoztam megijeszteni őt, csak én már megbékéltem egy ideje a helyzettem, látom, hogy mi megy itt, s mindenre elszántam magamat, hogy kijussak innen. Azt hiszem nem vár odakint senki, így fogalmam sincsen, hogy milyen életem lesz, de hogy ennél jobb, az biztos. Egyértelműen börtönről van szó, nem csinálhatom azt, amit akarok, és bármikor megműthetnek úgy, hogy még ennyire se legyek önmagam. Lehet, hogy mire meg tudok szökni, visszatérnek az emlékeim, rájöhetek, hogy ki vagyok, ha pedig nem, akkor is úgy érzem, hogy van annyi sütnivalóm, hogy kitaláljak valamit. Ha mást nem, elmegyek pincérnek, vagy ilyesmi, a külsőm alapján biztosan sok vendéget tudnék becsalni egy csehóba. Erről lehet szó, hogy rámenős ostromomnak Liesel nem tud ellenállni, pedig tenyereimben határozott simogatással préselem össze a kebleit. Na nem fájón, sokkal inkább úgy, hogy ingerlő pontokat csiszolok egymáshoz, hogy beinduljon az a bizonyos vágyakozó összerándulás. Nem tudom, hogy tanultam, egyszerűen megy, már gyakoroltam bőven a kéjenc nővérkék némelyikén. És ez a kis szőke nagyon a kedvemre való, ráadásul még egy cipőben is járunk, minden összeköt. - Bízzunk benne, vagy megmentsük őket. – Mormolom két csók között, és nem csak a gerjedelem hozza ki ezeket belőlem, már elég régóta tervezgetek, hogy így is gondoljam. Ha akad egy társam, akkor bízni fogok benne, és az ő érdekeit is képviselni. Eddig is igyekeztem barátkozni, szövetségeseket keresni, de egy-egy ápoló, nővérke barátsága mindössze a morzsák szórásában segít az úton, de egy vérbeli cinkostárs.. Nos a kijutáshoz vezető kulcs lehet. - Pedig de. A mai napig hallgatom, hogy én voltam, a jóképű doki. Valamit tudhattam. Bár emlékeznék, hogy mit. Addig is.. – Vigyorgok rá, szemtelenül végigmérve, pedig tudom hogy egy bizonyos határt most úgysem lépünk át, de már így is komoly intimitás alakult ki köztünk, hátha majd holnap ez tovább mélyülhet. Már ha nem felejti el, ami most történt. A napló nem a legjobb megoldás, főleg, ha bárki olvashatja. - Világos, megtiltod, pedig még csak nem is történt semmi komoly. Micsoda nőuralom. – Nevetem el magamat halkan, egy utolsót azért odapusszantok, mielőtt kilesnénk a lépcsőházból, de a két nővérke nagyon csacsog, és az istennek se hagyják abba. Végül mégis mázlink van, mert az idősebb nagyon fontoskodik, és elszelel, a másik meg a nyomában. Megtartom Lieselnek a lengőajtót, és miután végképp eltűnt a kettős a fordulóban, kilépünk, benyitva a gyógyszertárolóba. – Őrkődj cicám. – Javaslom, hiszen én tudom attól az ápolótól, hogy mi is üti ki. A vitrin felső részén meg is találom az ampullát, szerencsére a kulccsomó ide is jó, ugyanis zárt a szekrény. Üres injekcióstűt is találok, úgyhogy már tárazok is be, de majd csak a szobájában aktiváljuk. – Na kész, mutathatod az utat a szobádba.. – Na jó, nem tudok nem úgy nézni, pedig a szobájában sem lesz semmi ennél több, mert akkor végképp elkapnak. Ma már ne kockázassunk többet.
Amit mond még riasztóbb, mint bármi. Itt akarnának tartani és akár még a szüleimmel is elbánnának miatta? De mire lenne ez jó egyáltalán, miért tennék? Nem mondom ki a kérdést, pedig őszintén nagyon kikívánkozik, de azt hiszem úgy se tudna rá mit mondani, maximum ő is csak tippelgethet, aminek pedig nem igen van értelme. Zavaros az egész és jelenleg koncentrálni is igen nehéz rá, hogy rá ugyan nem emlékszem, de valahogy még sem zavaró a közelsége, mintha tényleg ismerném. Valahol mélyen érzem, hogy a furcsa ideges kapkodás ellenére és bízhatok benne és valahogy tényleg jól eső érzés a gyengédsége, a simogatás. Megnyugtat, a csók is, na jó, a többi azért nem csak nyugtató hatással van rám, főleg hogy lengén vagyok öltözve a kihagyott alvás miatt, nem csoda, ha gond nélkül tud bejutni a hálóing alá és cseppnyi zavar nélkül meg is teszi. - Nem az... nem lehet... - igen azért megriadok a szavaitól, de a további aggodalmat elűzi legalábbis egy időre pár pillanat alatt a csókkal és a finom mozdulatokkal, de nem, nem akarok ennél tovább menni, már csak azért sem, mert rólam van szó. Nem igen volt közöm senkihez az állapotom miatt, talán érthető, ha nem is valami sürgető pillanatban egy szertárban akarnám megtenni még akkor sem, ha holnap talán meghalunk, vagy ő... én pedig mindent elfelejtek. Akkor sem ez a megfelelő pillanat. - Nehéz elhinni, hogy egy éve még az orvosom voltál, hogy... közben ilyeneket mondasz. - meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy össze tudjam szedni magamat és hangok is jöjjenek ki rajta. Még ha nem is akarnám ledobni a bugyit, ettől még hatással van rám minden mozdulata és ezt nem is igen tudom tagadni, talán nem is akarom. Ő nem felejti el, én talán igen, ha az ötlete nem válik be, de legalább úgy fest, hogy ehhez is képes azért pozitívan hozzáállni és ez is valami. Remélem, hogy megoldjuk ezt, bár azt sem tudtam, hogy így alakul, hogy már az első napom ennyire zavaros lesz és menekülnöm kell valahonnan, ahová önszántamból jöttem. - Ha lenne biztosan a napi fontos részbe írom, de nem... nem tudok róla és egyébként sem tekerheted ki senki nyakát. - csak halványan elmosolyodom, de aztán megtorpanok mögötte. Azt hiszem akkor most várnunk kell, mert így nehéz lesz itt átjutni. Nem vagyok gyakorlott, nem hiszem, hogy el tudnám terelni a figyelmüket, ebben Edennek van több gyakorlata igazság szerint. Egyelőre a falnak lapulok és várok, a szívem már így is a torkomban dobog az eddigi rengeteg ingernek hála, kész csoda, hogy ezt az egészet eddig nagyjából elviseltem.
Tűnődve simogatom a szőke tincseit, kár lenne, ha mi a két őrült mégse járnánk sikerrel, és mondjuk egyikünk még oda is veszne. Talán igaza van, kapkodós vagyok, hogy már szökni akarnék, viszont már egy éve rohadok itt, kilátástalanul, és azon túl, hogy lepacsiztam néhány ápolóval, meg a csinosabb nővérkékkel, nem sokat léptem előre a szabadulás útján. Mégis, jelnek tekintem, hogy a szőke, ártatlan lányka megjelent, és nem is dobott fel az orvosoknál. És miután hozzám hasonló sorsot szánthattak neki is, ezért nem kétséges, hogy össze kell fognunk. Nem tudom, hogy kint mi vár rám, de az biztos, hogy szabadság. - Kivéve.. ha valahogy megbuherálják az agyukat, hogy ne emlékezzenek rád. – Na igen, ilyesmit is hallottam már, de nem akarom végérvényesen elvenni a kedvét. Ez továbbra sem kórház, hanem egy idegszanatórium, azon belül egy igazi kísérleti szekta, ahol ki tudja, hogy mire megy ki a játék. Egy biztos, nem akarom úgy végezni mint azok, akiket az előbb láttunk. Inkább belehalok a szökésbe, minthogy agyatlan zombi lennék, és azt hiszem Liesel is hasonló véleményen van, de ő még csak most jött, elhiszem, hogy mindez sok neki. A magam egyszerű módjával a csókkal fojtom belé a szót, és közben nem hátrálok meg attól sem, ha mondjuk a blúza alá téved a kezem, ha már ilyen lengén hagyta. Igen, kissé úgy sajátítom ki magamnak, mintha csak az enyém lenne, és holnap úgyis meghalunk. Fájdalmas az elszakadás, mert a pofáraesés nem a sajátom, ezért jó érzékkel választom meg azt a pontot, ahonnan ne tovább, mert akkor még kiakadna. Ez most nem a rövid de izgató szex ideje. Talán tíz perc múlva, ha elérjük a következő stratégiai pontot. - Oh, dehogynem. Ha elfelejtenél, én már akkor is tudom, hogy mit igen, és mit ne. Ha más taktikát választok, talán gyorsabban lekerül rólad a bugyi. – Viccelek is, meg nem, jó nyilván nem csak az a lényeg, de hát mit lehet tenni, ilyen vagyok még az emlékeim nélkül is, azt hiszem ez a lételelem. Nem hagyom, hogy sokáig pironkodjon, kihúzom a kezemet a blúz alól, még egy utolsó határozott simítás a keblére, aztán kinézek a folyosóra, résnyire nyitva a szertár ajtaját. Sehol senki. Azt hiszem ez a mai szabadulás nem mostanra marad, inkább a kábulat, ahogyan megbeszéltük. A gyógyszerért kell mennünk, aztán jöhet számára az ájulás, hogy holnap folytassuk. Persze nem biztos, hogy beválik a tézisem, de hátha. Megfogom a kezét, és ezúttal lift helyett marad a lépcsőház. Szépen halkan, még jó, hogy papucsban jött, és nem valami kopogós cipőben. - A naplódban nem írtál másik pasiról, ugye? Csak hogy ne akarjam senki nyakát kitekerni, amint kint vagyunk innen? – Kinézem a másodikon a folyosón, ott viszont az egyik főnővér nyanya osztogatja az ukázt egy megrettent újonc nővérkének. Affrancban, várnunk kell, és ki tudja hogy mennyit?
Azért mégis csak néhány órája derült fény erre az egészre, még sem várhatja, hogy eldobjak mindent, amit eddig hittem a hellyel kapcsolatban, főleg hogy nem is emlékszem a dolgokra, csak az alapján, amit a naplómba írtam le, amiben pedig nincs semmi rossz, vagy riasztó. Az alapján, amit mond nem kellene itt maradnom, én is tudom, de csak úgy elmenni... a szüleim aggódnának és én azért bízom bennük, hogy nekem hinnének és nem egy ismeretlen orvosnak, hiszen semmi bajom sem volt, ami arra utalna, hogy itt kellene lennem bezárva akár hosszabb időre is. Csak a nyárra jöttem, tehát ha vége mehetek vissza az iskolába, de az alapján, amit ő mond... és amit láttam... Meg aztán nem akarom itt hagyni sem, holnapra elfelejteném és ki tudja, hogy mi lesz vele. - De... de akkor se hagynának itt csak úgy, mindent megtennének, amit lehet ők és a bátyám... Nem engednék, hogy bezárjanak. - még mindig kötöm az ebet a karóhoz. Még ha nehéz is lenne, de ha más nem hát valahogy megszöktetnének, nem engednék, hogy még csak meg se látogathassanak. Szeretem a családomat és igen nehéz nekik is és nekem is most, de hogy nem hagynának itt a bajban, abban biztos vagyok. Ők nem olyanok. De mégis most kiveri a fejemből a szavakat és a gondolatokat a csókjával és persze azzal, hogy a keze olyan tájakra téved, amit még nem igen érintett más. Legalábbis, ha ilyesmire esett volna sor, hát azt biztosan fontos helyre írom a naplómban. Ettől még persze nem fogok másba belemenni, ezt jól sejti, nekem még új ez az egész és igenis... még bennem van remény, ami úgy fest, hogy belőle már elveszett és mindenképpen menekülni akar innen. - Talán ez beválhat, még sosem próbáltam. - elgondolkodom, de egyből magamhoz térek, amikor a hátsómba csíp. Tényleg megugrom egy kicsit, de legalább nem sikkantok fel ijedtemben, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. - De... ugye, ha mégis, ha elfelejtelek nem hagysz magamra? - azért egy pillanatra csak megtorpanok, hiszen lássuk be ennek is van azért egy halvány esélye, hogy inkább akkor már elmegy és kész egyedül, kihasználja a lehetőséget, ami adódik. Persze az már világos számomra, hogy tetszem neki, de az ebből még nem nyilvánvaló, hogy ha minden kötél szakad, akkor nem hagyna itt és nézné a saját boldogulását.
Azon túl tudok jutni, hogy itt és most a kicsi kamrában nem tudunk egymásnak esni, ráadásul nem csak azért, mert semmi helyünk nem lenne, ráadásul Liesel bármennyire is belemegy a vadító csókomba, ezért mégiscsak más szintnek látja, ha mindenre fittyet hányva egyetlen örömteli pillanatra tesszük fel az életünket. Ő még nem értheti meg azt, amit én érzek, hiszen egy éve senyvedek itt minden különösebb remény nélkül. Neki itt vannak a szülei, akik szem előtt tudják tartani. Azért ezzel kapcsolatban megint meg van az ellenvetésem. - Gondolod, hogy csakis magányos áldozatokat választanak? Ha valaki bent van, akkor a hozzátartozóinak azt adnak be, amit akarnak, mert a minisztérium szemet huny az itteni dolgok felett. Egyszer kihallgattam két medimágust, hivatalos engedélyük van bent tartani látogatási lehetőség nélkül bárkit.. Egy magas pozicióban ülő bíró adhatott nekik pecsétet? A szüleid ha csak nem valami főaurorok, aligha fognak bejutni, és kivinni téged. Sajnálom, de úgy fest, most itt ragadtál. – Nem akarom elvenni a kedvét, de amióta így kitisztult az elmém, azóta ami a szívemen a számon, kivéve a személyzettel szemben, ott kussolok, és ámítom őket, hogy én is zombi vagyok. Viszont a segítőimmel szemben mindent kimondok, és most Liesel is ide tartozik. A csókom erős, férfias, így aztán nem várhatja tőlem, hogy tapintatosan fogalmazok. De legalább tudja, hogy amit én mondok, annak súlya van. Megsimítom a kicsi kezét a mellkasomon, az enyém is az ő ágaskodó keblein, de többre most nincsen lehetőség, főleg mivel a szikrázó kék szemekben egyértelmű tiltást sejtek, eddig és ne tovább. Pedig az alvós ruhája kifejezetten ingerlő, csak be kéne nyúlnom alá. Viszont ha emiatt itt halunk meg, annak tényleg nem sok értelme lenne. - Nem feltétlenül, inkább szerezzünk valami gyógyszert, amitől csak bekómálsz, de nem alszol el. Nem lesz túl pihentető, de ha jól tippelek, akkor nem törlődnek az emlékeid, és délután kifundálunk valamit estére. Mármint.. a szökéssel kapcsolatban, de bármi egyéb is szóba jöhet, ha addig kedvet kapsz hozzá.. – Csípek bele egy fájdalommenteset a gömbölyded hátsójába, és még azt is beválallom, ha megugrik, vagy képen vágy, aztán úgy teszek, mintha semmit nem tettem volna, és lazán tovább fűzöm a szót a kérdésére. - Van a másodikon egy gyógyszer adagoló, az ilyen nyugtatókat is ott tárolják. Szerzünk, aztán visszamegyünk a szobádba. Ott beadom neked, és reggel találkozunk, remélem, hogy emlékezni fogsz rám, nem lenne túl romantikus, ha előlről kellene ezt az egészet kezdeni.. Kifutok az időből.. – Fogom kézen, és elindulok vele vissza a lift irányába, remélve, hogy továbbra sincsen túl nagy mozgás függőlegesen, és senki nem figyeli a lifteket.
- Persze és tudom, hogy nincs rizikó, ha nem emlékeznék rá, de akkor is... ez most... - nem az a pillanat és amúgy is épp eléggé zaklatott vagyok, főleg ha igaza van és tényleg arról van szó, hogy valakik itt tartanak minket erőnek erejével és nem tehetünk ellene semmit sem. Azt hiszem nem csoda, ha nem viselem jól a dolgot és szeretném, ha nem tudok most másra koncentrálni, főleg nem ilyen komoly dologra, ami benne felmerült, hiszen nem is ismerem, vagyis... a naplóm alapján valamennyire, ő viszont engem egyáltalán nem ismer, nem is emlékszik rám és még csak naplója sincs. - De ezt észrevennék a szüleim és biztosan... tennének ellene. Ez azért mégis csak... - elkerekedik a szemem, hiszen ez még rosszabbul hangzik, hogy megváltoztatnak, módosíthatják a tudatomat. Félelmetes az egész és azok alapján, amiket láttam talán tényleg képesek is lennének rá. Talán igaza van, az lenne a legjobb, ha lelépnénk innen, bár még nekem se sok fogalmam van róla, hogy hová mehetnénk és hol deríthetnénk ki, hogy ő kicsoda valójában, vagy akármi mást. - Nem tudom, de azt sem hová menjünk. Azt mondod... most kellene indulni? De meg tudjuk tenni egyáltalán? Ki tudunk jutni úgy, hogy ne kapjanak el? - abban igaza van, hogy ha alszom, akkor minden törlődni fog, az is, hogy el akartunk szökni, de ha most megyünk mégis hová? Főleg, hogy éjszaka van, idővel azért álmosak leszünk, ha el is megyünk innen valahol majd aludni is kell és nálam nem igazán van túl sok pénz sem. Valamennyi van, amennyit a szüleim hagytak, hogy ha bármi fontos lenne, akkor meg legyen, de az sem a szobámban van, hanem el van zárva egy széfbe, ahonnan ki tudom kérni... na de nem éjjel és azok alapján, amiket mond talán oda sem adnák. - Én nem tudom, hogy mi legyen... te gondolkodtál már ezen sokat. - na igen ő már ezt kitervelte, hogy mi legyen, na de én... nekem ez az egész helyzet teljesen új és még nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy mit kellene tennünk vele, vagy hová menjünk és persze mikor... sejtelmem sincs, de az biztos, hogy nem akarok arra a sorsra jutni, mint azok ott bent, vagy hogy módosítsanak rajtam bármit is.
- Nem akarom magam rád erőltetni, majd kialakul. Nem mondom, hogy túl sok időnk van, mert ha ennyire rossz a memóriád, akkor.. Na mindegy, meglátjuk. – Egészen izgalmasnak tartom, hogy találtam valakit, akivel meg lehet próbálni ezt az egész szökés dolgot. Már jó ideje készülök rá, hogy kitörjek innen, de lássuk be, ha ez az utolsó kalandom, akkor legalább valami motiváció is legyen, hiszen ha meghalok, akkor úgyis mindegy, hogy kiért éltem, mit tettem korábban. Elméletileg kedves ember voltam korábban, és beleütöttem valamibe az orromat, már nincsen visszaút. - Nem tudom, ez igazán jó kérdés. Talán érdekük fűződik ahhoz, hogy itt legyél. Még az is lehet, hogy rajtad nem kísérletezni akarnak, hanem rávenni valamire. Módosítani a tudatodat. Ha belegondolsz, igencsak szép szőke lány vagy, mindenki bizalommal tekint rád. Viszont ha ez csak egy maszk lenne, és legbelül pedig... valami ördögi van. – Tűnődöen simítok végig az arcán, számomra most nincsenek gátlások, oly sokáig fogtam vissza magamat, leplezve, hogy én csak egy irányítható páciens vagyok. Nem túlzottan izgat, hogy ha Liesel kissé meg van rettenve ettől a magabiztosságtól, viszont nem lépek át egy határt, ha ennyire visszahúzódó. Megvárjuk, amíg elsiet előttünk a két flegma ápoló, úgy fest most nem izgatja őket, hogy talán más is van rajtuk kívül valaki. Ha egyszer meg akarunk szökni, esélyes, hogy ezt a kettőt kell majd valahogyan kihasználnunk. Minden rendszerben vannak gyenge elemek, úgy fest, hogy most itt ők azok. Megjegyzem az arcukat, hogy később meg tudjuk őket valahogy keresni. Egy csók, vagy egy szenvedélyesebb összesimulás viszont bele kell, hogy férjen, ettől nem lesz kevesebb, hanem egy szép emléket is kaphat. Kicsit a keblére is ráfogok, ha engem megműtenek, vagy alszik erre egyet, úgyis elfelejt mindent. Legalább a pillanatnak szóljon ez az egész. - Csak a szabadságvágyam hajt. Kint nem tudom, hogy vár-e valaki. Jó eséllyel senki. Maradnék még egy éjszakát, hogy tovább nyomozzak, de hogyan oldjuk meg, hogy emlékezz is rám? - Kérdezem még mindig a seprűtárolóban átölelve a derekát. A cicitapizás csak arra az egy csókra szólt, a végtelenségig azért nem akarom felbosszantani. A csábításnak is megvan a maga helye és ideje, ezt most elnapoltuk egy darabig. Kétlem ugyanis, hogy egy ágyba aludnánk, legalábbis ma éjszaka.
- És ha nem halsz meg ma, vagy... semmi sem történik. Én nem olyan lány vagyok, majd... megoldjuk. - igen én inkább gondolkodom pozitívan, hogy minden rendben lesz, nem úgy akarok hozzáállni, ahogyan ő, hogy úgyis vége meghal, vagy törlik az emlékeit és ezért jó, ha megteszem azt, amit szeretne... persze tény, hogy van a fickóban valami, amitől enyhén megremeg a térdem, de ettől még nem szeretnék egyből ágyba bújni vele csak úgy hirtelen. Egyébként is, mi van, ha pont akkor bukunk le, vagy kapnak el? Nekem még úgy nem is volt közöm senkihez, nem így szeretném kezdeni a dolgot, remélem azért ezt megérti. - Talán... de ezt miért nem ajánlották nekem? - bár végül rájövök talán maga a kérdés is butaság, hiszen ha azt akarták, hogy visszajöjjek ide akkor persze, hogy nem mondanak semmi olyat, ami javíthat a helyzeten, hiszen akkor nem lenne okom rá, hogy megint itt legyek. Így végül csak megrázom a fejemet, hogy erre ne is reagáljon, mert közben én is rájöttem, hogy semmi értelme sem volt a kérdésemnek. - Jól van, de... talán van akivel nem így bánnak, akit keresnének és... - tényleg nem tudom, hiszen láttam már olyat, aki távozott innen. Ha mindenkinek az lenne a vége, hogy bezárják és sose mehet el, akkor egy idő után nem hoznának ide senkit sem, akkor egy idő után úgyis vége lenne a helynek, mert lenne aki nyomozást indítana a rokona, az akárkije miatt igaz? Nem hiszem el, hogy ennyire ne érdekelne senkit sem, hogy mi folyik itt. A szüleim is keresnének... bár persze beadhatnak nekik valami mesét, ami persze nem lenne igaz, de hogy komoly bajom lett és nem volt más választás... A csókba belemerülök, hiába tudom, hogy nem kellene, de nem igazán hagy választást, tudja, hogy mit akar, én pedig nem tudok mit tenni ellene, vagy talán nem is akarok? - Ma meg is akarsz szökni? És hová mennénk? - halkan súgom csak a szavakat annak ellenére, hogy úgy fest kint most nem jár senki, hiszen nem hallani léptek zaját és semmi mást sem, valószínűleg az ápolók, akiket hallottunk már elmentek, de ettől még nem tudhatjuk, hogy jár-e valaki erre újra. Az a biztos, ha óvatosak vagyunk, de tényleg nem tudom hová mehetnénk, kétlem, hogy a szüleim értékelnék, ha beállítanék egy idegen fickóval, akiről az itteniek azt mondják, hogy minimum őrült.
- Nem, ez igaz, és most mit vársz Liesel? Lehet, hogy holnap már nem is élünk. Vagy megműtenek, aztán annyi. Ki akarok jutni innen, de ha ez nem sikerül, akkor ez az utolsó esély, hogy legalább jól érezzem magamat. Nem akartalak zavarba hozni, de jól jött, hogy pont előtted buktam le. – Döntöm oldalra a fejemet, félhosszú szőke tincseimet kisöpröm az arcom elől, hogy ne keresztezze függönyként a pillantásomat, és egy szívdobbanásnyi időre megsimítom a lány arcát. Na nem amolyan erőltető jelleggel, csak úgy érdeklődve. - Világos, de ha mindent elfelejtesz holnapra, és csak pár naplóbejegyzés leszek, akkor nem könnyíted meg a dolgomat. – Nevetem el magamat, csak egy ötlet volt, amin még lehet a továbbiakban dolgozni. – Nem kell ehhez komoly varázslat. Nekem nincsen pálcám, de tőled nem vették el, és pont az emlékek kapcsán beszélgettem már szimpatikus ápolókkal, akik szerint működik az emlékek ilyen jellegű tárolása. Ki tudod venni a fejedből, de mégis emlékszel rá. Ha meg elfelejtenéd, vissza tudod nézni egy merengőben. Már ha találsz egyet. Feltételezem, hogy egy ilyen komoly intézetben van valahol. - Foglalom össze az elképzeléseimet, aztán tagathatatlan lendülettel folytatom. - Tényleg sajnálom, hogy ennyire felrúgtam az elképzeléseidet, de jobb, ha mindezt tudod, és nem reménykedsz a gyógyulásban. Innen aligha van úgy kiút, ahogyan azt a leendő ápoltak hiszik. Vagy az őrület, vagy a halál. Egyikből sem kérek. A saját lábamon kívánok távozni, még ha vakondot is kell hozzá játszanom. – Bebújunk a kis gardóbba, amikor valaki jön, pedig csak két ápoló az, ráadásul a flegmák közül, akiket nem zavarnak a gyanus jelek, hogy járt előttük valaki. Ezúttal szerencsénk van. Szűkösen férünk csak el itt, de most nem használom ki a helyzetet, és nem az az elsődleges, hogy vért pumpáljak a micsodámba. Liesel kedves lány, és nem mindenáron az a cél, hogy könnyítsünk magunkon. - Na ezért nem érdemes a naplódba írkálnod. Találni kéne egy kis hipnocilt, attól fent tudunk maradni. Álmodban törlődik az emlékezeted? Ha ma este megoldjuk, és megszökünk.. Akkor hátha később találhatunk megoldást az emlékeidre. – Húzom magamhoz, ezúttal mégiscsak határozottabban, és szétnyitva az ajkait, egy mélyebb, belemenősebb csókkal hárítom el az esetleges ellenállását. Rém romantikus itt a mosószer tárolóban.
- De hát nem is ismersz. - azért ettől persze, hogy zavarba jövök, hiszen mégis csak azt ecseteli, hogy miket akar tőlem, pedig még csak ma találkoztunk és még az sem teljesen kizárt, hogy a fickó nem őrült. Elvileg rendben lehet, de azért erre nem szabad mérget venni, akármennyire is furcsa dolgokat látok itt, még mindig lehet, hogy nála is van, ami rosszul van bekötve, igenis ezzel is számolni kell. Ettől még persze tény, hogy a magabiztossága meglepő hatással van rám és azért azt nehéz csak úgy semmibe venni. - Közös éjszaka? Előbb inkább derítsük ki, hogy mi folyik itt és ki akarsz jutni igaz? Engem vár a családom is odakint, nem... nem tehetek meg csak úgy bármit, de... ha nem emlékszel az életedre képes lennél kivenni az fejemből egy emléket, hogy ne vesszen el? - még csak a pálcája se hiszem, hogy meg van, bár ha ismer olyan varázslatot, akkor megtaníthatja nekem, amúgy is ha jól tudom akkor emléket csak magadnak vehetsz ki, más nem teheti meg veled. Ettől még persze én nem tudom hogyan kell, bonyolult varázslat, ezért nem is javasolták az eddigi terápiákon sem és ha nem jól alkalmazod rossz vége is lehet. - És persze az is lehet, hogy az aktát se találnánk meg, vagy nem lennének benne hiteles adatok. - azt hiszem igaza van, legalábbis sikerül szépen lassan meggyőznie, hogy ő jobban látja ezeket a dolgokat. Végül is nem csoda, ő már régóta agyal ezen az egészen, én pedig ma jöttem és eddig fel sem merült bennem, hogy ez a hely bármennyire is rossz lehet. Nem csoda, ha ezek után, amikor valaki közeledik ösztönösen én magam vonom be, hogy elbújjunk, mert már azért sejtem rossz vége lenne annak, ha most valaki mégis ránk találna. Jobb az óvatosság, ez nem is lehet kérdés. Most még az sem ejt zavarba, hogy milyen közel vagyunk, legalábbis az első pillanatokban, csak amikor már megszólal és elhaladtak előttünk, én pedig felnézek rá. Na akkor már azért meglepőbb a dolog egy fokkal és igen újra vörössé válik az arcom. - Mindent leírok a naplómba, amit nem akarok elfelejteni, de... mi van, ha megtalálják? - sőt ha elolvassák? Nem tudom hirtelen én sem, hogy mi legyen a megoldás, mert ha lefekszem aludni akkor biztos, hogy minden kiesik, akkor mégis mit tehetnék, hogy tudjam holnap is, hogy mi folyik itt? Nem lenne jó, ha neki kellene állnia elmagyarázni, főleg akkor, ha netán nem hinném el neki, vagy valaki meglátna minket.
- Csak egy csók? Én szeretnék többet is. Mármint több csókot, és több mindent mást is akár. – Bólintok, nem érzem azt, hogy nekem csak arra kéne, de igenis jó lenne végre egy kicsit normális emberként élni. Nagyon tetszik ez a lány, aki felfedte a titkomat, a szövetségesemmé vált, és lássuk be, bármikor megtalálhatnak, leleplezhetnek, nem igazán érzem úgy, hogy bármire is sok időm volna, pláne hogy ő mindent el fog felejteni holnapra. Ezen el kell gondolkoznom. – A lehetőségek adottak. Egy: szeretnék veled lenni, beleszámolva azt, hogy holnaptól úgyse emlékszel rám, akkor legalább ez a mostani este lehet egy igazán édes.. felfedezőút. Kettő: valami extrém gyorsan megoldást lelünk a bajodra. Három: ott a pálcád. Ha bízol bennem eléggé, akkor meg tudom őrizni az emlékeidet úgy, hogy kivesszük a fejedből mondjuk a csókot, és holnap láthatod. Mondjuk ehhez egy merengőt is kéne találni. Illetve az első lehetőség, a közös éjszaka összevonható a másik kettővel is, csak mondom. – Nem akarom, hogy úgy érezze, hogy olyan pasi vagyok, aki csak arra hajt, de ezt nem tudom bebizonyítani neki, hiszen nem ismert korábban. Talán arra tud támaszkodni, amit a naplójában olvashat rólam. Komolyan megtetszett, és ha már a kijutást kockáztatjuk, és hogy mondjuk a kijáratot őrző ápolók halálra sújtanak valami agykisütő átokkal akkor legalább tartalmas utolsó pár órám legyen. De ez rajta múlik, olyan szende kis szöszi, fene tudja, hogy neki mi a véleménye. Eddig készséges volt, ám már a csókkal is komolyan megleptem, pedig az elején csak álca volt. - Többek között úgy, hogy keresek valami megbízható alakot, és visszaszerzem az emlékeimet. Az túl komolyan hangzana, hogy majd bosszút állok, de végülis az a terv. Semmi értelme nincsen csak az aktát megkeresni, és közben itt meghalni. A szökés fontosabb. – Ebből nem engedek. Oké, lehet itt nyomozgatni, de minél hamarabb megtalálom az épület és a rendszer gyenge pontját, annál jobb. Ha közben fény derül valamire, az csak kiegészítő. A lányt magamhoz ölelem, amikor hozzám menekül a betegtől. Pedig nem is szerencsétlen alaktól kell igazán tartanunk, bár ha átmosták az agyát, talán tőle is. Kézen fogom a lányt, és inkább megindulunk kifelé, de a moccanást én is hallom, és ösztönösen követem a lányt a sötét tárolóba. Ez nem is szoba, csak egy beépített szekrény, ahova egymáshoz préselődünk. Megpróbálok nem nyúlni sehova, ahol talán most nem engedné. Benyúlni a pólója alá most nem a legjobb ötlet. Két ápoló halad el előttünk, éppen egy műtétet beszélnek meg, hogy már ez se lesz a régi szerencsére. Aztán gonoszul kacagnak. Még nem mozdulunk, de sokatmondóan sandítok le a lányra. – Látod már? Az akta az egy dolog, de el kell húzni innen a fenébe.. Viszont ha reggel már nem emlékszel erre, akkor mi legyen?
- De hiszen ez csak egy... csók volt, vagy is több is, de... azt ugye tudod, hogy én nem fogok rád holnap emlékezni? - nem akarom kedvét szegni, de azért jó, ha ezzel tisztában van, hiszen én nem ő vagyok és nekem nem maradnak meg az emlékeim. Róla is csak azért tudok bármit is, mert le van írva a naplómba. Persze azt, ami ma történt le fogom írni, mert lássuk be elég intenzív egy nap volt, de bármi történhet. Akár csak szimplán elájulok, vagy elfáradok és úgy alszom el, hogy nem írom le mindezt... és persze írva nem is ugyanaz, mint mondjuk emlékezve rá. - Köszönöm... már persze ha igazad van és a hely veszélyed. És, ha kijutsz ott mihez fogsz kezdeni? Hogyan deríted ki, hogy ki vagy? - mert gondolom az a cél és hogy megtudja miért nem mondanak neki igazat, de ez nem lesz könnyű, főleg akkor, ha az élete gyökeresen megváltozott azzal, hogy ide került. Minden bizonnyal nem lesz könnyű dolga odakint sem, ha nincs pénze, ha itt kellene lennie és erre bárki rájön, akivel találkozik. Vajon egyáltalán gondolkodott már ennyire előre, hogy mit kezd majd magával a való világban, főleg ha még csak nem is nagyon emlékszik rá, hogy milyen szabadon élni és mitől kell ne adj isten odakint tartania? - De hát akkor hol lehet a másik akta? Miért nem azt keresed meg a szökés helyett? - mert ha jól tippel és van más leírás is róla, akkor minden bizonnyal azt valahol itt az épületben tárolják és hiába szökik meg nem fogja tudni kideríteni az igazat, ha az itt van elrejtve. Azt pedig kétlem, hogy elmehetne a Minisztériumba, ott elmondhatná a gyanúját és jönne valaki, hogy mellé állva segítsen neki. Félő, hogy ugyanúgy visszahoznák ide, aztán az itteni dolgozók megmagyaráznák, hogy a beteg nagyon nincs rendben és mindenféle tévképzetei vannak. Akkor pedig még sokkal rosszabb sors várna rá, mint eddig. Talán olyan rossz, mint akikbe botlani sikerül, akiktől finoman szólva is kiver a víz... hiszen ijesztő már csak a kinézetük is, ahogyan itt fekszenek. Kicsit közelebb is húzódom Edenhez, amikor megszorítja a kezemet, ez most tényleg kell. - Ez... szörnyű. - bököm ki még az előtt pár pillanattal, hogy az egyik beteg felülne az ágyban és kiáltani próbálna. Tényleg azonnal megfordulok és Eden karjai között keresek menedéket. El fogom ezt felejteni, azt tudom, de ettől még nem kevésbé megrázó. Amíg nem jelzi, hogy megmoccanhatok, addig maradok ott, csak aztán indulhatunk, bár már hátra nézni nem akarok. Rettenetes, ami itt folyik. - És ha megpróbálnánk... az aktádat megkeresni? - mert azt hiszem értem, amit akar ezzel az egésszel és őszintén szólva nem akarok újabb rémképeket rémálom gyanánt. A zajt az utolsó pillanatban hallom meg, mintha valaki közeledne. Ijedten nyitok be az első ajtón, ahol lehet. Szerencsénk van, talán valami kis takarítószer tározó szoba lehet, nyitva, be tudom húzni Edent is a sötétbe. Még levegőt is alig merek venni. Nem bukhatok le az első napomon, hogy olyan helyen kóborlok, ahol nem szabadna.
- Úgy érted, hogy visszakomolyodok, és majd tartom a távolságot? Na nee.. Nem szöszi, túlságosan jól csókolsz ahhoz, hogy erről lemondjak, és még hol a vége.. – Na igen, van valami az egész lényemben, amelyről az itteni nővérek teljesen bezsonganak, és úgy fest, Lieselre is nagy hatással van. Sőt, mintha már most azon aggódna, hogy megváltozik a viszonyunk, ha jobban leszek. Erről szó sincsen, hiszen ezeket a mostani emlékeket már nem fogom elfelejteni. Eddig azért nagyon visszafogtam magamat, egy gyógyósnak álcázva, de ha már a szőkeség előtt lebuktam, akkor onnantól igazán adhatom magamat. - Igen, mert szökni akartam, méghozzá egyedül. Eddig nem buktam le senki előtt, és veszélybe sodortad a tervemet. De úgy tűnik, hogy okos kislány vagy, és bízol bennem. Akkor én is segítek neked. – Viszonzom a mosolyát, egészen jól összepasszolunk. Nem gondoltam volna, hogy véletlenül belebotlok valakibe a hosszú hónapok bezártsága után, aki nem akar feladni, bízik bennem, és akár még a segítségemre is lehet. Úgy fest, még mindig nem teljesen hiszi el, hogy mi is folyik itt, de kellően nyitott arra, hogy legalább bizonyítékot várjon rá. És isten a tanum, meg fogja kapni. Ha közben még gyakoroljuk a kis magánszámunkat is, az még hab a tortán, hiszen meg volt ugyan lepődve, de nem úgy néz rám, mint valami perverzre. - Nagy ritkán rá tudok venni egy-egy karbantartót, ápolót, hogy minimálisan segítsen, mert jó arcnak tartottak, és tartanak. De nem akarom túlfeszíteni a húrt. A levéltárból megszereztem az aktámat, de abból csak a nevem derül ki, és hogy baleset volt. Vélhetően egy belső ellenőrzéshez kell ez az akta, biztosan van még egy titkos is, amiben a valódi adatok, az igazi kezelés, talán még az is, hogy mit akarnak velem tenni. – Ennyi erővel Lieselről is két feljegyzés lehet, ha a kezébe nyomnám, biztosan nagyon meg lenne lepődve. De hiába egy-egy ápoló, orvossal még nem próbálkoztam, azt hiszem a többségük benne van a szervezetben, amely az egész intézetet felügyeli, működteti. Vélhetően régen is csak én voltam a kivétel, és most végérvényesen félre akarnak állítani. Ahogyan lépdelünk a lámpák pislákoló fényében, megszorítom a lány kezét, amikor nagyon megretten. – Talán.. De csak azért választották őket, mert rajtuk lehet kísérletezni. Ez a logikus. – Az illető, aki előtt ácsorgunk, hirtelen felül, szemei sárgán világítanak. Üvöltene, de látszik, hogy kimetszették a nyelvét, és csak hörög. Nyilván azért, hogy ne hallja senki. Így nincs is benne semmi ember. Hagyom, hogy a lány hozzám bújjon ha akar, aztán megfogom a kezét, hogy már tovább is álljunk, bár nem tudom, hogy mennyit akar még látni..
- De majd megtudod és akkor lehet, hogy másképp fogod gondolni, hogy mit is akarsz, vagy... más leszel. - végül is ezt nem tudhatja, hiszen amikor az orvosom volt azért sokkal elmélkedőbb és visszafogottabb volt, bár a naplóban lévő írásaim alapján akkor is jó kedélyű volt. Pont ezért olyan meglepő, hogy ilyesmi történt vele, főleg ilyen formában, mert egy sérülés még csak-csak, de az, hogy nem mondják meg ki volt és mi történt vele, hogy milyen élete volt előtte, az tényleg furcsa, ebben azért igazat kell adnom neki teljes mértékben. - Pedig az elején el akartál küldeni, hogy ne zavarjam a kis akciódat. - mosolyodom el, hiszen igen tényleg valahogy más, mint amit leírtam róla, sokkal rámenősebb és valahogy... nem is tudom azért a viselkedése is lazább, bár az is benne lehet, hogy tényleg sok rosszon ment át már itt és örül neki, hogy most van végre egy kis változás és remény az életében azzal, hogy segítek neki és nem egyedül kell végigcsinálnia, bár én még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy annyira rettenetes ez a hely, mint ahogyan ő mondja, de persze könnyen lehet, hogy akár még igaza is lehet a végén, ez még ki fog derülni. - Akkor utána kell járni annak, ami történt veled. Nem tudja olyan se, aki segít neked itt? Nincs... valami aktád? - csak van róla valahol valami információ, ha más nem, hát rejtve, vagy nem is tudom. Nem létezik, hogy semmit se lehet találni arról, ami történt, ha más nem, hát kell lennie pár orvosnak, aki meggyógyította és csak akad köztük, aki nem akarja átverni. Lehet, hogy valakinek felelnek, aki nem engedi, hogy őszintén beszéljenek az esetről, de ha beszélnénk velük, vagy utána járnánk... legalább meg kell próbálni ezt is, ha már mindenképpen ki akar jutni innen, bár ezt még mindig nem tudom hogyan érjük majd el, ha egyszer még az sem biztos, hogy meg kell szöknünk, hiszen az udvarra kimehetett, akkor miért olyan nehéz innen elmenni? És egyáltalán hová menne, ha semmit sem tud az életéről? - Jesszusom! - azért akármit is mond és bármennyire is könnyebben kezeli ezt, mert már biztosan látta, mint én, azért megrázó ilyen állapotban látni embereket, ezt kár lenne tagadni. Elég rémes ez az egész, hogy szegények így le vannak szedálva. Közelebb lépek, de csak óvatosan, a kórlapokon még nevek sincsenek feltüntetve. - Talán nekik nincsenek... hozzátartozóik. - biztosan naivitásnak veszi majd a szavaimat, pedig erről szó sincs, inkább csak próbálok valami magyarázatot találni, hogy ne tűnjön ez az egész annyira embertelennek, amilyen valójában.
- Akkor.. nem tudom, szöszi, már nem vagyok az orvosod, most azt sem tudom, hogy ki vagyok, csak megragadtam az alkalmat, mert akkor és ott jó ötletnek tűnt, és azóta is. – Mosolyodom el cinkos kacsintással, a mostani énemhez nagyon közel áll a trükközés, rá vagyok kényszerítve, hiszen a szabályok összepréselnének, de nem hagyom. Minduntalan keresem a kiutat, amelynek lennie kell, és bár eddig is voltak apróbb segítségeim, ebben a lányban komoly szövetségest látok, akivel komoly esélyek nőttek a szabadulásra. Még az sem zavar, hogy ennyire bátortalan, azt arra is lehet fogni, hogy ma érkezett meg a szanatóriumba, amit én inkább elmegyógyintézetnek hívok, hiszen itt mindenkit őrültként kezelnek, és nincsen kiút. Nem várhatom el, hogy úgy, hogy én egy éve gyűjtöm az új emlékeket, s az erőt, hogy elszökjek, ugyanúgy kezelje a jelenlegi életét, mint én. Majd belejön ő is. Na nem a csókolózásba, az már kiválóan megy neki. - Naná, ez az egész furcsa. Nálam viszont te vagy az első igazi reménysugár, végre nem vagyok teljesen magamra utalva. Ha közben még olykor egymásnak is esünk, hát belefér.. – Azért nem szó szerint értem, bár ki tudja, ha úgy veszi, hogy ellenállhatatlan ex-doki vagyok, bármi kisülhet a dologból. Az emlékeim ugyan szemernyit sem jöttek vissza, de azt már észrevettem, hogyan néznek rám a nők, ahogyan Liesel is nagyokat nyeldes minden mozdulatomra, és lássuk be, ez régen is úgy tűnt, hogy a sajátom, legalább a külsőmre, és a stílusomra építhetek. Ha orvos voltam, az azt jelenti, hogy van eszem a bonyolult dolgokhoz is, tehát a szökés is összejöhet. - Mesélték, de már visszahallani, mint átélni, és emlékezni rá. Az egész olyan beállított szituációnak tűnik, minél többet gondolok rá. Liesel. – Nyomom meg az utolsó szót, a nevét, nem jön a számra az ilyen komolykodás, ha lazák akarunk lenni, és nem stresszelni, hát még a becézgetés se jön be neki? Hm.. Vállat vonok, de nem tűnök úgy, mintha megsértődtem volna, majd még visszatérünk a szöszire, ha úgy alakul. Ez a mai éjszaka úgyis csak arról szól, hogy feltérképezzük az alagsort. Ő még teljesen szűz a témában, én már jártam lent, most csak bővítem az ismereteimet. Egész kezét szorongatva osongatunk a folyosón, félhomály uralkodik, néhány lámpa világít, más mozgás nincsen. Bekukkantok az egyik kórterem ablakán, itt két páciens van, a fejükön kötés, és le vannak szíjazva. - Na ezek se fognak már ugrálni.. Tudom, neked ez se bizonyíték. Megnézzük őket? Ott vannak a kórlapok.. - Mutatok az ágyak végébe függesztett hivatalos papírokra. Rajta áll, hogy megállunk-e itt, vagy tovább kutatunk. Teljes a csend, tehát lennie kell még valamennyi időnek.
Nem gondoltam bele igazából, hogy miért változott meg ennyire és miért lett más, de tényleg egyértelműen más most. Nem mondom, hogy rossz értelemben véve, inkább csak tényleg meglepő ez a változás, de fogható tényleg könnyen a magabiztosságra, amit az okoz, hogy nincs egyedül, plusz nekem emlékeim is vannak róla, ha csak leírva is a naplómban, tehát ha ezen a részén túl vagyunk, akkor akár még többet is megtudhat magáról és mivel azt mondta, hogy eddig eltitkolták előle az élete minden részletét, valószínűleg ez a hír is jól jön neki. - Hát... az orvosom voltál, nem tudok róla, hogy akkor csókolóztunk volna, hogy emlékezhess rá. - azért egy kissé zavartan mosolyodom el, hiszen még mindig kissé meglepő ez az egész és nem tudom pontosan hová tenni. Végül is talán érthető, szegény kétségbe van esve, mert nem tud semmit magáról és itt van, ahol nem kellene lennie, legalábbis úgy gondolja, biztosan fél is és ez is kiválthat az emberből ilyen érzelmi kitörést, nem feltétlenül kell ezt ennél többnek betudni. Ettől még persze nem kevésbé zavarba ejtő a dolog, főleg hogy úgy kezel, mintha minimum már jól ismerne, pedig csak az orvosom volt, bár a leírásaim alapján jóban voltunk, kedves volt és kedveltem is, de azért biztos, hogy nem ilyen szinten, azt biztosan leírtam volna, mint nagyon is fontos információt. - Igyekszem, de megértheted, ez egy... furcsa helyzet. - furcsa és idegen és még annál is meglepőbb, szóval nem tudom azonnal helyretenni magamban az egészet és igyekszem azért hinni neki, de igenis még most is meg van az esélye, hogy téved, netán rosszul látja a dolgokat. Bármi lehet és nekem minden eshetőséggel számolnom kell, főleg mert önként vállalnom, hogy bajba kerülök miatta... érte, vagy már magam sem tudom és azt tényleg csak akkor szabad megtennem, ha biztos vagyok abban, hogy igaza van és ez a hely rossz és veszélyes. - Milyen baleset? Arra sem emlékszel és el sem mesélték? - jól van, abban azért igaza van, hogy az már tényleg furcsa, hogy nem mondtak neki semmit sem. - Liesel. - javítom ki azért a végén. Nem vagyok szöszi és valahogy ez a fajta becézgetés nem is tetszik, soha sem szerettem, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Az én emlékezetkiesésem furább, hiszen amikor magamhoz tértem emlékeztem mindenre, csak aztán szépen feltűnt mindenkinek, hogy utána már az előző napi dolgokra nem emlékeztem, semmire sem belőlük, ami nem túl kellemes állapot és azóta sem változott semmi. Most pedig úgy fest itt van valaki, akinek még rosszabb a helyzete, és úgy szorongatja a kezemet, mintha már aggódna is értem, pedig nem emlékszik rám a múltból. Ettől még persze jól esik, akármennyire is frusztráló a hely, mosolyt vált ki belőlem egy pillanatra, bár jó eséllyel ez majd hamar eltűnik az arcomról, amikor megtaláljuk az első bizonyítékokat arra, hogy ez a hely tényleg nem olyan jó, mint amilyennek én, vagy mások gondolják.
Bólogatok, hiszen persze, hogy más vagyok. Sokkal jobb érzés kettesben, csapatként gondolkozni most, hogy bízhatok valakiben, mintsem egyedül rettegni attól, hogy mikor sütik ki az agyamat. Feltett szándékom kijutni innen, de lássuk be, álmatlan éjszakáim vannak, hiszen nem szedek se nyugtatót, se altatót, állandóan túlpörgetem magamat, hogy józan maradhassak, és egyre jobban éltet, hogy rájőjjek a titokra. Tehát nem is egyedül a szökés gondolata foglalkoztat, hanem a kiváncsiság. Ki is voltam én? Mi történt velem, mit akartak elfeledtetni? Van egy olyan sanda gyanum, hogy mindent tudtam, ami itt történt, de útban voltam, vagy talán ki akartam pakolni. Viszont nem öltek meg, ahhoz talán sokan ismerek, hogy ezt megkockáztassa a bűnösebb szekció. Rá fogok jönni, hogy mi folyik itt. - Tehát az orvosod voltam? Nem rémlesz, de ezt nem szánom sértésnek. Határozottan jól csókolsz, erre biztosan emlékeznék, ha nem lenne szita az agyam. – Túrok bele a hajába, miután visszanyomta a kezébe a naplóját. Csak pár bekezdést néztem most így meg, nem nagyon van időm belemélyedni a lényegbe, de majd később újraismételhetjük. Csókkal együtt, hiszen nyilvánvalóan szomjazott erre. Jókislánynak tűnik, ám mégiscsak kell, hogy legyen tapasztalata, mert nem vágott képen, és ahogyan a szájával felelt az enyémre, mondhatom, hogy teljesen jól csinálta! - Ha eddig hittél, akkor ne most kezdj el kételkedni bennem.. – Rázom a fejemet somolyogva. Kinézek a folyosóra, még mindig senki. Liesel tényleg még új ebben a témában, még hogy nagyon betegek.. A saját szemével fogja látni, hogy erről szó sincsen. Azért a naplót kár volt hoznia, mert ha elhagyja, akkor az komoly zűrt jelentene. Elindulunk kézenfogva, elsietünk a kulcsos liftig, és már zötyögünk is lefelé. - Közel egy éve. Állítólag balesetem volt, de semmire. Csak arra, ami itt történt. Még a cipőmet is meg kellett tanulnom megkötni. Viszont már az elejétől olyan nyomasztó, mintha folyamatosan titkolnának valamit. És úgy tűnik nem voltam hülye, könnyedén észrevettem, hogy ha nem eszem a gyógyszereket jobban oda tudok figyelni. Úgyhogy amióta csak járni tudok, arra készülök, hogy egyszer dobbantsak. Ne aggódj szöszi, nem hagylak itt.. – Kinyílik a liftajtó, és a sötét folyosón találjuk magunkat. A neonfények viszont mozgásra gyulladnak fel, remélem ezt nem látják kintről. Nem, nem esélyes, ez az alagsori rész, a főépületből nem látható. Megindulunk, találnunk kéne egy olyan kórtermet, amiben egy „olyan” ápolt van.. Szorongatom a kezét, lássuk be azért másért is aggódni nem ugyanolyan, mint egyedül.
Ahhoz a riadt paranoiás fickóhoz képest most egy egészen oldott férfivel sikerült találkoznom. Talán csak ,mert ezúttal kisebb a lebukás esélye, vagy este van, vagy... a jó ég tudja, hogy miben lett más, de még a kedélyállapota is jobb. Az a baj, hogy én nem vagyok orvos, hogy ez alapján következtetéseket tudja levonni, szóval nincs mit tenni, amiért itt vagyunk, azért vagyunk itt, még ha elég furcsán is indította az újabb találkozást, ezzel kissé belém fojtva a szót, pedig tényleg azzal akartam kezdeni, hogy megmutassam neki azt, amit a naplómba írtam róla. Így se sokat olvasott belőle, pedig azért bőven akadnak benne fontos részletek, de megértem, hogy most erre nem feltétlenül van időnk, majd talán lesz, ha egy kicsit nyugodtabb körülmények között leszünk és nem épp azon mesterkedünk, hogyan jussunk be olyan helyekre, ahová betegként egyikünk sem tehetné be a lábát... No, de nincs mit tenni, ha már itt vagyok, nem fogok meghátrálni és azért jó is látni, hogy most nem olyan feszült, még ha nem is tudom, hogy ezt pontosan mi is váltotta ki belőle egyáltalán. - Más vagy... - bököm ki végül, nem tudom magamban tartani. Tényleg sokkal lazábban viselkedik, de ez a jellem sokkal közelebb áll ahhoz, amilyennek a napolóban írtam le, nem csoda, ha lejjebb siklik az újra már a kezemben tartott bőr kötéses darabra a tekintetem és egy félmosollyal végül megrázom a fejemet. - Vagy talán nem is annyira. - egyelőre amúgy is az a dolgunk, hogy megnézzük, hogy mi a fene folyik itt, kiderítsük mi ez a hely és miért kell ennyire tartani tőle, ahogyan ő erre már rávilágított. biztosan ki fog ez is derülni, csak egyelőre még az a kérdés, hogy lesz-e rá lehetőségünk ténylegesen, hogy rájöjjünk a válaszokra, amiket annyira keres és persze az a nagy kérdés jogosak-e a kérdései egyáltalán. - Értem, de... nem lehet hogy ők tényleg nagyon betegek és... Na jó, meglátjuk, egyelőre megpróbálok hinni neked. - mert azért láthatja, hogy bár itt vagyok, de még most sem vagyok teljesen biztos abban, hogy igaza van. Lehet igen, hogy a hellyel valami gond van, de amíg nem tudjuk, hogy micsoda és mi folyik itt, addig nem akarok én sem következtetéseket levonni. Újra csak meglep, hogy megfogja a kezemet, de nincs idő most ezen elképedni, megyek hát vele a liftig. - Tényleg nem emlékszel semmire? Egyáltalán mióta... vagy itt, így? - azt hátha tudja, hiszen amikor én elmentem innen tavaly, akkor még orvos volt és azóta épp csak egy év telt el. Vajon mikor történt vele valami és egyáltalán micsoda, ami miatt ennyire megváltozott és elfelejtett mindent és persze... jogos a kérdése, hogy mi történt vele és miért? Azt sem értem, hogy ha orvos volt itt, akkor miért nem mondták el neki azt, hogy az volt, miért nem segítenek neki rendbe jönni. Ahhoz az kellene, hogy az életéről meséljenek, felelevenítsék az emlékeit stb. De úgy fest, hogy itt effélét még csak meg se nagyon próbálnak.
Azért ez a lány túlságosan is fiatal, és szép ahhoz, hogy egy ilyen sötét helyen senyvedjen. Az első alkalommal ugyan csak tényleg figyelelterelésből csókoltam meg, most viszont direkt, a hecc kedvéért, na meg azért, mert semmi emlékem nincsen az ilyen jellegű előéletemről. Már elsőre is kitalálhattam volna valami másik módszert, de nekem ez ösztönösen jött, és ahogyan a nővérek szoktak rám kacsintgatni, úgy fest ez a véremben van. Úgy gondolom, hogy Liesel-lel komoly szövetségesek lehetünk a kijutásban, és akkor miért is ne egészítenénk ki a paktumot némi plusszal? Nekem legalábbis fenomenális volt a puha szája érintése, sőt, nem csak sima csók volt, hanem amolyan igazi belemenős, a múltkor is, és most is, és a jó hír, hogy vagyok annyira magammal ragadó, hogy az utolsó pillanatokra még őt is belerántom. Azért lényegesen jobb úgy, hogy visszacsókol. Nem vagyok annyira önelégült, hogy tudjam, máris győztem, de lássuk be, ebben magabiztos vagyok, hiszen amióta itt vagyok, egy éve, emlékek nélkül kellett felépítenem a jellememet. És hát ilyen vagyok. Na még véletlenül sem csókolgatok meg úgy mindenkit, de nála úgy éreztem, hogy célravezető. Talán mert éreztem valami komoly szimpátiát, ami a szökési terveim mellett még szóba jöhet. Még véletlenül sem kérek bocsánatot, egyrészt természetesnek veszem, hogy így tettem, másrészt aligha hiszem, hogy rossz volt neki, különben nem pislogna így. És bár nem látok bele az agyába, de igaza van, most nem vagyok olyan paranoid, lévén most kisebb az esély, hogy elkapnak, lévén azt hiszik, hogy a szobámban vagyok. Meg hát már nem is vagyok egyedül, itt van egy szöszi, aki a segítségemre lehet. - Hm.. akkor nem is vagyok olyan különleges? Nem baj, majd én azzá teszem magamat a szemedben. – Bólintok, ezek szerint ő máshogyan kezeli az emlékezetkiesését, de nem elképzelhetetlen, hogy összecsiszoljuk a különbözőségeket. – Ma nem szökünk, főleg ha még nem vagy róla meggyőzödve. Leviszlek az alagsori folyosókra, és láthatsz néhány beteget, akiket már rejtegetnek a külvilág elől. Remélem lesz hozzá gyomrod, én már láttam néhány.. érdekes arcot.. – Na igen, sokkal másabb, ha az ember a saját bőrén tapasztalja, mintha másnak akarja átadni a tapasztalatait. Szegény kis szőke lehet, hogy minimum elhányja magát, vagy ilyesmi. Azért egy mágikus műtéten átesett áldozat.. Hát nem szép látvány. Megfogom a kezét, és kisandítok a folyosóra, sehol senki, csak a lámpák halovány fénye világít. Mehetünk. A liftet könnyen megtaláljuk, pár pillanat múlva már ott is van. Pálca hijján mindenképpen kulcs kell hozzá. Beillesztem a zárba, hiszen az alagsori szintre csak kulccsal lehet jutni. Elindulunk hát lefelé.
Azok alapján, amit a naplóban olvastam egyáltalán nem csoda, ha nagyon is izgatott vagyok, hiszen én ismerem ezt a fickót, tudom, hogy kicsoda, engem kezelt és most ő is itt van ápoltként? Pedig jókat írtam róla, hogy kedves volt és figyelmes és jó orvos is. Talán akkor még sem a paranoia beszélt belőle, bár még most is tény, hogy délután nagyon furcsán viselkedett, ami felett még mindig nem sikerült rendesen napirendre térnem. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy mire jutunk ma, mert eddig még nem vettem észre olyan nagy rémségeket, amikről ő írt, sőt igazából a hely sem tűnik vészesnek, de mi van akkor, ha igaza van és csak ezt adják el nekünk egyszerű családdal rendelkezőknek és vannak olyan betegek is itt, akikkel tényleg csúnyán bánnak? Ezért is várom türelmetlenül, hogy megérkezzen és megmutathassam neki a naplót. Az alapján ő is megtudna magáról legalább pár dolgot, legalábbis azokat, amiket én tudok róla, azaz tudtam még tavaly, hiszen mostanra már nem emlékszem rájuk. Viszont újra meglep, amikor előkerül, főképp ahogyan közelebb hajol és suttog. Automatikusan pillantok kissé talán riadtan körbe, de persze senkit sem látok, ő ennek ellenére mégis csak egyszerűen megcsókol. Talán nem csoda, ha nem csókolok csak úgy vissza, talán az utolsó másodpercekben kap viszonzást, hiszen ez most nem olyan kapkodós figyelemelterelés, mint legutóbb, de ettől még nem vagyok kevésbé ledöbbenve a reakciója kapcsán. Azért meglepő, hogy most ilyen vidám, hiszen délután még úgy festett, mint egy paranoiás futóbolond, úgy ugrált ide-oda a szeme, ahogyan igyekezett mindenre és mindenkire figyelni. Most sokkal nyugodtabb, ez egyértelmű. - Öhm... igen... orvos, de... - végül elvetem a kérdést, hogy ezt most miért is csinálta és csak megrázom a fejemet, tovább mutogatva a naplómban a fontos részeket. - Azért rajzoltalak le, hogy ne felejtsem el az arcodat, sokakat lerajzolok. - azért itt már végre elmosolyodom, ahogyan megrázom a fejemet. Tényleg egészen másképp viselkedik, mint ahogyan órákkal ezelőtt és szó se róla azért ez a fajta hozzáállás jóval megnyugtatóbb. - Szóval mi a terv pontosan? - pillantok rá, hiszen egyelőre még nem tudom, hogy mit is szeretne kihozni ebből az egészből, hogy minek akarunk most utána járni, de érdekel, hogy vajon tényleg igaza van-e és tényleg annyira veszélyes-e az itt lét, mint ahogyan eddig mondta, mert eddig erre még semmi sem utalt.
Fogalmam sincsen, hogy mit tervezzünk ma estére, hiszen láthatóan nem kell sietnem a szökéssel, a szőke lány, Liesel nem árult be. Ha megtette volna, akkor már biztosan műtenék az agyam, sokkolnának, vagy egyéb finomságok, amelyeknek néha az alagsori folyosók ablakain bekukkantva tanuja vagyok. Hiába hiszi ez az ártatlan teremtés azt, hogy ez csak egy sima memóriaszanatórium. Ennél azért jóval többről van szó. És mivel magányosnak lenni még emlékezetvesztetten is pocsék, hát miért ne azt válasszam bűntársamul, aki véletlenül meglátott? Na meg tényleg igazán kellemes teremtés, passzolunk, ami a lelkivilágunkat illeti, nem kell ezt túlmagyarázni. Nagyjából semmi nem rémlik abból, aki voltam, ezért aztán mindegy, hogy most mit teszek. Egyfajta belső iránytű alapján cselekszem, edzem magam, nem szedem a gyógyszereket, és próbálok a megérzéseimre hagyatkozni. Hogy ez a hely rossz, és mindenki, vagy legalábbis a többség rosszat akar az ápoltaknak. Kár lenne, hogy ha a szösziből is valami agyament zombit csináljanak, ahhoz túl friss, üde teremtés. A csók bár tényleg véletlenszerűen jött, hogy ne bukjak le, de igazán kedvemre való volt, és úgy éreztem, gyakorlottan csinálom, amolyan igazán ösztönből, mint akinek mindez pontosan a helyén van, nem kell rajta vaciálnia. Mivel van egy ápolós szettem, amit egy benti havertól szereztem, ezért ezt veszem fel, hogy ha véletlenül összefutunk valakivel a folyosón, ne az ápolt ruhámban legyek, ez így kevésbé gyanus. Amikor elérkezik a megbeszélt idő, gyorsan kislisszolok, edzőcipő van rajtam, ebben gyorsan lehet futni. Lendületes léptekkel közeledem, hogy intve egyet köszönjek neki, aztán egy riadt fejet vágok, ahogyan odasuttogom neki. - Ó a francba, megint jön valaki. – Hajolok oda, hogy átfogjam az arcát, és ismét megcsókoljam, ezúttal lassabban, de nem kevesebb szenvedéllyel. Már az első csókok alapján érezheti, hogy csak vicceltem, hiszen az éjszaka közepén ezzel a trükkel már nem lehetne senkit megetetni. Aztán elengedem, és kacsintok egyet, hogy csak vicceltem, ismétlésre vágytam. Aztán mintha semmi nem történt volna, átveszem a naplót, és elkezdem lapozgatni a bejelölt részekre koncentrálva. Felvonom a szemöldökömet nagy csodálkozva. – Akkor tényleg orvos voltam? Te lerajzoltál? Ennyire tetszettem? – Kérdezem huncut mosollyal, de tényleg csak pár percig időzhetünk, ugyanis nem kellene belebotlani valami éjszakai nővérkörbejárással. Ideje, hogy lemenjünk az alagsorba. Többek között a személyzeti lifthez is van kulcsom. Csak ritkán használom, hogy ne növeljem a lebukás esélyét. Ez viszont az az éj, amikor kockáztatni kell.
Nem gondoltam, hogy már az első napom első órája ennyire furcsán fog telni, de úgy fest hogy sosem tudhatod mire számíts. Kellett azért egy kis idő, amíg sikerült összeszedni magamat és felfogni, hogy mi is történt, kezdve úgy az elejétől, hogy nem vette be a gyógyszereit, aztán szépen sorban, hogy végül megcsókolt, hogy ne bukjunk le. Az mesterkulcs pedig még működik is. Hamar kipróbáltam, amikor már egyedül maradtam és lehetőségem adódott rá. Furcsa módon annak ellenére, hogy elviekben nem ismertem a fickót mégis valahogy bíztam benne. Valami mélyről jövő, zsigeri érzés volt ez, amit én magam sem tudtam igazán megmagyarázni, hogy miért és honnan jött, de hát ez van. Vannak dolgok, amiket nem biztos, hogy feltétlenül megérthetsz csak úgy, van hogy olyan helyről jön, amire... később jössz rá. Mert hogy végül rájöttem, hogy miért is érzem ezt. Az ápoló távozása után kipakoltam, a nap egészen gyorsan eltelt, főképp, hogy elég sokat foglalkoztam azzal, hogy átnézzem a tavalyi írásaimat, a naplókat, hogy találok-e bármit, ami esetleg hozzá köthető. És igen, végül csak rábukkantam és csak még meglepőbbé tette ezt az egész helyzetet. Alig vacsoráztam, hogy legyen még időm és végül abban is igaza lett, hogy éjszakára bezárták a szobát, pedig alapvetően fel sem merült volna, hogy bárhová is menjek. Nem írtam furcsa dolgokról tavaly, talán igaza lehet? Pedig tényleg úgy tűnt először - vagy könnyebb volt ezt hinni -, hogy csak valamiféle üldözési mániája van, de talán tényleg még sem erről van szó? Az idő közeledtével végül felöltözöm, hogy a kulcsnak hála tényleg mehessek, amikor és ahová megbeszéltük. Talán pár perccel még előbb is érkezem biztos, ami biztos, már csak azért is, mert nem emlékszem a helyre és ki tudja, hogy nem tévedek-e el. Jobb előbb, mint késni, ki tudja, hogy mit akar művelni. Én most jöttem, remélem, hogy nem egyből szökésben gondolkodik, hiszen mégis hová mennénk? A szüleim nem küldenek vissza, ha tényleg veszélyes a hely, de ha nem, akkor nem akarom ijesztgetni sem őket. Várakozom a korlátnak dőlve, a kezemben szorongatva a naplót, amiben róla írtam. Még a részeket is megjelöltem, hogy könnyebben mutathassam meg neki. - Szia! Már tudom, hogy ki vagy! - az első szó talán még hangosabb, de aztán visszaveszek suttogóra, amikor leesik, hogy talán nem kellene felhívni magunkra a figyelmet, csak aztán nyomom a kezébe a naplót. A bejelölt részeknél olvashat magáról, azért azt nem akarom, hogy többet is olvasson, mégis csak... személyes. Még rajzokat is talál, bár nem vagyok profi, de azért egyértelműen hasonlít rá a rajzon szereplő fickó.
